18

Csaba régi komorsága teljesen eloszlott. Komolyas volt, mint mindig, de azok a nehéz felhők, amelyek a homlokán sötétültek Münchenben, mintha örökre eltűntek volna.

Ida arcán ellenben a régi, sima nyugalom helyett valami árnyék borongott. Néha a szeme is, mint a temetőből kijövő özvegyé, csak épp hogy ő gyászfátyolt nem visel.

Csaba arra vélekedett, hogy talán a bizalmaskodása komolyítja Idát? Mert bizony már enge­delmet se kért, ha szólt neki, úgy beszélt Idával, mintha valami barátjával beszélgetne. És nem is szólította már másképp, csak a keresztnevén. Igaz, hogy hozzátette: kedves vagy jóságos, vagy kedves jó.

Hát mikor Idát szomorúnak látta, megilletődött, és megpróbálta, hogy visszatér az eredeti idegen vonalra. Azt már nem bírta kimondani, hogy: szíves engedelmével, de kevesebbet beszélt, és udvariasan mondta néha: kisasszony.

- Még mindig nem nézett zongorát, kisasszony.

- Ráérünk.

- Tudakozódtam: húsz koronán adnak bérbe jót, igen jót.

- Nem sürgős.

- No, hát ha a héten se látok itt zongorát, magam keresek, kisasszony.

Ida mélázó arca erre se változott. Csaba esténként eleinte gyakorta vitte színházba, operába, de Idán soha nem látszott az örömnek az az izgalma, amely a nőket elfogja egy-egy színházi jegynek a láttára. A színházban is mindig szótlanul ült Csaba mellett. Víg játékokra is ha vitte, el-elmosolyodott, de soha nem kacagott.

Hát Csaba aztán egyre ritkábban vitte. Esténként néha el is maradt.

Ida sose kérdezte, hova megy? Hova maradt? De reggel mégis mindig tudta, hogy férfitársa­ságban időzött-e vagy női társaságban. A télikabátját ugyanis Csaba felakasztotta este az előszobában, a ruháját az ebédlőjük kilincsére és semmit se tudott arról, hogy Ida maga keféli meg a ruháját reggelenként. Ha nehéz szivarszag és vendéglőszag érzett a ruhán, Ida tudta, hogy Csaba férfitársaságban mulatott. Ha gyengébb volt a szivarszag vagy semmi, akkor szoknya mellett. Délben is, míg Csaba ebéd után az újságot olvasta, Ida végigvonta a kefét künn a télikabáton. A zseben néha megkoppant a kefe. Ida megérezte: mi az. Mindig valami nyalánkság: bolti takarású cukros skatulya vagy kandírozott gyümölcs, vagy datolyás dobozka. Neki is kedveskedett olykor affélével Csaba. Pesten már kedveskedett. Tette mindig szótlanul az asztalra, Ida tányérja mellé. De mikor benne hagyta a kabátba, magával is vitte, s nem hozta vissza este.

Egyszer nagy bámulatára valami könnyű, nagy skatulyát talált délben Csabának a télikabát­já­ban. Kibontja nagy óvatosan: mi van benne? Hát játékbabácska, amilyet gyermekleányoknak szoktak vinni ajándékul. S mellette Margit-krém, amilyet neki is vett Csaba a napokban, hogy a kezét a szél kissé megfújta.

Ida elhalványult.

Intett a néma leánynak, és nem annyira hanggal, mint inkább az ajka mozgatásával beszélt vele:

- Panni. Írok könyörgő levelet a szülőidnek, hogy engedjenek férjhez.

Panni, ha történetesen sötét van akkor, világított volna, mint a villamoskörte. Ida folytatta:

- De viszont neked egy nagy munkát kell teljesítened, és soha életedben erről nem szabad szólanod senkinek.

Panni feltartotta mind az öt ujját:

- Esküszöm.

- Nesze, ceruza, papiros. Ebéd után ha elmegy az úr, követed titkon. Érted?

- Értem.

