I.

Az omnibuszra egy kövér-duda asszonyság kapaszkodott föl. Testének terebélyességével majdnem kinyomta a hátul álló három fiatal embert.

- Megtelt! - kiáltották azok tréfásan.

Azoknak kiáltották, akik a kövér asszony után nyomakodtak.

Az omnibuszban még kevesen ültek. A tréfás kiáltáson mindenki elmosolyodott. Csak a kövér hölgy nem. Boszusan pillantott az ifjakra.

- Neveletlenek! - dohogta, - neveletlenek!

Egy kisasszony is fölszállt vele. Az is komoly maradt. De elpirult, haragosan elpirult.

Az omnibusznak ez a megtelése a Lánchídnál történt. A férfiak atillásak és zekések; a nők krinolinosak, kalpagosak. Akkor az volt a divat.

A kövér hölgygyel szembe egy beteg-színü szőke fiatalember telepedett le az omnibusz belsejébe; - nyugodt-arcu, kékszemü ember, afféle irodai ember. Egykedvüen pillantott végig az utasokon, aztán a pirosképű leányon maradt a szeme.

Áprilisi tavaszias meleg volt az idő. Az órák delet mutattak. Az omnibusz döcögött a Városliget felé.

- Neveletlenek! Micsoda neveletlenek! - dohogott a kövér asszonyság.

Körülbelül negyvenesztendős úrihölgy lehetett; kis gombaorru, kerekarcu és hidegszemű. A ruhája jómódra vallott. Fekete ruhája volt. Bársony-kalpagján strucc-toll lengett. A napernyő­jét fekete selyem-csipke körítette. A blúzán ugyanolyan csipke. De feszült rajta minden, mint a keztyü.

Aztán lassankint elmúlt a haragja: a szeme szerelmes mosolygással pihent a leányán. Mindig úgy nézett, ahányszor a leányára nézett.

A leány arcáról lassankint elszállt a bíboros pirosság s a helyét az a virág-arcszín foglalta el, amely csak gyermeken és leányon látható.

Rózsaszínruhás, cinegetestü a leány. Az arca vékony, de csupa finomság, - talán hogy a szem­öldöke hosszuívű. Máskülönben nem volna a szemén semmi irigylenivaló: fekete apró szem, de tiszta-csillagú, amilyen a tizenhét éves leányokon szokott lenni.

A szőke fiatalembernek rajta-ragadt a tekintete. Szinte áhitattal nézett reá. Sokáig csodálta a szemét, a száját, az orrocskáját, a nyakát. Apróra megbámulgatta a kalpagjától a cipőjéig.

Az omnibuszban beszélgetés kezdődött. Két öregúr beszélgetett Széchenyi haláláról, amely azokban a napokban történt. Az egyik arra vélekedett, hogy Széchenyi nem volt őrült, hanem a bécsi rendőrség zaklatása űzte a halálba.

- Politikai tiltott könyveket találtak nála, azért zaklatták a gazemberek!

Az utolsó szót halkan mondta, s aggodalommal pillantott szét a bent-ülőkön.

De jobbára nők ültek az omnibuszban, és a férfiak közt se látszott policájszínű utazó.

- Igaz-e, - susogott a másik, - hogy Kossuth újra befelé készül?

A kérdezett vállat vonintott:

- Beszélik. A nép fantáziája nagy. Ámbár a föld röge is róla álmodik.

A bentülők nem ügyeltek a beszélgetésre. Abban az időben sokszor hallott gondolatok voltak. A fiatalember tovább csodálgatta a leányt. A leány pirossága már elmúlt. Az ő halványsága megszínesedett. Jámbor kék szeme ábrándosan csüggött a leányon.

A leány szemben ült vele, de mintha nem is látta volna: egykedvüen nézett el a feje mellett, az ablakon át az épületekre.

Közben az omnibusz meg-megállt. Kiszálltak, beszálltak, megint zötyögött a Városliget felé.

