Kalandra kaland

Eltűnt a barát, vajon hová tűnhetett el? Nem tűnt el ő semerre. Kobzos barátjával mindég nyomon követte a király táborát, attól nem messzire kalibát hevenyésztek maguknak, ott húzódtak meg, nem látva, nem tudva senkitől. Hanem azóta, hogy megmentette a király életét, nagy búnak eredett ismét szegény Toldi.

- Lám, lám - panaszolá barátjának -, meg sem ismert a király. Nem ismert? Nem akart megismerni! Hiába, hiába! Nem enged fel szívén a jégkéreg. Az én számomra nincs nála kegyelem. Hogy a nyomába menjek, hogy az életét megmentsem, lám, azt megengedte, de tovább nem törődik velem! Nem akar tudni a barátról!

Napok hosszát hever a kalibájában Toldi egyedül, magában, csak éjjelenként jár haza az ifjú. Vigasztalja szóval, vigasztalja dallal, de Toldi csak legyint a kezével: elég, elég, elég...

Ezenközben készült a király Melfi ostromára. Már lóra is ülhet. Úgy járja végig seregét, s amerre látják daliás alakját, zúg az egetverő éljen. És kezdődik az ostrom. A király most csak néző. Hiszen van mit lásson.

- Nini, ez a kobzos - mondja a király magában. - Derék fiú, bárki fia légyen.

Az volt, az, a kobzos. Létrát támasztott a vár falának, ott, ahol kevesebb védő állott. Gyorsan, mint az evet, mászik fel a létrán, utána öt vitéz. Már a keze is érte a párkányt: egy pillanat s fent van a vár fokán. De észreveszi egy őr, ordítva rohan oda, nagy követ gördít a létrára, gurul, szalad kő, az öt vitéz még idejében félreugrik, de a kobzos - hová lett a kobzos? Azt hitte fent az őr, hogy lezuhant, de nem zuhant le ebadta fattya, nagy hirtelen a létra alsó felére fordult, úgy lógott a mélység felett, míg a kő legurult, aztán egy nagy lendüléssel visszafordult a létrára s a következő pillanatban a vár fokán termett, onnét integetett le a kardjával: ide, fiúk, ide!

Az ám, de mire a fiúk nekiindulhattak, mind az őrök a kobzosnak iramodtak. „Szégyen a futás, de hasznos!” Nem is várta be a kobzos az őröket, nagy hirtelen lecsúszott a létra alján. Hiszen ő nem is akart egyebet: ide csődíteni az őröket, azalatt meg a másik oldalon megmászták a falat a magyar vitézek - Melfi vára is magyar kézre került!

Hiszen került magyar kézre még több vár is, ki önként, ki kényszerítésből, vége-hossza nem volt a sok várvívásnak. Most éppen Konturszi város alatt táborozott a király s nem mozdult onnét, míg a város le nem fizeti a rávetett adót. Azért vetett pedig rá adót Lajos király, merthogy a város népe a gonosz lelkű Johanna mellé pártolt. A mellé, aki gyalázatos módon Endrét megölette!

Hát itt történt, amit most elbeszélek.

Lajos király, szokása szerint, ki-kilovagolt, nézett, szemlélődött, vizsgálódott, hadd ismerje a helyet, a környéket, hadd lássa, hol, merre lesz jobb hadjának tovább indulása, ha indulni kell. Így vetődött egyszer a Szele vize partjára. Kicsi folyó volt ez, de most erősen megdagadott. Azt szerette volna tudni a király, hogy hol lehetne legjobban átvezetni rajta a seregét. Mert készülődött továbbindulásra. Amint fel s alá lovagolt a folyócska partján, zöldleveles ágból gabalyított kunyhót pillantott meg, s hogy éppen arra haladt, lépett ki belőle egy olasz ifjú. A kunyhó mellett két ló legelt pányván, azokat az ifjú eloldotta s vezette a folyóra, hogy megitassa. Amint közelebb jött a királyhoz, megismerte az ifjút: a kobzos volt.

Mindjárt intett neki:

- Ide szógám, Szeredai! Ugrass a vízbe.