- Megnézed, hova megy. Felírod az utcát, ház számát. Érted?

- Értem. Felírom.

- Megvárod, míg kijön. Megint követed. Felírod: hova megy. Ha villamoson megyen, te is ülsz a villamosra, de úgy takarod az arcod a kendőbe, úgy fordulsz, hogy meg ne lásson: meg ne ismerjen.

- Nem lát.

- Ha bérkocsira ül, megnézed a bérkocsi számát. Ülsz a másik bérkocsira. A kocsisnak azt mondod: Utána annak a bérkocsinak, mindig ötven lépésnyire! És hazatérsz, mikor ő hazatér. Nesze száz korona a költségekre.

Sápadt volt, de a szeme száraz. A hangja, mint mikor katonatiszt rendelkezik a közlegénnyel.

Csaba eltávozása után ő maga is felöltözött. Beszólt a konyhán a szakácsasszonynak:

- Panni egy rokonát látogatja meg. Talán csak majd vacsora után tér haza. Nehogy megszidja. Én magam hamarosan visszatérek.

Pestre ment át, és egy nagy utazóládával tért haza. A hálószobájába vitette.

Panni három címmel került haza este 10 után. Az egyik a műterem címe volt. A másik az Abbázia kávéházé. A harmadik egy budai cím: Lovas út 5.

Csaba másnap későbben kelt a szokottnál. Vidáman köszönt jó reggelt Idának.

- Kész a képem - újságolta -, teljesen kész. Tegnap megnézték hatan is. Benczúr is, Kézdi-Kovács is, Zala is, Körösfői-Kriesch, Szlányi meg Kacziány. Azt mondták: nagy alkotás. Egy pap is, iskolás-pajtásom káplán itt a Krisztinavárosban, az is azt mondta, hogy nagy alkotás. Paur Géza már előbb is járt ott: bizonyosnak mondja, hogy az első terembe osztályozzák majd a tárlaton. Szeretném, ha maga is megnézné. Nem beteg talán?

- Nem, csak néha rosszul alszom.

- Hát jön velem?

- Ha kedves önnek, hogy megnézem...

- Hát hogyne volna kedves. Hiszen magának a lelkéből való kép: csakolyan része van benne, mint nekem. Holnap már a másikon dolgozom: Kurucok búcsúján: „Zöld erdő harmatát, piros csizmám nyomát, hóval lepi be a tél...” Hát megyünk mindjárt reggeli után. Magának csak jó, ha levegőn is jár.

- Miért nem azt a nazarénus képet festi már meg?

S leült ő is az asztalhoz, hogy reggelizzen.

Csaba úgy bámult rá, mintha két szikrázó rakéta volna a szeme.

- Ida maga megint mondott valamit, ami engem a hetedik égbe röpít!

- Mit? Teljesen ártatlan vagyok...

- Ezt a szót: nazarénus-kép. Úgy vet világosságot, mint a villámlobbanás a sötét tájon. Nazarénus-képnek festem! Magyar alföldi nazarénusoknak! Amint húsvétkor olvassák a bibliát! S nem is pince-szobában, hanem rózsás-tányérostálas magyar parasztszobában! Ó, Ida, kedves jó Ida! Hogy meg nem csókolhatom magát! Maga igazán múzsám nekem!

Ida szomorún mosolygott.

- Csak le ne essék...

Csaba nem értette a megjegyzést: se látott, se hallott, csak járkált nagy izgatottan, mámorosan a szobában.

- Micsoda kép lesz! Micsoda kép! Magyar kép! Gyönyörű magyar kép! A csoporton nem is kell változtatnom, csak mögéjük festek még öt asszonyt! Tizenöt asszonyt! És több embert. Sok embert! Tele a szobát emberrel! Szép magyar, komoly arcokkal! És mind áhítatos szemű, alföldi magyar arc! Egy öreg szakállas ember is közöttük, juhász-szakállas, Kossuth-szakállas. És egy vak ember, amint az arcát feltartva fülel! És hátul még az ajtóban is állnak! Az ajtó nyitva van: a pitvarban is emberek, akik már nem férnek be. Az asztalon kalács és bor! Sok kalács! Fonott kalács! De még le van takarva kendővel. A kendő alól kilátszik, hogy kalács! Szép pirosra sült, nagy fonottasok!