Egyhelyen népcsődület támadt: a pecér zöld rácsos kocsija volt ott látható. A pecér egy termetes fekete kutyát kerített hurokra.

A kutya rémült szemmel rángatolódzott a dróton. Depersze annál inkább szorult a drót a nyakán.

A pecér a kocsihoz vonszolta, s ott ketten is emelték. Az egyik nagyot rúgott alulról rajta, és így föllendítette a kocsiba.

Az omnibusz meglassudva haladt ottan. A bentülők is érdeklődéssel nézték a különös küzdelmet.

- Szegény! - mondta a leány.

Két sz-szel mondta a szegényt, s a hangja zengő volt, mint a muzsika.

Aztán elmosolyodva pillantott az anyjára.

És ez az elmosolyodás is bájos volt.

A fiatalember pillogva nézte. Szinte falta a szemével.

A Kétszív-útca sarkán a kövér hölgy fölkelt és intett a leánynak.

A leányka kifelé haladtában hidegen pillantott a kékszemű fiatalemberre.

Leszálltak.

A fiatalember is leszállt. A nyomukban haladt. S amikor a nők befordultak egy földszintes házikóba, megállt és úgy megbámulta a házat, ahogy csak királyi palotát szoktak megbámulni.

- Numeró 47, - mormogta. - Kétszív-utca 47. Nomen est omen!

Aztán előkapta az óráját és sietve indult vissza a Király-útcán. Útközben gyakorta mondo­gatta:

- Szegény!

És mosolyogva csóválgatta a fejét.

Aznaptól fogva minden délben megjelent a fiatalember a Kétszív-útcán, és elsétált kétszer-háromszor a ház előtt. A háznak virágos volt az egyik ablaka: két muskátli és egy kicsided jázmin zöldikélt benne. A fiatalember igen érdeklődött a három virágtő iránt. Vasárnaponkint különösen. El nem ment onnan, míg csak a virágok tulajdonosa is meg nem jelent az ablakban.

A virágok tulajdonosa persze az omnibuszbeli leány volt.

Először csodálkozva nézett a fiatalemberre. Aztán csakhamar eltünt a szoba homályában és nem mutatkozott többé. De néhány nap multával pontosan megjelent ő is déltájt az ablakban. Eleinte csak úgy kandikált ki, mint a madár a lombok közül, később nyugodtan megállt a virágai mögött s ránézett nagykomolyan a fiatalemberre. De nem sokáig. Csak éppen hogy a virágaival babrált s körültekintett. Megint babrált, megint fölpillantott, aztán eltünt.

Akkor már tavaszi volt az idő: az ablaktáblák mindig nyitva voltak.

Egy délben már ott ült, amikor a fiatalember odaérkezett. Könyvet olvasott. Az ifjú meg­emelte a kalapját, de a leány mintha nem látta volna. De mégis elpirult, és eltünt az ablakból.

A következő napon korán reggel jelent meg a fiú. Az ablak már nyitva volt. Egyideig az útca túlsó felén kémlelődött, aztán átsietett és egy szál piros rózsát tűzött az egyik cserépbe, a jázminka mellé.

S elrohant, mintha lopott volna.

Délben tizenkét óra s harminc perckor, pontosan megjelent a fiatalember.

A leány is.

A rózsát ott látta a fiatalember ahová letűzte, de a leány fölvette a rózsát s megszagolta, aztán visszatűzte a cserépbe. Komoly-nyugodtan pillantott a fiatalemberre s eltűnt.

Aztán ismét visszatért. Öntöző kannácska volt a kezében. Megöntözte a virágait. A rózsát is. És ismét kipillantott.

A fiatalember akkor gyorsan megemelte a kalapját.

A leány egykicsit fogadta, egykicsit nem. Inkább a szemének egy nyájas mozdulata volt az, nem bólintás. De a köszöntést mégis fogadta.

A fiú másnap egy kicsided cserépben vitte a rózsát, gyökeres rózsát, - egy mogyorónyi bimbócska is rajta. Soká kémlelődött, hogy látja-e ott a kövér asszonyt is? De sem azt nem látta, sem a kisasszonyt. Végre is odalopta a rózsát a többi cserép közé.

Másnap ismét megjelent s örült, hogy a virágát ott látta a többi virág között.

A leány megjelent az ablaknál. A köszönést úgy fogadta, mint az előttevaló napon. A fiú akkor megindult hozzá az útca túlsó feléről. A leány azonban gyorsan visszahúzódott.

A fiatalember elpirosodott.

- Micsoda ostoba vagyok! - mormogta. - Hogy is gondolhattam, hogy így az útcán elfogadja a bemutatkozásomat! De be se mehetek ilyen korán. És délben se. Mert hátha az anyja...

Hazament és levélpapirost vett elő a fiókjából:

„Tisztelt Kisasszony!

Bocsásson meg, hogy ismeretlenül írok. De hiszen mi nem vagyunk merőben ismeret­lenek.

Hetek óta keresem és várom az alkalmat, hogy bemutatkozhassak, de én nemrég költöztem ebbe a sváb városba és közös ismerősünk nincsen.

Tekinthetné-e ezt a levélpapirost a hiányzó közös ismerősnek?

Kegyedet egy omnibuszban láttam először. A mennyországban aligha vannak omni­buszok, de nekem az az omnibusz maga a mennyország volt akkor. S mintha az angyal benne földi divat szerint öltözve kalaposan, krinolinosan ülne valami tréfából, s nekem valamiképpen testvérem volna. Mintha régen kedves volna nekem minden vonása! Mintha valamiképpen összetartoznánk!

- Gondolkodjunk csak nyugodtan! - csillapítottam magamat.

Mert ha az érzésemnek engedhettem volna, egyszerre a szivemre öleltem volna, s azt mondtam volna:

- Te kedves, csakhogy megtaláltalak!

De akkor bizonyára úgy jártam volna, mint az a kutya a pecér drótján. Bevittek volna a bolondok házába. S Kegyed még csak azt se mondta volna:

- Szegény.

Pedig hát van a szívünkben egy belső húrocska, amelynek a megrezdűlése mindig a jövő zenéje, - szent jóslat.

Nem tudom kicsoda Kegyed? S nekem mégis nem idegen.

A világon annyi ember van, aki eljár egykedvűen egymás mellett, pedig valamikor találkozni fognak, rokonok lesznek, vagy jóbarátok, vagy ellenségek. Nem lehet-e ezt néha előre megéreznünk?

Egy barátom tavaly hajón ment Vácra. A hajón rálépett egy leánynak a lábára. A leány­nak tán nem is a lába fájt annyira, mint inkább az, hogy a lakkcipője elrútult. Ideges megrándulással szólt rá:

- Ostoba!

Ugye furcsa lett volna, ha valaki azt mondta volna neki:

- Ejnye kisasszony, hát így beszél maga azzal, aki nemsokára a férje lesz?

Mert hát az lett. Sohse látták azelőtt egymást, de az az ügyetlenség annyira bántotta a barátomat, hogy Vácon a püspöki kertésznél csokrot csináltatott, s amikor visszatértünk, odavitte a hajón a leánynak.

Megismerkedtek.

Karácsonykor elvette feleségül.

Boldogok.

Ebből csak azt magyarázom ki, hogy valami láthatatlan fonál köti egyik-másik embert egybe, ha nem is ismerik egymást. A fonál lehet mérföldekre nyúló, de egynapon, amikor találkoznak, csomót köt rá az égi kéz, s azt a csomót el nem oldhatja többé tán még a halál se.

Tisztelt Kisasszony, én érzem, hogy bennünket is köt egymáshoz ilyen fonál. Éreztem ennek a fonálnak a megrezzenését, amikor Kegyedet megláttam. Már meg van kötve rövidre, csomóba.

A helyzetem most olyan, hogy kerülnöm kellene Kegyedet, de nem kerülhetem. Nincs álmom más, csak Kegyed. Nem tudok másra gondolni, csak Kegyedre. Boldog vagyok, ha látom. És boldogtalan, ha azon tünődöm, hogy nem ragadja-e el a reményeimet valami gonosz véletlen? De ez nem lehet, nem! Az idő igazolni fog engem. A sorsunk­ban van valami közös. Mi együtt fogunk átszállani az életen, mint két együtt szálló madár, amelynek útja egy.

Mondja csak a levelemre maga is:

- Ostoba!

Mély tisztelettel, mély érzéssel,

Budapest, Zöld-udvar.

Nyéky Ábel.”

Letette a tollat. Mosolygott. Várta, hogy megszáradjon a tinta. Aztán mégegyszer elolvasta a levelet, s elkomolyodott.

- Ez a levél hosszú és túlságosan bizalmas.

Összetépte.

Írt egy rövidebbet.

„Tisztelt kisasszony!

Én az a fiatalember vagyok, aki minden reggel és minden délben ott őgyeleg a Kegyed ablaka alatt.

Napestig is ott őgyelegnék, de munkámból élek: könyvkereskedő vagyok, - most még csak segéd. Remélem nem olyan foglalkozás, amelyre Kegyed megvetően néz.”

Ez a levél meg nagyon is száraznak érzett. Írt egy harmadikat, negyediket, végül lecsapta a tollat, s föl-alájárt a szobában.

- Megbutultam? Vagy mi lelt, hogy egy rongy levelet nem tudok megírni? Gondolkodjunk csak nyugodtan!

Másnap korán reggel vett öt szál fehér nárciszt a Városház-téren, s kiment ismét az első omnibuszszal a Kétszív-útcába.

Az ablakot zárva találta.

Először azt gondolta, hogy alusznak. De csakhamar látta, hogy a kárpit helyén a belső fatáblák fehérlenek és a virágcserepek sincsenek ottan.

A fiú megdöbbent.

Elutaztak? Vagy elköltöztek?

A házbelieket már ismerte. Tudta, hogy egy öreg cseléd lakik a kisasszonynyal, meg mégegy lakó van a házban, egy német hivatalnokféle. A németnek szeplős, pufók felesége van és egy tizennégyéves fia, aki iskolába jár. De még a kutyát is ismerte. Egy borzas kiskutya szokott kicsaholni a kapunyíláson, olyan mérgesen, mintha legalább is a magyar koronakincseket bízták volna rá, hogy őrizze. Azt is tudta, hogy a kiskutya azon a héten nyakig megnyíródott.

A fiatalember nyugtalanul járt föl és alá. Végre is elment.

Délben aztán a szokott időben visszatért. Az ablakon semmi változást nem látott.

Darabig csak állt ott és gondolkodott. Mintha bátorságot gyüjtött volna a levegőből. Végre is a kapuhoz ment és benyitott.

Csak épp hogy szétpillanthatott az udvaron; csak annyit láthatott, hogy az udvar tele van leánderrel, - a leánderek még szennyesek a téli pihenőjük porától. A következő pillanatban a kiskutya ádáz mérgesen rohanta meg, s különösen a nadrágjára haragudhatott a fiatal­embernek, mert azt igyekezett róla leszedni.

A fiatalember zavarodottan húzódott a kapu mellé. Bot nem volt nála. A lábát mozgatta hát a kétöklömnyi kis oroszlán felé. Annak se kellett több: most már a cipő orrának fordult, hogy a fiatalember feléje rúgott, tüzet, lángot hányt, és ugrált, mint a hörcsök.

Végre is kilépett a német asszony, és az ölébe kapta a mérges kiskutyát: betakarta a fejét a kötényével.

Aztán kérdőn nézett az ifjúra.

- Kiadó lakás van itt ugye? - kérdezte a fiatalember.

- Nem van, - felelte az asszony.

- Hát ez? (A zárt ajtóra mutatott.)

- Ez nem van kiadni.

- Hát nem költöztek el?

- Ja-ja, - felelte az asszony. - Csak elmenni sommerwohnung, nyárálni.

S hátat fordított. Visszatért a szobájába.

A fiatalember tanácstalanul állott az udvar közepén. Szeretett volna még valamit kérdezni, de a kis oroszlán dühösen csaholt az ajtó mögött.

Megfordult hát és a fehér ajtóra nézett, amelyen a leány szokott bejárni. Az ajtón elsárgult névjegy volt látható. A fiatalember szinte falta a szemével a rányomtatott nevet:

ÖZV. KARDOS JÁNOSNÉ

De ónnal írt apró-betüs szavak is látszottak a névjegy alján:

BUDA. LIPÓTMEZEI ORSZÁGÚT. 26. VILLA.

Elpirult. A szeme megragyogott.

- Ez nekem szól! - mondotta boldogan.

Másnap vasárnap volt, borongós, essőre készülő, de dél felé eloszlottak a felhők, s meleg sugárral kedveskedett a Nap. A fiatalember fölöltözött délután ünnepi feketébe. A lábán lakcipő ragyogott. A nyakában pillangósra kötött fehér selyem-nyakkendő lebegett. A kezében vékony ébenfa-pálca. Így ment ki lóvonaton, omnibuszon és gyalog a zöldbe, és megkereste a házat.

Ódon és kis sárga ház volt az. Szinte elmerült a bokrok és fák lombjainak zöldjében. Az ablakokban a szivutcai két bimbós muskátli. A kerítés mellett sárgavirágos ribesz aureák. Az udvaron vagy három virágágy: tulipánok és szélrül iriszek. Hátrább fenyőfák és egy öreg hársfa közöttük. Az országút fehér porától olyanok voltak a bokrok, mintha deresek volnának.

A fiatalember megigazgatta a nyakkendőjét, s bekémlelődött.

Az udvaron ugyanazt az öreg cselédet látta, akit már jól ismert. A cseléd kék asztalterítőt vetett a szélső fenyőfa árnyékában a kerti asztalra. Uzsonna-idő volt.

A fiatalember elsétált egynéhányszor a ház előtt s gondolkodó arccal pörgette elegáns fekete pálcáját. Közben-közben újra bekémlelődött. Aztán még-messzebb elsétált és ismét visszatért.

Öt óra tájban női társaságot látott a kerítés bokrain át bent az uzsonna-asztalnál. Az ismerős kövér asszony olyan krinolinban, hogy tizenkét csirkés tyúk megfért volna alatta, aztán a leány és két félgyászba öltözött hölgy, mindakettő sovány és magas.

A leány aznap is rózsaszínü ruhába volt öltözve, de batiszt ruhába. A haja le volt eresztve kétágba magyarosan. Akkor az volt a divat.

- Milyen szép! Milyen tiszta! Mint azok a tulipánok, mint azok az iriszek, - mondotta magában a fiatalember.

És elmerengve pödörgette kenderszínü vékony bajuszát.

A leány az út felé fordulva ült. Egyszer ahogy fölnézett, megpillantotta a fiatalembert. A szeme örvendő csodálkozással szegeződött reá. Elpirosodott, s elkomolyodott. Azontúl csak lopva pillantott feléje.

Napnyugtakor a vendégek elmentek. A két hölgy elkísérte őket csaknem a Szép juhásznéig.

A fiatalember az út tulsó felén haladt. A leány egyszer se tekintett vissza.

Aztán visszatértek. A fiatalember is.

És ahogy a fiatalember kisérte őket, egyre azt mondogatta magában:

- Milyen szép! Milyen bájos! Csak két szárny kellene a vállára, s fölrepülne az égbe!

Amikor a két hölgy bement a villába, a fiatalember az út tulsó felén maradt.

A leány bevonta a kis rácsos kaput, s a fiu felé pillantott.

A fiu ott maradt.

Negyedóra nem telt belé, a leány a bokrok levelét tépegetve sétált a kapu felé. A kapuban megállt, s nekitámaszkodott a kapufélfának.

Mintha mondta volna:

- Várlak!

