14

Másnap délben hallja Ida, hogy valaki csenget az ajtón. Vélte, hogy bíróéknak valami látogatója. Meg-megtörténik, hogy némelyek nem tudnak arról, hogy bíróék nyaralnak. Kati mindjárt ki is lép a konyhaajtón, és eligazítja őket.

Hát Ida nyugodtan törölget tovább a műhelyben.

Hallja azonban, hogy az érkezett már az ebédlőben kopog, s mintha nem is egyvalaki volna.

Kilép, hát két festő-ismerős: Borbereky és Gyertyán. Mind a kettő ünnepi feketében. Gyertyán nyakán olyan magas gallér, hogy ötujjnyira is meghaladja a kabátja gallérját.

Gyorsan bevonja a műhely ajtaját, még a kulcsot is ráfordítja egyben, s nyájas arccal siet az érkezők elé:

- Isten hozta, Borbereky; Isten hozta, Gyertyán. Az uram alig negyedórája ment el. Tessék, üljenek le. Az én uram örökkön modellt keres.

S magában csodálkozott, hogy a két festő abban a szokatlan órában jelenik meg. Festők külön­ben se látogatják egymást: a Luitpoldban találkoznak esténkint. Vélte, hogy valami ünnepre hívják.

- Hát pedig egy kis fontos ügyben jöttünk volna - sajnálkozott Borbereky -, és sürgős is. Mondta, hogy mindjárt visszatér?

- Nem mondta. Csak annyit mondott: Két úr keres, talán küldje őket az Unionba: délig ott találnak: Mi az az Union, kérem, valami művész-egyesület?

- Hát esténkint olyanféle - hagyta rá komolyan Borbereky -, hát akkor odamegyünk.

- Az uram bizonyára sajnálja majd, hogy nem találták itthon. Kérem, mondja meg neki, Borbereky, hogy az a két úr eddig nem jelentkezett.

Ida a két úrnak bizonyára két idegent gondolt. Festőknél néha megjelennek teljesen ismeretlen urak, és érdeklődnek kész képek iránt. Csabánál is jártak már vagy kétszer, de Csaba le se ültette őket:

- Sajnálom: egyetlen kész képem sincsen. A vázlataimat pedig nem mutathatom meg.

Hát Ida várta továbbra is a két urat.

Ahogy ott rendezget, törölget, látja, hogy Csabának a kék lüszterkabátja oda van akasztva a nagyobbik állványnak a hátára. Fogta is mindjárt, hogy beakasztja a szekrénybe. Vélte, hogy Csaba a melegebbik, szürke gyapjúkabátjában ment el.

A kabátban valami keményre tapint: ott a belső zsebben a tárca, a fekete fókabőr tárca, amelyből váltani szokott. Soha nem történt azelőtt, hogy Csaba otthon feledte volna, s Ida mégse csodálkozott. Azokban a hetekben Csaba egyre a kórházakat és szanatóriumokat járta. Az irgalmas apácák kórházába mindennap is elment: haldoklik-e valaki? Hoztak-e új beteg leányt? Az arcot kereste, a szárnyatört angyal arcát, a vértelen, fehér arcot, amelyben mégis rezeg az élet valamicske lángja. A kékes árnyékot az állon és a szempillák alatt.

Az előtte való estén is csüggedten rázta a fejét:

- Hát ez a képem is csak gondolat marad!

- Dehogy marad - vigasztalta Ida -, majd csak megtalálja. Ha itt nem találja, megyünk nagyobb városba, ahol több a kórház. A kép a fő, nem a lakás.

- Köszönöm, kisasszony - sóhajtott szinte könnyes szemmel Csaba -, nincs énnekem szerencsém. Az én csillagom nem jő fel soha.

És fogta a kalapját, teveszőr lebernyegét, ment a Luitpoldba.

Ida első gondolata az volt, hogy visszaakasztja a kabátot a szekrénybe, s levonja a kulcsot a szekrényről. De hátha Csaba többet költ, mint amennyi aprópénz van nála?

