7

Ida olyanformán érezte világát, mint aki hosszú sóvárgás után végre eljut Olaszországba - de decemberben.

Olvasott, zongorázott. Vagy csak ült, és bámuldozott maga elé, mint a szárnyacsüggedt hattyú.

Az apja napról napra biztatta, hogy csak vásárolgasson, rendezkedjen a szobáiban gusztusa szerint, vegyen ruhákat, virágokat, könyveket, kottákat. De Ida jobbára csak könyveket vett, jó és rossz könyveket, csak épp a címük szerint válogatva - hármasával-négyesével. Szégyen­től égő arccal olvasta némelyiket. Alighogy belekezdett, már oly utálattal fogta, mintha köpőláda volna a kezében. Dobta a tűzbe, Nem így képzelte ő a szerelmet, ahogy ezek a könyvek írják, hanem valami mennyeien tiszta, szent mámornak, amely a nőt a férfival örök egységbe forrasztja. (Már hát úgy értve az örök szót, ahogyan nők és gyermekek érzik mindig öröknek a földi életet is.)

Az apa egyszer Nórát is említette, hogy Ida látogassa meg.

- Ő meglátogatott téged: viszonoznod illik. Hiszen igen művelt leány, és úgy énekel... Nem­hiába hogy madarak közt nőtt fel. Te zongoráznál, ő énekelne: milyen jól töltenétek az időt.

- Nem, azt nem - döbbent el Ida.

- Miért?

- Csak, hát...

- Műveltebbet nem találsz ebben a városban. A megyében se.

- Nem, nem...

- De ha én akarom.

Ez olyan nyers hangon volt mondva, amilyennel az apa a munkásaira dörgött.

Ida elsápadt. Olyanforma érzés nehezítette el, amilyen érzés a vascsappantyúba szorult állaté lehet. A lélegzete is elnehezült.

Már a nyelvén volt, hogy megmondja: miért idegenkedik Nórától. De a klastromban bele­nevelték, hogy rosszat mondani senkiről nem szabad. Akkor se, ha igaz. Nem mozdult rá a nyelve.

Az apa fölkelt. Föltette a kalapját.

- Délután négy órakor meglátogatod! - S kiment.

Ida úgy ült, mintha egy mázsa ólmot dobtak volna rá.

Bágyadtan mozdult végre. A szeme a felsőkabátját kereste. Olyan volt neki a ház, mintha kevés volna benne a levegő.

De hova menjen? Csak a templom meg a boltok... A templom délután már nincs nyitva. Vásárlásokra meg kinek volna kedve földrengés órájában?

A szeme a könyvesbolton állt meg. Betért.

És válogatta, nézegette a könyveket, csakhogy az idő teljen, szomorúságtól nehéz fejét szóra­koztassa. Egy óra múlván ötven könyv is hevert már ott egy csomóban, regények, versek, egy szakácskönyv és egy német kertészkönyv is - csak épp mert színes virágképeket pillantott meg benne.

S tán még más könyveket is vásárolt volna, de már akkor egy nyurga, fekete felöltős úr is lódult be a boltba.

- Isten hozta, tanár úr - nyájaskodott vele a boltos.

Kezeltek is. A tanár úr egy görög könyv iránt érdeklődött, hogy megérkezett-e. Nem érkezett meg. A tanár úr leült a nádszékre a kályha mellé, és hosszú lába-szárát keresztbe vetve szemlélgette Idát.

Ida nem nézett rá, mégis látta féltekintettel, hogy szemüveges és nyírott, fekete bajuszú ember, és hogy unalommal lógázza a kalucsniját.

- Hová parancsolja, hogy küldjem? - kérdezte végül a boltos.

Ida csak akkor eszmélkedett: hogy ő most itt bemutatkozzon ennek a boltosnak?... meg az a tanár is hallja?... Már a nyelvén volt, hogy azt mondja: majd ideküldöm érte a cselédemet - de a boltos már akkor megnyomta a házitelefon gombját, s a válasz is bement.