- Felséges királyom, tied az életem, tied a halálom. Parancsolod: beugratok, ámbár tudom, hogy elsodor az ár. Nagyon sebes ez most!

- Csak bátran, ne félj. Holnap reggel át kell kelnem itt a sereggel. Lássuk, lehet-e?

Több szót nem várt az ifjú. Ülve a maga lován, kötőféken vezetve a Pejkót, nosza, beugratott a sebes áradatba - aztán úsztat beljebb, beljebb. Már csak a feje látszik a lovaknak s egyszerre csak lefordult a kobzos a lova hátáról, elmerült a vízben. Szegény kobzosnak a feje sem látszott.

Ahogy ezt látta a király, se szó, se beszéd, maga is beleugratott, oda, hol legsebesebben forgott, kavargott az örvény, aztán megragadja hajánál fogva a felbukkanó ifjút, de csak pillanatig marad ő is a nyeregben, lefordult róla. Áldott szerencsére, rajta volt nagy bő köpenyegje, az elterült a vízen, az tartja fenn, de bizony csak gyengén tartja, az ifjú húzza lefelé. Nem azzal, hogy belekapaszkodik, a halállal küzdve sem fogódzik királyába, de a király az, ki tartja a kezében, el nem ereszti: ő küldötte a vízbe, illő, hogy pusztulni ne hagyja az ifjút. Hanem bizony, mind a ketten ott haltak volna csúf halállal, ha nincs ott a Pejkó. A Pejkó, a Pejkó, ez az okos állat! Nyerítve ugrott a királyhoz, tartotta a nyakát: fogóddz belé, gazdámnak királya!

Így vitte a partra Pejkó a királyt s a királlyal az ifjút. Aztán uccu neki, elszáguldott a kunyhó felé nagy nyerítéssel, hogy hírt vigyen a gazdájának. Ezalatt meg a király is elvágtatott paripáján az őrségre, hogy embereket hozzon az ifjú mellé, aki eszméletlen feküdött a folyó partján. Ám, mire visszajött, híre-nyoma sem volt a kobzosnak. Ment a király a kunyhó felé, benézett, nem látott a sötét zugban senkit. Beszólt: nem válaszolt senki. Mit tehetett a király? Otthagyta a kunyhót nagy fejcsóválással s visszament a táborba.

Éppen akkor jött a követ Averszából, jelentette, hogy bajban van ott a magyar sereg, s még nagyobb lesz, ha segítséget nem küld a király. A vajda azt tanácsolta a királynak, hogy az egész sereg induljon segítségére, de a király haragosan legyintett:

- Vannak ott elegen, csak vezető nincsen! Hiszen ha magam lehetnék ott mindenütt!

S mit gondolt, mit nem, nagyhirtelen kiadta a parancsot a vajdának, hogy válogasson össze háromszáz lovagot, ő maga megy azzal Aversza alá, a vajda pedig menjen Szalernónak: vegye be azt.

Csak ámult-bámult a vajda, nem akart hinni a fülének. Úgy tett, mintha nem hallotta volna jól a király szavát s mondta:

- Megbocsát felséged, de ilyen kicsi hadat nem küldhet oda s éppen ellenséges földön, a nápolyi völgyön át...

- Vezetem, nem küldöm! - mordult rá a király. - Tedd, amit mondtam. Holnap reggel indulok.

Hát csakugyan, másnap reggel háromszáz válogatott lovaggal elindult a király, szerencsésen át is gázolt a Szelén. (Nagyon apadt a víz az elmúlt éjszakán.) Látta pedig ezt Toldi kunyhaja ajtajából, nem értette a dolgot, a fejét csóválta, hümgetett, aztán befordult s szólt a kobzosnak:

- Nyergelj, fiú! Eredj a király után s hozz hírt nekem, hová indult a király maroknyi sereggel?

Nyergelt a kobzos szaporán, utánaeredett, de már csak messziről kísérhette a kis hadat, aztán egyszerre csak úgy elnyelte a porfelleg, hogy mire kitisztult a levegő: nem tudott eligazodni, merthogy közben öreg este is lett, hová-merre kanyarodott a király. Fordult erre, fordult arra, elindult egy irányba, aztán más irányba: addig bódorgott erre-arra szegény feje, hogy egyszer csak hegy elöl, hegy hátul, sziklás, magas hegyek mindenfelé. No, éppen jó helyre került!