Ida a fejét rázta.

- Nem, kalácsnak nincs ott helye. Se bornak.

- Gondolja?

- Zavarná az áhítat mélységét.

- Mond valamit... Tehát tiszta asztal, fehérabroszos... Vagy semmi abrosz, csak feszület az asztal közepén... Így jobb! Teljesen igaz! No, ma valami szerencsés napom lesz! Valami ritka gyönyörű, szerencsés napom!

Míg Csaba így szinte tombolt örömében, Ida nyugodtan megitta a kávéját, aztán bement a szobájába. Felöltözve tért vissza.

- Kérném a könyvét is - mondta szimplán -, megint van egy kis kiadásom.

- Legyen ma az én kiadásom az a kis kiadás. Engedje meg nekem ma azt az örömet, Ida.

- Nem, ez nem olyan...

- Éppenséggel nem olyan?

- Nem.

Csaba fordult a szobájába. Hozta elő a könyvet.

- Talán jobb, ha én teszem zsebre!

- Nem, mert hátha összetalálkozunk olyan valakivel, hogy magam térek vissza. Nem veszítem el, nyugodt lehet. Különben is, hát fenntartással van betéve, ahogy maga tanácsolta.

S betette a takarékkönyvecskét a muffjába.

Mikor már mentek volna, Ida még visszalépett, levonta a hálószoba ajtajáról a kulcsot.

Még néhány szót szólt be a konyhába, hogy ha elmaradnának, a szakácsasszony csak akkor tegye tűzre a pecsenyehúst és palacsintát, ha majd visszatérnek.

- Panni, az én szobámat nem takarítjuk délelőtt.

Kilenc óra volt akkor. Csaba egy arra haladó egylovasnak intett.

A Krisztinavárosból még akkor nem járt villamos.

Negyedóra múlván ott álltak a kép előtt.

Ida elámult: mennyi változást látott a képen. A nappali világosság helyett reggeli. A fő figura mögött vén kajszibarack fa. Egy vastag ága le van törve, s kifordult levelekkel hever az angyal körül. A törés nyersesége szinte szaglik. A növények is körül meg vannak törve. Az angyal válla alatt egy vékonyra vásott malomkő. Látszik a kövön, hogy az angyal odazuhanása kimozdította a helyéből. A túlsó vége fölemelkedik a kőnek, és szinte pereg róla a felszakított föld. Az angyal sebesült szárnya is töröttebb, véresebb, mint előbb volt. Kesze-kuszán bor­zolódnak a tollak. A világosság jobban a nézők felől árad oda, mintha a malomablakból valami acetilén világosság terjengene oda a malomtelekre. A növényeken harmat csillog. Az ég sötétes. Csak az éghatár sávja fehérlik. A csoport figurái abból válnak elő.

- Igen jó - mondogatta Ida.

- Többet mondjon, többet.

- De hát én nem vagyok műértő.

- Maga több: maga műérző, Ida.

Ida szomorkás elmosolyodással vont vállat.

- Én csak azt érzem, hogy ezen a képen rajta van valamiképpen a halhatatlanság bélyege.

Csabának szinte elnedvesült a szeme.

- Ida, jóságos jó Ida, ezért a szép mondásáért hadd csókoljam meg a kezét.

És lelkesülten folytatta:

- Még ma belefogok a nazarénus húsvétba is. Csak még kissé gondolkodok a témán. Kísérem vissza, haza. De a Kossuth Lajos utcájának kerüljünk. Vigyünk haza valami ritka jó csemegét ennek az örömére.

Takács előtt Csaba megállította a kocsit:

- Nézzük meg Takács kirakatát. Válasszon, vegyen valamit. Osztrigát vagy datolyát, vagy amit akar.

