8

Jancsit még aznap délelõtt átkísérte János barát Budára.

Mert azt végezték felõle, hogy a szerzet fogadja a szárnya alá. Ha valakinek az anyja apáca, mi is lehet egyéb a fiából, ha nem barát?

Jancsi vígan lépkedett János fráter mellett a hegyen fölfelé. Micsoda boldogság, hogy õ is barát lesz! Szerzetes társa lesz a királykisasszonynak is, az anyjának is. Így hát mégiscsak összekerül velük.

Máskülönben is kiváltságos pálya a szerzeti. A barátok Isten választottjai. Vámot, révpénzt, fuvart nem fizetnek. Hajlékuk minden ház, ha kint járnak, és asztaluk minden asztal. Isten népe õk e földi világban.

János barát is így gondolkodott.

- Lásd - azt mondja -, angyal vezetett tegnap hozzám. És te mégis bõgtél. Megtanulod majd a szent szerzet házában, hogy Isten mindent jóra fordít, amit ember rossznak vél a maga gyarló kis eszével.

Fölértek a várhegyre, s befordultak az elsõ utcába. Az utca kövezetlen volt és a két szélén gyepes, mint a világ minden városának minden utcája abban a korban. Régi és új házak váltakoztak benne. Többnyire alacsony házak, zsupposak, de látszott köztük egynehány cserépfedeles, sõt emeletes is - egyemeletes -, de csak fából az emelet.

Az utcán piaci nép bözsgött. Egy-egy gyermek hozzáfutott János fráterhez, és kezet csókolt neki. Egy öreg parasztasszony is. Urak köszöntek a fráternek, a fráter csak feje bólintásával fogadta. A csuklya a fején volt. Azzal nem lehetett másképp köszönnie.

Jancsi gyakorta látta Fejérváron is, hogy a barátoknak köszönnek az urak, és hogy a parasztasszonyok meg a gyermekek a kezüket csókolják. Mindig egykedvûen nézte. De bezzeg örvendezett most rajta! Most már õ is barát lesz! Õt is így tisztelik majd.

A nép közül elõvált és feléjük tört egy naptól barnult arcú, zsíros képû pap, fekete reverendás plébános-féle. Asszony is volt vele, szintén kövér és naptól barna. Az asszonynál kosár volt, amelybõl fakanalak kandikáltak ki, s egy kis vas-serpenyõ. A pap hóna alatt egy új kaszavas villogott. A derekára kard volt kötve. Szõkés szakálla a melléig ért, barnás haja a válláig. A haja zsíros volt. A szakálla azonban száraz. Bizonyára mosásban részesült aznap, mert minden szála külön állt. Negyvenéves, komoly ember volt.

Örvendezve kiáltott a fráterre:

- Jánoskám! Jánoskám!

A fráter megállt. Kezet szorítottak.

- Ihol a feleségem - mondotta a pap. - Megházasodtam. Mai világban hiába... kell az asszony.

- Mi újság otthon? - kérdezte a fráter - anyám hogy van?

A pap elmondta, hogy otthon, vagyis a beszédbõl kiérthetõen: Pilisen, szintén erõsen épít­keznek, s hogy a fráter anyjának semmi baja nincs a szokotton felül, vagyis hogy nem bír járni. A rokonok azonban jól bánnak vele.

Aztán a pap kérdezõsködött:

- Hallom, nagyban ünnepeltetek tennap a szigeten Ha tudtuk vóna...

És a feleségére pillantott.

- Tennap gyüttünk vauna - mondotta csillogó szemmel az asszony. - Láttad a királyleányt, fráter?

- Hogyne - felelte a fráter -, iszen éppen ott vagyok, legalább ezen a héten.

- Hát beszélj már valamit - kapott az értesülésen a pap -, miféle klastrom lesz az? Valami kiváltságos?

- Semmi kiváltság - mosolygott a fráter -, nálunk nincsenek kiváltságok.

- De hát a királylányt csak nem hálatjátok szalmán?

- Azon hál biz õ.

- És csak nem tartjátok fõzeléken?

