HETEDIK NOVELLA

Babilónia szultánja feleségül küldi egyik leányát Garbo királyához,
a leány különb-különbféle kalandokon keresztül négy esztendő leforgása
alatt különb-különbféle helyeken kilenc férfinak birtokába jut;
végezetül szűz leány gyanánt visszakerül atyjához,
ki is előbbi szándoka szerint feleségül küldi őt Garbo királyának

Talán nem sokkal tovább kellett volna tartania Emilia novellájának, és bizonyára könnyekre fakasztotta volna az ifjú hölgyeket madonna Beritola kalandjaival. Minekutána azonban bevégződött, parancsolta a Királynő, hogy Pamfilo következzék, és mondja el novelláját. Mivel pedig ő fölöttébb engedelmes volt, ekképpen kezdett szólani:

- Bájos hölgyeim, bajos dolog felismernünk, mi válik hasznunkra, mivelhogy sokan, miként már többször bebizonyosodott, abban a hiszemben, hogy ha meggazdagodnak, gondtalanul és biztonságban élhetnek, nem csupán imáikban kérték Istentől a gazdagságot, hanem nem riadtak vissza semminémű fáradságtól és veszedelemtől, és nyakra-főre iparkodtak megsze­rezni azt, és ha elérték, akadt valaki, aki megkívánta dús örökségüket, és megölte őket, holott pedig annak előtte, mígnem meggazdagodtak, igen szerették életöket. Mások alacsony sorból ezer veszedelmes csatán keresztül, testvéreik és barátaik vére árán királyi rangra emelkedtek, abban a hiszemben, hogy ez a legnagyobb boldogság, és nem is szólván ama véghetetlen aggodalmakról és félelmekről, melyek a magas rangban lépten-nyomon zaklatták őket, haláluk árán megismerték, hogy a királyi asztaloknál aranyserlegekből bizony mérget ittak. Sokan voltak, kik a testi erőt és szépséget, mások, kik az ékességeket forró sóvárgással kívánták, és csak akkor vették észre, mely átkos dolgot kívántak, mikor látták, hogy ama dolgok halált, vagy boldogtalan életet hoztak fejökre. Hogy pedig ne emlegessem fel sorra mind a többi emberi sóvárgásokat, csak annyit mondok, hogy nincs köztök egy is, melyet a halandók azzal a bizonyossággal választhatnának, hogy azt a sorsnak semminémű csapása nem érheti: miért is hahogy helyesen akarunk cselekedni, fel kell tennünk magunkban, hogy csak némelyiket fogadjuk el és tartjuk meg; mégpedig azt, mit Attól nyerünk, ki egymaga tudja és adhatja meg, mi javunkra válik. Mivelhogy azonban míg a férfiak abban vétkeznek, hogy különb-különbféle dolgokat megkívánnak, ti, szépséges hölgyeim, különösképpen egy dologban vétkeztek, tudniillik abban, hogy kívánkoztok szépek lenni, mégpedig olyképpen, hogy nem elégedtek meg ama szépségekkel, melyekkel a természet megáldott benneteket, hanem valami bámulatos mesterkedéssel megnövelni akarjátok azokat: annak okáért el akarom mesélni nektek, mennyi szerencsétlenséget hozott az ő szépsége egy szaracén hölgyre, kivel megesett, hogy négy esztendő leforgása alatt kilencszer kellett újra meg újra menyegzőt tartania, csupán szépsége miatt.