Ida megszemlélte a kirakatot, de semmit se választott.

- Nincs ma semmi különös itt.

- Hát akkor ide jöjjön be velem a cukrász-boltba. Iszunk egy csésze teát. Ilyen hidegben mindig jó a tea. És maga süteménnyel, ahogy asszonyok szokták.

Ida szótlanul engedelmeskedett.

Betértek a boltocskába. Leültek hátul egy márványasztalka mellé. Csaba teát rendelt. Ida csak kekszet kért a teája mellé.

Közben egy asszonyka nyitja be az ajtót. Inkább leánynak látszik, oly fiatal, de mégis asszony, mert hosszabb a szoknyája. Szőkés, kis barnaszemű asszony, fiús szemű. Fekete szimpla télikabát rajta, és ugyanolyan fekete posztókalap a fején, sötétzöld selyemcsokorral díszített. A muffjával valami könyvecskét szorít a kebeléhez. Néhány süteményt választ és takartat papirosba.

Ahogy ott szól is egy-két szót a cukrászleánnyal, Ida elhajol az asztaltól, és érdeklődéssel nézi.

Az is persze odatekint. De ugyanakkor meg is rebben:

- Ida!

A következő pillanatban már ott is terem.

- Ó, mily boldog vagyok - rebegi elpirulva -, hogy láthatom! Ó, mily boldog vagyok! Hogyan megsirattam magát, mikor hallottam, hogy miattam vallatták, és hogy elvitték. De hát ugye, nem volt baj?

- Dehogyis, Boriskám. Ülj le, kedves. A férjem... Látom, te is asszony vagy...

- Hálistennek. Köszönöm, hogy tegezel. Te mindig olyan jó voltál...

Három j-vel mondta a jót, és hálától meleg, szerető szemmel.

Ida mosolyogva nézett rá.

- No és ő vett el?

- Ő.

- A felhő a Balatonnál.

- Ő. Bisi. És az volt, látod, a szerencsém, hogy kicsaptak. Mert kicsaptak engem is. Másnap már engem is. Meg is írtam-sírtam volna neked, de nem tudtam a címedet. Hát csak Bisinek írtam meg. Anyám igen kesergett, szidott piszkolt, hogy három nap nem ettem, csak titkon egy-egy nyers kalarábét. De Bisi azonnal válaszolt, hogy csak négy hónap, és a diploma meg se melegszik a zsebében, elvesz. És el is vett. Állása még nincs, de igen boldogok vagyunk. Ide telepedtünk addig, míg falura nem mehetünk. És mind a ketten zongorát tanítunk.

- És abból is meg lehet élni?

- Meg lehet-e élni? Hát hogyne. Jó házak annyit fizetnek, hogy akár holtunkig...

- Mégis hát... bocsáss meg a kérdésért, igazán nem szoktam ilyesmit kérdezni, mégis hát teérted érdekelne, hogy hogy fizetnek benneteket óránként?

- Igen-igen jól. Jó házak öt koronát is fizetnek óránként. Az uramnak öt órája van, nekem kettő. Ha zongorám volna, otthon még többet is taníthatnánk. Ó, mily boldog vagyok, hogy láthatlak! Neked köszönhetem, hogy jól zongorázok. És hogy éppen énmiattam... Kezedet, lábadat szeretném csókolni, hogy énmiattam annyit szenvedtél...

És könnybe lábadt szemmel mosolygott Idára.

- Semmit se szenvedtem - rázott a fején mosolyogva Ida -, örülök, hogy boldog vagy.

- Ó, kimondhatatlanul. Nézd, most vettem egy naplónak való könyvet. Kár minden napért, hogy elmúlik.

S kibontotta nagysebten a könyvet a burkolatból.

- Éppen ilyet vettem én is, mikor hazakerültem - mosolygott Ida, s mélyen behunyta egy percre a szemét -, de aztán láttam, hogy voltaképpen a kellemetlenségeimet írom a naplóba. Minek azt még eltenni is? Megint olvasni, megint érezni. Még félig se telt meg, tűzbe dobtam. De hát neked nem lesz rá okod, hogy elégesd.