- Bodoky! - szólt bele a boltos a telefonba - fogja a kalapját, kabátját: jöjjön fel.

Ida szempillája a Bodoky névre megrezzent. Várakozón lesett a bolt belső szobája felé. Lábdobogás hallatszott onnan: lépcsőn sietett valaki alulról, valami pincehelyiségből felfelé.

Egy kisfejű legénynek a feje lökkent végre elő a nyíláson. A szeme vörös szegélyű, mint aki sírt vagy álmatlankodott. A haja agyag-szín, oldalra pomádézott. A nyakán ferdén álló, vörös pettyes, fekete nyakkendő, és szennyes, alacsony gallér. Aztán egy csontos, vékony test emelkedett ki viseltes drapp-szín télikabátban. S ott állt a Bodokynak nevezett sima fejű és vereses bajuszkájú fiatalember, két vékony lábszáron, a kezében egy zsíros karimájú, fekete keménykalapot lógatva. Teljesen ismeretlen valaki.

- Kösse össze ezeket a könyveket - rendelkezett a gazda -, s vigye a kisasszony után.

Bodoky értő kézzel rakta rendbe a könyvcsomót, s borítékolta, madzagolta. Közben Idára is sandított.

Bent nem szólt egy szót se, de amint leléptek a boltajtó egyetlen lépcsőjén, megszólalt:

- Hová visszük, kisasszony?

- A Fürdő utcába - felelte Ida még mindig nyiladozó szemmel. - Ó Péter úr házába.

S várakozással lesett a koravén ifjúra: hogyan fogadja az Ó Péter nevet?

- Ó Péter úrhoz? - kérdezte megélénkült arccal Bodoky. - Alt Petihez?

- Ismeri talán?

- Én ne ismerném? - mosolyodott el Bodoky - öklömnyi korom óta. Hiszen én vagyok a klavírmájsztere. Úgy is hí, hogy Fiszd úr. Stern nevezett el Fiszd úrnak, a patikus - a Pista név helyett.

Udvariasan kívül térült a járó szélére, s a könyvcsomólékot a bal vállára vetette, hogy Idához ne ütődjön.

- Klavírmájsztere? - bámult el Ida.

- Klavírmájsztere - bólintott vígan Bodoky -, minden szombaton. Van ott néha olyan ricsaj... Húszan is néha... Mind válogatott jó ivó. Az egy Stern a kontár, a patikus. De az a fő tréfa­mester. Nem ismeri? Az szállítja majd magának a szagokat is: a parfümöket. Mert maga ugye az új kisasszony, aki Erzsinek a helyére jött? Itt mindig gyors a változás. Mint a moziban. „Hazahozom a lányomat”, mondja komolyan Alt Peti. És fizet, és mars. Mindeniket így röpíti el. Magát is majd ígyen. Ámbár maga okosabbnak látszik, mint az eddigiek. Mink azt hittük: Nóra következik. Az ám nem száll olyan könnyen lépre, mint az apjának a cinke. Ravasz, huncut kis róka. Vagy tán jobban mondva: rigó. Nagyszerűen fütyül. De csak egy este fütyült, danolt és táncolt köztünk. Hogy táncol a bestia! Az asztal tetejin!... Maga is táncol? Nem? No, majd este meglátjuk. Játszok én láb alá úgy, hogy maga is egyszerre rúgja a padlót... Nóra pukkad, ha meghallja. Ugyancsak főzte pedig már az öreget...

Ida már szinte támolygott.

- Mi az, hogy főzte? - kérdezte fuldokolva.