- Azon tartjuk biz õt.

- És az a finnyás dáma: Tamás ispánnak az özvegye...

- Nálunk nem finnyás senki.

- És miféle nemzetségû apácák azok?

A fráter a magasba legyintett:

- Csupa nagyúri nemzetség. Egy hercegleány is van közte: a makonyai hercegé. A többi meg... csupa ispánlányok.

- Mégis kik?

- Hát elõször is a királylány dajkája Budaméry ispánnak az özvegye. A lánya is vele van, Erzsébet a neve. A herceglányt már mondtam. Annak is Margit a neve. Tizenkét esztendõs mostan. Aztán, hogy a gyerekeken folytassam, hát ott van Ipolt ispán úrnak a lánykája is, Judit nevû. Az csak tízesztendõs, mint a király lánya. Még egy lányka volna: a gazdag Somogyinak a lánykája, Ágnes.

- Nem gazdag az mán, János.

- Dehonnem, Balázs. A fõdjét nem vitte el a tatár.

- Hát még kik vannak?

- Katarina szóror, ha hallottad hírét.

- Nem hallottam én. Mirõl híres? Tán biz harcolt a tatárokkal?

- Azt nem tudom. Aligha harcolt. De arról híres, hogy úgy beszél latinul, akárcsak magyarul.

- A manót! - álmélkodott a plébános.

(Abban az idõben bizony még a plébánosok sem igen értették a latin nyelvet.)

János fráter ismét a füle mellé terjengette a tenyerét:

- Írni, olvasni is úgy tud az, akár a mi mesterünk.

- Hát magisztra.

- Az. Margitkát már megtanította az olvasásra, azt mondják. No de, hogy ne soká késsek, elmondok még egypár nevet: hát ott van még Veszprémi Mózesnek a lánya, Cecília szóror; aztán Pósa úrnak a lánya: Stefánia szóror. Az esztergomi Sennye úr lánya: Katarina szóror. És egyéb apácák, összesen tizennyolcan.

A pap összecsapta a kezét:

- Csupa nagyurak!

- Be igen szeretném, ha láthatnám õket - kívánságoskodott a papné.

János a fejét rázta.

- Bajos. Ha csak egyenként ki nem hívatjátok õket a társalgó szobába. De az is bajos.

- Elmegyünk a templomukba.

- Ott éppen nem láthatjátok õket. Rostély mögött ülnek a szanktuárium jobb felén. Ott van a kórusuk. De hát mit néznétek rajtuk?

- Csak legalább a kis Margitot ha láthatnám. Jaj be igen szeretném...

János fráter fontoskodva vonogatta a nyakát:

- No, hát az nem éppenséggel lehetetlen. Neki külön fülkéje van szélrül. Ha estefelé odajöttök vecsernyére, csak gyertek be a templomba, oszt csak térdeljetek a Szent Kereszt oltára elé. Onnan megláthatjátok. De a többibõl semmit se. Azok hátrább ülnek.

Egy rókatarisznyás nemesember közelített hozzájuk. Nyergelt paripát vezetett kantáron. Vastag, õsz bajusza ki volt viaszkolva, mintha fából faragták volna az orra alá. Már messzirõl integetett, és a szeme rezgett az örömtõl.

- Jó, hogy talállak benneteket! - mondotta a papnak. - Reggel óta keresek embert Budán, Pesten, aki egy levelet elolvasna nekem.

Belenyúlt a dolmánya belsõ zsebébe, és elõvett egy szennyes és gyûrött levelet.

- Egy cseri barát hozta. Azt mondja, hogy egy atyámfia küldi. Füzy Bernát fia Ákos. Ugyan mondjátok meg, mit akar?

S nyújtotta a levelet a papnak.

A pap nézi a levelet. Rázza a fejét.

- Ezt hát én el nem olvasom, édes felem. Én csak könyves írást olvasok. Te talán jobban érted, János.

S adja a levelet János fráternek.