Csókkal búcsúztak el, s Boris kérte Idát, hogy majd, ha falun lesznek, látogassa meg őket. A tavaszra, remélik, lesz már maguk fészke.

Csaba tárongó szemmel hallgatta a beszélgetésüket. Mikor az asszonyka elment, kérdezte, hogy mi volt az a baj, ami miatt az asszonykát kicsapták?

Ida mosolyogva vont vállat.

- Semmiség. Boriskának szerelmes levelet írt egy fiatalember, vagyis hát most már az ura. Én elrejtettem a levelét, nehogy bajba kerüljön. A levél az apácák kezébe került. Engem is kicsaptak, őt is. Voilŕ tout.

- No, és az édesatyja mit szólt rá?

- Azt mondta, jól tettem.

- Ez történt tavaly februárban.

- Február végén, most egy éve.

- És önt már áprilisban férjhez kényszerítették.

Ida arca elborult.

- Bánom, hogy elégettem a naplómat: most csak elővenném, önnek a kezébe adnám. Meg­értené belőle: miért mutatta be atyám önt ezzel a szóval: itt a férjed.

- Rogyasztó nyíltság volt nekem is. De hiszen megmondhatja röviden egy szóval.

- Útjukban voltam.

- Az édesatyjának?

- Neki is.

- De hát miért?

- Nem tudja? Házasodott.

- De hát azért? Hiszen...

- Hogy nevezzek olyan nőt anyámnak, aki nálamnál fiatalabb? És aki asztalon táncol...

Utálat vonaglott az arcán. Csengetett a poháron.

- Fizessen, kérem, és gyerünk.

Csaba azonban csak nézte, nézte könnytől elvizesülő szemmel.

A Kossuth Lajos utcája végén Ida megérinti Csaba karját.

- Egy úr igen integet ide a kalapjával meg a botjával is. - Csaba megállítja a kocsit. Visszatekint. Egy deres-szalmaszín, seprűszakállú urat lát, amint hevesen integet neki, és siet örömre vörösödött arccal a kocsihoz.

- Hiszen ez Tinyakov. Hogy kerül ez ide? Hát menjen haza, Ida, a kocsin. Már délre aligha jutok haza, de vacsorára bizonyosan.

És Ida kezére tette a kezét. Gyöngéden megszorította. Hát csakugyan a muszkája.

- Hogy kerül ide, Tinyakov úr?

- De maga hogy kerül ide?

- Hát nem olvasta a levelemet?

- Nem láttam.

- Itthon vagyok, a hazámban.

- És a kép?

- A kép is. Március végén kiállítjuk.

- Én ugyan nem várok addig!

- Jöjjön, nézze meg, most már teljesen kész.

Mindjárt fiákerre is kaptak, s robogtak nagy jókedvvel a műterembe.

- Az ön denevér-szárnyú nője óriás gyönyörűségünk - beszélte az úton Tinyakov. - A cigány­legény is, amelyik a temetőben muzsikál. A barát is. A halál is, ahogy az angyallal kártyázik. Olyan tolongás volt nálam...

Csaba örömmel hallgatta.

- Mondtam, hogy szerencsés napra virradtam - gondolta -, és még tán nincs is vége.

De már a műteremnél vannak.

Hát Tinyakov ámul-bámul. Ő nem ül itt hónapokig: viszi haza a képet. Hívja össze Csaba azt a zsűrit, amelyik a képeknek árat szab - az ő költségén -, ő megfizeti a zsűrinek a fáradságát.

- Az nálunk nem úgy peng. Itt nagyurak a zsüri.

- Hát mondja meg maga, hogy mennyit remél?

- Én csak azt mondhatom meg, mennyitől tartok. Mert nálunk mindig kisebb árakat szabnak, mint külföldön.

- Hát mondjon müncheni árat.

- Ott legalábbis harmincezer márkát remélhetnék.