Gondolta, kivesz egy ötvenmárkást, és elküldi Katitól az Unionba. Kati idevaló leány: tudja, mi az az Union, és hogy hol van.

Nyitja a tárcát. Látja, hogy levélféle papirosok fehérlenek oldalt. Érzi, hogy ahhoz nem szabad nyúlnia.

Hát nem is nyúlt volna. Egyre mondta a kezének:

- Nem szabad! Nem illik! Úrihölgy nem tehet ilyet!

A kéz siket volt, és nem engedelmeskedett. A kéz csak nyitogatta a papirosokat, egyengette az íróasztalon. És hát a szemének Ida már nem is parancsolt, hogy hunyódjon be, ha már a kéz olyan illetlenül engedetlen; érezte, hogy a szemének is hiába minden figyelmeztetés.

A papirosokon többnyire Csaba írása meredezett. Olyanok voltak a betűi is, mint a haja. Többnyire címek: boltosok címei, festékgyárnak a címe, falvak, tájak nevei, müncheni festők címei. Egy kis katonai térkép München környékéről. Egy mosónénak a címe. Egy asztalosnak a címe, s utána: Blind-rámák.

De aztán előkerült egy dőltbetűs levél is, vékony elefántcsontszín, sima papiroson. Az írás alján ez a név: Jolán

No, hát Ida nemhogy parancsolhatott volna a szemének, hanem ha mindaddig vak lett volna is, arra a levélre úgy meg jött volna a látása, hogy a világ minden szemorvosa elhanyatlott volna bámulatában.

Nem is szavankint olvasta a levelet, hanem egykapásra minden sort. Az elejét: Kedves egyet­len drága jó Csabám! - összekapta a végével: Csókollak szívemnek minden szeretetével és hálájával.

Csak azután kapott a középső sorokba is, meg az előbbvaló sorokba is, meg a végező sorokba. És csak mikor már mindent összekapkodott, akkor olvasta el rendben az elejétől a végéig:

Csakhogy végre értesítesz már, hogy szerencsésen megérkeztél, és lakásod is van. Remélem, hogy azóta megcsillapodott lelked minden vihara, s beszélhetek veled. Mert azóta, hogy elmentél, éjjel-nappal gyötör a kérdés, amire nem válaszoltál: honnan ástad azt a pénzt? Azt az irtóztató nagy pénzt, te, aki magad is szinte napszámosmunkán éltél, hogy fenntarthasd magadat. Tudom, hogy nem loptad, nem csaltad, nem csináltad, de mégis a haragod sejteti velem, hogy olyan áldozattal jutottál hozzá, amilyet nem lett volna szabad elfogadnom akkor se, ha utcára vetnek.

Sírok rajta, ha erre gondolok, és az álmaimat is ez a kérdés rontja egyre. Hát kérlek, arra a szeretetre kérlek, amelyre köztünk még csak felleg-árnyék se vonult soha, nyugtass meg végre-valahára: micsoda terheket vettél magadra azzal a pénzzel? Vagy micsoda sebet viselsz érte a lelkeden? Hiszen nekünk titkaink nem lehetnek egymás előtt. És ha a te hű és jóságos szívednek mégis van titkolni valója előttem, nem lehet egyéb, csak valami olyan mély jajod, amelyet csak Isten hallhat meg, ha én se hallhatom.

Írd meg, de azonnal írd meg.

És írd meg azt is: megtaláltad e a régi jó gazdasszonyodat, vagy hogy máshova kellett szállnod? Ki gondoz? Azon aggódok, hogy úgy élsz, mint az az öreg festő barátod, Balázs, vagy mi a neve, olyan elhagyatottan, pókhálók között, s ha netán megbetegszel, nincs kéz, amely neked egy pohár vizet is nyújtson.

