Első nap

KEZDŐDIK A DEKAMERON ELSŐ NAPJA, MELYEN A SZERZŐ ELMONDJA:
MIKÉPPEN ESETT, HOGY AZ ALÁBB SZÍNRE LÉPŐ SZEMÉLYEK
EGYBEGYŰLTEK, HOGY MESÉLJENEK EGYMÁSNAK, ANNAK UTÁNA
PEDIG PAMPINEA URALKODÁSA ALATT KI-KI OLYAN TÖRTÉNETET
MOND EL, AMELYNEK TÁRGYÁT TETSZÉSE SZERINT VÁLASZTOTTA

Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, bájosabbnál bájosabb hölgyeim, hogy ti valamennyien természettől fogva mily érzékeny szívűek vagytok, belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran és gyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán, melyet egy értelemmel átkoz mindenki, akár megélte, akár más úton-módon tud róla. De azért nem akarom, hogy ez visszariasszon benneteket a továbbolvasástól, mintha bizony olvasás közben szüntelenül sóhajok és könnyek között vezetne utunk. Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek hegyet, melynek lábánál szépséges és kellemes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűségök telik, minél fáradságosabb volt a felkapaszkodás és a leereszkedés. És valamint a vidámság határán ott leskelődik a fájdalom, éppúgy a gyötrelmek határán ott várakozik az öröm. Ezt a rövidke szomorkodást (rövidnek mondom, mert mindössze néhány lapra terjed) nyomon követi az édesség és a gyönyörűség, mit eleve megígértem nektek, s mit talán nem is várnátok ilyen kezdet után, ha be nem jelenteném. És valóban, ha tisztességgel más úton vezethettelek volna benneteket oda, hová akarlak, nem pedig ezen a zord ösvényen, szíves örömest megtettem volna; mivelhogy azonban eme visszaemlékezés nélkül nem tudnám megértetni, hogyan s mi okból estek mindama dolgok, melyek alább írva követ­keznek, kénytelen-kelletlen ráadom fejemet a leírására.

Elmondom tehát, hogy az Isten Fia üdvösséges Megtestesülésének immár ezerháromszáz­negyvennyolcadik esztendejét írták, midőn jeles Firenze városában, mely szépségével felül­múlja mind a többi itáliai városokat, kiütött a halálos pestis, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdított a halandókra, hogy észre térítsen bennünket; e pestis alig néhány esztendővel annak előtte bukkant fel a keleti orszá­gokban, s minekutána ottan rengeteg embert elpusztított, feltarthatatlanul harapódzott egy helyről a másra, s nyomorúságunkra a Nyugaton is elterjedt. És ellenében ugyan csütörtököt mondott minden okosság és emberi vigyázatosság, mellyel evégre rendelt városi biztosok a sok szennytől megtisztították a várost, megtiltották, hogy oda bárminémű beteg ember betegye a lábát, s bőven osztogatták a jó tanácsokat az egészség megóvására; nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem, melyeket újra meg újra, az elrendelt körmeneteken is, más módokon is intéztek Istenhez ájtatos emberek; körülbelül a mondott esztendő tavaszának elején kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai, mégpedig elképesztő módon. És nem olyképpen jelentkezett, mint Keleten, hol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép „búb”-nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből kezdett e mondott búb hamaridő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán; és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; némelyiknél nagyok voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk. És valamint kezdetben a búb volt és maradt biztos jele a bekövetkezendő halálnak, akként most e foltok voltak a jelei mindazoknál, akiket megleptek.

