HETEDIK NOVELLA

Tedaldo hajba kap kedvesével, elutazik Firenzéből majd visszatér
oda bizonyos idő múltán zarándok képében: beszél a hölggyel,
s felfedi előtte tévedését, megszabadítja a haláltól annak férjét,
kit elítéltek ama vád miatt, hogy őt meggyilkolta, és kibékíti testvéreivel;
annak utána pedig okosan élvezi szerelmét kedvesével

Valamennyien magasztalták Fiammetta elbeszélését, s midőn elhallgatott, a Királynő, nehogy az időt vesztegessék, nyomban felszólította Emiliát, hogy beszéljen; az pedig ekképpen kezdte:

- Kedvem vagyon visszatérni városunkba, honnét két elődöm jónak látta távozni, s megmu­tatni nektek, miképpen szerezte vissza egyik polgártársunk elveszett kedvesét.

Élt tehát Firenzében valamely nemes ifjú, bizonyos Tedaldo degli Elisei nevezetű, ki mérhe­tetlenül szerelmes volt bizonyos monna Ermellina nevezetű hölgybe, Aldobrandino Palermini feleségébe, és dicséretes jelességeivel el is érte, hogy betölthette véle kívánságát. Ím ez gyönyörűségét azonban megirigyelte a sors, mely ellenségök a boldogoknak; mivelhogy a hölgy, bármi volt is az oka, minekutána jó ideig Tedaldónak mindenben kedve szerint tett, egyszerre csak vonakodott kedvére hajlani, s még csak látni sem akarta semmiképpen annak valamely hírhordóját, nemhogy meghallgatni; ennek miatta ő fölöttébb nekibúsult és elkese­redett; de szerelmét oly rejtekben tartotta, hogy senki nem gondolta, miképpen ez az oka búskomorságának. És minekutána különb-különbféleképpen minden követ megmozgatott, hogy visszahódítsa szerelmesét, kit vélekedése szerint ártatlanul elveszített, s látta, hogy minden fáradozása kárba veszett, feltette magában, hogy búcsút mond a világnak, nehogy tán örömet szerezzen emez asszonynak, ki szerencsétlenségének oka volt, sorvadozásának látásával.

Összeszedett tehát annyi pénzt, amennyit csak tudott, nem szólt sem barátainak, sem rokonainak, egyetlen pajtásának kivételével, ki minden dolgába be volt avatva, s nagy titokban elutazott, és Anconába érkezett, hol is Filippo de Sanlodeccio néven nevezte magát. Ottan pedig megismerkedvén valamely gazdag kereskedővel, annak szolgálatjába szegődött, s a hajóján vele együtt Ciprusba ment. Erkölcsei és viselkedése pedig oly igen megnyerte ama kereskedőnek tetszését, hogy nem csupán busás fizetséget adott neki, hanem társául fogadta, s ezenfelül üzleteinek java részét kezére adta; mely dolgokat is ő oly jól és oly gondosan intézett, hogy kevés esztendők múltán híres-neves, derék és gazdag kereskedő vált belőle. Eme foglalkozásában, bár gyakorta eszébe jutott keményszívű kedvese, és szörnyen gyötörte a szerelem, és fölöttébb kívánta viszontlátni őt, mégis oly igen állhatatos volt, hogy hét esztendeig állta a kemény próbát.