- Az sok, nagyon sok.

- De nekem a pénznél is többet ér, hogy a nevemet, művészetemet a nagy publikum meg­ismeri. Erre való is a tárlat.

- De hiszen az is tárlat, ahova én viszem: örökös tárlat. A Tretyakovékénál is nagyobb tárlat. És ha maga még a megrendelések nagy kérdőjele előtt áll, jöjjön ki hozzám, Oroszországba, hiszen önnek ott már neve van. Úgy ismerik, mint Verescsagint vagy Rjepint. Jöjjön ki velem. Egyezzünk meg évi fizetésben. Hány ilyen képet festhet meg egy évben?

- Hányat? Ez a kép egy évnek a munkája.

Disputáltak, egyezkedtek. Csaba arra gondolt, hogy itthon talán ötezer koronát se markolhat a képért, hát odaadta a muszkának huszonötezer márkán. Oroszországba is kimegy talán, de arról még az asszonnyal is kell tanácskoznia. Majd megírja.

- Itt a műterem kulcsa, Tinyakov úr. Ha elvitte a képet, adja be a házgondozónak.

Este hét óra, mikorra Csaba hazavergődik. A kocsija tele minden jóval: osztriga, citrom, malaga, füstölt malac, torma, datolya, narancs egy ládával. Két palack pezsgő is. Egy gyönyörű ébenfa zongora már előre bocsátódott az örömest bejelentéseképpen.

- Rögtön, de rögtönös-rögtön vigyék az Attila utcába - mondta a zongoragyárosnak -, más­különben nem veszem meg.

Hát ment a zongora rögtön, gyönyörű hangú, mintha üvegharangok zengenének benne. Szemre is kedves-pompájú bútor.

Csaba csak azután ment Szeneshez az asztali mindenfiókért.

- Szedd le, Panni, a kocsiról ezt a lakodalmat!

S toppogja le a havat a lábáról. Veti szegre a prémest. Belép nagyvígan.

Hát csak megroggyan. A szalon közepén Jolán áll a villamoslámpás világosságában, Jolánka meg a díványon. Alszik a bábujával. A szoba a fekete zongora bútorillatától szaglik.

És Jolán is bámulva mereszti őrá a szemét, mintha valami holdból pottyant lelket látna maga előtt.

Bámulnak.

- Hogy jutsz te ide, Jolán?

- Hogy jutok ide? - s megint bámul nagy elbámulással - hát nem te hívtál?

- Én hívtalak?

- Egy fiatal hölgy volt nálam: azt mondta, szedjem össze mindenemet, jöjjek ide.

- Kicsoda?

- Nem tudom: nem mondta meg a nevét. Egy elegáns hölgy. Olyanforma volt az arca, mint a Meteorodé.

Csaba a székre roskadt, és elnyílt szájjal bámult a húgára.

- Hát hogyan? Mit mondott?

Jolán a vállát vonogatva, ujjait terjegetve magyarázkodott:

- Délután három óra tájt bekopogtatott hozzám. Se jónapot, se adjonisten, csak megáll előttem. Néz az arcomba, mintha az apja gyilkosát látná bennem.

- Kit keres? - kérdezem.

- Magát - feleli büszkén, fagyosan. Mintha nem is muff volna a bal kezén, hanem kard.

- Mit óhajt tőlem?

Csak néz merőn, csak percek múltán felel.

- Szereti maga Csabát?

Csak bámulok rá.

- Hát hogyne szeretném.

- Mélyen? Teljes lelkéből? Igazán?

Erre megrendülök. Rosszat sejtek. A szemem egyszerre csupa könny.

- Istenem - nyögöm -, hát hogyne.

- És ő is szereti magát?

- Hát hogyne szeretne - fakadok ki már majdnem sírva -, mi történt vele? Mondja hamar. Meghalt?!

És már akkor kiáltottam, és már akkor azt hittem, elájulok.

De az érzéketlen, mint a bitófa.

- Van önnek férje?