Réges-rég ideje már, élt Babilóniában egy szultán, bizonyos Beminedab nevezetű, kinek élete során legtöbb dolga kedve szerint folyt. Ennek egyéb számos fiú - és leánygyermekein kívül volt egy Alatiel nevezetű leánya, ki is, miként mindenki mondotta, aki látta, a legszebb nő volt, ki amaz időkben a föld hátán élt; mivel pedig a szultánt az arabok ellen, kik nagy sereggel rája támadtak, bizonyos elkeseredett ütközetben hathatósan megsegítette Garbo királya, az fele­ségül ígérte neki leányát, mivelhogy ezt kérte különös kegy gyanánt; és leányát férfiak és hölgyek tisztes kíséretével, rengeteg előkelő és dús holmival jól felszerelt és jól megrakott hajóra ültette, és minekutána Istennek ajánlotta, útnak indította a királyhoz. A tengerészek, mikor látták, hogy az idő kedvező, szélnek feszítették vitorláikat, kifutottak Alexandria kikötőjéből, és több napokon által szerencsésen hajóztak; már elhaladtak Sardinia mellett, s már-már azt hitték, hogy közel vannak útjoknak végéhez, midőn egy napon hirtelen viharos szelek támadtak, melyek is, mivel fölöttébb dühöngtek, oly igen hányták-vetették a hajót, melyen a leány és a tengerészek voltak, hogy nemegyszer azt hitték, már végük van.

Mivel azonban derék emberek voltak, minden ügyességöket és minden erejöket latba vetették, és bár két napon által ostromolta őket a tenger, bizony kitartottak; és mikor a vihar kitörésétől kezdve már a harmadik éjszaka szállott le rájok, és a vihar csak nem szűnt, hanem inkább egyre nagyobb erővel dühöngött, ők pedig nem tudták, hol vannak, és sem tengerész­tudo­mányukkal, sem szabad szemmel nem tudtak tájékozódni, mivel a mennybolt koromfekete volt a fellegektől és az éjszaka sötétségétől, midőn éppen nem sokkal Majorka fölött jártak, észrevették, hogy a hajó léket kapott. Mivel pedig nem látták más módját a menekülésnek, s mivel ki-ki magával gondolt, nem pedig a többiekkel, leeresztettek a tengerre egy csónakot, amelybe beleugrottak a hajó gazdái, mivel feltett szándékok volt, hogy inkább a csónakra bízzák életöket, mint a lyukas hajóra; utánuk azonban sorjában mind leugrottak a férfiak, kik csak a hajón voltak, ámbár azok, akik előbb lejutottak a csónakba, tőrrel a kezökben iparkodtak őket visszariasztani; kik is, holott azt hitték, hogy megmenekültek a haláltól, egyenesen beléje rohantak. Olyannyira, hogy mivel a csónak a dühöngő viharban ennyi embert nem bírt el, elsüllyedt, és valamennyien ottvesztek; a hajó pedig, melyet a tomboló vihar hajtott, ámbár léket kapott, és majdnem színig volt vízzel (és melyen nem maradt más, csupán a hölgy és cselédei, kiket a tenger tombolása és a rettegés oly igen megtört, hogy szinte élettelenül hevertek a fedélzeten), roppant iramban Majorka szigetének valamely partjára vetődött; a vihar pedig oly rettenetes erővel csapta oda, hogy mintegy kőhajításnyira felfutott a partra, és ott megfeneklett a homokban, ottan pedig egész éjszakán által verte a tenger, de a vihar többé meg sem tudta mozdítani.

Mikor a nap felvirradott, és a vihar némiképpen elnyugodott, a hölgy, ki félig halott volt, felemelte fejét, s bármennyire kimerült volt is, cselédségéből majd az egyiket, majd a másikat kezdte szólongatni; de hiábavaló volt a kiabálás, mivelhogy messzi voltak azok, kiket szólított. Minekutána pedig nem kapott egyiktől is feleletet, és senkit nem látott, módfelett elcsodál­kozott, és roppant félelem fogta el: úgy-ahogy feltápászkodott és látta, hogy a kíséretében levő hölgyek és mind a többi nők sorjában ott fekszenek; minekutána hosszasan szólíthatta, és sorjában megvizsgálta őket, látta, hogy csak kevesen voltak köztük, kik életjelt adtak, mivel részben a borzalmas tengeri betegségben, részben rémületükben szörnyethaltak, mitől is rettegése még inkább megnövekedett: mindazonáltal a szükség kényszerítette, hogy segítséget keressen, mivelhogy egy szál egyedül érezte magát, s nem ismerte fel és nem tudta, hol van; tehát addig-addig serkentgette azokat, kik még éltek, mígnem annyira vitte, hogy felkeltek; de mikor meghallotta, hogy ők sem tudják, hová lettek a férfiak, s látta, hogy a hajó a partra vetődött, és megtelt vízzel, velök együtt keserves zokogásra fakadt.

És elérkezett a délutáni három óra, s még mindig nem láttak egy lelket sem, akár a parton, akár másfelé, kinek irgalmasságától némi segítséget várhattak volna. Három óra után birtokáról visszatérőben véletlenül arra ment bizonyos Pericone da Visalgo nevezetű nemes úr lóháton, több szolgájával, ki is a hajó láttán tüstént kitalálta, mi történt, és parancsot adott egyik szolgájának, hogy azon nyomban igyekezzék felmászni a hajóra, és jelentse meg neki, mit ottan látott. A szolga nagy üggyel-bajjal fel is mászott, és ott találta a nemes leányzót megfogyatkozott kíséretével, amint remegve megbújt a hajó orrának hajlata alatt. Mikor a nők meglátták ezt az embert, újra meg újra sírva kérték, könyörüljön rajtuk; de mikor észrevették, hogy nem érti szavukat, sem ők nem értették annak beszédét, jelekkel igyekeztek értésére adni szerencsétlenségüket. A szolga tőle telhetőleg alaposan szemügyre vett mindent, s annak utána megjelentette Periconénak, mi van odafenn; az pedig azon nyomban lehozatta a nőket és a legbecsesebb dolgokat, mik a hajón voltak, s mikhez hozzá lehetett férni, s velök együtt egyik kastélyába ment; ottan ételekkel és pihenéssel felüdítette a hölgyeket, a drága holmikból pedig megértette, hogy a leány, kire ilyképpen bukkant, okvetlenül valamely előkelő nemes hölgy, és könnyűszerrel felismerte őt ama nagy tiszteletadásból, melyet a többi nők irányában mutattak. És ámbátor a hölgy sápadt volt, és igen-igen megviselte a tengeren kiállott félelem, Pericone mégis észrevette gyönyörű szép arcvonásait; miért is azon nyomban feltette magában, hogy ha még nincs férje, feleségül veszi; ha pedig nem vehetné feleségül, mindenáron megszerzi kedvese gyanánt. Pericone büszke tekintetű és fölöttébb izmos férfiú volt, és minekutána néhány napon által a leányt gondosan ápoltatta, mitől az egészen összeszedte magát, látta, hogy sokkalta szebb, mint képzelte, és igen elbúslakodott azon, hogy sem ő nem értette a szavát, sem a leány az övét, s ekképpen nem tudhatta meg, kicsoda; mindazáltal szépsége fennen lobogó lángot gyújtott benne, s kedveskedő és hízelkedő jelekkel igyekezett rávenni, hogy tartózkodás nélkül adja magát neki; de bizony hiába; a leány kereken visszautasította bizalmaskodását, közben pedig Pericone szenvedélye annál magasabbra csapott.

Midőn a leány ezt látta, mivelhogy már jó néhány napja ottan tartózkodott, s a szokásaikból észrevette, hogy keresztények között van és oly helyen, hol mit sem használt volna neki, ha megismerteti magát, még ha ez módjában lett volna is, észbe vette, hogy előbb-utóbb vagy erőszak vagy szerelem miatt kénytelen lesz Pericone kedve szerint cselekedni; feltette hát magában, hogy erős lélekkel szembeszáll keserves sorsával, és szolgálóinak, kikből mindössze három maradt, parancsolta, hogy soha senkinek el ne árulják, kicsodák, csak akkor, ha olyasvalakire akadnának, kiben nyilván megismernék, hogy szabaduláshoz segíti őket; ezenfelül pedig minden erejével lelkükre kötötte, hogy őrizzék meg szüzességöket, és értésökre adta, miképpen ő is feltette magában, hogy soha senkinek nem adja oda magát, ha nem hites urának. Szolgálóleányai fölöttébb magasztalták ezért, s megígérték, hogy tőlük telhetőleg megtartják eme parancsát.

Pericone, ki napról napra tüzesebb lángra gyulladt, annál inkább, minél inkább vonakodott az, kire annyira vágyódott, mivelhogy szüntelenül maga mellett látta; mikor pedig látta, hogy hízelkedései mit sem használnak, fortélyokra és csalafintaságra gondolt, az erőszakot pedig utoljára tartogatta. Mivel pedig imitt-amott észrevette, hogy a leánynak ízlik a bor, hiszen nem szokta meg a borivást, mit törvénye tiltott, úgy gondolta, hogy a borral, Venus emez szolgáló­jával megejtheti őt; úgy tett, mintha kisebb gondja is nagyobb volna annál, mitől a leány oly igen vonakodott, s egy este valóságos ünnepségnek beillő nagy vacsorát csapott, melyen a leány is megjelent; a vacsorán, melyet sok mulatságos dolog vidámított, parancsolta annak, ki a leányt kiszolgálta, hogy töltsön neki keverten többféle bort. A szolga híven meg is cselekedte; a leány pedig, ki nem ügyelt erre, s kit a pompás ital megszédített, többet ivott belőle, mintsem tisztességével összefért; ettől aztán megfeledkezett minden elmúlt szenvedé­séről és felvidámodott, s mikor látta, hogy néhány leány majorkai szokás szerint táncol, maga is táncra kerekedett alexandriai szokás szerint. Pericone ennek láttára úgy érezte, hogy közel van ahhoz, amire sóvárgott, és továbbra még nagyobb bőségben hordatta fel az ételeket és italokat, úgy hogy a vacsora messzire benyúlt az éjszakába.

Végezetül, hogy a vendégek távoztak, a leánnyal együtt bement szobájába; a leányt inkább a bor hevítette, mintsem, hogy tisztességérzete fékezte volna, s a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül levetkőzött Pericone jelenlétében, minthacsak valamelyik szolgálóleánya lett volna ott, és ágyba feküdt. Pericone nyomon követte; minekutána pedig minden gyertyát eloltott, a maga helyéről nyomban odalopakodott melléje, karjaiba ölelte - miközben a leány semmit nem ellenkezett -, és kezdett szerelmesen incselkedni vele; mikor ezt megérezte a leány, ki annak előtte soha nem tudta, miféle szarvval döfnek a férfiak, szinte megbánta, hogy nem engedett előbb Pericone gerjedelmének. Annak utána pedig nem várta, hogy hívja őt efféle édes éjszakákra, hanem gyakorta maga hívta a férfit, nem ugyan szavakkal, mivel szóból nem értették egymást, hanem jelekkel.

A sors azonban nem nyugodott bele abba, hogy egy király jövendőbelijéből egy várúr szeretője legyen, s a kettejük nagy gyönyörűsége helyébe sokkalta kegyetlenebb szerelmet készített a leány számára. Volt Periconénak egy huszonöt esztendős öccse, szép és friss, mint a rózsa, bizonyos Marato nevezetű; midőn ez meglátta a leányt, ki fölöttébb megtetszett neki, úgy vette észre, már amennyire mozdulataiból megérthette, hogy az jó szívvel van hozzá, és abban a hiszemben, hogy annak, mit tőle kívánt, semmi egyéb nem áll útjában, mint ama szorgos őrizet, melyben Pericone a leányt tartja, elvetemedett gondolat fogamzott meg benne, és a gondolatot nyomon követte annak gyalázatos megvalósítása. Éppen akkor a város kikötőjében vesztegelt egy árukkal megrakott hajó, hogy Chiarenzába menjen, déli Görögországba; a hajónak két genovai ifjú volt a gazdája; és már felvonták a vitorlákat, hogy mihelyt kedvező szél kerekedik, útnak indulhassanak: ezekkel Marato összeszűrte a levet, és megegyezett abban, hogy a következő éjszakán őt és a leányt felveszik a hajóra. Minekutána ezt elintézte, az éjszaka beálltával tisztán és világosan tudván, mit akar cselekedni, nagy titokban odament Pericone házába, ki semmi rossztól nem tartott az ő részéről, s néhány hűséges cimborája kíséretében, kiket megnyert arra, mit cselekedni akart, megállapodásukhoz híven elrejtőz­ködött a házban. És midőn már az éjszaka jó része elmúlt, ajtót nyitott cimboráinak, és velök ama szobába ment, melyben Pericone aludt a leánnyal, s azt is kinyitván, Periconét álmában megölték, a felriadt és jajveszékelő leányt pedig halállal fenyegették, hahogy lármát ütne, és megfogták; és Pericone legdrágább kincseinek java részével azon nyomban a tengerpartra siettek, miközben senki sem vette észre őket, s ottan Marato és a leány haladéktalanul felszálltak a hajóra, cimborái pedig visszatértek. A tengerészek, mivel kedvező és friss szél támadt, kifeszítették a vitorlákat és megindultak.

A leány keservesen búslakodott mind előbbi, mind mostani szerencsétlensége miatt; azonban Marato, kezében a Szent Dagadóval, mellyel Isten ajándékozott meg bennünket, oly igen megvigasztalta őt, hogy a leány összemelegedett vele, és egészen megfeledkezett Periconéról; és immár ismét jól ment dolga, midőn a sors új szomorúságot készített számára, mintha nem elégelte volna meg az előbbieket; tudniillik, mint már ismételten mondottam, a leány oly szépséges volt, magaviselete pedig oly igen dicséretes, hogy a hajónak két ifjú gazdája forrón beleszeretett: feledvén minden egyéb dolgukat, csak abban fáradoztak, hogy őt szolgálják és tetszését megnyerjék, és szüntelenül ügyeltek, hogy Marato ne vegye észre ennek okát. Mikor azonban kölcsönösen észrevették, hogy a másik is szerelmes a leányba, nagy titokban meghányták-vetették egymás közt a dolgot, és megállapodtak abban, hogy közösen hódítják meg a leány szerelmét, mintha csak a szerelemben is éppúgy lehetne közösködni, mint az árucikkekben, avagy a nyerészkedésben. Hogy pedig látták, mely szöges gonddal őrzi Marato a leányt, ez pedig tervöknek útjában volt, egy napon, midőn a hajó dagadó vitorlákkal röpült, s Marato éppen a hajó farán állt, és kifelé nézett a tengerre, tőlük pedig semmiben nem tartott, mind a ketten odamentek hozzá, hátulról hirtelen megragadták, és a tengerbe vetették; és már jó egy mérföldet haladtak, s még mindig nem vette észre senki, hogy Marato a tengerbe esett; midőn a leány észbe kapott, és látta, hogy semmiképpen vissza nem nyerheti őt, megint keserves zokogásban tört ki a fedélzeten.

A két szerelmes tüstént odament hozzá, hogy megvigasztalja, s édes szavakkal és dús ígéretekkel, melyekből ugyan keveset értett, igyekeztek megnyugtatni a leányt, ki nem is annyira elveszett urát siratta, mint inkább a maga szerencsétlenségét. S minekutána ismételten és hosszasan a lelkére beszéltek, abban a hiszemben, hogy most már némiképpen megvigasz­talták, tárgyalni kezdték egymással, hogy melyiküké legyen először a leány. Mivel pedig mindegyik első akart lenni, és semmiképpen nem tudtak a dologban megegyezni, előbb csak kemény szavakon és durva veszekedésen kezdték, aztán oly igen belelovalták magukat a dühöngésbe, hogy előkapták tőrüket, és eszeveszetten egymásra rontottak, és több szúrást is ejtettek egymáson (mivel azok, kik a fedélzeten voltak, sehogyan sem tudták őket széjjel­választani), melyeknek következtében egyikük ott nyomban holtan összeesett, a másik pedig, bár ugyancsak több nehéz sebet kapott, életben maradt: ez pedig fölöttébb lehangolta a leányt, mivelhogy itt maradt egy szál egyedül, mindennémű segítség és tanács nélkül, és igen rettegett, hogy fejére zúdul a két hajótulajdonos szüleinek és barátainak haragja; de a sebesült könyörgései és az a körülmény, hogy hamarosan Chiarenzába érkeztek, megmentette őt a halálos veszedelemtől.

Ott aztán a sebesülttel együtt partra szállott, és vele egy fogadóban vett szállást; és városszerte futótűz gyanánt híre ment csodálatos szépségének, s e hír eljutott Morea fejedelmének füléhez is, ki akkoriban éppen Chiarenzában tartózkodott: miért is látni kívánta, s minekutána meglátta és észrevette, hogy sokkal szebb, mint amilyennek híre mondotta, azon nyomban belészeretett, és semmi másra nem tudott gondolni. Mikor pedig meghallotta, mi módon került ide, úgy vélte, hogy bizonnyal megkaparinthatja. És még a módozatokon törte fejét, midőn a sebesültnek szülei tudomást szereztek szándokáról, és semmit nem várakoztak, hanem azon nyomban elküldötték hozzá a leányt: ezen a fejedelem fölöttébb megörvendezett, de meg­örvendezett a leány is, mivel úgy érezte, hogy nagy veszedelemből szabadult. Mikor a fejedelem látta, hogy szépségén felül királyi magaviselet ékesíti, mivel különben nem volt módjában megtudnia, kicsoda, úgy vélte, hogy bizonyára nemes hölgy, s emiatt iránta való szerelme megkettőződött; és igen nagy tisztességben tartotta, nem is szeretője, hanem hites felesége gyanánt. Mivel pedig a leány az elszenvedett sanyargattatásokhoz képest igen jól érezte magát, egészen megvigasztalódott, felvidámodott, és szépsége oly pompázatosan kivirult, hogy szinte mind egész Moreában egyébről sem beszéltek.

Annak okáért Athén hercege, csinos és daliás ifjú, a fejedelem barátja és rokona, igen kívánkozott látni őt: úgy tett, mintha rokonlátogatóba jönne, mit néhanapján szokása volt megtennie, s fényes és díszes kísérettel eljött Chiarenzába, hol is tisztességgel és nagy ünnepséggel fogadták. Annak utána, hogy néhány nap múltán szóba került köztük eme leánynak szépsége, kérdezte a herceg, ha vajon csakugyan oly csodálatosan szép-e, mint beszélik. Felelte neki a fejedelem:

- Még annál is csodálatosabb, de ne adj hitelt pusztán szavaimnak: győződj meg róla tulajdon szemeddel.

Erre a herceg szüntelenül nógatta a fejedelmet, miért is együtt elmentek a leány szobájába; az pedig, mivel már előre tudta, hogy meglátogatják, igen illedelmesen és nyájas arccal fogadta őket; ők pedig maguk közé ültették, de nem tudtak vele kellemes beszélgetést folytatni, mivelhogy semmit, vagy csak igen keveset értett nyelvükön. Azért hát mindegyikük úgy bámulta őt, mint valami csodát, különösképpen pedig a herceg, ki alig tudta elhinni, hogy halandó teremtés: és miközben bámulta és azt hitte, hogy ezzel kielégíti forró sóvárgását, nem vette észre, hogy a szerelemnek mérge, melyet szemeivel ivott, szerencsétlenségére oly igen átitatta, hogy halálosan beleszeretett a leányba.

Minekutána pedig a fejedelemmel együtt távozott tőle, és alkalma nyílott meghányni-vetni magában a dolgot, úgy vélte, hogy a fejedelem kimondhatatlanul boldog, mivel ily gyönyörű teremtéssel elégítheti ki gerjedelmét; és minekutána sok mindenféle gondolat megfordult fejében, végezetül a mérleg nem tisztessége, hanem tüzes szerelme javára billent, és feltette magában, hogy akármi történjék is, megfosztja a fejedelmet eme boldogságtól, és megszerzi azt maga gyönyörűségére. És mivel türelmetlensége ösztökélte, sutba dobott minden józan észt és minden igazságosságot, és minden gondolatját alattomos cselfogások kieszelésére irányította: és egy napon, gyalázatos terve szerint a fejedelemnek valamelyik titkos kamarásával, kinek neve Ciuriaci volt, nagy titokban felnyergeltette lovait, és előkészítette poggyászát, hogy minden útra készen álljon: és a következő éjszakán egy cinkosával, mindkettőjöket fegyveresen, ama fent mondott Ciuriaci halkan bebocsátotta a fejedelem szobájába; akkor látta, hogy a nagy hőség miatt anyaszült meztelenül ottan áll a tengerre nyíló egyik ablaknál, hogy élvezze a szellőt, mely a tenger felől fújdogált; a leány pedig aludt. Annak okáért, miután kioktatta cimboráját, hogy mit kell tennie, halkan végigment a szobán egészen az ablakig, s ottan tőrét úgy beledöfte a fejedelem oldalába, hogy a mellén jött ki, aztán pedig nyomban megragadta, és kidobta az ablakon.

A palota pedig a tengerparton állott és igen magas volt; amaz ablak alatt pedig, melynél akkor a fejedelem állt, bizonyos házikók voltak, melyeket a tenger hullámverése romba döntött, s melyekbe ember soha, vagy csak nagy ritkán tette be lábát: ekképpen történt, mint a herceg előre látta, hogy a fejedelem testének zuhanását senki nem látta, de nem is láthatta. A herceg cimborája, mikor látta, hogy a dolog megtörtént, úgy tett, mintha kedveskedni akarna Ciuriacinak, és hirtelen hurkot vetett nyakába, melyet magával hozott eme célra, és oly erővel meghúzta, hogy Ciuriaci meg sem tudott mukkanni: akkor a herceg odasietett, s megfojtották őt, és ledobták oda, hová a fejedelmet ledobták. Ennek végeztével nyilván látták, hogy sem a leány, sem másvalaki nem vette észre őket; a herceg tehát gyertyát fogott kezébe, odament vele az ágyhoz, és óvatosan kitakarta a leányt, ki mélyen aludt; és amint elnézte egész testét, mérhetetlenül megcsodálta, és ha már ruhában is tetszett neki, most meztelenül kimond­hatatlanul gyönyörűségesnek látta. El is öntötte erre a forró vágyakozás, s nem tartotta vissza sem a szörnyű bűn, melyet elkövetett, sem kezei, melyek még véresek voltak, hanem melléje feküdt, és szerelmeskedett vele, mivel a leány egészen bágyadt volt az álomtól, és a fejedelemnek gondolta őt.

De minekutána bizonyos ideig kimondhatatlanul gyönyörűséggel időzött vele, felkelt és behívatta egynémely kísérőjét, megfogatta a leányt olyképpen, hogy ne tudjon lármát csapni, levitette egy titkos ajtón át, melyen maga is bejött, lóra tette, s amily nesztelenül csak tudott, embereivel együtt útnak eredt, és visszatért Athénbe. De (mivel feleséges ember volt) nem Athénben helyezte el a leányt, aki kimondhatatlanul búslakodott, hanem egyik gyönyörű tengerparti nyaralójában, nem messzire a várostól, és ottan nagy titokban tartotta, s nagy tisztességgel mindent megadatott neki, mire csak szüksége volt.

A következő napon a fejedelem emberei délutáni három óráig várakoztak, hogy a fejedelem felkeljen; de hogy mit sem hallottak, felnyitották szobájának ajtaját, mely nem volt kulccsal bezárva, és mivel senkit nem leltek benn, abban a hiszemben, hogy a fejedelem nagy titokban elment valahová, néhány napon által ott mulatni magát ama gyönyörűséges szép