János bepillant a levélbe, s õ is a fejét rázza:

- Nem vagyok én se jártas a levélolvasásban. Én csak a psalterium olvasását értem, azt is csak a magam könyvét.

A nemes vakaródzott:

- Hogy a forgószél hordja el! Minek ír nekem!? Nyelvet küldjön nekem, ne papirost, ha valamit kíván. Mán két hete hordozom a vármegyében: senkit se találok, aki elolvasná. Hát nálatok csak van valaki a klastromban, aki érti az effélét?

- Vanni vóna - felelte vonakodva János fráter -, nálunk van írástudó ember. Négy is. Legkivált Dezsõ fráter, a lektor. De világi ügyekkel mi nem foglalkozunk.

Ezt mondván a napra pillantott.

- Közel az idõ a délhez - mentegetõdzött.

És sietve elbúcsúzott a paptól. Tiszteltette az anyját. Megígérte, hogy ha koldulni küldik, meglátogatja õket.

Az asszonnyal nem fogott kezet.

Egy emeletes házat meszeltek a kõmûvesek a budai fõutcán. Templommal volt a ház egybeépítve. János fráter ott megállt.

Az utca túlsó felére tekintett. Szekér állt ottan, úri szekér, és benne fehér dunyhák között egy asszony feküdt. Csak az orra látszott ki, mert a feje is párnák közé volt süllyedve, de a haja fonatáról mégis kitetszett, hogy asszony.

Bizonyára beteg volt. Egy bús képû, fiatal nemesúr lógatta a lábát a szekér rúdján. Hosszú, szõke haja szinte lányosan sátorozta az arcát. A lovak meg a szekeres hiányzottak. Egy bepólyált fejû parasztlegény is ült a szekér közelében, az átellenes ház küszöbén, és kenyeret falatozott.

János fráter odakiáltott nekik:

- Csöngettetek már?

- Csöngettünk - felelte a fiatal nemes.

S fölkelt. A süvegét megemelintette.

- Nincs itthon?

- Nincs. Azt mondják, odaát van Pesten, de délre megjön.

Bizonyára az orvosról beszéltek, a klastrom orvosáról.

János fráter megrántotta a csengõgombot.

Csakhamar csoszogás hallatszott belülrõl. Az ajtó kilesõjén emberi szem kukkantott rájuk. S az ajtó megnyílt.

Egy fehér arcú fráter volt a kapus. Jancsit egy pillantással végigmustrálta.

Aztán János fráterre mosolygott:

- Milyen az élet a szigeten?

- Zöld - felelte János barátságosan. - Az a sok fa... Haj, haj, mennyi fa!

- Hát a kis királyi virág?

János fráter fölemelte a kezét és a szemöldökét. A szemét meg behunyta, mintha azt mondaná: Gyönyörû kis teremtés!

A kapus mosolyogva pislogott. Aztán elkomolyodott.

- Mindnyájan lementek eléjük, csak énnekem kellett itthon maradnom, meg Jakab fráternek. Szerettem volna pedig... Ájtatos? Komoly?

János fráter éppoly magasztaló kézemeléssel felelt, mint elõbb.

- Hát ez a kis lurkó? - kérdezte a kapus.

- Novíciusunk lesz.

- Ez? Hiszen ez még nincs tizenkét esztendõs se.

- De annyi vagyok - felelte Jancsi szinte ijedten.

S aggódva nézett a kapusra, hogy nem löki-e ki, amiért annyira fiatal. De a kapus barátságosan nézett rá. Harmincesztendõs forma, nyájas arcú ember volt, az álla borostás, szeme mosolygós.

Homályos, hûs folyosón avult kõlépcsõhöz értek.

A kapus utánuk szólt:

- Itthon ebédelsz-e?

- Ha itt ér a dél - felelte János barát.

Ott már halkabban beszéltek. János barát arca alázatossá vált. Föllépkedtek a gödrösre kopott lépcsõn. Ott is árnyékos folyosóra értek. A folyosón sok ajtó. Emberi lélek egy se. És semmi hang, csak egy ijedt dongó kanyarodik egyet sebesen elõttük. Mintha üres volna a ház.