Úgy látszott, hogy ennek a betegségnek a gyógyításában sem orvosi tanács, sem semminémű orvosság ereje nem hat és nem használ; mármost akár azért, mert a betegség minéműsége nem adott módot rá, akár azért, mivelhogy a tudatlan kuruzslók (mert a tanult orvosokon felül ezeknek a száma fölöttébb meggyarapodott efféle nőkkel és férfiakkal, kik soha életökben nem tanulták a gyógyítás tudományát) nem ismerték fel a baj eredendő okát, és ennélfogva nem a kellő szereket alkalmazták ellene: nem csupán hogy kevesen gyógyultak meg, hanem úgyszól­ván valamennyien belehaltak a fent mondott jelek feltünedezése után harmadnapra, ki gyorsabban, ki lassabban, s a legtöbben mindennemű láz avagy egyéb tünet nélkül. És ennek a döghalálnak annál nagyobb volt ereje, mivelhogy azokról, akik megbetegedtek, az érintkezés révén átragadt az egészségesekre, éppen úgy, mint ahogy a tűz belekap a száraz vagy zsíros tárgyakba, mik tőszomszédságában vannak. De még nagyobb baj is volt ennél; mivelhogy nem csupán a betegekkel való beszélgetés vagy érintkezés származtatta át az egészségesekre a betegséget vagy a tömeghalál csíráját, hanem kiderült, hogy a ruháknak vagy bármely más tárgynak az érintése, mit ím ez betegek érintettek avagy használtak, ezzel a betegséggel fertőzi azt, aki hozzányúl.

Elképesztő hallani is, mit most el kell mondanom: és ha nem látták volna sokan, s nem láttam volna magam is tulajdon szememmel, szinte hinni sem merném, nemhogy leírni, ha mégolyan szavahihető embertől hallottam volna is. Elmondom tehát, hogy a szóban forgó pestisnek az a tulajdonsága, hogy egyikről a másra átragad, oly fertőző erejű volt, hogy nem csupán emberről emberre terjedt, hanem - ami igen gyakran nyilván bebizonyosodott - ha a megbetegedett vagy a betegségben meghalt embernek valamijét megérintette valami más, nem emberfajta élőlény, azt nem csupán megfertőzte a betegség, hanem igen-igen rövid idő alatt meg is ölte. Erről - mint kevéssel előbb említettem - egyebek közt egy napon tulajdon szememmel a következő­képpen győződtem meg: Egyszer egy ilyen betegségben meghalt szegény embernek rongyait kidobták az utcára; odatévedt hozzájok két disznó, melyek szokások szerint előbb az orrukkal, aztán a fogaikkal összevissza turkáltak a rongyokban, s íme, alig egy óra múltán, mintha csak mérget ittak volna, egyet-kettőt vonaglott mind a kettő, s döglötten rogyott a földre a vesztükre megturkált rongyok fölött. Efféle és sok más hasonló meg súlyosabb esetek révén mindenféle aggodalom meg képzelődés támadt azokban, kik életben maradtak, és szinte valamennyien egyetlen rideg célt szögeztek maguk elé: irtózattal elkerülni a betegeket s minden ő dolgaikat; és mindenki azt hitte, hogy ekképpen cselekedvén, megmenti maga életét.

És némelyek akképpen vélekedtek, hogy a mértékletes élet, a mindennémű kicsapongásoktól való óvakodás igen megnöveli az ellentálló erőt eme bajjal szemben; és társaságokba verődtek és mindenki mástól visszavonultan élték napjaikat; összegyülekeztek és bezárkóztak ama házakba, melyekben nem volt beteg, s élvezték a legfinomabb ételeket és a legpompásabb borokat, de igen mértékletesen és mindennémű kicsapongás nélkül; nem álltak szóba senkivel, hallani sem akartak semmi külső hírt sem halálról, sem betegekről, hanem muzsikával és egyéb mulatságokkal szórakoztak, már amihez hozzájutottak. Mások ellenkező véleményen voltak, és azt állították, hagy ha nagyokat isznak és dőzsölnek, és dalolva, tréfálkozva ide-oda csavarognak, és mindennémű vágyukat kielégítik, amennyire csak tudják, s kacagnak és csúfolódnak azon, ami történik, az lesz a legbiztosabb orvosság e szörnyű baj ellen; és amit így mondottak, azt tőlök telhetőleg valóra is váltották; éjjel és nappal hol egyik, hol másik kocsmába mentek, telhetetlenül és mértéktelenül ittak, ezt pedig legtöbbnyire idegen házakban cselekedték, ha éppen megszimatolták, hogy ottan valami kedvökre és ínyökre való akad. És ezt könnyűszerrel megtehették, mivelhogy mindenki ebek harmincadjára hagyta magát is, vagyonát is (mintha csak életének végső órája ütött volna); ennek okáért a legtöbb ház közös tulajdonná vált, és az idegen, ha egyszer betelepedett, úgy gazdálkodott bennök, mintha ő lett volna a házigazda; és ím ez állatias elszántságokban kerülték a betegeket, amennyire csak módjokban volt.