Már akkor homályzott az est. A felhőkön hamvadozott a pirosság. Csendesség volt, csak a mező bogárlakói zenélték esti dalukat.

A fiatalember igazított a nyakkendőjén, s átlépett az úton. Remegő kézzel emelte meg a kalapját:

- Szabad jóestét kivánnom?

A leány csak éppen rápillantott. A kezében maradt bokorgallyacskát simogatta tovább.

- Jóestét, - susogta tartózkodón.

S elpirult.

A fiatalember állt előtte ragyogó szemmel, szintén piros arccal. És halkan, bizalmasan kérdezte:

- Mi a neve?

- Eszter, - felelte fölpillantva a leány, - Kardos Eszter.

- Az én nevem Ábel, Nyéky Ábel.

A leány kezet nyujtott, lányosan, csak épp az ujjahegyét, s tovább simogatta a gallyacskát.

És hallgattak, piroskodtak.

- Köszönöm, hogy kijött, - szólalt meg aztán a fiu, - ha ki nem jött volna, ha nem beszélhettem volna kegyeddel Esztike, igen szomoruan tértem volna haza.

Ezt már olyan bizalmas hangon mondta, mintha gyermekkoruktól ismerték volna egymást.

A leány is bizalmasan, melegen nézett már akkor reá.

- Mi a foglalkozása? - kérdezte halkan.

- Könyvkereskedő vagyok, de most még csak segéd.

A leány pillogott.

- Könyvkereskedő? Szép pálya.

- Nem éppen, de kénytelen vagyok vele. Apám birtokos volt, de harcolt negyvennyolcban...

- Elvették a birtokukat. Mink is úgy jártunk. Csakhogy az én szegény apám oda is veszett az isaszegi csatában.

S már a leány is elfogulatlanul beszélt.

- Az én apám börtönben halt meg, Kufsteinban, - mondotta a fiu.

- Eszerint a sorsunk egy.

- Egy, Esztike. És azt gondolom... az ember is csak olyan vetés mint a búza... Az ember az Ég vetése itt a Földön. Hisz kegyed az Égben?

- Hogyne hinnék, - felelte a leány, - hogyne.

- Gondoltam, - szólt hévvel Ábel, - és lássa azt hiszem, hogy minket egytáblába vetettek.

Ábrándosan nézett a leányra. A leány a gallyacskát babrálta.

Az úton egy berlin-hintó robogott el. A leány kissé beljebb húzódott. Hogy akkor a ruhája meglebbent, a fiu kellemes szegfüillatot érzett. A leány mosolygó szemmel nézett a hintó után és a fiúra.

Aztán a fiú szólalt meg újból:

- Mily csodálatos a mi találkozásunk! Nekünk találkoznunk kellett Esztike, ha az idén nem, utóbb, - de találkoznunk kellett.

Ismét hallgattak. A leány a ház felé pillantott. Aztán susogva szólott:

- Anyám meglát...

És kezet nyújtott mosolyogva, melegen, s nemcsak az ujjait.

A fiu hosszan tartotta a kezében a leány kezét, és esdőn nézett rá:

- Nem beszélhetünk többet?

- Nem... az úton is járnak.

És elgondolkodón, szinte szomorúan nézett a fiura.

- Sokan járnak...

- Hát mikor?

A leány habozva nézett rá.

- Minek?

- Minek? Esztike, minek? Hát nem engedi meg, hogy lássam?

A leány hallgatott. Maga elé pillogott. Aztán a fiura nézett.

- Talán holnap...

- Itt? Köszönöm Esztike, köszönöm.

S megragadta a leány kezét.

- Ide jöjjek?

A leány csak nézett. Halkan, édes vonakodással felelte:

- Nem.

S elvonta a kezét.

- Hát hol, Esztike, hol?

- Nem tudom...

- Mégis...

A leány ismét ránézett a fiura, pillogott.

- Talán... ott hátul a kert végén, - szólalt meg végre.

- Jó, az éppen jó.