Egyszerre csak megálljt kiált neki valaki, de nem magyar nyelven: német szájból eredt olasz megállj volt ez. Német zsoldosok voltak, akik a kobzost megállították.

- Ki vagy, mi vagy? Le a lóról. Egy, kettő! Beszélj!

Mondotta a kobzos:

- Láthatjátok, olasz ember vagyok, mégpediglen Tarantói Lajos nápolyi király őfelsége kémje. Éppen most jövök - s itt körülnézett a ravasz kobzos s suttogva mondta - a magyar seregtől, hogy hírt vigyek uramnak.

- Nini! - szólt az egyik zsoldos -, hiszen ez a kobzos! Hát csak beszélj, pajtás. Szokott-e a király most is kevesed magával el-elkóborolni? Hát a serege hol van?

- Ohó - szólt a kobzos -, ezt már csak most Tarantói Lajos őfelségének mondhatom meg egyedül.

- Ugyan, ne bolondozz. Mi most a Durazzói Károly zsoldjában vagyunk. (Bezzeg, hogy még nemrég Lajos király zsoldjában voltak!) A kapitányunk megesküdött Durazzóinak, hogy Lajos királyt meglesi és kézre keríti...

- Elhiszem, de akkor vigyetek a gazdátokhoz. Neki megmondom, vagy a gazdátok urának. Nem ettem gombát, hogy nektek áruljam el a drága titkot, azután meg hoppon hagytok engem.

- Úgy!? Hiszen mindjárt más nótát pengetsz te, kobzos! Itt haltál meg, ha nem beszélsz kedvünk szerint.

- Hiszen csak várjatok - gondolta magában a kobzos -, kedvetek szerint beszélek én. Hát - folytatta hangosan -, hallgassatok ide. Mondhatom, szerencsés órában találkoztatok velem. Lajos király holnap vagy holnapután itt kel át százfőnyi csapattal az averszai táborhoz.

Összehunyorítottak a zsoldosok: hisz így könnyű lesz a dolguk. Háromszázan vannak ők, a király századmagával: egy magyarra három német jut, könnyűszerrel elbánnak velök. Hanem az mégis baj volt, hogy nem tudtak bizonyosat: mely napon jön a király.

- Hallod-e, kobzos - mondották a zsoldosok -, térj vissza s hozz nekünk bizonyos hírt. Mikor jő erre a király s csakugyan századmagával jön-e.

- Hogy én visszatérjek!? Nem ettem gombát. Örülök, hogy kiszabadulhattam közülök. Nem megyek én oda többet vissza!

Bezzeg, hogy nem vették észre a zsoldosok a kobzos ravaszkodását: színlelt ijedezés volt az ő félelme. De hát addig kérték, addig biztatták a zsoldosok, hogy végre is nagy nehezen kötél­nek állott: isten neki, egy életem, egy halálom, ha már úgy van, ahogy van, megpróbálom!

Felkapott a lovára, nagy sebesen elnyargalt a kobzos, vissza egyenesen Toldihoz. De még vissza sem érhetett Toldihoz, a vajda is útnak indult válogatott vitézekkel, merthogy nem volt nyugodalma a király miatt. Éppen a Toldi kunyhója előtt lovagoltak el, s hogy ezt Toldi látta, neki sem volt maradása: észrevétlen a lovagok után kocogott Pejkó lován. Este volt már, mikor elindultak, egész éjszaka ment a csapat, hasadozott a hajnal, mikor szembetalálkozott velök a kobzos.

- No, kobzos, merre ment a király?

Elmondta a kobzos, amit látott, s ami vele történt. Hogy a zsoldosok el akarják fogni a magyarok királyát. Aztán végigvillant szeme a csapaton s fejét csóválta:

- Kevesen jöttetek, vitézek. Sok a német.

- Nem vagyunk kevesen - mordult meg a csapat mögött egy erős hang, s utána nagyot csördült a karikás ostor.