És városunknak ebben a szörnyű balsorsában és nyomorúságában az isteni és emberi törvények jeles tisztessége szinte összeomlott és semmivé lett, mivelhogy a kormányzó és törvénytevő urak, csakúgy, mint a többi emberek, vagy meghaltak, vagy betegek voltak, vagy poroszlóik száma oly igen megfogyatkozott, hogy semminémű szolgálatot nem tudtak végezni: ennek miatta kinek-kinek szabad volt a vásár: azt cselekedhette, amire éppen kedve szottyant.

Sokan mások a fent mondott két mód között a középszert választották: nem kényszerítettek magokra akkora mérsékletet az evésben, mint az előbbiek, nem is merültek bele az ivásba és egyéb kicsapongásokba, mint az utóbbiak, hanem mindent kellő mértékben élveztek, ahogy éppen megkívánták, nem zárkóztak be, jártak-keltek, kezökben ki virágot, ki szagos füveket, ki egyébfajta fűszerszámokat tartott, s ezeket sűrűn orrukhoz emelték, abban a hiszemben, hogy igen üdvösséges dolog az agyvelőt efféle illatokkal erősíteni: mivelhogy a levegő mindenütt fülledt és büdös volt a hullák, a betegek és az orvosságok bűzétől. Mások szívte­leneb­bül érzéketlenek voltak (ámbátor ez talán biztosabb volt), és azt mondták, hogy sem jobb, sem olyan jó orvosság a pestis ellen nincs, mint messzire elkerülni; és ebben a meggyőződésben nem törődtek semmi mással, csak magokkal, férfiak és nők sokan elhagyták városukat, házukat, hivatalukat, rokonságukat, vagyonukat és ha nem idegenbe, akkor a maguk falusi birtokára költöztek, mintha bizony Istennek haragja, mely e pestissel büntette az emberek gonoszságát, nem érte volna utol őket akárhol, hanem csupán azoknak elpusztítására szorítkozott volna, akik megmaradtak városuk falain belül; vagy mintha az lett volna meg­győző­désök, hogy egyetlen embernek sem szabad a városban maradnia, mivelhogy elérkezett annak végső órája. És ámbátor ezek a különb-különbféleképpen vélekedő emberek nem haltak meg valamennyien, nem is menekültek meg mind: sőt mindegyik fajtából sokan megkapták a betegséget, és mivelhogy ők magok adtak példát egészséges korukban azoknak, kik most is egészségesek maradtak, egyik itt, másik ott pusztult el, mindenkitől elhagyottan.

