Ráadó és Anyicska

Egyszer, hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, aki teljes életében mindig a háborúban, harcban lakott. Már kilenc esztendő óta a háza tájékán se volt, azt se tudta, hogy mije van otthon.

Elhatározta hát, hogy már csak akárhogy mint teszi szerét, de hazamegy, felíratja mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilenc esztendő óta.

Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, azzal elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herceget, grófot, nagy süvegű tótot, a tanácsosokat, bírákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza, hogy meg akarja tudni, mije van; "azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent, az utolsó faszegig, írjatok fel, de úgy, hogy ki ne maradjon semmi az összeírásból".

Széjjelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, akit már kilenc esztendő óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jókedve volt, akinek apját-anyját megölték.

De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap, a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások között a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit, elindult.

Ment aztán, mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka, amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő, galambfehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással.

- Hó, megállj! Ki vagy? Hol voltál? Hova mégy?

- Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felírattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fakanál is mind fel van írva.

- Jól van hát, ha mindenedet felírattad, ígérd meg nekem, hogy amid nincs felírva, azt nekem adod.

- Jól van, megígérhetem, ha tetszik, királyi parolámra is fogadhatom, de tudom, hogy nem kapsz semmit, mert semmi se maradt ki az összeírásból.

Megörült az ígéretnek az idegen, kicsibe múlt, hogy ősz-öreg ember létére el nem kezdett táncolni.

- Tudd meg hát, hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, aki mindent tud, ami a nagyvilágban történik. Míg otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiú gyermeket, ez az, amiről se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát ígéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő múlva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három leányom.

Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s íme, ezt az egyet is oda kellett adni idegen embernek, aki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra ígérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak ígérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe - valahányszor e nevet kimondják -, hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, ahol tán sohase talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.

Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodás, már arról nem lehetett tenni.

Meglett aztán a szép fiú gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor úgy hat-hét esztendős lehetett, hazakerült a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanította mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyíllal lőni, hadakozni. "Legalább ne mondja, akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk."

Nevelkedett aztán Ráadó szépen. Már elmúlt tizenkét esztendős, mégse jöttek érte, de elmúlt tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, mégse volt semmi híre a tündérkirálynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifjú királyfit, a király nagy dínomdánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.

Egyszer, mikor mindenki a legjobban vigadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, amit a tündérkirály írt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél előbb, mert szükség van rá.

Elkészítették a szegény királyfit a hosszú útra, egy inast adtak mellé - mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündérkirály -, azzal útnak eresztették. Az ország határáig elkísérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbúcsúztak tőle, jó utat kívántak neki, azzal visszamentek haza.

Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlanjárt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig bírta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta, hogy milyen szerencsétlen, hogy kell neki idegen országokban bujdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe múlt, hogy sírva nem fakadt. Amint így szomorkodik, egyszer mintha kiáltanának valahonnan: "Ráadó!" Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: "Ráadó lelkem, gyere fel"; szétnézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündérasszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márványgrádicson, nézeget széjjel, de semmit se lát. Mikor a legfelső kontignációba felért, egy pompás szoba nyílt meg előtte; abba is bement, királyfi volt, de még olyat sose látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majdhogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündérmenyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette tizenegy szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre.

- Jaj, szívem, Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom, elfáradtál a hosszú útban, jaj, pedig még fele útján se vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az, hogy: látod-e amott azt a tavat?

- Látom.

- No hát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó leánya hattyú képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyú, leszáll, megrázkódik, leveti a hattyúruhát, gyönyörű szép leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, akinek párját még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vízbe, fürdik. Egy darabig ott fürödnek, aztán megint - ahogy jöttek - egymás után kikelnek a vízből, felveszik a hattyúruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te lopd el az Anyicska hattyúruháját, oda se is add neki, míg meg nem ígéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bízom. Most pedig gyere, feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.

Úgy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyempaplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündérasszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan viselje magát, azzal elbúcsúzott tőle.

Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni, azután kiment a tópartra, elbújt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér-királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött. Legutoljára jött egy gyönyörű pici kis hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánnyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt se tudta volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány, úgy elbámult. Anyicska is levetkőzött, ment a vízbe, fürdött. Még egy darabig játszadoztak együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek, Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, azzal megint elbújt. Jön ki Anyicska a vízből, keresi a ruháját, nem találja sehol, elkezd sírni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre előjött Ráadó.

- Ne sírj, szívem, lelkem, szép Anyicska, itt a ruhád nálam.

- Isten hozott, szerelmem, Ráadó, be jó, hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert elkésem!

- Nem adom addig, szép Anyicskám, míg nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kívül soha mást nem szeretek; most pedig ígérd meg, hogy hazaviszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.

Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, mégpedig hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyűrűt váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.

Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította, hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit. Ezzel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó pedig odament a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem bírta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap, két éjjel mindig táncoljon. Odament a strázsákhoz, kérdezte, hogy otthon van-e a tündérek híres királya. A strázsák mindjárt megismerték.

- Jaj be jó, hogy itt van a kis gazdánk! Be régen várjuk már! Az öreg felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb, hogy mégse jött-e meg? No de heveredjen le erre a lócára, látjuk, hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!

Végigfeküdt Ráadó a szép kőpadon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály felkelt, megtudta, hogy ott van, mindjárt hívatta magához; felköltötték Ráadót, hogy hívatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.

- Jaj, kedves, be jó, hogy megjöttél, be régen várok rád!

Akkor mindjárt összegyűjtötte az ország főembereit, hercegeket, grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután úgy tiszteljék, mint királyukat, mert ha ő meghal, arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit megjön az esze a fiúnak, mindjárt átadja neki.

Meghallotta ezt a vén királyné: "No várj, vén bolond - gondolja magában -, csak menjenek el az urak, majd lesz neked nemulass; a maga leányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jöttment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én, hogy az én leányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál."

A két nagyobb leánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának kedvezett, azzal beszélgetett mindig.

Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt nekiesett a vén királyné az urának:

- Megbolondultál, te vén marha? Elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai a magad gyermekénél? Majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök!

A király csendesítette volna, de az asszony se hallott, se látott, dúlt-fúlt, mint a veszett állat. Addig mégsem bánt oly rosszul Ráadóval, míg meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elvesztette volna mind a kettőt egy kanál vízben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se csinál, csak a kenyeret fogyasztja. Egyszer is elkezdett neki beszélni:

- Ugyan, te vén bolond, próbáld meg már, mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi amennyi. Felhívatta a király Ráadót a maga szobájába, odavezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy erdőt.

- Látod azt az erdőt, fiam, Ráadó?

- Látom.

- No, azt nekem holnap reggelre - mikorra felkelek - tövestül-gyökerestül mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb hord a fiának, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz.

Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg, mikor azt se tudja, hogy kell hozzáfogni. Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta.

- Ne búsulj biz ezen egy cseppet se, szívem, Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.

Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt megfújta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogyha Anyicska belefújt, az egész Tündérország meghallotta hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfújta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.

- Mit parancsol, felséges kisasszony? Mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?

- Azt parancsolom, hogy - látjátok-e amott azt az erdőt?

- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk! - kiabáltak mindenfelől.

- No, azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tiszta búzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjön, meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.

- Értjük, értjük, megyünk, meglesz.

Alig mentek el, hallatszott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy kiabálás: "Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell." "Innen már el van hordva, ide azzal az ekével." Hallatszott az ökörhajtás, amint szántottak: "Hí-hó, csálé, Csákó, hajsz, Lombár!" Azután hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak, mondja Anyicska Ráadónak:

- Eredj ki már te is, lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz az ablakon, lássa, hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.

Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja, hogy Ráadó hogy sepri a szérűt, hányja meg veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, odahíja a feleségét:

- No nézd, mennyire ment a fiúnk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az embereknek.

- Látom ám! De nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet egyiknek se venni semmi hasznát.

De a király egyik fülén beeresztette, másikon ki, amit az asszony mondott; mikor aztán egy kis idő múlva maga Ráadó bevitte neki a frissen sült, párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr.

- Ember vagy, fiam, Ráadó, máskor is így végezd el, amit rád bízok!

De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta az urát:

- Csináltass már megint valamit azzal a kölyökkel, vagy neked már ítéletnapig elég lesz az az egy munka, amit minap - de akkor se maga - csinált! Hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja reggeltől estig szárán a legyet!

A király próbálta csendesíteni, hogy ne bántsa mindig azt a gyermeket, hisz az se kutya, hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a felesége még jobban rákezdte:

- Hát még pártjokat fogod! Még engem hallgattatsz! Jobb bizon, hogy dolgoztatsz vele valamit, lássuk, mit tud a híres.

Behívatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy nagy erdőt:

- No, édes fiam, látod azt az erdőt?

- Látom.

- No hát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boroshordó készítve, a gallyaiból ölfa vágva, behordva a majorba; a töve a fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg is nőjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az asztalon belőle kóstolónak.

Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha kettévágták volna, ment nagy szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégiscsak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát.

- Csak sose adjon az Isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz. Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.

Megint megfújta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak apraja-nagyja, hogy még az utcán se fértek el.

- Mit parancsol, kis királyné? Mit parancsol a mi kedves kis királynénk?

- Hát azt parancsolom, hogy - látjátok amott azt az erdőt?

- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk!

- No, azt az erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a faderekakból hordókat csináljatok, a gallyakat ölbe vágjátok, behordjátok a majorba; a fatövét mind kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel beültessétek; a szőlő megnőjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon, hogy holnap reggelre mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az asztalon.

- Értjük, megyünk, minden meglesz.

Alig mentek el, hallatszott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint dőltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalultak, a dongákat abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már éjféltájban hallatszott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket hajtották el a szőlőről, azután nemsokára a hordók, kádak dübörgése, amint szüretre mentek, a szedők danolása, a csőszök lövöldözése. Mikor pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő hordva-tapodva.

Ráadó csak akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! - ő is elővesz egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál, kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon, meglátta a nagy munkában, bizony kicsibe nem múlt, hogy öreg ember létére sírva nem fakadt örömében. Hítta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a fiút.

- No, feleség, mégis van kifogásod ellene?

- Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább látnál az orrodnál, ha utánanéznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e azt, vagy az a gyönyörűséges mákvirág Anyicska?

De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott; hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán nem tudta a királyné végighallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb leányához tanácskozni, hogy hogy s mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár kisütötte-főzte, hogy mit csináljanak. Ment a királyné megint vissza az urához.

- No, te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, amit én mondok neki! Az ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága leányod. Annyi az egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt nyergelje meg, ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha megteszi, jó, ha nem tudja megtenni, fel is út, alá is út, itt olyan mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.

Magához hívatta a király harmadszor is Ráadót.

- No, fiam, Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom, hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll, hogy holnap reggel kivezettet a feleségem a palota udvarába három tüzes paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a hármat, azután minden segítség nélkül, saját emberségedből rájok ülni, megkerülni egymás után mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá magát.

- Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesből!

Ment aztán ki nagy fütyörészve az udvarra, még be se akart menni Anyicskához, hanem aztán mégiscsak befordult.

- No, hát most mit parancsolt az apám?

- Szót se érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek ugyan kár olyan nagy feneket keríteni.

- Hej, szívem, Ráadó, te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se tudok segíteni. Tudod-e, hogy az a három ló a két néném és én? Egyik tüzesebb, mint a másik, ha ezer lelked volna, se tudnád őket megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon, szájukon fújják a lángot. Egyetlenegy módja volna csak, amivel bírni lehetne velük: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, azzal körülkarcolnád körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana mindegyik, mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.

Úgy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna. El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd. Hanem Anyicska mégis vigasztalta:

- No, majd megpróbálom elcsenni tőle az éjjel, ha alszik, ha aztán az meglesz, gyerekjáték a többi.

Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott szomorkodott, ha nem