- Főzte? Mehetünk lassabban is, kisasszony, ha fárasztja a járás. Hát főzte: zsidóul van mondva. Voltaképpen nem is zsidóul, hanem olaszul. Goethéből szippantották a zsidók, Goethe Cellini-fordításából. Mert Goethét csak ők olvassák. Attól a tanártól hallottam, akit ott látott a boltban. Nagy filológus. (S emelt a könyvterhen.) No de ennyi könyv! Szereti a könyveket? Még ilyen kisasszonya nem ragadt Ó Petinek. Olyan azonban volt már, aki nem tudott olvasni. Minek is hívták? (S a levegőbe pillogott.) Kukinak. De nem Kuki volt persze az igazi neve: Karolin vagy mi. Mégse Karolin, mert hiszen azt Krinolinnak hívtuk. A manó tudja már. Alt Peti mindenikre stempliz valami tréfás nevet. Magának még nincs? Estére már lesz.

Egy négyesfogat robogott el az utcán mellettük. Ida nem nézte sem a hintót, sem a benn ülőket. Még a ruhájára se nézett, hogy fröccsent-e rá az utca sarából. Olyan utálat émelygett a lelkében, hogy ha otthon érzi, tán elájul belé.

Bodoky sok mindent fecsegett még, kaszálón lépve, térdén buggyos, sovány lábaival. Afféle röhhencs-legény, ordináré fráter. Ida már csak úgy hallgatta, mintha nem neki beszélnének.

Csak lépkedett sietve, hogy Bodoky szinte lihegett már, mikor az utcájukba értek.

- Adja be, kérem, a könyveket ide a boltba - szólalt meg akkor Ida -, az inas majd felhozza. Köszönöm.

S hidegen bólintott. Beröppent Bodoky elől a házba.

Délután négy órakor az apa nyitott be Idához. Félrecsapott pörge kalap a fején, csokros, szalma-szín selyem nyakkendő. Az arca frissen beretvált. Bajusza tükörben pödört. Ruhája parfümös.

- Készen vagy, Idám?

Ida felelet helyett a kalapjáért nyúlt.

Ahogy így az apja felé fordult, Ó Péter szinte elhőkölt: a leánya szeme vörös és csupa víz. Sápadt arcán is a könnyekmarta vörös foltok.

- Mi bajod?

- Engedelmeskedek - rebegte Ida -, kötelességem, hogy engedelmeskedjek.

És a szeméből szinte bugyogott a könny.

- Nem, hát így nem jöhetsz el - hüledezett az apa -, nem értem... De hát mi bajod?

- Engedelmeskedek, készséggel engedelmeskedek - ismételte Ida.

S remegő ajkait összeszorította.

Ó Péter összevont szemöldökkel bámult.

- Mintha csak boldogult anyádat látnám. Valakinek nem tetszik az orra, hát nem tetszik. És toppant és sír: neki nem tetszik.

Elment, de csak a lépcsőig haladhatott. Megint visszatért. Ida az ablaknál ült, és vizes szemmel bámult ki a tavaszi felhőkre. Nem tekintett vissza az apjára.

Ó Péter csak állt. A szemöldöke egyre összébb vonult. Aztán megint megfordult, és elment.

S mintha aznap a szíve is elment volna az apának, egyre ritkábban találkoztak. Vacsorára előbb se járt haza az apa, aznaptól aztán az ebédlőasztalnál is egyedül ült a leány.

Az idő közben naposodott, enyhedett.

Ida csak ült a szobájában, s olvasgatta a könyveket. Vagy csak lógatta a fejét, s bámuldozott maga elé. Senki ismerőse, csak a néma leány. Az ebédjét, vacsoráját is az szolgálta be. Ha templomba ment, az a lány kísérte. Ha bent nem volt dolga a lánynak, az ajtó előtt kötögetett, varrogatott.

Ida hát csak üldögélt, mint valami rab. Lógatta a fejét. Könnyes szemmel bámuldozott. Sápadozott. Könyökölt a szék karján, és olvasásra erőltette a figyelmét, de a könyv levele nem fordult: csak nézte-nézte olykor a könyvnek azt az egy lapját, s bele-belekezdett, de nem haladt a harmadik mondatig.

Azokban a napokban sokat imádkozott. Reggelenként eljárt a templomba, s imádkozott egyre könnyesebb szemmel a Mária-kép előtt, mint ahogy a hódprémes cselekedte.