- Ott van egy beszögezett kis ajtó. Nekem úgyis mondanom kell valamit...

- Igazán? Mond valamit? Köszönöm, Esztike, köszönöm.

S megragadta ismét a leány kezét.

- Köszönöm. Ott leszek. De milyen időtájban?

- Amikor ráér.

- Hát én hét órakor szabadulok az üzletből. Idáig jönni két óra. Az kilenc óra. Kilenc órakor itt leszek, Esztike.

- De hátha nem jöhetek ki? És talán nem is illik...

És kivette a kezét a fiatalember kezéből. Beljebb húzódott.

- De hiszen maga nem jön ki Esztike: maga bent marad a kertben.

- Mégis...

- Esztike!

Esdő szemmel mondta, olyan szemmel, mint ahogy valaki azt mondaná: Meghalok ha rajtam nem segítesz!

A leány gondolkodó arccal, komolyan nézett reá, aztán a ház felé pillantott s hirtelen mintha határozott volna, susogta:

- Hát jó. Egy percre, remélem egy percre kijöhetek.

S befutott, eltünt a bokrok között.

Ábel örömtől repeső szivvel ballagott hazafelé. Később aztán elkomolyodott:

- Mért este, titkon? Mért nem hítt rendes látogatásra nappal? Bizonyosan óvatos. Meg akar előbb ismerni. Vagy talán az anyja nem engedné? Vagy talán arra gondolt, hogy nappal le vagyok kötve? Okos lány! Látszik, hogy mindent meggondol.

És zengő szívvel, mosolyogva ismételgette:

„Ott hátul a kert végén... Ott van egy beszögezett kis ajtó...”

Az esti csillag előtündökölt az égen. A kocsiúton ködként terjengett a budai por. A mezőn a bogarak egyhuru esti dala zengett.

Másnap este kilenc óra tájban ott állt a kert sarkán. Az ajtót megtalálta egy vén terebélyes bodzabokor mellett. Megállt ott és várt.

A lombokon át négyszögletü kis fénylap vöröslött. A házikó belső ablaka volt az. Az égen a hold előre küldött sugarai fehérítették kelet felől a felhők szélét.

Állt. Várt. A szeme egyre a világló ablakocskán. Ajtócsukás hallatszott. Az ablakocska fénye eltünt. A ház is eltünt: belémult az esti homályba.

A kavics halk ropogása hallatszott végre a csendben, s egyre közelebb-közelebb.

A fiu remegett.

A leány félrehajlította a lombokat, s megállt. Aztán nesztelenül lebbent a gyepen a kisajtóhoz.

- Kijöhettem. Jóestét.

Az ajtó mellé állott. A kelő hold fénye megvilágította fejét s finoman árnyékolta a homlokát. A ruhájából szegfüillat áradt.

A fiu felkönyökölt a korhadt ajtólécre és nézte.

- Életemnek legboldogabb napja ez, - susogta forró hangon, - ez meg a tegnapi, Esztike.

A leány egy letört hársfa-galyacskával babrált. Hallgatott.

- Esztike, - susogott tovább a fiu, - amikor én magát először megláttam, az valami csodálatos nap volt.

A leány föltekintett:

- Miért?

- Nem tudom. Pesten sok arc van és sok leány, de mind olyan idegen, mind olyan más. Mikor magát megláttam Esztike, maga nem volt nekem idegen. Magának minden vonása kedves és elbűvölő volt egyszerre. És olyan szent érzés fogott el. Egyszer éreztem olyan érzést falun, amikor a husvét egyidőben volt a fák virágzásával, és nagyszombaton este a föltámadás körmenetét láttam. A férfi-emberek fáklyával haladtak az esti homályos templom körül, és énekeltek: Alleluja, alleluja. Engem ünnepi borzongások jártak át.

- Szép lehetett.

- De az még szebb volt, amikor magát megláttam. Az is ünnepi borzongás volt, de meleg és boldogító. Alleluja, alleluja. Ha úgy beszélhetnénk, ahogy érezünk...

- Beszélhet, -