N. B. Az új körorvosunk megérkezett. Képzeld: Janovics, akinek a lányával annyit táncoltál a majálison. Megvallotta a lány, hogy szeret téged, furcsa, hogy éppen nekem! A fő az, hogy van orvos, ha baj jár a háznál, Isten őrizz, van segítség.

Az ingeidet gondosan zárd, és megolvasd.

Felőlem most már aggodalmaid ne legyenek. De ugye: karácsonyra várhatlak? Istenem: olyan régen nem volt boldog karácsonyom!

Csabára vártak kissé az ebéddel, de egy óra felé mégiscsak megérkezett.

Az asztalnál újságolta Idának, hogy egy orvosismerőse fiatal, finom bőrű úrileányt gyógyít: a fél szemét varrógépből kipattant acéltű sértette meg. Ígérte az orvos, hogy megkéri a családot: engedjék lefesteni.

- Nem sokat bízok benne, de megnézem.

Ida semmit se felelt. Rá se nézett Csabára. Hideg volt az ebéd folyamán, és hallgatag.

- Egy ismeretlen hölgy van itt - jelentette Kati ebéd után Idának kissé titkolózó arccal -, azt mondja, hogy csak nagyságoddal beszélne, ha oly kegyes lenne, hogy elfogadná.

- Ki az? Mit óhajt?

- Nem mondja meg a nevét, csak hogy valami igen erős ügyben jött.

- Hát eressze be.

- De azt mondja, hogy az úrnak nem szabad őt látnia.

- Nem szabad látnia? Énhozzám olyan hölgy nem jöhet.

- De igen könyörög.

Ida habozva nézett maga elé, aztán mégiscsak kiment a konyhára.

Egy feketeruhás, nem éppen elegáns hölgyet talált ottan. Körülbelül huszonöt-harminc éves, rizsporos, mintha gipszből volna az arca, s egy borsszemet ragasztottak volna németes kék, jobb szeme alá, de az is rizsporos persze.

Az asszony lihegett. A szeme vörös volt, mint aki sokat sírt vagy virrasztott.

- Bocsánat, igen nehéz ügy - kezdte németül, s Katira tekintett -, be se mutatkozhatok addig...

- Menjen be, Kati, a szobámba: tisztítsa az ablakaimat. - S várakozóan nézett a német nő arcába.

- Borberekyné vagyok - kezdte akkor a nő -, méltóztatik őt ismerni.

- Borberekyné? - ámult el Ida.

- Az uram elmondta az este, ahogy megjött: mi történt a Luitpoldban. És én, egy szemhunyás nem sok, annyit nem aludtam. Szegény Mikeyné... ha megtudja... Nem, az lehetetlen! Kérem, művelt országban az ilyesmi lehetetlen! Nekem persze az uram nem mondta, hogy Mikeyről van szó...

- Bocsánat, nem tudom, miről beszél - mondta nyugodtan Ida.

És fogta a konyhai széket, az asszony mellé mozdította. Ő maga leült a dézsaszékre.

- Nem tudja? Hát ön se tudja?

- Semmit se tudok.

- Hogy Balogh úr holnap megöli Mikeyt! Hogy özvegy és árva... Ó, Istenem!...

Ida fölkelt.

- De kérem, ön talán... - Az asszony is fölkelt.

- Vagy talán nem Baloghné asszonnyal van szerencsém...

- De Baloghné vagyok. És azt is tudom, hogy Mikey a legjobb barátja neki.

Az asszony visszaroskadt. Kókadozott.

- Hát kérem, elmondom akkor elejétől: Az uram megjön tizenegy óra tájt, kissé be van csípve. Azt mondja: No, hallod, szép kis mulatságban volt részem. A fejét rázta. Mindjárt láttam, hogy valami történt. Hát aztán elmondta, csak a neveket másította el. Hogy azt mondja: a Kakas meg a Prímás. És ahogy szokott, még egy pipát elszí az ágyban, és addig beszélget, hát megengedem neki. Mert nappal nem beszélget, és este se beszélget, ha nem engedem meg neki. Mert tudja, én nem szeretem a pipafüstöt. Művelt országban nem pipázik a férj, ha már lefeküdt.

- De hát, kérem, hogy kerül ebbe az ügybe az én uram?

- Balogh úr? Hát ő a Kakas. Nem tudta? Én se tudtam. De ott lakik a házban egy festő-növendék, Csorba nevű, igen művelt fiú. Zefíringet visel nyáron, és fehér nyakkendőt. Télen feketét. És nagy művész. Nekem is ígérte, hogy lefest profilban, ha egyszer az uram nem lesz otthon. De nappal az uram mindig otthon ül. Tudja talán, hogy ő festi azokat a tréfás augusztinus barátképeket is. Van neki vagy négy csuhája és két kövér férfi modellje. Nő modellt én nem engedtem soha. Nem tűröm! Az én uram annyira megbízhatatlan: kijelentettem, hogy soha, míg élek! Mert azok a gyalázatos modellek, a szemérmetlen, orcátlan lafancok, azok a...

És dőlt belőle a női modellek minősítése. A szeme gyűlöletesen villogott. A leheletéről Ida megérezte, hogy spenót aznap Borberekyéknél az ebéd.

Türelmetlenül vágott a szavába:

- De hát kérem, arról szóljon már: mit mondott Csorba?

- Hát azt, hogy a Kakas: Balogh úr. Senki más, csak Balogh úr, az ön férje. Mert nagy ravaszul kiugrattam belőle. Hogy mondok: - Mióta nevezi magát az én uram Kakasnak, és miért? Hiszen ön oly jámbor, Csorba úr, hogy jércének se volna nevezhető. Arra mondta, hogy tévedek: nem őt nevezi Kakasnak, hanem egy másik magyart, Balogh nevűt. Juj, kérem, aztán a délelőttöm mind ebben múlt, hogy én Pálok néven kerestettem a lakáshivatalban. Igen türelmetlenek ott a tisztviselők. Mígnem egy német festő jött oda, és mondta, hogy a magyarok b-vel írják a p-t, és így találtunk végre rá.

- De hát kérem, mégis mi történt?

Kati háromszor jelentette már, hogy az ablakokat megtisztította, a hálószobát is, az ebédlőt is, a szalont is. De végigmoshatta volna a ház minden emeletének az ablakát, ha Ida meg nem látja véletlenül, hogy Csaba távozik. Bevezette akkor az asszonyt a szalonjába, és ott szédelgett tovább a végtelen történeten.

Végre úgy két óra múltán összeszedhette a szerteszórt kockákat, és megértette belőle, hogy a két jó barát áldomást ivott, megkülönbözött, és holnap fegyverrel állnak egymással szemben. A megkülönbözés okát és fokait a hallottakból meglehetősen összeállíthatta. Ami hézagok maradtak, könnyen megegészíthette.

Hát azon kezdődött, hogy a festők azon este áldomást ittak Mikey örömére. A trójai képét adta el egy orosz hercegnek. És egy cédulát is beajánlott a hercegnek a tárcájába: a müncheni magyar festőknek a címe-sora volt rajta azon a cédulán. Hát pezsgőztek, és akik még nem látták az oroszt, azok is a maguk pezsgőjét érezték már az asztalon. A kép azt a jelenetet ábrázolja, amint Hektor összecsap Achillesszel. Csaba nem látta a képet készen, mégis azt mondta rá, hogy magyar festőnek a magyar történelemből kellett volna ezt megfestenie. A mi történelmünk nincs még megfestve. Than németül festette a magyar képeket, Lotz is. Benczúr pedig ma már udvari festő. Mikeynek nem tetszett ez a beszéd, mert neki már új ideája is van vásznon: Aphrodité lakodalma Héphaisztosszal, vagyis Vulkánnal. Balogh rosszallta, hogy Mikey megint görög képet fest:

- Festetted volna inkább Attila lakodalmát.

- Ami jön - csapta el Mikey -, festő nem válogat. „Művész hazája széles e világ!”

- Nem igaz! - mondta Balogh -, ennél gazabb aforizmát nem dobott a festők agyába még senki.

- Arany János írta.

- Vádképpen írta, nem igazságul.

- És ebben vannak színek, ebben szinte tombolnak a színek, a pompás világítások. Attila lako­dalma csak egy nagyobbféle parasztlakodalom ehhez képest.

- Még egy háromcigányos parasztlakodalom képe is kedvesebb a szememnek, szívemnek, mint az Olimposz minden lakodalma.

- Nekem hát nem.

- Akkor hát nem is vagy magyar!

- Mikor festő vagyok, nem is vagyok magyar.

- Akkor ember se vagy.

- Miért ne volnék ember!

- Aki a magyarságát megtagadja, nem ember! Szégyellem, hogy barátom vagy!

És annyira feldühödött, hogy az arcába loccsantotta Mikeynek a pohara pezsgőjét.

Ida gondolkodott.

Olvasott már efféle borzalmakról újságokban. És Csaba valóban nem olyan férfi, hogy falhoz lapuljon, ha szándékosan löki meg valaki. Mikey valóban pórul járhat. De hátha pisztolyra kerül az ügy?

Ha Mikey hal meg: csakugyan özvegye, árvája siratja. Ha Csaba hal meg... és ő marad özvegyen...

Különös volt neki, hogy a mellében kétféle mozdulást érez. Mint mikor utcasarkon két szél­fúvat találkozik. Irtózott attól a gondolattól, hogy Csabát halva lássa, s egyben kellemes zeneként foglalkoztatta az a gondolat, hogy hogyan lenne, ha özvegységre perdülve egyszerre szabad lenne? Személye, szíve, minden cselekedete szabad! Távol az apai hajléktól, maga lakásában, csak egy vagy két cseléddel... Az apja néhány hónap múlván vagy előbb is kiadja a teljes móringját: megél ő annak a kamatjából, ha nem is találkozik mingyárást azzal a bajuszos valakivel, akinek a bordájából megalkotta a Teremtő.

Mégis hát hogy ugyanaz a Szent Mihály fiákere vigye az özvegyi szabadságra, amelyiken Csabát kíséri a temetőbe, gondolatnak is borzasztó!

De hát ki őneki Csaba? Hogy úgy elborzad csak a lehetőségétől is a halálának! Hogy azt érzi: valaki olyan hagyná őt el a gyász szekerén, aki után könnyes szemmel nézne?

Erre nem talált választ.

Csak annyi volt neki a bizonyos, hogy az ő beleegyezésével se Csaba nem halhat meg, se Mikey!

Mit cselekedjen?

Csabának nem szólhat. Hogy így szólhatna egy idegen a másik idegennek:

- Kérem: ne álljon fegyver elé, mert engem nyugtalanít az a gondolat, hogy önnek baja történhetik.

Mikeynek se szólhat:

- Kérem: tekintse meg nem történtnek, hogy az uram önt a magyar festők társaságában borral csapta pofon.

Csak állt. Csak mozdult, és járt egyik szobából a másikba. Meg leült.

- Mi közöm nekem ebben a szószban? - Meg fölkelt:

- Nem viselhetem el: ha valami szerencsétlenség történik vele!

Arra gondolt, hogy elmegy Mikeyékhez. Mikeyné úgyis orrol, hogy nem látogatja őket: hát vizitel. Mikeyné bizonyosan sírva fogadja. Vagy hogy nem is fogadja. Vagy ha fogadja, ezzel a szóval fogadja:

- Hogy mer ide belépni?

Talán még sértőbb szavakat is mond... Csabát talán átkozza, s ővele is úgy bánik, mintha bűnrészes volna. De legalább megtudja tőle, hogy mit lehetne cselekednie, hogy Csabát visszatartsa a szerencsétlenségtől.

Feltűzte a kalapját. Megint csak a székhez támolygott. Leült, és a könyökére támasztotta a fejét.

- Az asszonyok igen ordinárék, ha dühöngenek. Ki tudja: hogy esik nekem? Talán meg is üt! Talán a hajamba ragaszkodik!... Nem, nem mehetek el. Nekem semmi közöm semmiféle lovagias kalamajkával.

S megint kivonta a tűt a kalapjából, letette az asztalra.

Az ablakhoz állt. Nézte az Angolkert odalátszó lombjait. Egy fának már sárgultak a levelei. Verebek csipogtak a háztetőn a szeptemberi nap verőfényében. Valamelyik szomszéd házból odahallatszott egy szalon-verkli zenéje: Tannhäusernek a hárfadala fuvolahangokon:

Oh du mein lieber Abendstern...

Idán borzongás futott végig.

Megint csak feltűzte a kalapot. Könnyű barna kabátját a karjára vetette, s fogta a napernyőjét. Lódult.

A lépcső elején meglassult, megállt. Gondolkodott. Visszatért, és befordult Millnernéhez:

- Édesem, értesz te valamit a lovagias ügyekhez? Millnerné elbámult:

- Csak nem az urad?

- Két festő. De hát engem mégis nyugtalanít. Hogyan szokás megakadályozni?

- Nem tudom.

- Olvastad talán valami regényben?

- Olvastam, sokszor is olvastam, hogy vívtak, vagy lőttek, de hogy valaki megakadályozta volna, azt soha nem olvastam. De várj csak: valami drámában, miben is? A Vasgyárosban! A Vasgyárosban láttam színpadon. Az asszony közéjük fut: a testével fogja el a golyót.

- Megvan neked az a Vasgyáros?

- Nincs. Csak láttam. Mondom: színpadon láttam, nem regény. Megkérdezem este az uramat.

- De nehogy azt mondd neki, hogy az én uramról van szó.

- Nem mondom.

- Neki volt efféle ügye?

- Nem. Minálunk nem szokás. Nálunk, ha összevesznek, csak épp hogy hangoskodnak, vagy ha ordináré emberek, ököllel, tenyérrel intézik el az ügyet. Fegyver csak katonák szerszáma. Regényekben is csak a francia történetekben olvastam.

Ida az órára nézett. A mutató már a hat felé járt. Fölkelt, és sietett Mikeynéhez.

- Testével fogja fel a golyót? - töprengett az úton - hogy tegyem én azt? Idegen, aki testével fogja fel a golyót. És ha felesége volnék is, és meg is tenném. Mikey bizonyára nem lőne. Hazavinnének, bezárnának a szobába, s folytatnák az ügyet, ahol abbahagyták.

Mikeyéknél csak a cselédséget találta otthon:

- A nagysága az Angolkertbe ment: a kutyát sétáltatják. - Ez valamennyire megnyugtatta Idát. Odaadta a névjegyét, s visszatért.

Az Angolkertbe kanyarodott.

Hát Mikeynét meg is találta. S nem is sírva, sőt vidáman. Petivel meg a hosszú derekú kiskutyával.

Talán nem is igaz az a rémséges történet: Borberekyné álmodta. Talán nem is épeszű az az asszony? Talán nem is a felesége Borberekynek! Valamiféle félkótya müncheni némber!

Elő se említette az ügyet Mikeynének. Nyájaskodott Petivel, és örvendező arccal hallgatta Mikeyné csevegését. Csak akkor komolyodott el, mikor Mikeyné az oroszra fordította a beszélgetést:

- Képzeld, milyen szerencse ért bennünket. Négyezer márka!...

S hosszan elmondta: hogyan jelent meg az orosz, hogyan tetszett meg neki azonnal a trójai kép. Hogyan szedette le a falról a többi képet, s mennyire nevettek az elmenetele után, hogy a tájképeket semmi figyelemre nem méltatta. Minden figurális képre azt mondta:

- Jó. Mi az ára?

Az apró képekre nem is alkudott. Csak a trójai képre rázta a fejét:

- Négyezer talán sok.