Napos időben meg az anyja sírjához járt ki.

- Ó, édesanyám, te egyetlen szív, aki szerettél!... Mért nem hoztál magaddal ide le is magad mellé?!

Egy délben az apja megint ott ült az ebédlőasztalnál. Ismét vidám volt, és melegen szólt a leányának:

- Még mindig ez a klastromi pepita van rajtad: hát mért nem rendelsz tavaszi ruhákat? Mondtam, hogy ne gondolj az árával, csak mondd, hogy Ó Péter úrnak a nevére könyveljék. Vagy ha neked szokatlan ez...

Belenyúlt a kabátja belső zsebébe, és széles, fekete tárcát vont elő onnan. A tárcából százasok fitultak elé, s köztük ezres is. Kinyálazott egy ezrest.

- Nesze: egy, kettő. Nesze, adok hármat. Ezen akár hat ruhát is vehetsz. Ne zsugoriskodj, mint anyád. - Étel-szünetben aztán ismét megszólalt:

- Csak úgy mellékesen említem, hogy Bécsben van egy leánypanzió. Apácák alapították árva hajadonoknak, akik elég módosak arra, hogy a maguk költségén éljenek, de nincs olyan rokonuk, akinek a fedele alá húzódjanak.

- Köszönöm - pillogott Ida a tányérjába -, elég volt a klastromból.

- Nem erőltetlek. Van egy másik értesülésem: egy dragonyos ezredesnek az özvegye. Negy­ven­éves. Magányos nő. Előkelő családból való. Szereti a zenét és hegyi túrákat. Beszél németül, franciául és olaszul. Magához venne. Mert ő meg társalkodónőt keres. Én aján­lottalak neki - csak levélben, mert személyesen nem ismerem. De mert hallottam, hogy úrinő és még nem vénasszony - hát csak úgy levélben írtam neki. Itt a válasza.

Ida eleinte érdeklődéssel hallgatta a hírt. De aztán elkomolyodott. Mind a két ajánlatban azt látta, hogy az apja kifelé keresi neki a helyet. S mentül távolabb. Neki is kedvesebb volna már kívül az ajtón, de hogy ő akármiféle úriasszonynak is a keze mozdulatait lesse... Aztán hát az az asszonyság ha még fiatalos kedvű, maga is férjet keres. A nők ösztönös tisztánlátásával érezte, hogy megint csak pórázra kerülne. Se katroc, se póráz, többé soha!

- Nem érdekel - mondta röviden.

Az apja vállat vont. Hallgatott. Gondolkodó szemmel eddegélt.

- Hát, csak használd el azt a pénzt kedvedre - mondta ebéd után.

S bevonult az írószobájába.

Ida ebéd után megint csak lógatta a fejét. Fájt neki, hogy az apja nem olyan egységes szívű vele, mint ahogy más leányok egységesek az apjukkal. Hányszor látta a klastromban, hogy egyik-másik leány úgy fut az apjához, mint a csirke, mikor a két szárnyát fölemelve fut a tyúkhoz, amely kiköltötte. De az meg, hogy olyan szerető gondoskodással nyomkodja a pénzt a kezébe, mégiscsak arra vall, hogy az apai érzés nem fagyott el végképp a szívében.

Végre is meg kell alkudnia a kénytelenséggel. Az apja ha nem is úriember, de mégis apja. „Dorbézol” - hát férfi. A férfiak nem nők. Rudolf trónörökös nem dorbézolt? A királyról is mondják, hogy nagyokat iszik. Csak az a sárga bestia!... De hát bizonyára hiába főzi. Nagy a korkülönbség is köztük. És hát ha apuka ordináré ember is, van esze. Jó ember, esze is van. Csak hát: szereti a víg társaságot. Sternt és Fiszd úrt és az asztalon táncoló rigót.

Az arca kissé elfintorult, aztán megint álmodozóvá vált. Hátha azon fordul minden, hogy ő csakugyan dacos természetű, mint ahogy az apácák mondogatták? Nem jobb lett volna-e akkor vele mennie Nóráékhoz, s ott tartózkodóan, hűvösen viselkednie? Apuka abból aztán látta volna, hogy nem egy fából valók, s talán ő maga is elhűvösült volna Nóra iránt. Akkor aztán egy-két megjegyzés visszatéret, s apuka megértette volna, hogy Nóra afféle ledér leány. A szívük együtt maradt volna.

És sok volna, volna után - amely a nők gondolkodásának örök tengelye - valami meleg buzdulás kélt a mellében: mi lenne, ha belépne az apjához, és a nyakába borulna:

- Édes jó apukám, szeress engem!

A szeme elvizesedett. Fölkelt, és átsietett a szalonon és ebédlőn. A dolgozószoba ajtajának a kilincsére tette a kezét. S óvatosan benyitott.

Az apja a díványon feküdt. Egy újság a padlón. Látszott, hogy a kezéből esett ki. Aludt. Elnyílt szájjal aludt a díványon.

Ida fölvette az újságot. Széttekintett: hova tegye? Aztán mégse tette sehova: bevitte magával a szalonba. És olvasta.

A politikai rész nem érdekelte, csak a novella. Most már olvashat újság-novellát is, mindent. Mégis előbb végigforgatta. Egy törvényszéki hírt mindjárt el is olvasott, mert Érdekes válópör volt a címe. Az újság utolsó levelén lyukba akadt az ujja: négyszögű kis nyírott lyuk az apróhirdetések lapján - bizonyosan az apja nyírt ki valami olyan hirdetést onnan, ami az üzletét érdekli.

A nagyobb hirdetések közt megfogta a szemét egy ékszerésznek a hirdetése. Arról az ő városuk ékszerésze ötlött az eszébe, s a Mária-érmek. Hogyan megfeledkezett az érmekről. No, pótolja.

Az ajtóhoz lépett, és intett a néma leánynak, hogy kimennek.

Mennyi pénzt vigyen magával? Mind nem viszi, mert elvesztheti. Az érem nem nagyobb egy húszkoronás aranynál: az ára se lehet sokkal nagyobb. A tarsókájába tett két százast, és felöltözött.

- Gyere, Panni.

Az ékszerész boltjánál megállt, és ismét végigszemlélte a Mária-érmeket. Közben a karperecet is kereste a szeme, a láncocskákból oly gyönyörűen összemívelt karperecet, a gyémántos lakatocskákat. Nem látta már ott. Már három karperec csillogott a helyén - egyik sem olyan szép, mint amaz volt.

Valami olyanféle érzés nehezítette el a mellét, mintha attól a karperectől őt fosztotta volna meg valaki.

De hátha még megvan.

- Maradj ideki - mondta a némának. S belépett.

A boltban csak egy fiatal asszony ült. Vastag aranyláncot kefélt egy fiók fölött - göndör fekete hajú, tokás asszony. Ida belépésére üzleti mosolygás jelent meg az arcán.

- Alásszolgája...

Ida a Mária-érmeken kezdte volna, de hogy zsidó nőt látott maga előtt, egyszerre mellőzte az ügyet.

- Egy karperecet láttam a minap a kirakatban - kezdte egyenesen -, láncforma, lakatocska a zárója.

- Tudom - bókolt készségesen az asszony -, hát nincs már ott? Mostanában adhatta el az uram.

Kihúzott egy fiókot, és keresgélt benne.

- Elkelt, látom: elkelt - mondta aztán -, de vannak itt szebbek is, kisasszony. Igen olcsók.

- Nekem az kellett volna.

- És ma érkeztek gyönyörű, új gyűrűk, divatosak.

Ezt mondva, már oda is tette Ida elé a kis fekete bársonytokot, amelyben vagy száz gyűrű kínálkozott ékes mindenféleségben a szemeknek.