János barát megállott az elsõ ajtónál. Jancsira nézett.

- Vedd le a süveged - susogta.

Köhintett, torkot reszelt, s alázatosan kopogott.

- Áve! - hallatszott egy panaszos férfihang belülrõl.

János megnyitotta az ajtót. Beléptek egy alacsony bolthajtásos szobába.

A szoba ablakfülkéjében egy zömök, õsz barát állott. Nagy pecsétes levél fehérlett a kezében. Hogy beléptek, elõre jött. Jancsira nézett, aztán meg Jánosra.

A tekintete nyugodt volt és méltóságos. De bágyadt. Mintha a szeme üvegbõl volna, valami kékesszürke üvegbõl, s az üveg mögött kevés világosság. Az arca sárga-sápadt, szinte halotti. Valóban olyan volt elsõ látásra, mintha fennjáró halott volna: a bajusza és a szakálla helye deres.

János letérdelt egy pillanatra. A prior áldást vetett reá.

- Mi újság, Jánoskám? - kérdezte aztán atyásan.

- Ezt a fiúcskát hoztam, prior atyám - felelte János alázatosan. - A generális fráter küldi.

S elmondta röviden, hogy a fiú jobbágygyerek; az anyja másodrendû apáca lesz a prépost rendeletébõl. A prépost kérte meg a generálist, hogy vegye fel a fiút a szerzetbe.

Jancsinak különös volt János barátnak a hangja. Ránéz, hát látja, hogy a fejét lehajtva beszél, s a szemét is annyira lesüti, mintha az orrát nézné.

Jancsinak furcsa volt ez. Csaknem elmosolyodott. Még inkább furcsa volt neki, hogy egy foltos öltözetû barátnak alázatoskodik. Mert éktelen foltok ríttak le a prior csuhájáról. A két könyöke duplán is meg volt foltozva; a térde fölött is kétaraszos, négyszögletû folt, s a foltnak szövete láthatóképpen újabb volt a csuha szöveténél.

Jancsi körülpillantott a szobában. Csakolyan téglás szoba volt az, mint az apácáké meg a barátoké lenn a szigeten. Szalmazsákos ágy, két lantornás ablak, egy szalmafonatú szék, egy festetlen asztal. A falon Mária-kép és avult feszület. Az ágy elõtt gyékény.

A prior leült a székre, s bágyadt szemét végigsétáltatta a fiún. Aztán János barátra nézett.

- Hát valami húsz apáca jött, ugye?

- Tizennyolc, prior atyám - felelte János anélkül, hogy a szemét fölemelné.

- Mink csak úgy nagyjából olvastuk. Tehát tizennyolc szóror, meg három cseléd, és négy nutrita, kisleány. Rövidke beszéddel üdvözöltem õket a parton. A fráterek azt mondják, hogy jól beszéltem. Ki a magisztrájok?

- Katarina szóror.

A prior bólintott:

- Igaz, hiszen láttam is. Ha te úgy tudnál latinul, Jánoskám, azóta áldozópap volnál.

János mosolyogva tekergette a nyakát:

- Szamár vagyok, prior atyám, hiába, szamár vagyok. Isten úgy teremtett.

Jancsi elámulva nézett a barátra. Soha ilyen beszédet nem hallott.

A prior gondolatokba merülve nézett maga elé, és bólogatott:

- Sok gond kél ebbõl - szólalt meg végre, mintha magában beszélne. - Az apáca-féle...

S maga elé legyintett egy bágyadt mozdulattal.

- Gyermeklelkû népség - mormogott tovább. - „Mit mondott Juli? Mit mondott Kati?” Örök terefere, apró civakodások, irigykedések... „Volt egy gyûrûm... Aranyos erszényt röjtö­gettem... Tükörbe néztem... Húst ettem...”

A levegõbe nézett, és rosszallóan ingatta a fejét.

Egy percnyi csend következett.