De akkor Mikey látta, hogy nem műkereskedő, hát nem engedett egy fillért se.

- Görög képnek - mondta - mindig drágább az ára.

- De hát miért?

- Több rajta a festék.

Az orosz ebben megnyugodott. Fizetett.

- Hozzátok is elmegy - fejezte be Mikeyné. - Tudsz franciául? Németül rosszul beszél. Csak mondj akármi őrült árat, ha van kész képetek. Ez az ember valami kastélyt építtetett: vagon­számra veszi a képeket bele.

Ida nemigen lelkesedett az oroszért, de azért hálásan köszönte a szíves tanácsokat. S különösen hogy az ő címüket is figyelmébe ajánlotta Mikey az orosznak.

- Az övét ne ajánlotta volna? - mondta Mikeyné - az övét írta legelsőnek. Gondolhatod.

Már akkor hazafelé tartottak. A hídnál elbúcsúztak. Ida megcsókolta Petikét.

De mikor már vagy húsz lépésnyire voltak egymástól, Ida megfordult, s utána sietett Mikeynének.

- Mondd csak, kérlek: hol lakik Borbereky? Az uram kérdezte ma délben, hogy nem tudom-e véletlenül?

- Borbereky? Hiszen nincs hét, hogy meg ne látogassa. - Ida pillogott:

- Hiszen éppen azért kérdezte, hogy azt mondja: mégis furcsa, hogy Borberekyhez járogatok, aztán ha valaki kérdezné: hol lakik? Sem utcáját nem tudom megnevezni, sem a házon a számot nem néztem meg soha. Hátha az orosz tudakolja nálam, s az uram nincs otthon?

Mikeyné nevetett, még Peti is.

- De hiszen az ő címét is lejegyezte az uram: Adalbert Strasse 7.

Ida töprengve tért haza.

- Írok neki - töprengett az úton -, legjobb, ha írok neki. Adalbert útja 7.

Csaba már otthon ült. De épp az íróasztalnál. Írt. A papirosokról és levélborítékokról láthatta Ida, hogy mit ír.

Ida belépésére föltekintett. Bólintott. Aztán tovább seppegett a tolla a papiroson.

- Csak azt kérdezném, hogy itthon vacsorázik-e?

- Nem.

S írt nagysebesen tovább.

Az arcán látszott, hogy erősen gondolkodik. A szoba mennyezetén kigyúlt a villamos csillár. Csaba az íróasztal fölött is megnyitotta a lángot.

Írt tovább.

Negyedóra múlván borítékba rakta a leveleket, összesen három levelet. És gyorsan megcímezte. Az itatóson megveregette. Zsebre tette. Fogta a kalapját, köpönyegét, elsietett.

Még a lépcsőn se járhatott, Ida már ott állt a kis tükörrel az itatósnál: nézte, kinek szól a három levél.

De az itatós még bíróéktól maradt ottan: más mindenféle írásnak a nyomata is feketéllt rajta. Ha nem német betűkkel írtak volna bíróék, el sem olvashatta volna a címeket. Így is csak kettőt bírt betűzni valahogy. Az egyik az ő neve volt, a másik Borberekyé (csakugyan Adalbert Strasse 7). A harmadikon csak épp egy keresztnevet: Jolán. Se a helynév, se az előtte való név nem olvasható.

Ida tűnődve nézte.

Tehát annak a Jolánnak írt először, mert annak a borítékjából ivott legkevesebbet az itatós, és csak azután a feleségének és Borberekynek.

Visszatűzte a fejére a kalapot, s beszólt a konyhán:

- Kati, jöjjön velem. Merre van az az Adalbert Strasse? - Eltökélte, hogy magával Borbereky­vel beszél: hogyan vállalkozhatik arra, hogy két barátját éppen ő vezesse fegyverrel egymás ellen? Hiszen ha két idegen volna is a két egymásra dühödött, s csupán annyit tudna róluk, hogy