Történt azonban, hogy midőn valamely napon Ciprusban megütötte fülét bizonyos dal, melyet ő szerzett, s melyben ama hölgy iránt s a hölgynek őiránta való szerelméről volt szó, s ama gyönyörűségről, melyet véle élvezett, úgy gondolta magában: semmiképp nem lehet, hogy az elfeledte volna őt, s akkor úgy felgyúlt benne a viszontlátás vágya, hogy tovább nem bírta ki, s elhatározta, hogy visszatér Firenzébe. És rendbe hozván minden ügyes-bajos dolgát, egyetlen szolgájával Anconába ment, hová már előbb megérkezett minden holmija, mit is elküldött Firenzébe, amaz Anconában szerzett társának valamely barátjához, maga pedig nagy titokban, a Szent Sírtól érkező zarándok képében szolgájával együtt ment utána. Firenzében megérkez­vén, betért valamely kis fogadóba, melynek két testvér volt gazdája, éppen kedvese házának szomszédságában. S mindjárt első útja annak házához vitte, ha netalán megláthatná őt. De látta, hogy az ablakok és az ajtók és az egész ház be van zárva. Fölöttébb meg is ijedt, hogy talán meghalt az asszony, vagy elköltözött onnét. Ez szeget ütött fejébe, miért is testvéreinek háza felé irányította lépteit, mely előtt megpillantotta maga négy testvérét talpig gyászban, min fölöttébb elcsodálkozott; s mivel tudta, hogy ebben a ruházatban és külsőben, mely merőben elütött attól, milyen távozása előtt volt, könnyűszerrel ugyan fel nem ismerik, bátran odalépett valamely vargához, s megkérdezte tőle, miért vannak azok fekete ruházatban. Felelte erre a varga:

- Azért vannak fekete ruházatban, mivel alig két hete meggyilkolta valaki egyik testvéröket, bizonyos Tedaldo nevezetűt, ki rég ideje már elköltözött innét: s mintha olyasmit hallottam volna, hogy ezek a törvényszék előtt azzal vádoltak bizonyos Aldobrandino Palermini nevezetű urat, kit aztán el is fogtak, hogy ő gyilkolta meg, mivelhogy ama Tedaldo szeretője volt a feleségének, s álöltözetben visszatért ide, hogy az asszonnyal lehessen.

Tedaldo fölöttébb elcsodálkozott, hogy valaki annyira hasonlatos hozzá, hogy összetévesz­tették vele, s megesett a szíve Aldobrandino szerencsétlenségén. Minekutána még arról is értesült, hogy az asszony épségben, egészségben megvagyon, az éjszaka beálltával különb-különb gondolatokat hánytorgatván elméjében, megtért a fogadóba, s minekutána szolgájával együtt megvacsorázott, a fogadó legfelső emeletén kapott szobát; ottan pedig részben mivel sokféle gondja nyugtalanította, részben mivel ágya kényelmetlen volt, s részben talán a sovány vacsora miatt is még éjfél után sem tudott elaludni: mivel pedig ébren volt, éjfél után úgy rémlett neki, hogy emberek másznak be a ház tetején, annak utána pedig a szoba ajtajának hasadékán át valamely mécsest látott felfelé közeledni. Miért is halkan odalépett a réshez, és figyelni kezdett, mit jelenthet ez; s látott valamely csinos asszonyfélét, ki ama mécsest tartotta, és látott feléje menni három férfit, kik a tetőről jöttek be; minekutána pedig nyájasan köszöntötték egymást, mondá egyikök a menyecskének:

- Istennek hála, most már nyugodtak lehetünk, mivel bizonyosan tudjuk, hogy Tedaldo Elisei meggyilkolásával annak testvérei Aldobrandino Palerminit vádolták meg, az pedig már be is vallotta, sőt az ítélet is meg vagyon írva: mégis jó lesz hallgatnunk, mivel ha kitudódik, hogy mi voltunk a tettesek, éppen olyan veszedelembe kerülünk, mint most Aldobrandino.

S minekutána ezt elmondták a menyecskének, ki ezen szemlátomást megörvendezett, lementek és aludni tértek. Tedaldo ennek hallatára elgondolkodott rajta, mennyi és miféle tévedések ejtik rabul gyakorta az emberek elméjét; s először is testvéreire gondolt, kik valamely idegen embert sirattak meg, és temettek el helyébe, annak utána pedig egy ártatlan embert vádoltak hamis gyanú alapján, s hazug bizonyságokkal oda juttatták, hogy halálra ítéltetett; ezenfelül elgondolkodott a törvények és bírák vak szigorúságán, kik az igazság buzgó kutatói lévén gyakorta kegyetlenségre ragadtatják magokat, igaznak veszik azt, mi hamis, és az igazság és az Isten szolgáinak mondják magokat, holott inkább az igazságtalan­ság s az ördög helytartói. Ennek utána Aldobrandino megmentésére fordította gondolatját, s meghányta-vetette magá­ban, mit kell tennie. Mikor pedig reggel fölkelt, szolgáját otthagyta, s amint alkalmatosnak vélte az időt, egymagában elment kedvesének házába; a kaput pedig véletlenül nyitva lelte, hát belépett, s látta ott ülni valamely földszinti kis szobában kedvesét, ki is úgy kesergett, s úgy patakzottak könnyei, hogy Tedaldo szinte maga is sírva fakadt szánakozásában; odalépett tehát hozzá s megszólította:

- Madonna, ne gyötörd magad, békességed közel vagyon.

Az asszony ennek hallatára felkapta a fejét, és zokogva felelte:

- Jó ember, úgy látom, idegen zarándok vagy, hát mit tudsz te az én békességemről avagy bánatomról?

Felelte a zarándok:

- Madonna, én konstantinápolyi vagyok, s csak az imént érkeztem ide Istennek küldötteként, hogy könnyeidet vigasságra fordítsam, s megszabadítsam a haláltól férjedet.

- Hogyhogy? - kérdezte az asszony. - Ha konstantinápolyi vagy, és csak imént érkeztél ide, honnan tudod, kicsoda a férjem, s ki vagyok én?

A zarándok elejétől fogva elmesélte Aldobrandino szerencsétlenségének egész történetét, s az asszonynak is megmondta: kicsoda, mióta van férjnél és sok egyéb olyasmit, amit maga tapasztalásából nagyon is jól tudott: az asszony pedig fölöttébb álmélkodott, és prófétának vélvén őt, lábaihoz borult, s Isten nevére kérte, hogy ha Aldobrandino megmentésére jött, akkor siessen, mivel rövid az idő. A zarándok fölöttébb szent embernek mutatván magát, ekképpen szólott:

- Madonna, kelj fel és ne sírj, és jól figyelmezz arra, mit mondandó vagyok, s gondosan óvakodjál azt valaha is elmondani bárkinek. Miként Isten nekem kinyilatkoztatta, te mostani szorongattatásod bizonyos bűn miatt szakadt reád, melyet régebben elkövettél, s melyet az Úristen e mostani bajod által akart némi részben megtorolni, s azt akarja, hogy te tisztességgel jóvátegyed; ha pedig nem teszed, bizonyára sokkal keservesebb gyötrelem szakad reád. Mondta akkor az asszony:

- Uram, nekem oly igen sok bűnöm vagyon, s nem tudom, mit akar az Úristen, egyiket tegyem-e inkább jóvá, avagy a másikat; annak okáért ha tudod, melyik az, mondd meg nekem, s én mindent elkövetek, mi erőmből telik, hogy jóvátegyem.

- Madonna - felelte a zarándok -, én jól tudom, melyik az a bűn, s nem is azért faggatlak, hogy még pontosabban megtudjam, hanem hogy te magad mondd meg, s annál nagyobb legyen ekképpen lelkiismeret-furdalásod. De térjünk a dologra. Mondd csak, emlékszel-e, hogy valamikor kedvesed volt?

Az asszony ennek hallatára nagyot sóhajtott, s fölöttébb elcsodálkozott, mivel nem is hitte, hogy valaha valaki tudott a dologról, ámbár ama napon, melyen meggyilkolták amaz embert, kit Tedaldo gyanánt eltemettek, rebesgettek valami effélét bizonyos kijelentések alapján, melyeket nagy ügyetlenül kibökkentett Tedaldo társa, ki tudott a dologról. Ekképpen felelt tehát:

- Látom, hogy az Isten kinyilatkoztatja neked mind az emberek titkait, s annak okáért magam titkát sem akarom tovább rejtegetni előtted. Való igaz, hogy ifjúságomban forrón szerettem ama szerencsétlen ifjút, kinek meggyilkolásával férjemet vádolják: halálát pedig oly igen megsirattam, amily igazán fájlalom; miért is, ámbár elutazása előtt keménynek és ridegnek mutattam magam irányában, sem elutazása, sem hosszú távolléte, sem szerencsétlen halála nem tudta őt kitépni szívemből.