Haj, de nekibátorodott erre a kis csapat. Ötvenen voltak csupán, de éppen elegen voltak háromszáz németnek, mert velük volt a rőt szakállú barát!

Nosza, nekivágtak a mély völgykatlannak, hol a zsoldosok nyugodtan heverésztek, szun­dikáltak, s mire az őrök talpra kiabálták őket, közrefogták, Toldi a karikásával egy csomóba terelte valamennyit, akárcsak birkák lettek volna, mindahányan voltak, összekötözték, úgy hajtották a királyfogókat a magyar táborba. Ötven magyar vitéz hajtott háromszáz németet, de mikor a táborba értek: volt barát, nincs barát! Eltűnt ismét, mintha föld nyelte volna el. Eltűnt vele a kobzos is.

Nem nyelte a föld el őket, mentek a király után, egyenesen Averszának: szükség lehet rájuk ott is!

Eredj, Miklós, eredj! Hej, ha tudnád, ki van Averszánál. Láttál te sok álmot, de azt, tudom, nem álmodtad, hogy Anikó húgod itt van a táborban. Maga a király bízta Kont vitézre: ihol, ez az ifjú. Gyenge még. Nehéz a páncél törékeny testének. De jó vérből való. Ne engedd csatába, hagyjad, erősödjék. Legyen gondod rája.

Anikó pedig ment Kont csapatjával s írta, írogatta a leveleket az öreganyjának: ne búsuljon, lelkem, öreganyám. Jó sorom van nékem. Majd meglássa, egyszer otthon termünk, hírrel, dicsőséggel, király kegyelmével.

Így biztatta öreganyját Anikó, bár még nem is látta, hírét sem hallotta: merre jár, hol jár az ő Miklós bátyja. Hallott ugyan mesét, sokat a veres barátról. Aki itt van, ott van, mindenütt van, csuda dolgokat mível, de mire megkérdezhetnék: ki vagy, mi vagy? - eltűnik nyomtalan. Nem gondolta, hogy az a barát az ő Miklós bátyja volna. Már csak abban reménykedett, hogyha vége lesz a háborúnak, s diadallal tér vissza a király, örömében Tolditól sem sajnálja a kegyelmet.

Hát megjött a király háromszáz vitézével. Hej, lett riadalom a magyar táborban! Ihol, itt a király, eljött egy maroknyi csapattal, nem törődve drága életével. Segítség kellett? Itt van a segítség! Maga a király. Nagyobb segítség az egész hadseregnél. Nagy harci kedv szállotta meg a tábort a király láttára. Előre! Előre! Megmozdul az egész tábor, reng a föld alatta, kezdődik az ostrom: győzelem vagy halál! Más választás nincs itt. Rohannak a magyar vitézek, nem ismer itt senki halálfélelmet: ím, a rohanó áradat ragadja Anikót is. Itt a király! Lássa, hogy ő is igazi vitéz. Gyenge karja kardot villogtat s rákiált Bencére: Gyere, Bence, gyere! Mit volt, mit nem tenni, utána kullogott Bence is, bizony nem jó kedvvel. Nem a maga életéért, de féltette a leányasszonyét: hogy kerül ő majd a nagyasszony elé - Anikó nélkül?

Ez volt ám a csata! A király mindenütt elöl. Utánam, magyarok! - zendül csengő hangja. S rohannak mind - nincs itt gyáva. Hős dalia valamennyi: méltó a királyhoz. Reggel kezdték s az est vetett véget a szörnyű csatának. A magyaroké lett a diadal. Hogy ebben nem lehetett része Toldinak! Nem lehetett része, mert előreküldötte a kobzost, hogy hírt vigyen neki, hová, merre húzódik a magyar sereg, s mire visszatért a kobzos: vége volt a csatának.

Égett a föld Toldi talpa alatt, majd felvetette a nagy türelmetlenkedés, de csak hiába várta a kobzost. Ugyan mi történhetett vele? Nem történt egyéb, csak ennyi:

Amint a harcoló magyar sereg felé közeledett, egyszerre csak látja, hogy egy megvadult paripa szélsebesen vágtat visszafelé, rajta egy vitéz - holtan vagy ájultan? ki tudja? elég az, hogy csak a kengyelbe akadt lábánál fogva volt a paripán.