És ne is emlegessük, hogy egyik polgár irtózattal elkerülte a másikat, és szinte senki nem törődött a szomszédjával, és a rokonok vagy soha, vagy csak nagy ritkán látogatták egymást, akkor is tisztes távolból, azonban e borzalom nyomán oly irtózat támadott a férfiak és nők lelkében, hogy a testvér elhagyta testvérét, a nagybácsi unokaöccsét, a nővér a bátyját, gyakran a feleség a férjét (ami főbenjáró dolog és szinte hihetetlen), az atyák és anyák a gyermekeiket irtóztak meglátogatni és ápolni, mintha nem is tulajdon gyermekeik lettek volna. Ez okból annak a mérhetetlenül sok férfinak és nőnek, kik megbetegedtek, nem maradt egyéb segítségök, mint egy - egy könyörületes barátjok (ilyen pedig bizony kevés akadt) vagy a kapzsi ápolók, kik szokatlanul dús fizetség fejében ápolták őket, ámbátor még így is kevesen adták erre fejöket - mindahányan durva lelkű és efféle szolgálatban járatlan férfiak és nők -, és szinte semmi másra nem voltak jók, mint odanyújtani a betegeknek egyet-mást, amit kértek, vagy figyelni, mikor halnak meg; és miközben e szolgálatot végezték, gyakorta az életökkel fizettek érte.

És mivelhogy a betegeket a szomszédok, a rokonok, a barátok elhagyták, ápolókban pedig nagy volt a hiány, elharapódzott egy eladdig soha nem hallott szokás: hogyha akármilyen kedves, szépséges, bájos nő megkapta a betegséget, nem törődött vele, hogy férfi ápolja, akár fiatal, akár öreg; és bizony, ha betegségének kényszerűsége megkövetelte, minden pironkodás nélkül feltárta előtte testének akármelyik részét, mint ahogy nő előtt cselekedte volna: azoknál aztán, kik a betegségből kigyógyultak, ez elegendő ok volt arra, hogy a következendő időkben szemérmetességökre kevesebbet adjanak. Ehhez járult, hogy sokan meghaltak, kik talán megmenekedtek volna, ha segítettek volna rajtok: éspedig részben a megfelelő ápolás hiánya miatt, melyben a betegeknek nem lehetett részök, részben a pestis ereje miatt oly nagy tömeg­ben haltak a városban az emberek éjjel és nappal, hogy nemhogy látni, de hallani is szörnyűség volt. Ennek következtében az előbbiekkel ellenkező szokások kaptak lábra ama polgárok között, kik életben maradtak.

Annak előtte szokásban volt (aminthogy ezt a szokást még ma is megfigyelhetjük), hogy az atyafiság asszonyai meg a szomszédasszonyok összegyülekeztek a halottas házban, és ottan a halott legközelebbi női hozzátartozóival együtt siránkoztak; viszont a halottas ház előtt a halottnak férfi atyjafiaival együtt összegyülekeztek a szomszédai és számos más polgár, és a halott rangjához illendő módon megjelent a papság, és a halottat a rangjabeliek gyertyák és gyászénekek halotti pompájával vitték vállaikon abba a templomba, melyet halála előtt ő maga kijelölt. Mikor a pestis dühe fokozódni kezdett, mindeme dolgok egészben vagy részben megszűntek, és helyökbe más, új szokások támadtak. Ezért aztán nemcsak hogy asszony sereg nem volt a haldokló körül, hanem nagyon sokan voltak, kik tanúk nélkül költöztek el ez árnyékvilágból; csak nagyon kevesen voltak olyanok, kiknek kijutott rokonaik könyörületes kesergéseiből és keserű könnyeiből; ezek helyében most többnyire kacagás, tréfálkozás és társas mulatozás járta; az asszonyok pedig sutba dobták a női kegyességet, és a magok egészsége javára szívvel-lélekkel felkapták ezt a szokást. Bizony ritka volt az olyan halott, kit tíz vagy tizenkét szomszédjánál több kísért a templomba; a Szent Mihály lovát pedig nem tisztes és derék polgártársai vitték, hanem a söpredékből összeverődött afféle hullavivők, kik sírásóknak neveztették magokat; mivelhogy pedig e szolgálatot pénzért végezték, felkapták a Szent Mihály lovát és rohanvást vitték; de nem ám abba a templomba, melyet a boldogult kijelölt, hanem többnyire a legközelebbibe, és négy vagy hat pap kísérte néhány szál gyertyával, sőt nemegyszer gyertya nélkül: ezek a papok aztán nem bajlódtak a túlságosan hosszú és ünnepélyes szertartással, hanem a sírásók segítségével leeresztették a halottat az első sírba, melyet üresen leltek.

Még sokkal siralmasabb volt, ahogyan a szegény néppel és a közrendű emberek java részével is elbántak: mivelhogy ezek akár bizakodások, akár szegénységök okából többnyire házukban tartózkodtak, szomszédságukkal érintkeztek, naponta ezerszámra estek a betegségbe, és mivel semmiképpen nem ápolták és nem gondozták őket, valamennyien menthetetlenül elpusztultak.

És bizony sokan voltak köztük, akik nappal vagy éjjel a nyílt utca során hullottak el; sokak felől pedig, kik otthon pusztultak el, csupán oszlásnak indult holttestök bűzéről tudták meg a szomszédok, hogy meghaltak; s ezeknek és az itt is, ott is elhullott többi emberek holt­tetemének bűzével minden tele volt. A szomszédok többnyire ugyanazt a módot követték, részben félelemből, hogy a hullák bomlása ártalmukra lesz, részben pedig a halott iránt érzett könyörü­letből. Tudniillik vagy magok erejéből, vagy ha hullavivőket tudtak szerezni, azoknak segítsé­gével kivonszolták házukból az elhunytak tetemét, és letették a kapujok elé, úgy, hogy kit arra vitt útja, főképp reggelente, számtalan ilyen holttestet láthatott, aztán elhozatták a Szent Mihály lovát, sőt akadtak olyanok is, kik ennek hiányában valamely deszkára fektették a holttestet. Néha egyetlen Szent Mihály lován két-három hullát vittek egyszerre, és ez nem is volt ritka eset, sőt olyant is sokat lehetett látni, amelyiken férj és feleség, két-három testvér, vagy apa és fia, vagy más efféle párok együtt feküdtek. És számtalanszor megtörtént, hogy ha két pap egy kereszt alatt halottat kísért, hozzájok csatlakozott három-négy Szent Mihály lova, amiket hullavivők vittek, és mikor a papok azt hitték, hogy egy halottat kell eltemetniök, hat-nyolc, néha pedig több halottjuk is volt. Természetesen ezek sem a siratás, sem a gyertyák, sem a gyászkíséret végtisztességében nem részesültek; sőt a dolog odáig fajult, hogy csak annyit törődtek az emberekkel, kik meghaltak, mint manapság a kecskékkel: ebből aztán nyilván megtetszett, hogy olyasvalamit, minek türelmes elviselésére a dolgok természetes folyása a maga apró és ritka bajaival a bölcseket sem tudta megtanítani, nagy bajok idején még az egyszerű emberek is egykedvű nemtörődömséggel fogadnak.

Mivelhogy a fent mondott rengeteg halott eltemetésére, melyekkel naponta és szinte minden órában elárasztották a templomokat, nem volt elegendő a temetők szent földje, különösen, ha régi szokás szerint mindegyiknek külön helyet akartak volna adni, a templomok melletti cintermek helyett, melyek már zsúfolva voltak, hatalmas gödröket ástak, melyekbe százával bocsátották le az újabb halottakat; ezekben aztán rétegekben egymásra halmozták őket, mint ahogy a hajóban berakják az árukat, kevéske földet hánytak rájok, mindaddig, mígnem a gödör színig betelt.

Mivelhogy pedig nem való továbbra is ily aprólékosan feszegetnem elmúlt nyomorúságainkat, melyek városunkra szakadtak, csak annyit mondok, hogy az időknek e viharos járása, mely végigszántott városunkon, egyáltalán nem kímélte meg a környező vidéket sem, hol az elszórt tanyákon és falvakban (nem is szólván a várakról, melyek kicsinységökben is hasonlítottak a városhoz), a szegény és nyomorult parasztok és családtagjaik az utakon, a földjeiken és a házaikban éjjel-nappal egyformán pusztultak, nem is emberek, hanem állatok módjára, mivel­hogy orvos nem törődött velök, ápoló nem gondozta őket. Ennek okáért ők is kicsapongó szokásokat vettek fel, mint a városiak, vagyonukkal, munkájukkal semmit sem törődtek; sőt ahelyett, hogy barmaiknak, földjeiknek és múltbeli fáradságos munkájoknak reménybeli gyümölcsét istápolták volna, mindenáron azon mesterkedtek, hogy mindent fölemésszenek, mi csak kezök ügyébe esett, mintha minden napon, melyre felvirradtak, a halált várták volna. Így esett, hogy az ökrök, a szamarak, a birkák, a kecskék, a disznók, a tyúkok, sőt még az emberhez oly igen hűséges kutyák is, a házakból kiverten, kényök-kedvökre csatangoltak a mezőkön (hol lábon állt még a gabona, melyet nemhogy be nem takarítottak, de még csak le sem arattak). És sok állat, minekutána napközben kedvére legelt, estére kelvén jóllakottan hazatért az istállóba, mintha esze lett volna, holott pásztor nem is hajtotta.

Kell-e többet mondanom (hogy végre elhagyjuk a falut, és visszatérjünk a városba), minthogy az égnek s részben talán az embereknek kegyetlensége oly igen nagy volt, hogy amaz emberi teremtések számát - kik a pestisdühe miatt, meg amiatt, hogy az egészségesek rettegésökben sok beteget nem kellőképpen ápoltak vagy nyomorúságában magára hagytak, a mondott esztendőnek március és július hava közé eső időben Firenze városának falai között életöket vesztették - több mint százezerre teszik; holott pedig a halálos veszedelem előtti időben nem gondolta volna az ember, hogy összevéve ennyien lakoznak ott benn. Ó, hány nagyszerű palota, hány gyönyörű ház, hány nemesi lakás maradt üresen, még csak egy hitvány szolga sem akadt bennök, holott annak előtte csak úgy hemzsegett ott a szolganép, a hölgyek és urak! Ó, hány ősi nemzetség, hány dús örökség, hány mesés gazdagság érte meg, hogy jogos örökös nélkül maradt! Hány életerős férfi, hány gyönyörű asszony, hány deli ifjú, kiket, egyebekről nem is szólván, egy Galenos, egy Hippokrates, egy Aesculapius is makkegészséges emberek­nek ítélt volna, együtt falatozott még reggel rokonaival, pajtásaival és barátaival, annak utána pedig estére kelvén, őseivel lakmározott a másvilágon!