Jancsi csodálkozva forgatta elméjében a prior töredezett szavait. Mi a rossz abban, ha valaki húst eszik? Hiszen János fráter is evett. És mi a bûn abban, ha valaki tükörbe néz? Hiszen a prépost házában is van tükör, szép vörös selyemkendõvel letakart acéltükör. És hát gyûrût, erszényt is mindenki visel...

A prior akkor megint rájuk nézett, olyan tekintettel, mintha csodálkozna, hogy még ott állnak.

- No, elmehetsz - mondotta jóságosan a fráternek.

A fráter letérdelt. A prior áldást vetett a fejére.

Jancsi megmozdult, hogy kövesse a frátert, a prior azonban rászólt:

- Te, fiacskám, itt maradsz.

Jancsi a fráterre nézett. Az nem ügyelt többé reá. A szemét még mindig mélyen lesütve hátrált rákként az ajtó felé. Neki farolt a falnak az ajtó helyett, s mivelhogy a szemét még arra sem emelte föl, csak kézzel tapogatta ki az ajtófélfát.

Jancsi a süvegébe röhintett. Igazán szamár! - gondolta vidáman.

A prior a falhoz lépett, s megrántott egy kérdõjel forma, fekete vasacskát.

Kívülrõl kolompszó-féle, tompa hang hallatszott.

A prior az asztalához ült, és fölvette újra a pecsétes, régi levelet. Több olyan levél is hevert az asztalon, és szélrõl egy vasas ládika.

Jancsi várakozón állott. Újra körülnézett a szobában. A szeme a Mária-képre fordult. Elhûlten látta, hogy a kép alatt, egy szegen, vaskos nyelû korbács függ.

Szíjkorbács volt, négyágú. A nyél szennyessége és a gombos szíj-végek vörhenyes kopott­sága...

Õt soha nem verték meg otthon. Egyszer ütötte pofon az apja káromkodásért. Az anyja csak fenyegette. Soha botot, korbácsot nem érzett.

Hüledezõ arccal nézett a priorra.

De akkor sebes csoszogás hallatszott kívülrõl, s egy tizenhét éves forma, gyöngepiros arcú fiú jelent meg a küszöbön. Lányoknak az arca szokott olyan lenni. Az orrát mintha felnyomták volna gyermekkorában, s úgy maradt volna - csak termetre legény, arca gyermekarc. Fehér csuhában volt az is, és csuklya a fején. Az elöl-hátul levonuló, kétarasznyi széles skapuláré is fehér rajta, nem fekete, mint János fráteré. A fejét lehajtva, szemét lesütve állott, mint az elõbb János fráter. S lihegett. Látszott rajta, hogy futva sietett a kolompszóra.

- Jakabkám - szólt jóságosan a prior. - Ezt a báránykát vezesd a mesterhez, vagy ha a mester el van foglalva, György fráterhez. Mondd meg nekik, hogy új növendék.

S a fiúhoz fordult:

- Mi is a neved?

- Jancsi - felelte csendesen a fiú.

A prior újra fölvette a pecsétes, régi levelet. Jakab intett Jancsinak, és hátrálva ment kifelé, mint az elõbb János barát.

De Jancsi már nem nevetett.

- Ne félj semmit! - susogta Jakab, mikor már az ajtót csendesen behajtotta. - A tisztelendõ prior úr jó ember. Hova való vagy, Jancsikám?

S megfogta a kezét.

- Fejérvárra - felelte Jancsi megkönnyebbülten.

S ránézett Jakabra.

Tiszta és barátságos volt annak a szeme, szinte testvéri. És vidám. Ott, ahol vidámság van, nem lehet a korbács erõsen uralkodó.

Jakab lépkedés közben tovább susogott:

- Mér akarsz barát lenni?

Jancsi felvonta a vállát:

- Anyámasszony apáca.

- Láttad az új apácákat?

- Mind.

- A királyleánykát is?

- Azt is.

- Igazán láttad?

- Háromszor is.

- Háromszor is?

- Labdáztam is vele.

- Már hogy labdáztál vóna vele?

- Hát úgy, hogy õ kidobta a labdát, én meg vissza.

- A klastromból?

- Onnan.