- Ej, ej, szegény fiú! Valami apród lesz...

Akárki, akármi, annyit látott, hogy nem csatába való volt: törékeny, gyenge a teste. Bizony nagy csuda lesz, ha van még élet benne.

Nem habozott soká, lovát megsarkantyúzta a kobzos, szembe vágtatott a száguldó lónak, nagy hirtelen megragadta fékét, aztán elvezette egy kis patak mellé. Ott szép gyengén leemelte az elalélt ifjút. Vajon van-e sebe? Nem lát rajta sebet. Vért sem, egy cseppet sem. Talán a sisak alatt? Az acéling alatt?

Levette a sisakot s halljatok csudát! Mit látott! Gyönyörű, hosszú haj bomlott ki alóla!

- Leány! Leány!

Abban a pillanatban fölnyitotta szemét a leány. Szólni nem tudott még, de könyörögve, esdve nézett reá.

- Ne félj, ne félj! - szólalt meg a kobzos. - Magyar vagyok én is. Nem lesz bántódásod.

- Ha magyar vagy, lovag is vagy - suttogta a leány. - Tégy fogadást, hogy nem jársz utánam. Hallgatsz arról, amit észrevettél.

- Kívánságod parancs nekem - mondotta a kobzos. Felsegítette a lovára a leányt, s nézett utána hosszan, sokáig, nagyot sóhajtva... Aztán eltűnt a leány alakja...

Álom volt talán az egész látomány?

Ment a leány, át a táboron (Haj, de borzadott a sok holttesttől!), vissza Bencéhez, ha meg­találná. Megtalálta áldott szerencsére. Hej, szegény Bence, ő már csüggedten üldögélt egymagában, a tábor szélén. Fejét földre szegezte, nagy, erős bánat nehezedett a szívére, mardosta szörnyen a lelkiismeret: hogy áll ő most a nagyasszony elé! Inkább halt volna meg ő száz halállal!

No, ha nagy volt a bánata, nagy lett az öröme is a hű cselédnek.

- Hát él? Csakugyan él? Oh, édes Jézusom! Ugye, hazamegyünk? Jöjjön, leányasszony. Istenkísértés volt eddig is a dolga. Ugye, hazamegyünk?

Mondotta a leány:

- Itt maradunk, Bence. Miklós bátyám nélkül nem megyek én haza! Meg kell őt találnunk!

- Igaz, igaz - motyogott Bence. - A gazdám nélkül nem mehetünk haza.

.....

Azt mondám, hogy nem lehetett része Toldinak az averszai csatában, de az első nappal nem ért az véget. Mert az első nap csak a vár környékét „tisztították meg” a magyarok. Hogy a várat is bevegyék, nagyobb erő kellett arra. Írt is nyomban a király Laczfinak: jöjjön nyomban, bármi „munkában” van, hagyja félbe, Averszát kell bevenni. Oda szorult a róka, Tarantói Lajos, a fő-fő bűnös, ki kell azt onnét füstölni.

Ahogy megjött Laczfi, nyomban tanácsot ültek s azt határozták, hogy körülfogják a várost, hogy se élelmet, se vizet oda be ne vihessenek. Majd megadják magukat. Másként szerette volna a király, de hallgatott Laczfi tanácsára: hát csak éheztessük ki „őket”. Megnyomta ezt a szót erősen. Mert ott voltak mind a várban a hercegek, Lajos atyafiai, véréből való vérek, de mind ellenségei. Aki jó barátnak vallotta magát, az is csak színlelt. Na, most ütött a nagy számadás órája.

Hej, de melegük lett a várban a hercegeknek! Meg-megpróbálták, hátha kitörhetnének a várból, de véres fejjel kotródtak vissza. Aztán egyszerre csak rászakadt a vár s a város népére az éhség. S még ennél is szörnyebb baj: a fekete halál.