Mondta erre a zarándok:

- Te nem ama szerencsétlen ifjút szeretted, ki meghalt, hanem Tedaldo Eliseit. De mondd csak: mi volt az oka, hogy összevesztetek? Megbántott valaha?

Felelte az asszony:

- Bizony soha meg nem bántott, hanem a szakításra valamely átkozott barátnak szavai adtak okot, kinél akkoriban meggyóntam: mikor elmondottam neki amaz ifjú iránt érzett szerelme­met s a viszonyt, mely hozzá fűzött, úgy teleordítozta fejemet, hogy most is rémüldözöm belé; azt mondta, hogy ha nem hagyom abba, egyenest az ördög torkába jutok, a pokol mélységes fenekére, s a kárhozat tüzére vettetem. Ettől aztán úgy megrémültem, hogy erősen feltettem magamban, véget vetek viszonyunknak; hogy pedig az alkalmat is elkerüljem, többé nem voltam hajlandó sem levelét, sem hírhordóját elfogadni: ámbár azt hiszem, hogy ha állhatato­sabb lett volna, s nem távozott volna el kétségbeesetten (mint sejtem, éppen ennek miatta), és hahogy látom őt sorvadozni, kemény szándokom megenyhült volna, miként a hó elolvad a napon, hiszen semmit a világon nála jobban nem kívántam.

Szólott ekkor a zarándok:

- Madonna, éppen ez az egy bűn az, mely miatt mostan gyötrődöl. Én bizonyosan tudom, hogy Tedaldo téged semmire nem kényszerített: mikor beleszerettél, szabad akaratodból tetted azt, mert megtetszett neked; ő pedig azért jött hozzád, mivel te magad kívántad, s ugyanezért kezdett viszonyt veled, melyben szóval és tettel oly kedvesnek mutatkoztál irányában, hogy ha már annak előtte is szeretett téged, te bizony megszázszoroztad ő szerelmét. Ha pedig így volt (amint tudom, hogy így volt), szabad volt-e bármi okból is ily ridegen elszakadnod tőle? Az ilyesmit eleve meg kellett volna gondolnod, s ha azt hitted, hogy bűn gyanánt meg kell bánnod valaha, nem kellett volna megtenned. Ekként, valamint ő a tied volt, te az övé voltál. Kedved szerint megtehetted, hogy őt ne tekintsd többé a magadénak, mivel a tied volt; de magadat elvonni tőle, holott az övé voltál, az bizony rablás, és sehogy sem illendő dolog, hiszen ő nem akarta így. Nos, tudnod kell, hogy én szerzetes vagyok, s éppen ezért tövéről hegyére ismerem erkölcseiket; és hahogy kissé bővebben szólok ezekről te épülésedre, az az én számban nem oly illetlen dolog, mint máséban volna: s méghozzá szívesen beszélek róla, hogy mostantól fogva jobban ismerjed őket, mint ahogy, úgy látszik, eleddig ismerted. Valamikor a barátok fölöttébb szent és derék emberek voltak, de azokban, kik mai napság viselik a barát nevezetet, és számot tartanak rá, hogy barátoknak vegyék őket, semmi más nincsen a barátból, mint a csuha. S ez sem barátcsuha már, mivelhogy a szerzetesrendek alapítói szűk és szegényes és durva szövetből való csuhákat rendeltek nekik, hogy oly lélekre valljanak, mely megvetette az ideig való dolgokat akkor, mikor a testet ily hitvány ruházatba burkolták; ezek a mai barátok bő és dupla és fényes és finom szövetekből csináltatják csuháikat, mégpedig tetszetős és főpapos módra, olyannyira, hogy nem sül ki a szemök azokban páváskodni a templomokban és piacokon, miként világi emberek páváskodnak ő ruházatokkal; és valamint a halász hálójával egy fogásra számos halakat húz ki a folyóból, akként ezek csuháik bő ráncaiba beburko­lódzván, iparkodnak minél több szenteskedőt, minél több özvegyet, minél több vén bolond asszonyt meg férfit belecsavarni abba, és semmi más dologban nem mutatnak ekkora buzgóságot. Éppen ezért, hogy még őszintébben szóljak, ezeken nem is barátcsuha van már, hanem csupán annak a színe. És míg a régiek az emberek üdvösségét áhítozták, a mai barátoknak nőkre meg gazdagságra fáj a foguk; s minden vágyukat abba helyezték és helyezik, hogy dörgedelmekkel és ijesztgetésekkel megrémítsék az ostobáknak lelkét, és megmutassák, hogy alamizsnákkal és misékkel tisztulhatnak meg bűneiktől, s mivel nem jámborságból, hanem hitványságból és a semmittevés vágyából állottak barátnak, az egyik ember kenyeret hozzon, a másik bort küldjön, a harmadik pedig alamizsnát adjon nekik a halottaik lelki üdvösségéért. És bizony igaz ugyan, hogy alamizsnák és imádságok eltörlik a bűnöket; de ha azok, kik mindezt cselekszik, tudnák, kiknek cselekszik, vagy inkább megtartanák azt maguknak, vagy odavetnék a disznók elé. Mivel pedig a barátok tudják, hogy minél kevesebb tulajdonosa van valamely vagyonnak, annál több jut belőle egyre, mindegyikök ordítozással és rémítgetéssel igyekszik elriasztani másokat a gazdagságtól, melyet szeretne egyedül magának megkaparintani. Teli szájjal papolnak a parázna emberek ellen, hogy ezeket elriasszák attól, s mind a nők a papolókra maradjanak; kárhoztatják az uzsorát és a becstelen nyereséget, hogy ha rájok bízzák az ilyen pénzek visszaadását, abból még bővebbre szabassák csuhájokat, és püspökséget s egyéb főpapságokat vásárolhassanak magoknak ama pénzből, mely tulajdon nyilatkozataik szerint romlásba dönti birtokosát. S ha eme dolgokat és sok egyéb gyalázatos­ságaikat szemökre vetik, azt hiszik, hogy minden súlyos terhöktől kellőképpen megszaba­dulnak, ha azt adják feleletül: „Cselekedjetek szavaink szerint, nem pedig tetteink szerint”, mintha bizony lehetne a nyáj állhatatosabb és szilárdabb, mint magok a pásztorok. És nagy részük jól tudja, hány ember nem úgy érti ezt a válaszukat, ahogy ők gondolják. A mai barátok azt akarják, hogy ti azt cselekedjétek, amit ők mondanak, vagyis töltsétek meg erszényeiket pénzzel, bízzátok rájok titkaitokat, őrizzétek meg szüzességteket, legyetek béketűrők, bocsássátok meg a bántalmakat, óvakodjatok a rágalmazástól: csupa jó, csupa tisztességes, csupa szent dolog; de mindezt miért? Azért, hogy megtehessék azt, amit nem tehetnének meg, ha