- Hazudol?

- Nem én.

A fráter szinte megkövülten nézett a fiúra.

- Kidobta a labdát?

- Ki. Aztán felmászott az ölfa tetejére, oszt aszonta, hogy aszongya: Édes fiúcska, dobd vissza a labdát!

Jakab bámult. Meg is állt, úgy bámult. A fejét csóválta.

- Milyen az a lányka?

- Szép fehér. A keze is fehér. A szeme fekete, igen-igen szép fekete.

- A királyt is láttad?

- Sokszor. A királynét is kétszer, meg a királyfiakat. Kutyájuk is van, királyi kutya.

Jakab mosolyogva vállintott.

- Kutya csak kutya.

Elbocsátotta a fiú kezét, s meghajolt, és keresztet vetett magára.

Jancsi akkor látta, hogy egy nagy barna kereszt áll a folyosó szögletén. A felfeszített, életnyi nagy Jézusnak a haja és szakálla valami rút fekete szõrbõl van felragasztva a fából faragott és testszínre mázolt emberalakra. Lám, a barátoknál még a Krisztus is más...

Jakab megfogta ismét a fiú kezét, és leindult vele a lépcsõn.

- Lemegyünk György fráterhez. A mesterhez azután. Hát van kedved a klastromi életre?

Jancsi megvonta a vállát:

- Vanni van... Csak ott szeretnék a szigeten...

- Hiszen ott is élünk. Az is a mi tartományunk. Innen járunk oda. Most még csak hetenkint váltakozva. Lehet, hogy késõbb teljes életedre is odarendelnek.

- És akkor én... bejárhatok az apácákhoz?

Jakab nevetett:

- Be, ha mester lész vagy provinciális, vagy más méltóság. De hát mit keresnél te ott?

- Ott lakik édesanyám asszony.

A földszinti nyílt folyosóra értek. Jakab kikukkantott az udvarra. Két fiatal barát mosott ott teknõben a kútnál, egy harmadik meg fél térden fát aprított. A folyosót fõtt birsalma illatozta be.

Az udvar házias, munkás képe tetszett Jancsinak. Tágas udvar, és a tornáca körüleges, mint az apácáknál a kisudvar. A nyugati sarkon ölfarakás áll, s az ölfa mögött vén, lombos kõrisfa. A fa magasra nyúlik, s a lombjaival szinte betetõzi a fél udvart. Kerekes kút is van az udvaron, nagykerekû, ó, s elõtte ölnyi hosszú vályú. A kerék küllõi fényesek a forgatástól. És amitõl legcsaládiasabb a képe az udvarnak, az egy x lábú tölgyfa-asztal a Pest felõli sarkon, s az asztal körül fényesre kopott két pad, sok faszék.

A tornác belsõ sarkán egy vén barát ül a földön, a haja már fehér. Szakálla és bajusza annak is csak fehér, apró sörte, mint a priornak. Varr nagy öltésekkel. Valami csuklyát varr, mert fekete posztón dolgozik. Körülötte különféle baráti ruha-részek hevernek.

- Fráter György - szólott Jakab tiszteletesen -, ennek a fiúnak kérek ruhát.

A vén szabó fölnézett a szeme szögletébõl, és hümmentett.

- Ennek? Hiszen ez még szopik!

- A tisztelendõ prior úr rendelte.

György barát a fejét rázta. Kopasz volt már a feje, mint a tök, s a nyaka is csupa ránc, de még a füle is fonnyadt. Igen elállt a füle a fejétõl, és szõrszálak fehérlettek a fülén.

Dünnyögve szúrta a tût a posztóba, s letette a varrását. Betotyogott a tornác végén a nyitott ajtajú szobába. A két fiú is követte. Nagy, hûvös, dohos szoba volt az. Csupa állvány, és az állványokon rendben heverõ csuhák, köpönyegek és gyapjas bõrök. Szögön is lógott néhány foltos, poros csuha.

Az öreg elõvont egynéhány kis csuhát. Hozzálógatta Jancsinak a vállához. Mind hosszú volt neki és bõ.

