NYOLCADIK NOVELLA

Antwerpen grófja hamis vád miatt számkivetésbe megy,
és két gyermekét különb-különb helyeken hagyja Angolországban,
maga pedig ismeretlenül visszatér, s szerencsés állapotban leli őket;
annak utána csatlós gyanánt beáll Franciaország királyának seregébe,
s miután ártatlansága kiderül, visszanyeri méltóságát

Sűrűn sóhajtoztak a hölgyek a szép leány különb-különb kalandjain: de vajon ki tudja, mi okból fakadtak a sóhajok? Talán voltak köztük néhányan, kik nem csupán azért sóhajtoztak, mivel fölöttébb áhítoztak efféle gyakori nászokra, hanem azért is, mivel szánakoztak a leányon. De egyelőre ne firtassuk ezt; minekutána jót kacagtak Pamfilo utolsó szavain, a Királynő pedig látta ebből, hogy novellája bevégződött, odafordult Elisához, s parancsot adott, hogy valamely novellával folytassa az elbeszélések sorát. Az pedig szíves-örömest megtette, és ekképpen fogott hozzá:

- Tágas mező az, melyet ma bekóboroltunk, s nincs köztünk senki, ki nem egy, hanem akár tíz kört is ne tudna könnyűszerrel befutni rajta; oly bőségben tartogatja számunkra a Sors az ő különös és kemény csapásait; annak okáért ezeknek végtelen sorából elmesélek egyet, amint következik.

Mikor a római császári hatalom a franciákról a németekre szállott, roppant ellenségeskedés támadt a két nemzet között és elkeseredett és szakadatlan háború, melynek során részben maga országának védelmére, részben az ellenséges ország megtámadására Franciaország királya s egyik fia birodalmuk minden erejével s a barátaiktól és rokonaiktól telhető minden segítséggel roppant sereget állítottak, hogy az ellenségre támadhassanak; minekelőtte pedig meg­indultak volna, hogy ne hagyják országukat kormány nélkül, Antwerpen grófját, Gualtierit, mivel nemes és bölcs embernek ismerték s maguk igaz barátjának és hű szolgájának - ki ámbátor nagy mestere volt a haditudománynak, mégis úgy gondolták, hogy alkalmasabb eme könnyű tisztségre, mint a hadi fáradalmakra - helyökben főkormányzó gyanánt a francia királyság élére állították, annak utána pedig útnak indultak. Gualtieri tehát bölcsen és rendben hozzáfogott a rábízott feladathoz, miközben minden dolgot meghányt-vetett a királynéval és annak menyével; s ámbár azok az ő őrizetére és oltalmára voltak bízva, mégis fejedelmi úrasszonyai gyanánt tisztelte őket. Eme fent mondott Gualtieri daliás férfiú volt, körülbelül negyven esztendős s oly kedves és jó erkölcsű, amennyire csak nemes úr lehet: mindezeken felül a legszellemesebb és legfinomabb lovag volt, kit csak amaz időkben ismertek, és mindenki másnál többet adott díszes ruházatára.

Miközben tehát Franciaország királya s az ő fia a fent mondott háborúban volt, Gualtierinek pedig meghalt a felesége, kitől csupán két csecsemő gyermek maradt reá, egyik fiú, a másik leány, ő sűrűn látogatván a fent mondott fejedelmi hölgyek udvarát, s gyakorta tanácskozván velök országának dolgairól, történt, hogy a király fiának felesége szemet vetett reá, és nagy gyönyörűséggel szemlélvén mind külsőjét, mind erkölcseit, titkos szerelemmel tüzes láng gyulladt benne iránta; mivel pedig ifjúnak és frissnek érezte magát, s tudta, hogy annak nincsen felesége, úgy vélte, hogy könnyűszerrel kielégítheti vágyakozását, s abban a hiszemben, hogy ennek mi sem áll útjában, csupán szemérme, feltette magában, hogy sutba dobja ezt, és felfedi előtte szerelmét. Mikor egy napon egyedül volt, s elérkezettnek vélte az időt, magához hívatta, mintha egyéb dolgokról kívánna vele szólani. A gróf, kinek esze ágában sem volt az, mi az asszonynak, azon nyomban elment hozzá: s mikor az hellyel kínálta, leült vele kettesben valamely szobában egy kerevetre; hogy pedig a gróf már kétszer is megkérdezte, mi okból hívatta őt, az asszony pedig csak hallgatott, végezetül szerelme erőt vett rajta, szégyenke­zésében fülig pirult s szinte zokogva és egész testében remegve, el-elcsukló hangon ekképpen kezdett szólani:

- Drága és édes barátom és uram, okos ember lévén bizonnyal tudod, mely igen esendők a férfiak és nők egyaránt, s hogy különb-különb okokból ím ez gyengeség egyikben nagyobb, másikban kisebb; annak okáért igazságos bírónak ugyanazért a bűnért nem szabad különb-különb természetű emberekre semmiképpen sem ugyanazt a büntetést szabnia. És ki merné azt mondani, hogy enyhébben kell megítélni egy szegény embert, vagy egy szegény asszonyt, kik magok fáradsága árán szerzik meg azt, amire az élethez szükségök vagyon, hahogy a szerelem ösztökéléseinek engednek, mint valamely gazdag és dologtalap asszonyt, kinek semmi sem hiányzik, mit csak megkíván? Bizonyosra veszem, hogy senki. Annak okáért úgy vélem, hogy fölöttébb nagy mentségére szolgálnak ama fent mondott dolgok az olyan asszonynak, kire ráillenek, ha véletlenül úgy esik, hogy szerelemre ragadtatja magát; ezenfelül tökéletes mentségére szolgál az, hahogy szerelmese, kire választása esik, okos és derék férfiú. Mivel úgy érzem, hogy bennem mindkét dolog megvan, ezenfelül még sokkal több is ezeknél, mik szerelemre indítanak, mint példának okáért fiatalságom és férjem távolléte, most úgy való, hogy mindezek feltámadjanak mellettem teelőtted, lángoló szerelmem védelmére; ha pedig elérik ezek nálad azt, mit okos embernél el kell érniök, kérlek, adj nekem tanácsot és segítséget abban, mit tőled kérek. A dolog úgy van, hogy férjem távolléte miatt nem tudok ellenállni a test ösztökéinek s a szerelem hatalmának - melyeknek oly igen nagy az erejök, hogy nem csupán a gyenge nőket, hanem a legerősebb férfiakat is már ismételten legyőzték, és most is naponta legyőzik - henye semmittevésemben, melynek tanúja vagy, odáig ragadtattam magam, hogy engedtem a szerelem gyönyörűségének és szerelmes lettem; és ámbár jól tudom, hogy az efféle dolog, ha kiderül, becstelenség, mégis, ha titokban van és titokban marad, úgy vélem, nincs benne semmi tisztességtelen; Ámor pedig oly kegyes volt hozzám, hogy nem csupán nem fosztott meg a kellő éleslátástól szerelmesem megválasztásában, hanem inkább bőségesen megadta azt nekem, megmutatván téged, mint azt a férfiút, ki méltó a magamfajta hölgy szerelmére; ha vélekedésemben nem csalatkozom, hozzád fogható szép, kedves, kellemes és okos férfi nincs több Franciaországban; s valamint én elmondhatom magamról, hogy nincs férjem, akképpen neked sincs feleséged. Miért is kérlek ím ez lángoló szerelemre, mellyel irántad viseltetem, ne tagadd meg tőlem szerelmedet, és szánd meg fiatalságomat, mely miként jég a tűzben, valóban elemészti magát éretted.