Ida gondolkodva nézett a gyűrűkre. Nem volt gyűrűje. A klastromban csaknem minden szombaton gyónta a bűnei között:

- Bűnös vágyakozással szemléltem egy leánytársamnak a gyűrűjét.

S néha még pótlása is volt a vallomásnak:

- Fel is próbálgattam.

Most már szabad neki is gyűrűt viselnie, sőt kell is. Hol van olyan nő csak egy is a világon, aki nem visel gyűrűt? Azt is tudta, hogy milyen színű ruhához milyen ékkövek illenek. Csak a gyémánt viselhető minden ruhához.

Egy vékony gyémántgyűrűn megállt a szeme. De eszébe fordult, hogy az édesanyjának mennyi mindenféle gyűrűje volt - hiszen azok megvannak. Különös, hogy az apja nem adta eddig elő. Gyémántgyűrűre azonban nem emlékezett.

- Mi az ára?

- Csak nyolcszáz korona, kisasszony. De van itt olcsóbb is. - S mutatott egynéhány apróbb kövű gyűrűt.

Ida szeme a nyolcszázkoronáson maradt.

- Nem hamis ez?

- Ó, nem. Vannak hamis kövű gyűrűink is. Tessék. Ezek külön vannak. Kisasszony elé nem tettem volna... Látom én azonnal, mindjárt az első szempillantásra a vevőn: kinek milyen való.

- És az árából sem enged?

- Egy fillért se, kisasszony. Mert látom én azt is azonnal, hogy kinek tartsam feljebb az áránál, kinek ne.

Ida habozva pillogott a gyűrűre.

- Nálam nincs is annyi pénz...

S bánta, hogy otthon hagyta pénzét. Micsoda oktalanság! Hiszen ő nem olyan szeleburdi, mint más nők: soha ő semmit el nem hagyogat.

A boltba egy szőke szakállú, kis zsidó lépett be, fáradt arcú és keskeny vállú, a soha meg nem növő emberek fajtájából való, akik hátulról nézve még ötvenéves korukban is fiúknak látszanak. Az asszony szeme gyorsan rápillogott, s utána a szemöldöke is felrándult meg vissza.

- Nem baj, kisasszony, félretesszük addig. Vagy ha tetszik, hazakísérem, és otthon fizeti. Messze lakik?

- A Fürdő utcán. Ó Péter úr üzletét ismeri talán?

A szőke zsidó már akkor ott állt a pult mögött, az asszony mellett.

- Ó Péter úr? - szólalt meg egyszerre megelevenülten - talán a kedves leánya?... Van szeren­csém... Igen örülök. S te ilyen gyári gyűrűt mutatsz a nagyságos kisasszonynak? Neki nem ilyen való.

S nagyserényen nyitott egy kis vaskazettát. Abból kapkodott elő apró marokin-tokokat.

- Méltóztassék. Ezek az igazi gyémántok, briliánsok... - És szemrehányón fordult a felesé­gének:

- Hogy gondolsz ilyet... a nagyságos kisasszonynak... - Az asszony röstelkedve vonult el a pulttól.

- Nem tudtam... Bocsánat...

A zsidó valóban pompás gyűrűket bontogatott elő.

- Tessék: ez az igazi briliáns. Ez is. A legutóbbi párizsi divat. Ez mind igazi. Ó Péter úr kedves leányának nem is mernék másodrendű árut ajánlani. Ugyebár kedves atyjaura őnagysága mondta, hogy hozzám jöjjön, kisasszony? Én vagyok az ő szállítója. Méltóztassék ezt nézni, ezt a remek ovál-briliánsot. Hercegnőknek való.

Ida azonban már gyanút fogott. A zsidónak csak az a mondása rezgett a fülében, hogy ő az apjának a szállítója. Vajon gyűrűkkel is kereskedik-e az apja? Vagy akik nagyban veszik a bort, gyűrűkkel szokták a vételt kellemessé tenni? Vagy hogy még az anyja gyűrűiről van szó?