- No, még ilyen kurta barát nem volt Magyarországon - mormogta az öreg. - Ki ez a gyerek? Honnan pöttyent ide?

Jakab elmondta.

Az öreg bólogatott rá.

- No, hát akkor Isten küldi - motyogta megnyugodtan. - Jó légy, okos légy, ájtatos fõképpen. És köszönd meg Istennek, hogy ilyen korán ide palántált. Lásd, én már vén ember voltam, mikor megnyílt elõttem ennek a szent háznak az ajtaja. Harminc esztendõt imádkoztam elõbbed csöndes erdei remeteségben, a Bakonyban. Aztán álomlátásban parancsolták, hogy ide jöjjek... No hát szabok neked ebbõl az ó csuhából.

A fiúnak a nyaka gödréhez illesztett egy ócska csuhát, s megkrétázgatta helyenkint, sárga krétával.

Jakab megszólalt:

- Hallottál már ilyet, György fráter: a szigeti novíciák labdáznak.

Az öreg meghökkent:

- Micsoda?

- Labdáznak. Ez a fiú látta.

György rábámult Jancsira, aztán Jakabra fordította a szemét:

- Jelentsd azonnal a prior fráternek.

- Parancsod szerint - felelte Jakab - de elõbb a mesterhez kell vinnem. Sarut nem mérsz a fiúnak, György fráter?

Az öreg a fiú lábára nézett, aztán bement a ruhatár legbelsõ szögletébe, s különféle sarukat forgatott elõ, olyanféléket, aminõk most a kalucsnik. De szíj is volt rajtuk. Az öreg kiválasztotta a legkisebbiket, de biz az is nagyocska volt.

- Majd belenyõsz - mormogta az öreg.

És szíjat keresett a sarura.

Jancsi eközben a ruhapolcokra pillantott. Egy sereg emberi koponyát látott az egyik polcon, meg kétaraszos belsõjû vasöveket, meg vékony láncokat. A koponyáktól nem irtózott meg. Úton-útfélen hevert akkoriban emberi koponya, hát megszokhatta. De egy bokor erõs kor­bácsot is látott a koponyák fölött, olyat, mint amilyen a priornál függött a falon. A korbácsok mind újak voltak, és némelyiknek a szíjai csomósak is. Azoktól megborzadt.

Mikor visszatértek a folyosóra, megszólalt félénken:

- Tisztelendõ Jakab fráter... megvernek itt engem?

- Bizony, hogyha hibázol...

Jancsinak megnyúlt az ábrázata.

Fölértek a lépcsõn. A kereszt elõtt Jakab ismét megtérdelt, és keresztet vetett.

A sok egyforma, barnára festett ajtó elõtt megállt egynél, és hallgatódzott.

Bent erõs dercés hangon beszélt valaki. A szavakat sem lehetett érteni. A beszéd lejtése olyan volt, mintha valaki prédikálna.

Aztán elszûnt a beszéd. Más hang hallatszott, lágyabb, szakadozott.

- Várnunk kell kevéssé - suttogta Jakab. - Timó fráter van bent.

- Ki az? - kérdezte Jancsi szomorún.

- Timó fráter? Hát Timóteusz fráter. De mink csak úgy mondjuk magunk között, hogy Timó. Most a halotti szentségrõl tanul. Márton fráter igen jól tanít. Jobban, mint más mesterek. Én már tanultam más mestertõl is. A gyõri mester tanított elsõben. De az nem magyaráz ennyire jól.

Jancsi a fráter lábára mélázott. Aztán fölemelte a fejét:

- Mért verik itt a gyereket?

Jakab nevetett. A szájára szorította a kezét, és úgy nevetett, hogy a szeme is könnybe lábadt.

- Félsz a veréstõl?

Ajtónyikkanás hallatszott. Arra Jakabnak egyszerre komolyra rándult az arca. Az egyik ajtón egy görnyedt hátú, negyvenéves forma barát lépett ki. Maga elé mélázó szemmel ballagott elõ a homályból. Mikor