Már azt határozták, hogy feladják a várat, ha Lajos király hittel ígéri, hogy meghagyja életüket, de ekkor eléállott Durazzói Károly herceg s mondá nagy ravaszul Tarantói Lajosnak, a gonosz lelkű Johanna urának:

- Hallod-e, te már egyszer akartál bajt vívni Lajos királlyal. Ezzel akartad eldönteni a pert. Igaz is, minek folyjon annyi ártatlan vér? Hát verekedj meg vele. Hisz, te nagy vitéz vagy! Vagy csak szájjal győzöd?

Vérbe borult erre Tarantói arca:

- Jól van, hát kiállok! Nem az országomért, csak a szabad elmenésért! Hadd menjen a követ, a bajra hívó követ!

Ment is még aznap a követ Lajos királyhoz, s vissza is jött hamar Lajos király üzenetével: elfogadja a bajvívást. Hogyne fogadná el! Ez a feltétele: mind a kettő hadja kimért helyről nézze a bajvívást. A középen álljon két bajmester: egy olasz, egy magyar. Aztán három-három lovag: olasz és magyar legyen jelen igazlátónak.

Rendben volt a dolog, kimérték a bajvívás helyét, egy kicsi kápolna mellett mérték ki. A ravasz Durazzóinak volt ez a gondolatja. A várból a kápolnához út vezetett a föld alatt. Nagy suttyomba szólt egy kapitánynak: vegyen maga mellé ötven embert, a föld alatti úton éjnek idején menjenek a kápolnába s mikor a bajvívás kezdődik, üssenek rajt’ Lajos királyon. Tegyenek úgy, mintha életére törnének, a királynak azonban bántódása ne essék.

Közben titokban üzent a ravasz herceg Lajos királynak, hogy: vigyázzon magára, mert tőrbe csalják. Gondolta magában: ha elhiszi üzenetét a király, nem jő a bajvívásra, s ezzel Lajos királynak megnyeri a kegyét.

Megzavarta Lajos királyt ez az üzenet. Mi most az igazság? Csakugyan tőrbe akarják csalni? Vagy azt akarja Durazzói Károly, hogy ne álljon ki bajvívásra s aztán ország-világ gyávának bélyegezze a magyarok királyát?

Kont volt az egyik igazlátó, ennek elmondotta a király az üzenetet, de Kont kételkedve rázta a fejét. Csupa pusztaság a környék, nincs ott hely az elbújásra, nincs alkalom a lesbeállásra. Azt, hogy a kápolna felől támadják meg, arra ki gondolt volna? De sohasem árt a vigyázat, azért abban állapodtak meg, hogy összeválogatnak száz lovagot, s ha Kont forgós süvegét megrázza: ez lesz a jele, hogy bajban van a király.

Hát kitűzték másnapra a bajvívást, nosza, a kobzos is nyargalt Toldihoz, vitte a hírt, hogy mi készül.

- Valami hamisság van a dologban - morgott Toldi. - No, ott leszek én is!

Jó hajnalban Pejkójára pattant, meghúzódott egy árok mellett: onnét nézi ő majd a viadalt s ha szükség lesz rá: ott lesz idejében.

Hogy felvirradott a nagy nap, a viadal napja, megmozdult a tábor: volt nagy lótás-futás, jövés-menés, rendelkezés, igazodás. Kétfelől felállott a két had. Középen megjelentek a bajmesterek, az igazlátók, aztán egyszerre csak megharsant a jeladó kürt, ihol, a két lovag már egymásra is rohant. De ím, alig voltak egy hajításnyira egymástól, Lajos király lába nagyot rándult, földre zuhant a három öles dárda. Mi történt? Mi történt? Nyíl fúródott a király combjába! Megütődve nézett körül Tarantói Lajos, nem tudta elgondolni: mi baja esett ellenfelének, holott még össze sem roppant fegyverük. S ím, abban a pillanatban már ki is tört a kápolnából az elrejtett csapat: a kapitány nem törődött Tarantói szörnyű haragjával, egy szempillantásra körülfogták Lajost a német zsoldosok.

- Árulás! Árulás! - zúgott végig a táboron. Rohan már a száz vitéz is a bajvívó hel