Kiválasztotta a legolcsóbbnak látszó gyűrűt, s az árát kérdezte.

- Kérem, azt majd elintézem kedves ura-atyja őnagyságával. Csak méltóztassék megmutatni neki, és mondani, hogy tőlem vette a gyűrűt.

S már elő is emelt egy nagy üzleti könyvet. Megnyitotta, és fürge ujjakkal levelezett benne. Végre megállt. Tollat mártott a tintába.

Ida bámulva látta a lapon fölül: Ó Péter.

- Egy briliánsgyűrű... 2570 korona. El van intézve, kisasszony.

Ida szinte megdermedve állt ott. Vakmerőségnek érezte, hogy ő csak úgy magatetszéséből ekkora költséggel terheli az apja kasszáját, noha maga az apja biztatta rá, hogy vegyen mindent, amit szeme-szája kíván... De hátha valaki ezt is elcsípi előle! Tűnődött. Végre is rátette a kezét a gyűrűre: elég, ha otthon megkérdi az apját, hogy nem lépett-e túl a határon.

A tarsókájába csúsztatta a tokot, s elbólintott.

Az utcán künn aztán arra gondolt, hogy neki mégis jobban illenék alkalmazkodnia az apja akaratához. Elvégre most már másik világban él: a klastrom meg a maguk háza: Európa és Amerika - tengerek és egek választják el a kettőt. Neki most már az apja világa a világ. Kötelessége, hogy az apjának igazán kedves leánya legyen. Az apja ha nem is valami előkelő ember, de azért apja. Műveletlen kisvárosi polgár, de hát apja. És ha olyan férj kerülközik, aki szintén műveletlen, hát az meg férje - majd megosztja vele a maga műveltségét. Az élet csupa alkalmazkodás. Elmegy készségesen Bogárékhoz is, elmegy az apjával engedelmesen.

Nem, semmiképpen nem helyes, ahogy eddig viselkedett!

Örömmel gondolt a gyűrűjére. A tarsókája is mintha galambszárnyakon röpködne a kezében. És mintha a város is megszépült volna, mióta az a gyémántgyűrű bent van a tarsókájában. És Panni is olyan jóképű leány. Szép a világ, és szép az élet benne!

De egyszer csak megállt: mégsem illő tán, hogy mikor épp most ajándékozta meg az apja annyi pénzzel, külön kontóra vegye a gyűrűt.

Egy papirosbolt előtt állt meg, s hogy a néma leány is megállt, a kirakatnak fordult, mintha azt szemlélné. A kirakat iskolás gyermekeknek való írószerekkel volt tele. A szeme azonban csak egy bőrkötésű, kapcsos könyvecskén pihent, amelyen aranybetűkkel ez a szó csillogott: Napló. A lányok közt is volt olyan vagy három, aki naplót írt bent a klastromban - Végh Maris­ka titkos írással, amelynek a kulcsát azonban minden lány ismerte. Őneki nem volt rá kedve.

De ez csak mellékesen fordult az eszébe. A fő gondolata a gyűrű volt, hogy hátha az apja haszontalanságnak vagy pazarlásnak ítéli. Ezzel is kedvetlenítse-e? Nem, nem kedvetleníti többé az apját!

S fordult vissza az ékszerészhez.

- Kérem: ne írjuk apám kontójára ezt a gyűrűt. Az én külön kiadásom ez. Holnap délelőtt behozom a pénzt. Kérem, törölje ki a könyvből.

- Ahogy parancsolja, kisasszony.

Aztán hogy megint a papirosbolt elé értek, megint megnézte a Naplót. Tetszett neki, hogy a kapocs be is zárható. Bement, és megvette.

Eleinte az volt a gondolata, hogy az írást az emlékezésein kezdi, az első emlékezésein: egy arasznyi porcelánbábun, amelynek mindjárt az első órában kifeslett a hasa, és fűrészpor ömlött ki belőle, s ő elcsodálkozott, hogy a baba fűrészport eszik.

De