E szavaira oly bőségesen patakzott a könnye, hogy többé egy szót sem tudott mondani, ámbár még továbbra is ostromolni akarta őt könyörgéseivel; de lesütötte szemét, és szinte meg­semmisülten zokogott; fejét pedig a grófnak mellére hajtotta. A gróf, ki hűséges lovag volt, azon nyomban kemény feddéssel korholta őt esztelen szerelméért, s eltolta magától, mikor éppen a nyakába akart borulni; és esküvel erősítette, hogy inkább négyfelé vágatja magát, mintsem ilyesmit elkövessen, vagy más valakiben megtűrjön urának becsülete ellen. Az asszony ennek hallatára egyszeriben megfeledkezett szerelméről, és vad dühre gerjedt és rárivallt:

- Hitvány lovag, hát ekképpen csúfot űzöl az én sóvárgásomból? Hát Isten engem úgy segéljen, ha te meg akarsz gyilkolni engem, én bizony módját ejtem, hogy meggyilkoljalak téged, vagy kipusztítsalak a világból!

S ekképpen szólván, nyomban hajához kapott, felborzolta és összekócolta magát, mellén megszaggatta ruháját, s ekképpen kezdett sikoltozni:

- Segítség, segítség! Antwerpen grófja erőszakot akar elkövetni rajtam.

Ennek láttára a gróf, ámbár lelkiismerete tiszta volt, mégis igen félt az udvari emberek kajánságától, és attól tartott, hogy ennek miatta inkább hitelt adnak majd a gonosz asszonynak, mint az ő ártatlanságának, hát amilyen gyorsan csak tudott, felugrott és távozott a palotából és házába menekült, hol is nem sokat fontolgatta a dolgot, gyermekeit lóra ültette, maga is lóra szállt, és vágtában megindult Calais irányában.

Az asszony sikoltozására sokan összecsődültek; hogy pedig őt meglátták, és megtudták sikoltozásának okát, nem csupán hitelt adtak szavainak, hanem megtoldották azzal, hogy a gróf csupán azért viselkedett hosszú időn által oly igen udvariasan és kedvesen, hogy ezt a célját elérhesse. Annak okáért bőszülten a gróf házába futottak, hogy elfogják őt; de mivel nem lelték, előbb mindent kiraboltak, végezetül pedig házát földig rombolták; a hír pedig, ahogy szájról szájra járt, eltorzultan eljutott a királynak és fiának táborába; ezek pedig módfelett felháborodtak, s őt és minden utódait örökös számkivetéssel sújtották, busás jutalmat ígérve annak, ki elevenen vagy holtan kezökre juttatja őt.

A gróf igen búslakodott, mivel ártatlan létére menekülésével bűnössé bélyegezte magát; gyermekeivel, anélkül, hogy felfedte volna, kicsoda, vagy felismerték volna, megérkezett Calaisba, azon nyomban átkelt Angolországba, és szegényes öltözetben Londonba ment; mielőtt pedig a városba belépett volna, alaposan kioktatta kisded gyermekeit, különösképpen két dologban; először, hogy béketűréssel viseljék szegény állapotjokat, melybe a sors vele együtt magok hibája nélkül taszította őket; másodszor pedig, hogy szöges gonddal óvakod­janak valaha is elárulni bárkinek, honnan jöttek, s kinek a gyermekei, ha ugyan kedves az életök. A fiú, kinek Luigi a neve, körülbelül kilenc esztendős volt, a leányka pedig, kinek neve Violante, talán hét esztendős; zsenge korukhoz képest eléggé jól megértették atyjoknak oktatását, miként később cselekedeteikkel is bizonyságot tettek róla.

A gróf, hogy dolgukat megkönnyítse, jónak látta megváltoztatni nevöket, és ekképpen is cselekedett: a fiút Perottónak, a leányt pedig Giannettának nevezte; minekutána pedig szegényes öltözetben Londonba érkeztek, koldulásra adták fejöket, miként szemünk láttára is bizonyos francia csavargók szokták. S hogy véletlenül egy napon épp ebben foglalatoskodtak valamely templom előtt, történt, hogy bizonyos előkelő hölgy, ki az angol király valamely marsalljának felesége volt, kilépett a templomból, s megpillantotta a grófot és két gyermekét, kik alamizsnáért könyörögtek; megkérdezte tőle, hová való, s vajon az ő gyermekei-e ezek. Felelte a gróf, hogy ő Picardiába való, s idősebbik bitang fiának valamely gaztette miatt kénytelen volt idemenekülni e két gyermekkel, kik bizony az ő gyermekei. A kegyes szívű hölgy szemügyre vette a leánykát, ki is fölöttébb megtetszett neki, mivelhogy szép volt és úrias és kedves; annak utána pedig ekképpen szólott:

- Derék ember, hahogy hajlandó vagy nálam hagyni ezt a leánykádat, én szívesen magamhoz veszem, mivelhogy oly jó arcú gyermek: s ha derék leány válik belőle, férjhez adom, mikor ideje elérkezik, olyképpen, hogy jómódba kerül.

A grófnak fölöttébb kedvére volt ez a kérés, nyomban igennel válaszolt, és könnyezvén, oda­adta neki, és igen szeretetébe ajánlotta. Minekutána ekképpen elhelyezte leányát, s méghozzá jól tudta, kinél, feltette magában, hogy tovább nem marad itten, és Perottóval koldulván, átment a szigeten, s nagy fáradalmak árán, mivelhogy nem szokta meg a gyalogszerrel járást, megérkezett Walesbe. Volt pedig ottan a királynak másik marsallja, ki nagy pompában élt és számos cselédet tartott, s kinek udvarába több ízben is betért a gróf fiacskájával, hogy enni kapjanak. Mivel pedig a fent mondott marsallnak volt egy kis fia, ki más nemes urak gyermekeivel gyermeki módra eljátszogatott, futkározott és ugrált, Perotto lassan-lassan közéjük elegyedett, s velök minden játékban éppen úgy s még jobban ügyeskedett, mint akármelyik a többiek közül. Midőn egyszer a marsall ezt meglátta, mivel fölöttébb megtetszett neki a gyermek magatartása és viselkedése, megkérdezte, kicsoda. Azt a választ kapta, hogy szegény embernek a fia, ki néha-néha eljár ide alamizsnáért. Akkor a marsall elkérette az apától a fiút; a gróf pedig, mivelhogy soha mást nem kért Istentől, szívesen odaadta neki, ámbár nehezére esett gyermekétől megválnia.

Minekutána a gróf ekképpen fiáról és leányáról gondoskodott, elhatározta, hogy nem marad tovább Angolországban, hanem mihelyt csak tehette, átkelt Írországba, és Stamfordba érkezvén, beszegődött valamely odavalósi grófnak egyik lovagjához csatlósnak, s mind ama dolgokat végezte, mik a csatlósnak vagy lovászgyereknek kötelességei; ottan pedig hosszú időn által maradt kemény ínségben és fáradozásban, és soha senki nem ismerte meg.

Violante, kit mostan Giannettának neveztek, a nemes hölgynél Londonban növekedett korban és testben és szépségben, és csodálatos módon megnyerte a hölgynek és férjének és mind az egész háznépnek s mindenkinek szeretetét, ki csak ismerte; s nem akadt senki, ki erkölcseit és viselkedését megfigyelte, hogy ne mondta volna rá: az bizonyára a legnagyobb boldogságot és tisztességet megérdemli. Miért is a nemes hölgy, ki az apjától kapta a gyermeket, bár soha meg nem tudhatta, ki az apja, hacsak az maga nem mondta volna, feltette magában, hogy ama ranghoz mérten, mely véleménye szerint megillette a leányt, tisztességgel férjhez adja. De Isten, ki igazságosan szemmel tartja az emberek érdemeit, tudta, hogy e leány nemes származású s ártatlanul, mások vétkei miatt bűnhődik, s másként határozott felőle: s nehogy alacsony származású embernek kezébe kerüljön a nemes leányzó, úgy kell hinnünk, hogy Isten az ő kegyességében rendelte azt, ami történt.

Ama nemes hölgynek, kinél Giannetta éldegélt, férjétől egyetlen fia volt, kit ő is, férje is kimondhatatlanul szeretett, részben mivel gyermekök volt, részben mivel jelessége és tökéletessége révén megérdemelte, lévén oly jó erkölcsű és derék és ügyes és csinos ifjú, hogy senki nem volt hozzá fogható. Az pedig körülbelül hat esztendővel volt idősebb Giannettánál, s mikor látta, mely szépséges és kedves leány ez, oly forrón megszerette, hogy rajta kívül másra rá sem nézett. Mivel pedig azt hitte, hogy a leány alacsony származású, nem csupán, hogy nem merte atyjától feleségül kérni, hanem tőle telhetőleg rejtegette is szerelmét, mert attól tartott, megfeddik majd, hogy megalázta magát e szerelemmel; mely is éppen ezért sokkalta jobban ösztökélte, mintha felfedte volna. Így történt, hogy gyötrő szenvedélye miatt nehéz betegségbe esett. Minekutána pedig számos orvost hívtak gyógyítására, s azok tövéről hegyére megvizsgálták, és egyáltalán nem tudták felismerni betegségét, valamennyien egy értelemmel lemondtak életéről. Az ifjú atyjának és anyjának pedig emiatt oly nagy volt bánata és szomorúsága, hogy nagyobbat már el sem tudtak viselni: és ismételten megindító rimán­kodással kérdezték bajának oka felől, mire ő vagy sóhajokkal felelt, vagy azzal, hogy úgy érzi: halálra sorvad.

Történt egy napon, hogy midőn egy fiatal, de fölöttébb nagy tudományú orvos ült mellette, s megfogta a karját ottan, hol az érverést tapintani szokták, Giannetta, ki az anyja iránt érzett hálából gondosan ápolta az ifjút, valami okból belépett a szobába, melyben az feküdt. Midőn pedig az ifjú meglátta őt, meg sem mukkant, meg sem moccant, csak még égetőbben érezte szívében a szerelem tüzét, miért is ütőere a rendesnél hevesebben kezdett lüktetni; az orvos pedig nyomban megérezte és elcsodálkozott, és csendben várakozott, hogy lássa, meddig tart ez a lüktetés. Mikor Giannetta kiment a szobából, a lüktetés is elnyugodott: miért is az orvos úgy vélte, hogy ebben meglelte az ifjú betegségének okát; és kicsinyég várakozott, miközben továbbra is fogta a betegnek karját, annak utána pedig behívatta Giannettát, mintha valamit kérdezni akarna tőle. Az pedig nyomban bejött; de alighogy a szobába lépett, az ifjúnak érverése megint meggyorsabbodott; mikor pedig a leány kiment, az is alábbhagyott. Most az orvos úgy érezte, hogy teljes bizonyosságot szerzett; felkelt tehát, félrevonta az ifjúnak atyját és anyját, és mondta nekik:

- Fiatok egészsége nem függ az orvosok segítségétől, hanem Giannetta kezében vagyon, kit, miként biztos jelekből nyilván megismertem, az ifjú szenvedélyesen szeret, bár amennyire én látom, a leány nem is sejti. Most tehát immár tudjátok, mit kell tennetek, ha kedves nektek az ő élete.

A nemes úr és felesége ennek hallatára megnyugodott, hogy mégiscsak találkozott mód fiok megmentésére, ámbár igen nyomta lelköket, és sehogy sem volt ínyökre, hogy éppen ekkora ára vagyon ennek, tudniillik az, hogy Giannettát feleségül adják fiokhoz. Mikor tehát az orvos távozott, bementek a beteghez, és szólott hozzá a hölgy ekképpen:

- Fiacskám, sohasem hittem volna, hogy eltitkolod előttem valamely kívánságodat, különös­képpen akkor, mikor látod, hogy ha nem teljesül, belepusztulsz; annak okáért biztosra vehetted és veheted, hogy nincs semmi, mit meg nem tennék neked, éppúgy, mintha magamnak tenném, még ha nem is fér össze egészen méltóságunkkal, hahogy arról vagyon szó, hogy megnyugtassalak; de mivel mégis elhallgattad, úgy esett, hogy az Úristen könyörü­letesebb volt irányodban, mint te magad, s hogy bele ne halj ebbe a nyavalyába, felfedte előttem betegséged okát, mely semmi egyéb, mint lángoló szerelem, melyet bizonyos leány iránt érzel. Pedig nem kellett volna szégyellned ezt bevallani, mivelhogy korod már megkívánja, s ha nem volnál szerelmes, bizony én kevesebbre tartanálak. Annak okáért, fiacskám, ne félj tőlem, hanem bízvást tárd fel előttem minden kívánságodat: és dobjad sutba bánatodat és aggodalmadat, mely mostan gyötör, s melyből jelenvaló nyavalyád ered; és embereld meg magad, és vedd bizonyosra, hogy bármit kívánsz is tőlem, mi megnyugtatá­sodra van, erőmtől telhetőleg megteszem, mivelhogy jobban szeretlek téged a tulajdon életemnél. Verd el szégyenkezésedet és félelmedet, és mondd meg nekem, segítségedre lehetek-e valamiképpen szerelmedben; ha pedig úgy látod, hogy nem törődöm eléggé vele, és nem juttatlak célhoz, nevezz engem a legszívtelenebb anyának, ki valaha is fiat szült.

Az ifjú anyja szavainak hallatára előbb elszégyellte magát, annak utána pedig meggondolván, hogy nincs a világon senki, aki inkább kedvére tudna tenni, elverte szégyenkezését és ekképpen szólott:

- Madonna, csupán az az ok vitt rá, hogy rejtekben tartsam szerelmemet, mivel a legtöbb ember, mint észrevettem, idősebb korában már nemigen akar emlékezni arra, hogy valaha fiatal is volt. De mivel látom, hogy megértesz engem, nem csupán nem tagadom, hogy igaz, mit észrevettél, mint mondod, hanem azt is meg akarom mondani, ki az, kit szeretek, de csak azzal a feltétellel, hogy tőled telhetőleg megtartod, mit nekem ígértél, mivelhogy csak ekképpen gyógyíthatsz meg engemet.

Erre a hölgy (ki túlságosan bízott olyasvalamiben, mi nem következett be olyképpen, mint magában kitervelte) biztatón azt felelte, hogy csak fedje fel bátran kívánságát: mivel ő haladéktalanul minden követ megmozgat, hogy kedvére tegyen.

- Madonna - szólott akkor az ifjú -, a mi Giannettánk páratlan szépsége és dicséretes viselke­dé­se juttatott engem emez állapotra, melyben itt látsz, meg az, hogy nem volt módom értésére adni szerelmemet és megnyerni vonzalmát, s végül az, hogy nem mertem ezt felfedni soha, senki előtt: ha pedig az, mit nekem ígértél, egy vagy más módon nem teljesül, bizonyosra veheted, hogy hamarosan elsorvadok.

A hölgy, ki jobbnak látta mostan vigasztalni őt, mint korholni, mosolyogva ekképpen válaszolt:

- Jaj fiacskám, hát ebbe betegedtél bele? Embereld meg magad s gyógyulj meg, annak utána pedig bízd rám a dolgot.

Az ifjú eltelt jó reménységgel és hamar idő múltán oly nagy javulás mutatkozott állapotjában, hogy a hölgy igen megörvendezett, s fejét törte, miképpen teljesíthetné fiának tett ígéretét. És magához hívatván egy napon Giannettát, tréfálkozva és nyájasan megkérdezte tőle, ha vajon van-e szeretője? Giannetta fülig pirult, és ekképpen válaszolt:

- Madonna, szegény leánynak, amilyen én vagyok, kit elűztek otthonából, s ki idegenek szolgálatában áll, mint jómagam, nem illendő szerelemre gondolnia.

Mondta erre a hölgy:

- Hát ha nincs szeretőd, majd én szerzek neked, kivel vidáman élheted napjaidat, s nagyobb gyönyörűséggel élvezheted szépségedet, mivelhogy a magadfajta csinos leányzónak nem való szerető nélkül élnie.

Felelte erre Giannetta:

- Madonna, te kimentettél engemet atyámnak nyomorúságából, leányod gyanánt neveltél, s emiatt mindenben kedvedet kellene tennem; de ebben az egyben bizony nem tehetek kedved szerint, s azt hiszem, helyesen cselekszem. Ha férjet szerzel nekem, azt én szeretni fogom, de mást sohasem; mivelhogy őseimről semmi egyéb nem maradt rám örökül, csak a becsületem, azt pedig óvni akarom és őrizni életem fogytáig.

A hölgy úgy vette észre, hogy ez a beszéd épp az ellenkezője annak, amit hallani szeretett volna, hogy fiának tett ígéretét megtarthassa, ámbátor okos hölgy létére magában fölöttébb megdicsérte a leányzót, és ekképpen szólott:

- Micsoda, Giannetta? Ha király őfelsége, ki ifjú lovag, szerelmeskedni kívánna veled kicsinyég, mivelhogy oly gyönyörű szép leányzó vagy, vajon te megtagadnád?

Azon nyomban felelte erre a leány:

- Erőszakot elkövethet rajtam a király, de beleegyezésemmel soha nem nyerhetne tőlem mást, csak mi tisztességemmel összefér.

Mostan a hölgy megismerte, milyen a lelke ennek a leánynak, hát nem vesztegette tovább a szót, s az a gondolatja támadt, hogy próbára veti őt; ezért fiának azt mondotta, hogy ha meggyógyult, majd úgy intézi, hogy egy szobába teszi a leánnyal, ő pedig igyekezzék elérni, hogy a leány kedvét töltse, s hozzátette, hogy nem tartaná tisztességes dolognak, ha ő, holmi kerítőnő módjára, maga szólna fiáért, és kérlelné a tulajdon szolgálóleányát. Ez pedig az ifjút semmiképpen meg nem nyugtatta, és állapotja hirtelen sokkal rosszabbra fordult: mikor pedig a hölgy ezt látta, felfedte szándokát Giannetta előtt. De mikor észrevette, hogy sokkal állhatatosabb még, mint annak előtte, elmesélte férjének mindazt, mit eddig tett, s ámbár fölöttébb nehezökre esett, egy értelemmel elhatározták, hogy feleségül adják hozzá a leányt, mert inkább akarták életben látni fiokat, oly asszony mellett, ki nem méltó hozzá, mint holtan asszony nélkül; és sok huzavona után ekképpen cselekedtek. Giannetta igen boldog volt ezen, és alázatos szívvel hálát adott Istennek, hogy nem feledkezett meg róla: de azért soha mást nem mondott, mint hogy ő bizonyos picardiai embernek leánya. Az ifjú meggyógyult, és nem volt hozzá fogható boldog ember, és nagy menyegzőt csapott, és boldog örömökben élt feleségével.

Perotto, ki Walesben maradt az angol király marsalljánál, ugyancsak felnövekedvén, megnyerte urának kegyét, s oly gyönyörű szál derék ifjúvá serdült, hogy nem akadt párja a szigeten: olyannyira, hogy sem tornában, sem lovagjátékokban, sem más fegyveres foglala­tosságban országszerte senki nem volt, ki felért volna vele; annak okáért mindenkinél híres-nevezetesebb ember vált belőle, holott még mindig a picardiai Perottónak nevezték. És valamiképpen Isten nem feledkezett meg húgáról, akként bizonyságot tett felőle, hogy rája is gondolt: tudniillik ama vidéken döghalál támadt s a lakosságnak szinte fel&eacu