Magam is torkig vagyok már vele, hogy ilyen mélyen keresztül-kasul járom ezeket a roppant nyomorúságokat; annak okáért, mivelhogy mellőzni akarom immár eme felét a dolognak, már amennyire illendően mellőzhetem, elmondom, hogy mikor városunk ekként már a végét járta, s lakossága szinte kipusztult, történt, hogy (miként szavahihető embertől hallottam) egy keddi nap reggelén a tiszteletre méltó Santa Maria Novella székesegyházban, hol úgyszólván éppen senki nem volt, a gyászos időkhöz illendő gyászos ruházatban hét ifjú hölgy hallgatta a szent misét, kiket mind baráti, szomszédi, avagy atyafiságos kötelék fűzött egymáshoz; közülök pedig egyik sem lépte át a huszonnyolcadik esztendejét, s nem volt egyik sem fiatalabb tizennyolc esztendősnél, mindegyik okos, nemes származású, szemrevaló, tisztes erkölcsű és bájosan szemérmetes. Elárulnám én az igazi nevöket, ha nem volna rá alapos okom, hogy elhallgassam, mégpedig az, hogy nem akarom, netalán az alább következő dolgok miatt, amelyeket elbeszéltek vagy végighallgattak, a jövendőben bármelyiköknek is pironkodnia kellessék, mivelhogy manapság szigorúbb törvények szabályozzák a szórakozásokat, mint akkoriban, mikor éppen a fent mondott okok miatt ezek a törvények nemcsak az ő korukhoz, hanem sokkalta érettebb korhoz mérten is lazábbak voltak; meg aztán nem is akarok okot adni a rosszmájú embereknek, kik csak úgy lesik az alkalmat, hogy minden dicséretes életbe bele­marjanak, hogy undok beszédeikkel akármiféleképpen is csorbát ejtsenek eme derék hölgyek tisztességén. Ennek okáért tehát, hogy a következendőkben mindenki zűrzavar nélkül megérthesse: mit melyik mondott, az a szándokom, hogy olyan neveket adok nekik, melyek egészben vagy részben illenek mindegyiknek jelleméhez. Az elsőt tehát, ki egyúttal a legidő­sebb volt, Pampineának fogjuk nevezni, a másodikat Fiammettának, Filoménának a harmadikat és a negyediket Emiliának, utána Laurettának hívjuk majd az ötödiket, a hatodikat Neifilének, az utolsót pedig nem ok nélkül Elise névvel illetjük. Ezek a hölgyek nem holmi összebeszélés szerint, hanem véletlenségből összekerültek a templomnak valamely részében, körben letele­ped­tek, sűrű sóhajtozások után abbahagyták a Miatyánk-imádkozást és szapora szóval kezdtek mindenféle, e mostoha időket illető dolgokról beszélgetni. Kevés idő multán, hogy a többieknek szavok veszett, Pampinea megszólalt ilyeténképpen:

- Kedves hölgyeim, bizonyára ti is sokszor hallottátok már, csakúgy, mint jómagam, hogy senki ellen nem követ el igazságtalanságot, ki tisztességgel él a maga jussával. Józan ésszel felismert természetes jussa minden embernek, ki e világra születik, hogy tőle telhetőleg istápolja, megtartsa és védelmezze a maga életét. Ez pedig annyira megengedett dolog, hogy miképpen immár nemegyszer megesett, hogy valaki a maga jussa érdekében büntetlenül embert is ölhetett. Ha pedig ezt megengedik a törvények, melyeknek kötelességök közé tartozik minden ember életének boldogságát biztosítani, mennyivel inkább meg vagyon enged­ve nekünk s mindenki másnak életünk megtartásáért mindama eszközöket megragadni, melyek hatalmunkban vannak, méghozzá, ha senkit nem sértünk velök? Valahányszor jól szemügyre veszem ma reggeli s mi több, sok máskori viselkedésünket, s meggondolom, minéműk s milyenek beszélgetéseink, mindannyiszor észreveszem, s ti is hasonlatosképpen észrevehetitek, hogy mindegyikünk aggódik önnönmagáért: ezen nem is csodálkozom cseppet sem, viszont fölöttébb csodálkozom, hogy nem kárpótoljuk magunkat valamiképpen azért, mitől mindegyi­tek méltán retteg (holott nyilván tudom, hogy mindegyikünkben női érzés lakozik). Vélemé­nyem szerint úgy időzünk itten, mintha kényszerűségből vagy önként tanúi akarnánk lenni annak, mennyi holttestet cipelnek a temetőbe, vagy annak, hogy itt bent a barátok, kik szinte már egy szálig kipusztultak, vajon eléneklik-e a megszabott órákban zsolozsmáikat, avagy mintha ruházatunkkal be kellene bizonyítanunk mindenkinek, ki csak lát bennünket, hogy mekkora és minémű a mi nyomorúságunk. És ha innen távozunk, vagy azt látjuk mindenütt, hogy hullákat vagy betegeket visznek, vagy azt, hogy azok, kiket gaztetteikért az állami törvények ereje innen rég számkivetésbe kergetett, épp e törvényeknek fittyet hánynak, mivelhogy tudják, hogy e törvények végrehajtói meghaltak vagy betegek, s ennek miatta ők pimasz pökhendiséggel járnak-kelnek a