a világi emberek is azt cselekednék. Ki ne tudná, hogy pénz nélkül a henyélés nem tarthat semeddig? Ha te magad mulatságára költöd pénzedet, a barát nem henyélhet a szerzetben; ha te a nők körül settenkedel, a barátoknak nem lesz ott helyük; ha te nem leszel béketűrő, ha nem bocsátod meg a bántalmakat, a barát nem mer majd házadba járni, hogy beszennyezze családod tisztességét. De minek panaszolok fel minden apró dolgot? Hiszen valahányszor értelmes emberek előtt ekképpen mentegetődznek, tulajdonképpen magukat vádolják. Miért nem maradnak künn a világban, ha érzik, hogy nem tudnak önmegtartóztató és szent életet élni? Vagy ha ennek akarják szentelni magokat, miért nem követik az Evangéliumnak ama szent intelmét: „Kezdett pedig Krisztus cselekedni és tanítani!” Tegyék meg előbb ők magok, aztán oktassanak másokat. Én már ezerszer meg ezerszer láttam életemben, hogy nem csupán a világi hölgyeket, hanem bizony az apácákat is csábítgatták, környékezték, látogatták; s éppen azok, kik a szószéken a legjobban ordítoztak. Hát ilyen embereket kövessünk? Aki megteszi, szabad akaratjából teszi, de Isten a megmondhatója, vajon okosan cselekszik-e. De feltéve, hogy igazat kell adnunk a barátnak abban, mit oly nagy hangon rád kiabált, hogy tudniillik halálos bűn megszegni a hitvesi hűséget, vajon nem sokkalta nagyobb bűn-e megrabolni egy embert? Vajon nem sokkalta nagyobb bűn-e megölni azt, vagy számkivetésbe kergetni, hogy a világot járja? Ezt bizonyosan mindenki elismeri. Ha valamelyik férfinak valamely hölggyel viszonya van, az természetes bűn: de szívbéli gonoszságból eredhet az, ha valaki elrabolja tőle, megöli, vagy világgá kergeti azt a férfit. Már fentebb bebizonyítottam, hogy te megraboltad Tedaldót, hiszen elvetted tőle magadat, holott szabad akaratodból voltál az övé. Annak utána pedig azt mondom, hogy amennyiben tőled függött, te ölted meg őt, mivel napról napra kegyetlenebbnek mutatkoztál irányában, s nem rajtad múlt, hogy tulajdon kezével meg nem ölte magát; a törvény pedig rendeli, hogy az, ki oka valamely gonosztettnek, melyet valaki elkövet, éppen oly bűnös, mint az, ki elköveti. Márpedig tagadhatatlan, hogy te vagy az oka a számkivetésének, s annak, hogy hét esztendeje kóborol a világban. Olyannyira, hogy e három fent mondott dolog bármelyikével sokkalta nagyobb bűnt követtél el, mint azzal, hogy vele viszonyt folytattál. De lássuk csak: talán Tedaldo megérdemelte ezt a bánásmódot? Bizony nem: hiszen már magad is bevallottad; nem is szólván arról, hogy én tudom, hogy téged önnönmagánál is jobban szeret. Soha még asszonyt úgy meg nem becsültek, úgy nem magasztaltak, úgy nem dicsőítettek, mint ő téged minden más asszonyok felett, hahogy olyan helyen volt, hol tisztességgel szólhatott felőled anélkül, hogy gyanút ébresztett volna. Minden javát, minden tisztességét, minden szabadságát, mindenét te kezeidbe ajánlotta. Talán nem volt nemes ifjú? Talán nem volt daliásabb minden más polgártársánál? Talán nem volt derék mindama dolgokban, melyek ifjakhoz illenek? Talán nem szerették? Talán nem becsülték? Talán nem látta szívesen mindenki? Bizony erre sem mondhatsz nemet. Akkor hát hogyan foganhatott benned kegyetlen szándok ellene, csak azért, mert valami bolond, hitvány és irigy barátnak szája járt? Nem tudom, miféle tévedés rabjai amaz asszonyok, kik megvetik és kevésre tartják a férfiakat; holott ha meggondolják, micsodák ők magok és mely nagy s mely páratlan nemességet adott Isten minden egyéb teremtmények felett a férfiúnak, boldogok lehetnének, ha valamely férfi szereti őket, és azt mindennél jobban kellene szeretniök, s igyekezniök minden ügyességökkel megnyerni annak tetszését, hogy szerelme soha le ne hűlhessen. Jól tudod, mit tettél, megindulván ama barátnak szavain, holott az bizisten valami éhenkórász lepényleső volt; és talán szeretett volna maga bejutni ama helyre, honnét mást ki akart túrni. Ez hát az a bűn, melyet az isteni igazságosság, mely minden rendelését igazságos mérlegeléssel hajtja végre, nem akart büntetlenül hagyni: és valamint te jogtalanul próbáltad megfosztani Tedaldót temagadtól, éppen úgy férjed jogtalanul volt és van Tedaldo miatt veszedelemben, te pedig ily szorongattatásban. Ha pedig ettől megszabadulni kívánsz, meg kell ígérned s még inkább meg kell tartanod, amit most mondok: ha valaha megtörténik, hogy Tedaldo kóborlásából ide visszatér, légy hozzá megint kegyes, szerelmetes, jóságos és bizodalmas, és hozd vissza őt amaz állapotba, melyben volt, minekelőtte ostoba fejjel hitelt adtál a bolond barát szavainak.

A zarándok éppen befejezte mondókáját, midőn az asszony, ki feszülten figyelt reá, mivelhogy okait igazaknak vélte, és valóban ama bűnt tartotta szerencsétlensége okozójának, melyet az emlegetett, ekképpen fogott szóba:

- Istennek barátja, világosan megismerem, hogy mindama dolgok igazak, és főképpen a te magyarázatodból tudom most már, kik voltaképpen a barátok, holott eleddig mind vala­mennyit szentnek tartottam; és nyilván megismerem, mely nagy hibát követtem el abban, mit Tedaldo ellen cselekedtem, és hahogy rajtam múlna, szívesen jóvátenném ama módon, melyet mondottál, de hogyan lehetséges ez? Tedaldo nem térhet vissza többé: ő már halott; és mivel a dolog lehetetlenség, nem értem, miért ígérjem meg neked.

Felelte erre a zarándok:

- Madonna, Tedaldo bizony nem halott, miként Isten nekem kinyilatkoztatta, hanem épségben és egészségben megvagyon, s ha kegyes hajlandósággal volnál hozzá, kutya baja sem volna.

Szólott akkor az asszony:

- Vigyázz a szavaidra, tulajdon szememmel láttam őt holtan kapum előtt, tőrszúrásokkal meggyilkoltan, és karjaimban öleltem, és könnyeimmel sűrűn áztattam holt ábrázatát, s talán épp ez volna az oka annak a sok gyalázatos szóbeszédnek, mely felőlem mindenfelé járta.

Mondotta ekkor a zarándok:

- Madonna, akármit beszélsz is, bizony mondom neked, hogy Tedaldo él; és reménylem, hogy hamar idő múltán megláthatod, hahogy ama fent mondott ígéretet megadod, és bizonnyal megtartod.

Felelte az asszony:

- Ezt hát megígérem, és szívesen meg is tartom; semmi sem történhetnék, mi akkora örömet szerezne nékem, mint ha férjemet szabadon s épségben, Tedaldót pedig életben látnám.

Akkor Tedaldo elérkezettnek vélte az időt, hogy felfedje magát, és vigasztalja az asszonyt biztos reménységgel férje dolgában; szólott tehát:

- Madonna, hogy megvigasztalhassalak férjed felől, fel kell fednem előtted egy titkot, melyet is mind életed fogytáig óvakodjál bárkinek is elmondani.

Kettesben voltak valamely magányos helyen, és a hölgy teljes bizalommal volt a zarándokhoz annak szentsége miatt, melyet benne látott: miért is Tedaldo kivont kebléből valamely gyűrűt, melyet szöges gonddal megőrizett, s melyet az asszony adott neki amaz utolsó éjszakán, melyet véle töltött; s megmutatván neki, szólott: - Madonna, ismered-e ezt?

Amint az asszony a gyűrűt meglátta, azonnal megismerte, és ekképpen felelt:

- Ismerem, uram, valamikor én adtam ezt Tedaldónak. Akkor a zarándok felállott, hirtelen ledobta hátáról köpönyegét, fejéről pedig kalapját, és firenzei kiejtéssel szólván mondotta:

- Hát engem megismersz-e?

Amint az asszony meglátta, ráismert, hogy Tedaldo; a szava is elállt, olyannyira megrémült tőle, mint valami kísértettől, mely élő ember módjára járkál; és nem röpült karjaiba, hogy a Ciprusból megtért Tedaldo gyanánt üdvözölje, hanem remegve futni akart előle, mint afféle sírból hazajáró Tedaldo elől. Mondta akkor neki Tedaldo:

- Madonna, ne