- Nincs. Meghalt-e Csaba?! Vagy nem halt meg?!

- Nem halt meg. Özvegy ön? Vagy elvált nő?

- Özvegy vagyok. De hát valami szerencsétlenség történt vele, ugye?

- Nem történt. De ha szereti, jöjjön velem. - Én már majdnem megőrülök.

- Mondja hát, kérem - esdeklek neki -, mi történt vele. Iszen látja, hogy a szívem megszakad.

A kezemet tördelem. Fel-alá futkosok. Kapkodom a ruhámat.

- Mi történt? Ha Istent ismer, mondja meg, mi történt? - De ő csak áll, mint valami jégszobor.

- Ne ijedezzen - szól szigorúan -, csak jöjjön.

A ház előtt egy fiáker áll. Én csak beroskadok, eszemet se tudva. Mióta az a két sírhalom ott a temetőnkben, az idegeim már nem bírnak elviselni semmi szerencsétlenséget. Hát csak fuldok­lok ott, mintha tőr volna a torkomon, le a mellembe szúrva fuldoklok, sírok, úgy, hogy végre őbenne is mozdul valami emberi rész a mellében.

- De kérem - csillapít emberségesebb hangon -, semmi rettegésre nincs oka. Csaba oly egészséges, mint ahogy tegnap látta. A kisleányát miért nem hozta magával?

- Kiment a cseléddel. Levegőre. De hát akkor miért hívat Csaba? Mi történt vele, Istenem? Hol lakik Csaba?

- Mindjárt megtudja. - És nem szólt többet.

Mikor ideérkezünk, előrelép: megnyitja ezt a szobát. Benéz amabba a szobába is.

- Nincs itthon - mondja -, de hát nem baj. Ez a lakás ettől a perctől fogva a maga lakása. Érti? A maga lakása. Éljen boldogan benne.

S hidegen bólint. Elmegy.

Darabig csak állok itt, mint akit altában rántanak fel a hajánál fogva. Nézek körül. Látom a szivarszipókádat. Nyitok oda, ahova ő nyitott. Látom a botodat, kalapodat köpönyegedet... hát csakugyan a te lakásod. Nyitok a másik szobába: egy üres ágy, csak épp a szalmazsák benne.

Keresem, ki van a házban élő lélek? Találok a konyhára. Ott valami hülye lány, mintha ökrendezné a hangot:

- Elment - nyikácsolja -, szakácsné estig... Este jön. Vacsora lesz.

Elirtózok tőle. Várok még vagy fél órát; várok, mintha valami kínzókamrában várnék. Senki nem jön. Senki nem jön! Egy levél hever itt az asztalon, de a te nevedre. Nem postán érkezett. Gondoltam aztán: iderendeltél Budára, hogy együtt legyünk a tavaszig, hogy a gyászom kimenjen a fejemből, és talán most bővebb lakást béreltél. Ezen kissé megnyugodtam. De hát mégis furcsa, hogy tegnap egy szót se szóltál erről. Várok, csak várok tovább nehéz mellel: hol késel? Mit akarsz? Ki az a nő? Miért küldted? Miért viselkedett olyan iszonytató fagyosan? Hoznak aztán egy zongorát ide, látom a címcéduláján, hogy a te kezed írása, ez is megnyugtat valamennyire. Még várok kissé, de aztán mégis hazafutok Jolánkáért. Azóta itt vagyunk. Hát mit akarsz? Miért hívattál ilyen irtóztató módon? Ki az a hölgy? Őrült az? Vagy micsoda? Kicsodád neked?

Csaba csak ült, kókadozott, mint a „haldokló gladiátor”.

- A feleségem - nyögte végre.

- A feleséged? Hát feleséged van? És énelőttem titkolod? Mikor házasodtál? És miért titkon?

Csaba a levélért nyúlt. De csak lógatta bágyadtan.

Jolán tovább faggatta:

- Nem tisztességes nő talán? Lehetetlen, hogy te olyan nőt végy el!...

Csaba fölemelte a fejét: