A TIZEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Finum Ilka

Az elbeszélő ötvenévesnek látszó, szikár ember. Valójában több. A haja még fekete - lehet, hogy festett -, de már a halántékon ritkul. Kacsafarkban művészkedi el a fürthiányokat.

Nappal mindig redengotban jár, és magas állógallért visel. Megszokta még fiatalságában, amikor az egyik minisztériumban díjtalankodott vagy öt évet. Máskülönben gazdag és vidám ember. Szereti a társaságot, az olajfestményeket és a gumikerekűs kocsit.

Hogy én mért maradtam agglegény? Szomorú történet ez...

Nem is tudom, hol kezdjem.

Ott kezdem, hogy az utolsó jogi egzámenem előtt álltam. És épp abban az időben ismerkedtem meg a zöld posztónak a vonzóerejével. A zöld posztó... nemcsak a papirost rántja az magához, mint a borostyánkő, hanem az aranyat is.

Az idő rám érett, és már csak két hónapom volt hátra. Megfogadtam, hogy nem veszek kártyát többé a kezembe. S nekidőltem a tanulásnak.

Azaz csak dőltem volna. A szomszédunkba éppen azokban a napokban szállásolt be az ördög egy vén német klavír-asszonyt, aki otthon a maga klavírján tanította Czernyt. Reggeltől estig haladoztak és botladoztak a skálák lefelé-fölfelé, fölfelé-lefelé. Pokoli volt!

- Elvonulok valami csöndes helyre - mondottam az anyámnak -, valami olyan helyre, ahol senki sem ismer, meg ahol klavírlárma nincsen.

- Jó gondolat! - örvendezett az anyám. - Eredj a Városmajorba, vagy a Zugligetbe, vagy más városrészbe: bérelj egy kis hónapos szobát, és tanulj, tanulj, hogy végezz már valahára!

- Zugligetbe? Az nem jó lesz. Messzebb megyek. Valami pusztára, vagy falura, vagy valami régi várba, ahol senki se lakik.

A régi vár igen megragadta a fantáziámat.

Közzétettem hát az Egyetértésben egy kis hirdetést.

Ilyenfélét:

ELHAGYOTT VÁR

Egy idegbajos festő valami elhagyott várat keres a nyárra, két hónapra, hacsak egy szobácska is van benne lakható. A berendezése akármilyen lehet. A fő a csend és távolság minden úri családtól. Toronyszoba bármily magas és bármily elhanyagolt, a legkívánatosabb. Stb.

Hogy mért neveztem magamat festőnek? Hát csak azért, mert a festők szoktak egyedül bolyongani. A régi várak iránt is a festők érdeklődnek leginkább. Gondoltam, így jobban megértik. A toronyszoba valami gyermekmeséből fordult az ötleteim közé: ha mindig otthon ülök és tanulok, csakis toronyszoba a jó.

Hát kaptam is aztán mindenféle ajánlatot.

Az egyik így szólt:

Tekintetes Festő Uram? Nálunk Régi Vár nincsen, és Vártorony sincsen. De ha a Csöndesség a Fő, meg hogy Úri Családok ne legyenek a faluban, ajánlok egy Igen Alkalmas Vadászkunyhót. Kőfalas. Lehet benne Hálni is. Tóparton Áll csöndes Helyen. A kunyhó Tíz Forint egy Nyárra. Az élelmezés Harminc Forint a nyárra, vagyis Két hónapra. Ebben benne van Minden. Takarítás, Világítás, minden, még a Subiczk is. A feleségem Szakácsné volt a Kastélyban. De Tessék előbb megnézni a kunyhót, mert Hátha nem alkalmas. Csak ágy, Asztal és szék van benne.

Egy kertész írta Borsodból - Izsák János s. k.

A tóparti vadászkunyhó megragadta a fantáziámat. Sose jártam még kívül a fővároson. Mindössze Budakeszit meg Békásmegyert meg Soroksárt ismertem az országból. A tavakat meg éppen csak képekből ismertem. Apámnak is volt egy Mészöly-képe. Mészöly akkoriban divatos festő volt. Tudhatjátok, hogy mindig tavat festett meg gólyát.

Hát mondom: a tó igen tetszett nekem a kertész levelében.

- Éppen nekem való hely - gondoltam. - Szemnek is szép, fürödni is lehet benne. Nem is fogok felöltözni. Úszónadrágban tanulok a partján reggeltől estig. Ha belefáradok a tanulásba, csak leteszem a könyvet, s hopp, be a vízbe!

Az utcán aznap egy kispap barátommal találkoztam: Tóth Gazsival. Iskoláspajtásom volt az ötödikből, s a következő évre várta a fölszentelését. Kedves, eleven fiú, s az igazmondásnak a bolondja. Virtussá tette, hogy ő nem hazudik, inkább törjön a feje! Emiatt sok bolondság és baj érte. S talán ezen az okon is lett pappá.

- Te, Gazsi - mondom neki -, te borsodi fiú vagy. Nézd ezt a levelet.

Nézi, mosolyogja:

- Hiszen ez szomszédja a szülőfalumnak.

- Milyen hely?

- Jártam ott, de biz akkor még kicsi voltam. Búcsún voltunk ott egyszer az apámmal.

- Nagy az a tó?

- A tóra biz én nem emlékszem. Mondom, kicsi voltam, tán öt- vagy hatéves. De arra emlékszem, hogy gólyafészek volt azon a házon, amelyiknél vendégeskedtünk. Csak eredj oda; szép vidék a Bükk alján. Augusztusban magam is hazanézek, és átlátogatok hozzád.

Azzal elváltunk.

A gólyafészek megint kedves volt nekem. Micsoda pompás mulatság lesz fürödni és nézni a gólyákat. De hátha festenék is olykor pihenésül? Kezdő gimnáziumos koromban jó rajzoló voltam én, és vízfestékkel úgy lefestettem egy lófejet, hogy szinte lenyerített a papirosról. No, veszek vásznat, olajfestéket. Hiszen reggeltől estig úgyse lehet tanulni: a lokomotív is pihen, hatszor is pihen egy nap. Az agynak még többször kell a pihenés. Festeni fogok olyankor a tóparton.

Aztán az is eszembe villant, hogy tóparton, erdőben vadászni szoktak. Bolond volnék, ha nem vinnék magammal puskát is. Reggelenkint meglövöm a mindennapi pecsenyét, mint a gyermekkori regényhősöm, a jó puskás Bőrharisnya.

A tó és az olcsóság tetszett az anyámnak is. A háziorvosunk is javallotta:

- Három hónapot töltsön ott: megerősödötten fog hazatérni.

- Jó, maradok három hónapot.

Most már csak el ne kaparintsa valaki előlem azt a vadászkunyhót!

Még abban az órában telegrammal küldtem a pénzt a kertésznek:

A kunyhót megtartom. Várjon holnap délután az állomáson.

A legrosszabb nyári ruhámat szedettem elő: az előbbi nyárról maradt, fehér cilinderemet, lakkbőr félcipőmet.

Micsoda szerencse! - gondoltam. - Hiszen a ruha-megtakarításból kikerül az egész nyara­lásom!

Csak éppen egy hordozható kis festőállványt vettem, meg egy rend olajfestéket ólomtubusban. Olajjal ugyan nem festettem soha, de sokszor láttam a címfestőket az utcán - semmi az!

A húgaim irigyen segítettek a pakolásban. Csak az anyám fejében ébredtek aggodalmak:

- Te, Kari, az az Izsák János valami gazdátlan kertész, valami éhenkórász. Odacsal téged, aztán agyonver.

- Hát a puska mire való?

- Aztán ki tudja, milyen rossz helyed lesz ott? Itthon a jó ételekben is válogatsz. Pörölsz, ha a reggeli teádat öt perccel később adjuk be. Pörölsz, ha a nap besüt a szobádba. Itthon a jó ágyban se tudsz aludni...

- Eh, fiatalembernek szoknia kell mindenhez! Nekem nem az ágy a fő, hanem a csöndesség. Ha egyszer túl leszek az egzámenen, majd alhatok puha ágyban. Különben jó levegőn fogok élni, a jó tavi levegőn: az orvos is mondotta, hogy megerősödötten fogok hazatérni.

- Legalább még egy öltözet ruhát vigy el.

- Minek? Elég ez az egy pepita. Inkább úszónadrágot viszek kettőt is, hogy legyen mindig száraz az egyik.

Borongós június végi nap volt, mikor a vonatra ültem, s Gödöllőn már gyöngyözött is a vonatablak a szemerkélő esőcseppektől. De azért boldogabb utazó nem volt aznap a kontinensen.

A málhám: egy ócska plédszíjjal duplán átkötött könyvcsomó, egy táska fehérnemű, meg a pakolópapirosba kötött festőszerek és összehajtogatható kis rajzállvány. A puska is ott büszkélkedik köztük avas bőrtokban. A fehérneműs táskában száz patron, három skatulya cigaretta. Az Aliz húgom egy üveg odkolont is dugott a cigarettás skatulyák közé, hogy azt mondja, hátha valami dohos szagú ágyba kerülsz...

A másik húgom teafőzőt akart rám erőltetni, de már azt nem engedtem.

No, boldog voltam! Érdeklődéssel szemléltem a sárguló gabonát, az erdőt, legelőt, mindent, amit a fővárosi ember csak képekből ismer. Én danoltam boldogságomban. (Ha jól emlékszem: a Corneville-í harangok volt akkor az új operett.)

Végre megérkezek. Felhúzom a szép vajszínű glaszékesztyűmet, s fogom az esernyőt. Kifeszítem, mivelhogy még csöpögdögél az eső. S kiszállok nagy boldogan a kis falusi állomáson.

Egy nyakig sárfröccsös, parasztforma ember siet felém. Szőke és kis potrohos, mint a pók. Köszön nagy, tisztelettel.

- Izsák János küldte? - kérdezem, mivelhogy más embert nem láttam.

- Én magam volnék Izsák János, szolgálatjára - feleli.

S valami áporodott, furcsa szag árad a ruhájából. Bagószag-e, vagy pinceszag? Vagy istállószag? - hirtelenében nem lehetett megválasztani.

Szíves készséggel szedi-fogja a cókmókomat. Nyakába a puskát, hóna alá a fehérneműs táskát: a két kezébe a másik két motyómat. - No, mehetünk.

Vezet a kis állomásház mellett a ház mögé. Egy borzasztó komisz, sáros taliga áll ott. Képzeljetek egy durva, nagy ferslógot; két sáros kereket alatta; fölötte meg egy gyalulatlan kis deszkát, alig tenyérnyi széleset, de még az is sárfröccsös.

- Csak nem ezen fogunk tán utazni? - kérdem elszörnyedve.

S körülnézek. De nincs ott semmi más kocsiféle.

- Hát bizony ezen, tekintetes uram - feleli Izsák János. - Mert, tetszik tudni, nekem jobbféle nincsen.

Kedvem lett volna inkább visszafordulni. De hát gondoltam: egyszer az életben kordén is ülhetek. A kertész ezen hordja a zöldségeit valahova a városba, megszokta: azt véli, másnak is jó. De milyen takaros pej a lova! Sáros ugyan az is, de azért szép állat. Az elé az ocsmány taliga elé ugyan kár ilyet fogni.

S a pej legott megragadja a fantáziámat: hiszen ezen lovagolni is lehet!

No, lovagolok olykor. Hajnalonkint, mint Lord Bájron.

Azonban a cipőmre is kell ügyelnem. Az állomás mögött már nincs kavics. A kertész csak könnyen cammog a nagy lóbőrcsizmában, de nekem bizony tojástáncot kell járnom, hogy a félcipőm meg ne merüljön.

- Micsoda sárban jártak maguk? - kérdezem a kertészt.

- Hát bizon, tekintetes uram - feleli -, ilyen az út, mikor eső esik. Az éjjel bőven esett, hál’istennek.

Ezt mondva berakja hátul a holmimat a taligába.

Én meg tűnődve nézem, hogy azon a keresztbe tett deszkácskán fogunk-e ülni.

No, bizony azon. De hát hogy üljek én oda a szépen kivasalt pepita ruhámban?

A kertész mintha megértette volna a gondolatomat, megfordította a deszkát. Alól még sárosabb volt, mint fölül, hát letörülte a kezével; a kezét meg beletörülte a ruhájának azon részébe, amelyen ülni szokott.

- Gyékényt kellett volna hozni - dünnyögte. - De most mán hát nem tehessünk róla.

S hozzátörülte a deszkát a pejnek a hátához is.!

- No, most mán jó lesz.

Nézem, hol a hágóvas? Nem látok semmi affélét.

Hát hogy a manóba szoktak felülni? Hátul, vagy oldalt?

Mégiscsak oldalt.

No, jer elő tornásztudomány: hágjunk a kerékagyra, onnan a kerék tetejére, onnan fel a lábat magas lendítéssel!...

- Messze megyünk-e?

- Nem, nem messze - feleli a kertész.

- Mégis, mennyi időbe kerül?

- Hát... félórába se, tekintetes uram. Csak egyszer meginduljunk.

Azzal fölhág a rúdra, s mellém ereszkedik a háromféle szagával együtt.

- Csak egyszer meginduljunk - dünnyögte az ostort a kezébe véve.

Gondoltam, most már ha kordéra kerültem is, a lovacska jó: megyünk, mint Pesten a konflison, gurulunk a gyönyörű tóhoz. Csak ez a fene keskeny deszkaülés...

S vártam, hogy indulunk. Közben sajnálkozva szemléltem a kesztyűmet, hogy mind a két tenyeremen beszennyeződött.

A kertész azonban jobbra-balra forgatta a fejét, meg hátra a kis állomásra.

- Vár még valakit?

- Nem várok - felelte.

S újra nézgelődik mindenfelé.

Végre megrázogatja a gyeplőt:

- No, isten segíts! Gyű, Csillag! Gyühű!

S rá is csap a lóra az ostorral, de úgy, hogy sokalltam.

A ló egyet emelint a hátulsó lábán, mintha legyet rázna le, s marad állton.

- No, Csillag, gyű!

- Mi baj? - kérdezem. - Mi lelte ezt a lovat?

Az ember megint rásújt a lovára:

- No, Csillag, gyű! Az apád teremtésit!

A ló nem mozdul. Csak áll, mintha oda volna kötve, csak éppen a bőrét rándítja, hátulsó lábát emelinti.

- Hát mért nem megy ez a ló?

- Mer cudar, a tályog essen bele! Nem mozdul ez, míg meg nem indítják.

Nem értettem az ügyet.

- Indítják? Hát indítsa!

- Hászen én indítanám, a holló egye meg!

- Hát mér nem indul?

- Mer nem akar a cudar.

- Nem akar? Hát mér nem akar?

- Mer olyan a természete, a holló egye meg...

És megint csapkodja a lovat.

- Nem indul ez a dög, csak ha valaki vezeti néhány lépést.

- Hát szálljon le, aztán vezesse.

- Csakhogy akkor én itt maradok.

- Hát majd felül. Egypár lépést csak gyalogolhat.

- Ph! Ha lehetne.

- Hát mér nem lehet?

- Mer nem lehet. Ha ez egyszer elindul...

És ellegyintett a füle mellett.

Az ügy kezdett aggodalmassá válni. Ma se tudom, hogy vannak-e őrültek a lovak közt is - de annyi bizonyos, hogy az a ló fának vagy minek képzelte magát.

A kertész végre is leszállott.

- Bemegyek az állomásra: hívok valakit, aki indítson. Tessen, a gyeplő.

S leszáll.

Abban a pillanatban megugrik a Csillag, hogy majd hanyatt estem. Vágtat, mintha tüzes ördögök kergetnék.

Én ijedtemben azt se tudtam, hova kapjak, kapaszkodjak. Csak éppen annyi lélek maradt bennem, hogy a gyeplőt nem bocsátottam ki a markomból.

Mondanom se kell, hogy az ülődeszka volt az első, amelyik elmozdult helyéről, én meg hanyatt be a taliga mélyébe. A cilinderkalapom is leesik. Meg se kaphatom. Mert rohanvást rohan velem az ördög taligája. Rohan olyan zökögősen, ugrálósan, hogyha göndör lett volna a hajam, akkor is zsindelyszögekként meredt volna az égnek.

- Hó! Hó! - kiáltoztam rémüldözve.

De az csak annál bolondabbul vágtatott.

S vitt az átkozott bestia! Ragadt bőszülten. Ragadt eleinte a zökögős kocsiúton, aztán lefelé valahova, mintha valami mélységbe vitt volna; a következő pillanatban meg fölfelé, föl, meredeken, mintha a felhők közé akarna száguldani. Aztán ki valami szántóföldnek, keresztül-kasul répán, lóherén, kukoricán, aztán egy dimbes-dombos legelőn. Olykor hozzákoppant a hátulsó két patkója a taliga fenekéhez, s majd kirúgott engem is a fenékdeszkákkal együtt.

No, még a két szemem golyója is ugrált a zöcskölésben.

Szerettem volna én kiugrani vagy legalábbis kifordulni hátul valahogyan, de nem lehetett. Attól is tartottam pedig, hogy a patronok elsülnek alattam, ha a Csillag még egyszer megrúgja a fenékdeszkát. No, azt hittem, sose szakad vége az őrült hercehurcának!

Végre is valami juhász elfogta a lovat, és megállította a legelő közepén.

Nekem az volt az első cselekedetem, hogy nagy gőzölögve, lihegve kikászálódtam a taligából, és káprázó szemmel tapogattam körül magamat: megvan-e mind a kétszázharminchárom csontom? Nem törött-e el a lábam szára?

Csak azután hebegtem köszönetet az életem megmentőjének, a juhásznak.

S kivettem a taligában maradt egyetlen táskámat. Letettem a gyöpre. Ráültem, hogy pihenjek.

Negyedóra is beletelt, míg végre előtűnt nagy lihegve-lehelődzve Izsák János is, amint hozta a vállán, a hátán, karjain a másik két motyómat, puskámat, festőállványomat és cilinderemet; a hóna alatt meg az ülésdeszkát.

Csak az esernyőm veszett el.

- Mán nem tehessünk rúla - mentegetődzött verejtékezve. Néha bolondján van ez a gonosz pára. Kivált, ha rendesen nem indítják...

S feligazította az ülésdeszkát is.

- No, tessen felülni.

- De nem ülök én!

- De csak tessen...

- Örülök, hogy leszállhattam.

- Hát gyalog tetszene?...

- Inkább gyalog, a ménkű üssön a kordéjába! Életemben először ültem kordén, de nem is fogok többé.

S búsan tisztogattam a sarat a ruhámról és a cilinderemről. Szegény cilinderem úgy meg volt nyomorodva, hogy a pesti szemétdombon különbek hevernek.

- Hát én nem bánom - felelte búsan a kertész. - De még sáros az út, tekintetes uram, és nem tetszik csizmában lenni.

Ez valóban aggasztó ügy volt. A nap már kisütött ugyan, de a fűszálakon még csillogtak az esőcseppek. A taligáról csepegett a sár.

- De ha megint megvadul ez a bestia...

- Nem vadul most mán, ne tessen félni. A Kálmán kivezeti az útra, és megindítja. Nézz be estére, Kálmán: kapsz egy kosár meggyet.

És csóválta a fejét:

- Mondtam az asszonynak: ne adjon annyi zabot. De mindig abrakolják, mindig.

Mit tehettem egyebet, megint csak felültem.

A juhász kivezette a lovat a kocsiútra. Néhány lépést ballagott vele, aztán félreugrott. A Csillag megint nekiiramlott kissé, de aztán csakhamar megrendesedett.

Hallgatva gurultunk a sáros kocsiúton. Szidtam magamat, hogy mi a fenének indultam én ilyen ismeretlen világba ismeretlen kertészek és lovak közé! S fél kézzel ugyancsak kellett kapaszkodnom a lőcsbe. Az út kövezetlen volt, és a mély kátyúkban hol jobbra billent a taliga, hol balra.

És fecsegett a sár minden kátyúnál, minden pocsaknál, ahová a pej beletoccsantotta a patkóját.

Eleinte csak törülgettem a zsebkendőmmel az arcomról, térdemről, lábam száráról; de aztán láttam, hogy nem győzöm, hát csak az arcomról törülgettem.

Eközben lecsillapult a bosszankodásom. A mezei képek érdekessége foglalkoztatta a szememet. Dimbes-dombos táj. Fecskék játéka a levegőben. A távolban felhőfátyolos, kék hegyek. Az út mellett vízgyöngyös akácfák.

Csak vártam, hogy előtűnik majd a tó is. De csak a vizes gabona látszott mindenfelé.

Egyszer csak látom a falu tornyát. Formátlan alkotású, szegényes, hegyes torony, mint a megfaragott ceruza.

S látom a nádtetős házakat is. Itt a falu, amelyben annyiszor gyönyörködtem a színpadon. Blaháné, Tamássy...

No, igazat mondott Tóth Gazsi, hogy szép táj. Csak az utat is megmondta volna, hogy taligán kell rajta járnom, és hogy az embernek a szeme közé föcsög a sár.

De hol a tó? Hogyan nem mutatkozik még?

No, bizonyosan a falunak a túlsó végén van.

- Hallja - mondom a kertésznek -, valahogy végig ne vigyen a falun.

Már akkor annyi volt a sár a nadrágomon, hogy három fecskefészek kitellett volna belőle. És a kesztyűm - arról nem is beszélek.

- Jó - felelte nyugodtan Izsák -, lekanyarodunk itt a hídnál.

S kanyarodtunk.

A magas jegenyék között egy oszlopos tornácú nemesi kúria bontakozott elő.

- Hát itt urak is laknak?

- Nem - feleli a kertész nyugodtan -, ez csak a Soma.

- Micsoda Soma?

- Szilágyi Soma. Bótos vót azelőtt itten.

- Maga annak a kertésze?

- Nem, én csak a bérlője vagyok, feles bérlője. Az alsó kertjét bérlem, meg a tavát. Mert, tetszik tudni, a káka nem takarmány. Én meg, tetszik tudni, mindenre vállalkozok: gyékényt fonok belőle, meg méhkast.

A tornácon künn uzsonnázott a Soma család. Egy szalmakalapos férfi és valami négy városias öltözetű nő. Láttunkra a hölgyek zsiráfokként nyújtogatták a nyakukat. Egy szőkés, tornyos hajú közülük a tornác végére futott, hogy jobban megnézhessen.

Röstelkedve guborodtam össze, s még az arcomat is elfordítottam.

A kúriából dühös kutyák rohantak ránk. A Csillag kissé megiramlott. Lekanyarodtunk a kúria mögött a völgybe.

Hosszú gledícsiakerítéshez érkeztünk. A kerítésen belől szőlőt, zöldséget, gyümölcsfákat lehetett látni.

- Ez a kertem - mondotta elégedetten a kertész. - Bemenjünk-e hozzám, vagy egyenesen a kunyhóba vigyem a tekintetes urat?

- A kunyhóba.

S nézgelődtem, hogy hol a tó.

No, bizonyosan kis tó, hogy még mindig nem látom sehol.

A Csillag végigügetett a kerítés mellett. Valami kákás-nádas völgyecskébe fordultunk a végén. A völgyecskén túl erdő zöldült elő. No, ez kedves! Az erdőben is fogok vadászgatni.

- Hát hol az a tó? - kérdeztem végre türelmetlenül.

- Itt van - felelte az ostorával a kákás-nádas völgyre mutatva. - Mán itt vagyunk.

- Én nem látok itt semmi vizet se.

- Hát ilyenkor nincs is - felelte nyugodtan. - Csak tavaszonkint. Ámbátor most is van valamelyes a nád között.

- Maga azt írta nekem, hogy „tóparton vadászkunyhó”.

- Hát az is - felelte változatlan nyugalommal. - Ahun a parton a kunyhó.

Egy cigánysátor-forma, barna nádkunyhó állt vagy kétszáz lépésnyire a zsombékok között, szinte mohos a régiségtől.

- A vót-urunk innen szokta lőni a vadludat - magyarázta a kertész. - Vadludat, vadkacsát, mikor minek a divatja van.

- Hát jár ide vadlúd?

- Most mán bizony nemigen, mióta a Soma árkot húzatott. Azóta nemigen.

No, ez lesújtó felfedezés volt. Mármost minek hoztam én úszónadrágot kettőt is?

A kertész megállította a lovát:

- No, itt leszállunk, tekintetes uram.

A sok zsombék között valóban bajos is lett volna a taligával haladni. Még csak gyalogút se látszott a sásos fű között. Kedvetlenül szállottam le az ülésről. A lábam úgy el volt gémberedve, mintha én volnék az a bibliai ember, aki harmincnyolc esztendeig feküdt a Bethezda partján.

Izsák újra magára szedte a retyemutyámat. Én azalatt meglepődve éreztem, hogy a cipőmbe víz nyomul.

Ijedten lépek félre. Ott is víz. A fű töve mindenütt tocsog.

- Másfelé menjünk! - kiáltottam. - Hiszen itt víz van!

- No, ugye! - rikoltott Izsák diadalmasan. - Oszt még azt tetszett mondani, hogy itt nincs víz!

- Kerüljünk szárazabb útra. Hiszen itt nem lehet járni. A cipőm már megmerült.

- Hiába kerülnénk, uram. Itt az egész völgy ilyen eső után. De csak tessen nyomomba jönni. Ha mán megmerült a cipő, úgyis mindegy.

És megindult előttem a nagy lóbőrcsizmákban.

- Csak a zsombékra tessen hágni.

No, ha ezt a testvéreim látnák - gondoltam -, hogyan nevetnének...! Hát még a pajtásaim a Hangliban!

S ugráltam zsombékról zsombékra. Körülöttem az ijedt békák hosszan elnyúlt testtel szökdeltek az útból félre. A sásos fú közt már ott mindenfelé elszórt tükörcserepekként csillogott a sok apró tócsa.

Nagy luccsanással ugrottak bele, és legott elmerültek.

No, de most már, ha ennyire átvergődtem, legalább eljutok a kunyhóba. Belefekszem, ki sem mozdulok két hónapig. Ha nem akarnék tanulni, akkor is ráfordítana a nagy magányosság.

A nap már lefelé ereszkedett a hegyek közé. Az égen az esőfelhők tűzzé vált dombsorként ragyogtak. De hát engem a kunyhó jobban foglalkoztatott.

Biz az kicsiny kunyhó volt. Másfél méteres sárfalon ugyanolyan magas nádtető. Mégis szobaforma, hál’istennek. De átkozottul kicsi! Csak éppen hogy egy ágy a bútora, meg egy asztalka, meg egy szék. Sétálni bizony nem lehet benne - hacsak olyaténképpen nem, mint a tornázó gyermekek, mikor azt kiáltják nekik: Helybenjárás!

Szinte gyönyörűséggel néztem az ágyon pirosló paplanra meg a fehér vánkosra. Hogy fogok én itt aludni!

A kunyhó mégis homályosnak tetszett a külső világossághoz képest. Keresem az ablakot, bizony nem látok rajta.

- Hát nincs itt ablak?

- Bezony nincs, tekintetes uram! - felelte Izsák, az ajtó mögé rakva a holmimat. - Az urunk csak hálni járt ide, hogy kora hajnalban lesen lehessen. De hát ki tetszik nyitni az ajtót, oszt jön ezen be világosság annyi...

S legyintett. Mintha oly sok világosság áradna be az ajtón, hogy azt szóval ki se lehet fejezni.

Az arcomra száradt sár meg a vonati kőszénpor mosakodásra ösztönzött. Körülnéztem:

- Hát lavoár?

- Micsoda?

- Lavoárt nem látok.

- Mi az, kéremássan?

- Hát lavór.

- Lavór?

- Az. Mosdani szeretnék.

- Mosdani?

- Hát persze hogy mosdani. Alig várom, hogy megmosdhassak.

- No, persze - mondotta pislogva.

- Vagy maguk nem szoktak mosdani?

- Dehogynem.

- Vagy nem lavoárból mosdanak?

- Mink bizony nem.

- Hát mibűl?

Izsák felvonta mind a két vállát:

- Szájbul.

Aztán az asztal alá nézett.

- Ahun a korsó: az asszony mán gondoskodott rúla.

Időbe került, míg megértette, hogy nekem mosdótál kell. Aztán ő kérdezett:

- Mit tetszene vacsorázni?

- Mindegy, akármi.

- Hozzánk tetszik-e járni, vagy idehozzák?

- Idehozzák.

- No jó. Hát reggelre... Mit szokott a tekintetes úr reggelre?

- Csokoládét, olykor teát, de leginkább csokoládét.

- Csokoládét? Hát az micsoda, kéremássan?

- Sose hallotta?

- Sose, pedig a feleségem szakácsné vót.

- Hát maguk mit reggeliznek?

- Szalonnát, vereshagymát, mikor hogy. Rántott levest is, de azt csak télen.

- Tejet csak tudnak adni?

- Tejet? Akár egy sajtárral is, ha tetszik. Kávét is. Hogy nem jutott eszembe.

- No, hála istennek. Hát mármost a ruhám... van itt valami ruhatisztító intézet?

- Intézet?

- Az. Csak nem gondolja tán, hogy ezt a ruhát holnap is így veszem magamra?

Szerencsére jött a felesége, egy ösztövér vénasszony, alázatos lélegzetű és csontos kezű. S vele egy tizenkét éves forma, csepegő orrú, mezítlábas fiúcska.

Az asszony jobban megértett. Sajnálkozva nézett a ruhámra, és megdorgálta az urát, hogy mért nem tette föl a gyékényt a taligára. Megajánlotta, hogy egynehány nap múlva csokoládét fog főzni, addig próbáljak kávét. Ebédre, vacsorára főz és süt, amit parancsolok. Csak éppen húsban nem lehet válogatni, mert nem minden héten vágnak a faluban. Kérdezte, hogy az ággyal meg vagyok-e elégedve, és hogy jó lesz-e, ha tojásrántottát hamarol vacsorára.

- Majd az édeske, a Bandika elhozza.

Szeretőn pillantott a lálészájú, maszatos kölyökre, és megtörülte a köténye sarkával az édeskének a csepegőjét.

- Addig csak tessen átöltözni. Bandika majd elhozza a ruhát, és megmosom.

- Csakhogy én más ruhát nem hoztam ám.

- Nem?

Csodálkozva nézett rám:

- Hát akkor... Hátha az uram ruháját tetszene addig felvenni? Van neki egy új nyári ruhája. Bizony nem ilyen finom úrnak való. De egy nap csak meg tetszik benne lenni.

A kertészre néztem: pohos ember, és egy fejjel alacsonyabb nálamnál - előre láttam, hogy a ruhája nem fog rám illeni.

- Csak nadrág kell - mondottam -, hiszen meleg az idő.

Aztán magamra maradtam.

Képzeljetek el egy kilométernyi hosszú, zöld halastálat, amelyre már körös-körül fel van rakva a galambsaláta, de a sült még nincs benne - ilyen volt az a völgy. Csakhogy a közepén nem kaszálták: káka és nád termett ottan.

Már előbb is hallottam a békavartyogást. De hát az csak annyi volt, mint mikor az operában, a játék előtt, a hangszereket hangolják. Napnyugta után megkezdődött a koncert: rekeke, brekeke, ung-ung, kroá-kroá... Millió béka!

Teremtő istenem, hogy fogok én itt aludni?

S körülnéztem a gyertyával a kunyhóban, hogy hátha bent is van béka.

Hármat ugrasztottam ki a redves lábú ágy alól.

Tyű, micsoda békaországba jutottam én!

Szidtam Tóth Gazsit. S még abban az órában visszatértem volna a vasúti állomásra, ha a sötétséggel borított sárvilág engedett volna. De holnap visszatérek, vissza akárhogy is!

És magamat is szidtam, hogy micsoda esztelenséget követtem el, amikor csak úgy vaktában belerohantam az Izsák kertész ajánlatába.

A tojásrántotta egy negyedórára megvigasztalt. Nem tudom, hogyan csinálta, micsoda fűszerekkel. Remek volt. Az angol király sem ehetik különbet. Csak utána se sajt, se semmi.

Átadtam a gyereknek a ruhámat, cipőmet. S megizentem, hogy holnap délutánra tisztítsa meg az asszony.

- Holnap délutánra! - kiáltottam még utána is.

Aztán bevontam az ajtót. Kerestem rajta a kulcsot is. Nem volt. Csak egy madzag akadt a kezembe. A madzaggal szemben álló, rozsdás szög megértette velem, hogy belülről madzaggal szokás az ajtót bezárni.

Újabb bosszankodás.

Bekötöttem, ahogy lehetett. Az asztalt is odatettem támasztéknak.

Aztán ágyba. Az ágy rövid volt és ropogós. Csak összeguborodva lehetett benne feküdni.

Vártam, hogy elalszom, de hiába. A békák lármája nemhogy szűnt volna, hanem még erősödött. Egyszer csak szúnyog is zöngicsélt a fejem körül. Nem is egy, de kettő, három...

Újra meggyújtottam a gyertyát, s vadásztam rájuk. Agyon is vertem mind a hármat.

Lefekszem újra. Megint egy szúnyog, két szúnyog, három szúnyog.

- Ördög abba a Tóth Gazsiba! Micsoda helyre biztatott engem!

Egész éjjel pofoztam magamat, és káromkodtam, mint a kaszárnyabeli káplárok.

Hajnalfelé mégis elaludtam valahogy. S aludtam volna három nap is egyfolytában, ha valami égető érzés nem ébreszt fel. Az orrom hegyébe mintha varrótűt mélyesztene bele valaki.

Légy volt.

Az ajtóhasadékon besütött a nap.

Nézem az órát: hét. Nyitom az ajtót.

Bandi már ott ül. S vele valami tíz inges-gatyás, sáros lábú parasztfiú is. Köztük egy emelt hasú kisleány, aki csecsemőt tart a karján. Karikára álló szemmel bámulnak rám valamennyien.

- Mit akar itt ez a sok kölyök?

A kertészgyerek szemérmesen mosolyog:

- Festeni szeretnének látni...

- Pusztuljatok innen!

A gyerekek szétrebbentek.

Csak a Bandi maradt ott. Tudakolta, hogy hozhatja-e a reggelit.

- Hozhatod. De ide semmiféle gyerekeket ne gyűjts magad köré. És mondd anyádnak, hogy délutánra biztosan meglegyen a ruhám. Vissza akarok térni Pestre.

Megmosdottam. De még akkor is olyan bágyadtságot éreztem, mintha valami csatamezőn ébredtem volna fel a halottak közül.

Közben persze a legyeknek vidám sokasága látogatott be, és csak azt várták, hogy kiüljek a kunyhó elé. A lábam szárát különös kedvvel választották csipkelődésük tárgyának.

Hiába: fel kell öltöznöm.

Nézem a komisz zsákvászon ruhát. Előre is látom, hogy rövid is, bő is. De hát fel kell vennem, különben a legyek megesznek elevenen.

Szerencse, hogy nem lát a ruhában senki!

Kiteszem az asztalt, széket az ajtó elé, s várom a reggelit. Várom, mint Illés a hollót a Kárit patak mellett.

Egyszer csak látom, hogy három napernyő közeledik: két piros, egy fehér. A Szilágyi kisasszonyok sétálnak a rét szélén.

Visszahúzódok nagy gyorsan az odúmba. No, fene kellemetlen!

A három napernyő tovább vonul. A kunyhó belsejéből látom, hogy a leányok vissza-visszatekintenek.

Végre megérkezik a reggeli. Egy nagy bögre kávé. Van egy liter is. Benne leveseskanál. Mellette zsemlye. Ízlelem a kávét: jó. Csak a zsemlye... Két fogas oroszlán kellene, hogy széttépje.

- Mér nem hoztál friss zsemlyét?

A gyerek bámul: - Friss ez.

- Már hogy volna friss!

- De. Tennap hozták a városbul.

Egy óra múlva egy szalmakalapos és bőrkamáslis úrféle igyekszik buzgón a kunyhóm felé: sáfrányszínbe játszó, szürke Kossuth-szakállas, csizmás ember. Bizonyára Szilágyi Soma úr.

Az első gondolatom az, hogy beülök a kunyhóba, s magamra zárom, azazhogy bemadzagolom az ajtót. A második gondolatom az, hogy nem madzagolom be az ajtót, de az ágyterítőt magamra kerítem, hogy a kertészi ruha valamiképpen leplezve legyen. Mikorra azonban Szilágyi úr hozzám érkezik, sem az első gondolatot nem cselekszem, sem a másodikat, csak iszogatom a reggelimet bosszús-nyugodtan.

Szilágyi úr bemutatkozik. Cseppet se zavarja, hogy én nem nyújtok neki kezet, és nem mondom viszont a nevemet. Nyájas szemhunyorgással és a régi zsidók háhogó beszédével fejezi ki az örvendezését, hogy valahára művészt is tisztelhet a falu. A táj szép, és ha egy régi nemesi kúriát le akarok festeni, ajánlja az övét.

- Én csak eget festek: felhőket és napnyugvást - felelem barátságtalanul, miközben a két vizes cipőjére pillantok.

- Napnyugovást? Miért éppen napnyugovást, ha szabad kérdenem?

S hunyorgat, mint a szabó, mikor cérnát fűz a tűbe.

Bosszús voltam már:

- Hát azért, mert én a napfölkeltét sose látom. Alszom olyankor. Kivált itt, ahol a békák egész éjjel retyegnek.

Csodálkozva rázta a fejét.

- Az, kérem, úgy szokás a békás helyen.

S látva, hogy emberevő kedvemben vagyok, bocsánatkérésekkel távozik.

Még látom a kacsázó, büszke járását, mikor egy vadászpuskás, tiroli pipás, vaskos úr válik elő sétálva az erdei zöldből. Hamuszín ruha van rajta, és lebcses fülű vizsla szaladgál előtte. Magas szárú Napóleon-csizmákban gázolja felém a kákát. Közben röppenő füstöket ereget.

Remélem, nem hozzám jön!

S behúzódok a kunyhóba. Akkor látom, hogy a cilinderem ott felejtődött az asztalon. Fogom, és tisztogatom róla a sarat fogkefével.

No, csúnya sárga foltok maradnak a sárfröccsök nyomában! A töréseket meg semmiféle simogatással el nem lehet egyengetni.

Közben a kunyhómhoz érkezik a vastag vadász. Megáll, beköszön:

- Aggyisten! Mán tegnap hallottam, hogy érkezni tetszik. Lipóczy a nevem, erdész vagyok.

Azt szerettem volna felelni, hogy: bánja a lipóci fene. Mégis, hogy a kezét nyújtotta, el kellett fogadnom.

- No, furcsa tanyát tetszett választani - mondotta a kunyhómba betekintve. - De hát a művészek ilyenek, tudom.

Ötvenéves-forma, szürkült-szőke ember. A szemén csaknem ujjnyi vastag, csillogó szemüveg. Vörhelyes szőr még az orrán és fülén is.

A rövid szárú erdészpipából rongyszagú füstöt ereget.

- Mihelyt hallottam - folytatta, a csizmája sarát a fűbe kenve -, mingyán mondtam, hogy ezt várom én mán húsz esztendeje! Mer hogy a szegény édesanyámnak még csak egy fényképe sincsen. De sose gondolt rá. Aztán maholnap meghal szegény: hetvennégy esztendős.

- Sajnálom - feleltem ridegen -, de én csak eget festek: kék eget, felhős eget, napnyugtát.

A fejét csóválta, hümmögött.

- Kék eget, hm... Eszerint színfalakat is?

- Azt nem.

Csodálkozva nézett vastag szemüvegén át a nadrágomra. Aztán meghítt, hogyha éppen unatkozom, látogassak el hozzá. A falu innenső végéről kocsiút visz be az erdőbe. Csak negyedórányira van bent a háza.

- Köszönöm - feleltem -, lehet, hogy valamelyik nap...

S magamban gondoltam:

- Csak azt várd!

Barátságosan kezet rázott, és kutyáját, puskáját, vastag szemüvegét visszavitte az erdőbe.

A fejemre csaptam a kitisztíthatatlan, csámpás cilindert, és fújtam, mint a bika. Aztán arra gondoltam, hogy a puska vajon nem törött-e el, mikor a kordéról leesett.

Előhúzom, szemlélgetem. Nincs baja. Csak éppen a tokja sáros.

Szétnyitottam, és hozzátámasztottam az ajtóhoz, hogy száradjon.

Aztán azon gondolkodtam: mivel töltsem el a délelőttöt? Hátha - gondoltam - megpróbálom hát csakugyan az eget: ha már annyit emlegetem, talán le is tudom festeni.

Az ég olyan fénnyel telt kék volt, mint nyáron szokott lenni. Felhő is fehérlett rajta, mint valami nagy havas hegy. Mintha a teremtő egy havas hegyet akart volna a szép zöld tájba lebocsátani a magasból, de aztán meggondolkodott, s a hegy a levegőben maradt.

No, gondoltam, lefestem azt a felhőt, de pirosas színnel, mint amilyen napnyugtakor volna.

Leülök az állványomhoz, és előbontom a festékesládikát. Kenem a kobaltot meg a halvány­pirosat pazarul. A vöröses felhő épp a vászon közepére kerül, s az árnyékszíneket is próbál­gatom belé. Hát a színek csak virítanak, de a felhő nem úgy áll, mint az égen. Közel van, közel! Mintha a földön volna, a rét közepén.

Ahogy tűnődve keresem, hogyan toljam hátrább a gyönyörű pirosas felhőt, látom, hogy egy papforma ember szökdel a réten a falu felől. Mögötte meg egy másik, egy vékony derekú, csizmás fiatalember.

Az is másfél métereseket szökell a zsombékokon.

Bosszankodva vonulok be a kunyhómba, és a nadrágtartómat a lehető legrövidebbre erőltetem, hogy ha netalán hozzám jönnek, ne legyek annyira lompos.

Hát a nadrág húzódik is feljebb, de csak az alsó része. Felül fityegős marad, mint a szerbek bugyogója.

Hozzám jönnek-e ezek is?

No, hozzám.

A pap egészséges, piros képű ember, akár egy gyászba öltözött pipacs. Egyik kezében vastag bot, a másikban hosszú szárú pipa. A bottal tapogatja a zsombék bizonyosságát, és felkötött reverendával lódul neki egy-egy zsombéknak, mialatt a pipát magasra emelinti.

A másik szintígy: bottal, pipával.

Röstelkedve kelek fel az éktelen nadrágban: az Isten sáfárjával csak nem végezhetek félvállról.

S jön. Köszön mosolyogva, mintha ismerőse volnék. Az arca kerek, mint a tányér s az orra pisze, mint a padláslyuk. És ilyen arccal még pap is lehet valaki!

- Bocsánat - mondom fanyalon -, hogy ingben fogadom az urakat. De a ruhám... csak egy öltözetet hoztam magammal.

- Nem baj! - legyintett vígan a pap. - Hallottunk mink már sok mindent a művész urakról. Ez itt a tanítóm, ez a fiatal legény. Karó Jenő a neve, de olyan is.

És a csizmája sárszennyét ő is beletörölte a fűbe.

Karó úr iskolás gyerekként hajol meg. Huszonhat éves forma, barna, tatár-pofacsontos ember. Három szál lefelé hajló, fekete bajuszával és apró, ferde szemével olyan, mint valami megnyújtott testű kínai.

A pap tovább cseveg:

- Az én lapomat kéri el olykor a kertész, hogy olvassa benne a piaci árakat. Így látta a művész úrnak a hirdetését is. Micsoda: már készül a kép? Nézze már, tanító úr: így festik.

S nézi műértő szemmel. Nekem szinte dagadozik a mellem a büszkeségtől. Várom is, hogy valami dicsérő szót mond, ő azonban kérdő szemmel fordul felém:

- Kit ábrázol?

A tanító is megszólal vélekedésképpen:

- Nem Deák Ferenc?

- Nem - feleltem olyan hangon, amilyenen egy mellbe szúrt ember felelhet -, ez napnyugvás fog lenni. Csak most kezdtem.

- Hát persze! - kiáltott a pap. - No, mink levizsgáztunk, tanító uram! Hát persze: iszen látnivaló, hogy felhő lesz. Alatta az a zöld a rét.

S röstelkedve nézték a képet tovább, de azért olyan érdeklődéssel, amilyennel a Rafael képét nézhették a korabeliek.

- Tehát a felhőt így kell... - szólt a tanító tűnődve. - A színfalakat is így festik.

Ez is színfalakat emleget. Mit akarnak ezek a színfalakkal?

A pap meglátja a puskámat.

- Micsoda: puska is van? Mégpedig hátultöltő. Nézze már, tanító úr: hátultöltő. No, akkor rávisszük a művész urat az őzre! A halhatatlan őzre! Olyat még nem tetszett lőni! Igaz-e, tanító úr?

Karó úr érdeklődése szintén a puskámra fordult.

- Szabad?...

S fölvette. Forgatta.

A pap a botjára ült, és elmondta, hogy jár az erdőn egy vén őz, egy gyönyörű őzbak, amelyre esztendők óta hiába lövöldöznek a vadászok. Az erdész legalábbis háromszázszor lőtt már rá. (Igaz-e, tanító úr?) A hajtóvadászatokon is áttöri a hajtók sorát. Csak jön, mint a villám. És sutty! - megy, mint a villám. Lelövöldöztek arról már két őzre való szőrt is, a szarvát is megcsorbították, de őt magát nem lehet meglőni.

- Én már úgy vagyok azzal az őzzel, ha meglátok egy őzet, hogy fehér nyakfoltos, már remeg a kezem, mielőtt elsütném a puskámat. A penész egye meg! Mindig azt gondolom, hogy hátha az Isten azért jelölte meg azzal a fehér nyakfolttal... Ilyen buta babonás az ember! No, talán a művész úr szerencsés lesz vele. Délután, még ma délután!... Tanító úr, izenjen el Lipóczynak hogy délután kimegyünk vadászni.

- Evvel a puskával... - mondotta a tanító, még mindig a puskát szemlélgetve. - Drága lehetett.

A halhatatlan őz megragadta a fantáziámat. Gondoltam: a ruhám úgyis aligha tisztul meg délutánra, mért ne mulatnék egyet? Puskát ugyan még soha életemben nem sütöttem el, de nem nagy mesterség az. S hátha véletlenül le is lövöm az őzet?!

- Nincs ruhám - mentegetődztem mégis röstelkedve. - Ez a nadrág a kertészé... Az enyém csak délutánra lesz meg, ha ugyan meg lehet addig tisztítani.

A pap megint legyintett:

- Nadrág, az mindegy, csak csizma legyen jó.

S rápillantott a cipőmre.

- Csizma sincsen?

- Nincs.

- Adok én egy párt kölcsön. Nekem van három pár is.

- De kabátom sincsen.

- Azt meg ad a tanító úr. Az enyém bő lenne.

Bizalmatlanul pillantottam Karó úrnak a fakó, zöld kockás kabátjára, és különösen a kabátja zsírvonalas gallérjára. De hát az őz, az őz, a halhatatlan őz megmarasztott. (Miket beszélek majd én arról! Hogy bámulnak majd a húgaim!) Haza fogom küldeni. Expressz gyorsszállítmány. S telegramot küldök egyidejűleg: „Őz megy. Lőttem. Hívjatok ebédre rokonságot.” Micsoda szenzáció lesz ez otthon!

A papnál ebédeltem persze. S olyan voltam a szedett-vedett kölcsönruhákban, hogy a tulajdon anyám se ismert volna rám hátulról. A nadrág bő volt, a kabát oly szűk, hogy be se lehetett gombolni, és még zsírosabb nyakú, mint a délelőtti; a cilinderkalapom a fülemig lejtett, csizmát meg még nem is kaptam. A papé rövid volt. Ebéd utánra hagyta, hogy addig szerez alkalmasat.

No, az ebéd remek volt: aranyszín tyúkleves, korai tök és fiatal liba. Alighogy letettük a kana­lat, jött a tanító, jött az állomásfőnök - egy cvikkeres, komoly úr -, jött a jegyző - aggodalmas szemű, szívbajos öregúr.

Valamennyi régi divatú, elöltöltő puskát hozott. Míg a pap levette a reverendáját, a vadászásra öltözött, nagy érdeklődéssel vizsgálták a puskámat, patronjaimat, s tudakolták, hogy mibe került, hol lehet venni.

- Tegnapelőtt - beszélte az állomásfőnök - láttam az őzet. Ahogy a mérnökkel megyünk a dresszinán, látom, hogy ott legel a kilencvenhatos őrház mellett, a lucernában. Rögtön megismertem arról a tenyérnyi fehér foltról a nyakán. Mondom a mérnöknek: Nézd csak: ott a halhatatlan? „Jaj, hogy nincs itt a puskám! - feleli. - Majd megmutatnám nektek!” Annyira volt az őz a sínektől, hogy kővel is agyon lehetett volna hajítani.

- Nekem nagy spúriuszom van - szólt át a pap a szomszéd szobából -, hogy a művész úr el fogja ejteni az őzet.

A főnök a fejét rázta.

- Én is sejtek affélét - erősítette a jegyző. - A nem idevalósi embereken nem fog az idevaló babona.

Még csak a csizmát vártuk. A pap a szomszéd faluba küldte át a szolgáját, a kollégájához.

A szolga - egy tizenhét éves, mezítlábas, piros pofás suhanc azzal tért vissza, hogy a plébános úr csak estére adhatja oda a csizmát, mert éppen fejelik.

No, ez kedvetlen hír volt!

A pap bosszankodott. Magam is elszontyolodtam.

Arra gondolni se lehetett, hogy az én városi lakk félcipőmben induljak vadászatra.

- Ez nem jól kezdődik - mondotta az állomásfőnök.

A jegyző is a fejét rázta:

- Ez nem jó jel.

Azonban a tanító a legénynek a lábára nézett, és szinte kiáltva szólott:

- Hátha a Matyi csizmája jó lenne?

A pap arca egyszerre földerült.

- Hozd be a csizmádat!

A legény egy pár lóbőrcsizmával tért vissza. Patkós volt a csizma és nagy.

- Erdőre minden jó! - biztatott a pap. - No, hál’istennek!

Soha életemben nem volt csizma a lábamon, patkós csizma meg azóta se. De hát mit meg nem tesz az ember egy őzért! Felhúztam. Úgy éreztem, mikor jártam benne, mintha a lábamat is kicserélték volna.

No, indulunk. Gyönyörű figura lehettem a patkós csizmában és kajla cilinderkalapban! Máig is sajnálom, hogy nincs róla fotográfiám.

A falu végén Szilágyival találkoztunk. Egy parasztház udvarából lépett ki. Az udvaron álló borjú, s mellette a házbeliek - bizonyára borjúvételben munkálkodott. Hogy meglátott bennünket, nagyot emelt a kalapján, és nyájasan hunyorgott:

- Alászolgája, urak! - háhogta. - Vadászni? Sok szerencsét kívánok!

A négy ember egyszerre megáll, mintha a lábát leragasztották volna. S olyan arccal néznek egymásra, mintha egyszerre mind a négynek fogfájása érkezett volna.

A jegyző aztán egyet csavart a fején, és káromkodott. Az állomásfőnök a hajába markolt, és a fogát vacogtatta. A pap csaknem földhöz vágta a puskáját.

- Valami rosszat mondtam talán? - hüledezett Szilágyi.

De azok csak a kezük fejét rázták.

- Most már mehetünk vissza!

- Ugyan, ne legyenek olyan babonásak - hebegett a tanító. - Nekem a minap nyúl keresztezte az utamat, és két varjút lőttem aznap egy lövésre.

- Száz közül! - vélekedett a jegyző.

S hiába volt minden beszéd. A jegyző visszatért az állomásfőnökkel. Csak a pap tartott velünk nagy kedvetlenül.

- Ürgét se lövünk! - dohogta folyton. - A penész egye meg azt a háhogó Szilágyit!

Az erdész benn az erdőben csatlakozott hozzánk. A szerencsekívánat neki se tetszett. De azért csak barangoltunk összevissza, árkon-bokron, sziklán, bozóton át. Barangoltunk rogyásig elfáradtan. Az erdész lőtt egy menyétet; a tanító rálőtt egy harkályra - amiért az erdész bosszúsan csillantotta rá a szemüvegét.

- No, nézd: még mire nem puskáz! Látszik, hogy nem igazi vadász!

Szerencse, hogy a harkály vígan repült tovább. A pap gerlére és mókusra is durrantott, de egyiket se találta el. Szidta Szilágyit. Én nem lőttem semmire, nehogy a pap az egyházi átkot is kimondja Szilágyira.

A halhatatlan őznek színét se láttuk.

Napnyugta után búsan bandukoltunk a homályzó erdőben hazafele. Az erdő egy tisztásán házikó fehérlik ki a homályból, s két kis narancsszín fénnyel világló ablak. Mindjárt gondoltam, hogy az erdész háza. A mellette magasló, kalitkás ölfarakások sokasága is arra vallott. (Várfalaknak néztem a homályban.) A társaim csak ballagnak egyenesen arra.

Gondoltam, megpihenünk, s folytatjuk az utunkat.

Hát belépünk. Valami láncos kutya uhog ránk a kapu mellől, mintha ugató ágyú volna. Azonban az erdész szavára megcsillapodik, s morgadozva vonul vissza az óljába.

Beljebb jutunk. Az előszobában fali olajlámpás ég, és egy nagy sor ágas-bogas szarvat világít meg. Egy kerülőféle ember felaggatja a tarisznyánkat, puskánkat a fogasra. Közben halk cimbalomzengést hallok, s abból megértem, hogy Lipóczy uram nem magányos ember.

De csak hölgyek ne legyenek?...

- Én mégis hazamegyek - mondom szorongva.

- Már hogy menne! - szól rám szinte megbotránkozva Lipóczy.

S a pap is rá:

- Itt már ez a szokás. Vadászat után az erdésznek még vannak kötelességei.

- De nekem haza kell mennem...

Abban a pillanatban kinyílik az ajtó, s megjelenik...

...megjelenik az ajtóban...

...megjelenik asztali lámpáskával... az Ezeregyéjnek egy fehér tündére.

Azaz még annál is meglepőbb: egy nyúlánk úrileány! Olyan elegáns, testhez álló, fehér ruhában áll ott az ajtóban, mintha egyenesen a pesti korzóról lépett volna oda.

Képzelhetitek, hogy nekem huszonhárom éves koromban mit jelentett ez a szó: úrileány. S képzeljetek el egy fekete, görögfrizurájú leányt, aki nyájas-nagy szemmel csodálkozik reánk.

S micsoda szemekkel!...

És én abban a lötyögő, komisz nadrágban... Patkós csizmában!...

- Már vártuk az urakat - szólalt meg szelíd-kedvesen.

S hogy rám fordult az a két csodás szem, nem várhattam meg, míg az erdész apa megnevez: elpirultan léptem elébe, és megmondtam, ki vagyok. De egyúttal mentegetődztem is, hogy ilyen ruhában...

- Bocsánat, hogy csak bal kezet nyújtok - felelte mosolyogva. - Apácskám már beszélt önről, festő úr.

Kedves, vékonyka hang, mint amilyen a Sacre coeur-beli halványkák hangja szokott lenni. De kellemes és meleg.

A szobából közben még mindig hangzik a halk cimbalomzengés.

Uram-teremtőm, ha még több leány is van!... Csak legalább ezt a buta patkós csizmát lehetne átcserélnem valahogy a magam cipőire!

A lány kinyitotta az ajtót:

- Tessék.

- Én nem lépek be előre.

Megfogtak: betoltak.

Függőlámpással megvilágított szoba. Valami muskátliszag-féle. A lámpás alatt terített asztal: tányérok, csillogó evőeszközök.

És senki más a szobában, csak egy fehér fejkötős, sovány, agg nő. Az egy ódon-ó klávisz mellett áll, amelyet én a hangjáról cimbalomnak véltem. Hiszen ismeritek azt az öt-hat oktávos, régifajta zongorát, amely már csak antik bútorkereskedőknél látható. Spinétnek is nevezik. Olyan mellett állt a fehér fejkötős, agg nő, állt valami lila-szürke ruhában, állt behunyt szemmel, mint valami odaállított múmia.

Szelíden elmosolyodott, hogy a leány bemutatott neki:

- Az a festő úr, nagymama, akivel apuka le akarta festetni.

- Bocsánatot kérek - rebegtem -, hogy ilyen ruhában...

Az agg nő mosolyogva nyújtott kezet. Akkor láttam meg a szeme állásán, hogy vak.

Hál’istennek (uram bocsá!), legalább nem látja a csizmámat.

Tehát ezt festette volna le Lipóczy uram!

Iparkodtam mégis úgy állani, úgy fordulni, hogy a csizmám árnyékban maradjon. De oly átkozottul kopogott a padlón...

Szétpillantottam a szobában, van-e több is valaki? A hátul fehérlő üvegajtóra is szorongó várakozással pillantgattam. Szerencsére nem jelentkezett más senki.

Az asztalon már ott állt az étel: egy lapos, nagy tál, másik tállal leborítottan, meg egy másik tál, fehér asztalkendő alatt.

Az asztalfőre a vak hölgy telepedett. Melléje Ilka egyfelől, a másik felére engem ültettek.

Az egyik tálból hideg vaddisznóhús került elő.

Ettem, mint az éhes farkas.

Aztán, hogy letettem a kést, villát, a szemem evett tovább: a velem szemben ülő leányon ámuldoztam.

Hogy a lámpa rávilágított az arcára, megértettem, hogy miért volt a tekintete olyan bűvös hatású rám.

Képzeljetek el egy tizenhét éves Diana-arcot, gyöngét és fehéret, mint a babvirág. Képzeljetek hozzá puha, barna hajat, egyenes vonalú, vékony, fekete szemöldököt, hosszú, fekete, selymes szempillákat, s a fekete szemöldök alatt, fekete szempillák között a legkékebb kék szemet.

Fekete lánynak kék szem!

No, hát én láttam sok bódító szemű leányt, hiszen a Hangliban minden nyári délután országos kiállítás és világkiállítás volt akkoriban a leányszemekből, de ha az az erdészleány a Hangliba lépett volna, minden más csillag elhalványult volna az övé körül.

S micsoda ártatlan, nyugodt apácatekintet!

Csak a keze nem volt olyan leányos, mint a húgaimé: valamivel nagyobb, erősebb volt, mint olyan archoz illett volna, bár formásan hosszúkás és fehér. Talán azért is viselt négyszeres sorú aranylánc karperecet.

De láttam is én akkor a kezét! A szeme foglalt el, a szeme, a szeme!...

A vadászok az élményeiket beszélgették: a szerencsekívánást, a hibázásokat. Az őzet is bizonyára Szilágyi miatt nem lehetett megtalálni.

A leány nemigen evett. Megszólalt halkan az asztalon át:

- Pesten lakik?

- Ott, Iluska.

- Mindig?

- Odavaló vagyok, Iluska, ott is születtem.

- Látta Pálmait?

- Sokszor.

- Ismerősök is talán?

- Egyszer beszéltem vele. Mért érdekli magát?

Elmosolyodva vont vállat:

- Mindig róla beszélnek. Szép?

- Hát maga nem látta még?

- Nem. Én sose jártam Pesten. Csak a nagymamám. Mondja, szép a hangja?

- Nem a hangjában van az ereje: a mozgásában, játékában.

- Láttam egyszer az arcképét.

S elgondolkozva nézett maga elé.

Aztán ismét fölemelte a fejét. A társaimra pillantott. És szinte susogásig halkította a hangját:

- Játszik A falu rosszában?

- Pálmai? Nem.

A falu rossza akkoriban volt a színpadok gyönyörűsége. Nem éppen új már, de még mindenütt azt játszották, mindenütt azt emlegették, ha színpadról beszéltek.

- Hát ki játszik benne? - fűzte tovább a szót a leány.

- Blaháné, Tamássy.

- Jászai nem?

- Az nem.

- Én csak kétszer voltam színházban - mondotta álmodozva. - Egyszer Miskolcon, egyszer Egerben. Miskolcon Fatinicát játszották. Látta?

- Láttam.

- Láng Etel volt a Fatinica. Gyönyörű nő! S hogy dalolt!... Egerben meg a Szép Helénát láttam. Egy hónapig szüntelen láttam: éjjel-nappal mindig láttam.

S behunyta egy percre a szemét, mintha újra akarná látni Szép Helénát.

Aztán álmodozó szemmel nézett reám:

- ...Az olyan szép... Milyen boldogok lehetnek, akik az életüket a fantázia színes világában élhetik!

- A színészeket gondolja? Azok a legboldogtalanabb emberek.

- Lehetetlen! Hiszen a boldogság érzelmi valami. És a színpad érzéseknek a világa. Mi lehet szebb a színpad világánál? Mondja, milyen asszony az a Blaháné? Akik Pesten megfordulnak, mind róla beszélnek, meg Pálmairól. Hogy micsoda gyönyörűség mind a kettő, s hogy játszik még a szemével is Blaháné.

Hogy a vak asszony némán és komolyan ült közöttünk, nem mertem mondani a hasonlításokat az ő szeméről meg a színpadi szemekről. Vakok előtt bajos szemekről beszélni.