ZIVATAR PÉKÉKNÉL

A péknek két leánya van. Mind a kettő szőke, és mind a kettőt Sárinak hívják.

Persze, csak az egyikök Sári, a másik Olga. De mivelhogy ikrek és reggel felváltva segítenek az anyjuknak a boltban, a vevők csak Sárikának szólítják a másikat is.

- Három szép zsemlyét, Sárika.

Gyakorta megtörténik, mikor együtt van a két leány, megkérdezi egyik-másik vevő az anyjukat:

- Ugyan, ténsasszony, hogyan tudja, hogy melyik lánya, melyik?

A kövér nagy pékné ilyenkor mindig mosolyogva pillant a leányaira.

- Magam sem tudom, csak tudom.

De néha azt mondja:

- Hiszen meg lehet őket különböztetni: Sári magasabb Olgánál, négy ujjnyival is magasabb és az arca keskenyebb. Aztán hát Olga indulatosabb, Sári csendesebb.

Néha azonban megvallja:

- Bizony velem is megtörténik, hogy összetévesztem őket. Borult időben, vagy reggel, amikor még kócosak. Olyankor én is csak azt mondom:

- Sári!

S ha bővebben szól róluk, így beszél:

- Hát az igazat megvallva, magunk se tudjuk már bizonyosan. Mert amikor születtek, kötöttünk ugyan rájuk pántlikát, de mégis összekevertük őket. Mert tetszik tudni, úgy volt az, hogy mindjárt ahogy megszülettek, meg kellett őket keresztelnünk. Mer igen gyengécskék voltak. Hiszen most is olyanok, mint az őzikék. Nem is reméltük, hogy megmaradnak. Az az ostoba bábaasszony zavarodott volt aznap a virrasztástól. No meg, hogy azon éjjel hatszor is ivott rumos teát. Hát mikor délután kérdem, hogy - Janicsekné, melyik is a Sári? - hát csakúgy vélekedésképpen felel a buta: - Ez a kék pántlikás talán. Másnap már a piros pántlikásat bizonyozta Sárinak, harmadnap megint a kék pántlikásra esküdözött. De most már hát ez a Sári, ez meg itt az Olgácska.

A két őzike szemérmesen mosolyog ilyenkor, és melegen pillant egymásra.

Gyönyörű két gyermek. Mind a kettő fitoska és kék szemű és hát rózsaszín bársonyarcú, mint a pékleányok szoktak lenni. Csak éppenhogy vékonykák, kicsi koruk óta mindig fiatalabbaknak látszottak két évvel is, mint amennyiek voltak.

De eleven és pajkos mind a kettő.

Mikor már az iskolába jártak, egyszer kieszelték, hogy a tanulást is megosztják: Sári megtanulja a bibliát, Olga a történelmet. Ha Olgát szólítják a biblia-órán, Sári kel föl helyette, s ha Sárit szólítják felelésre a történelmi órán Olga felel.

Úgy is történt.

A biblia-órán a tanító szólott:

- Csetneki Olga.

S fölkelt a másik. Pergő nyelvvel kezdte felsorolni Absolon királyfinak a szörnyűségeit.

A tanító elégedett arccal néz reá.

Az iskolások azonban elképedve hallgatják.

Egyszer aztán az egyik megszólal:

- Tanító úr: Sári felel Olga helyett.

- Egy óra bezárás! - dörgött az ítélet, - és ott térdelsz a kályha mellett!

Hallatlan büntetés a jó kis Sárinak.

A tanító maga is megsajnálta. Már félórával előbb benyitott, hogy kibocsássa. Nagy meglepő­désére ott látta térden Olgát is. Ott sírdogáltak mind a ketten a kályha mellett.

- Hát te mért nem mentél haza?

A leány könnyes szemmel pillogott.

Hiszen az nem is lehet másképp, csak úgy, hogy ő is ott térdeljen, ha Sárit térdeltetik.

Ha együtt voltak, és nem dolgoztak, mindig egybeölelkezve lehetett őket látni. Akár az abla­kon néztek ki, akár az udvarukon sétáltak, akár a díványon ültek, mindig ölelkezetten éltek egymás mellett.

A kezük már szinte rájárt, hogy amint közeledtek egymáshoz, mind a kettő fölemelte a fél karját, s mikorra egymás mellett voltak, a fél kar ráfonódott a másikra.

Ruhát is egyformát, azonos színűt viseltek kicsi korukban. Csak később találták ki, hogy ha más-más ruhában járnak, mindennap megcserélhetik. A hajukat azonban mindig egyformán fésülték, egyformán fodorították.

S arcra és termetre is egyformák maradtak. Tizenhét éves korukban is olyan egyformák, mint két zsemlye, vagy két szép gyengén pirosas őszibarack. Még a hangjuk is egyezett. Az igazat megmondva, nem volt valami szép a hangjuk, kissé rezes volt. De az anyjuknak hangját se metszették tilinkófáról, bizony ha hangosan beszélt az anyjuk, olyan volt a hangja, mint a varjúkárogás.

De hát kisvárosban az ilyesmi nem ötlik fel, minden leány rózsa. Csak az a fő a mai drága világban, hogy jókora levelei legyenek a rózsának, körmöcbányai levelei.

Egy márciusi napon, ahogy Olga az ebédhez tér a boltból, gondolkodóbb a szokottnál.

Sári kérdőn néz rá. Olga azonban kerüli a tekintetét. Evegél, gondolkodik. Mindazonáltal nem feledi el, hogy a csirke máját elfelezi, és a Sári tányérjára teszi. Minden falatot megfeleznek ők, ami jó.

De csak gondolkodik.

Egyszer aztán megszólal:

- Most már nagyok vagyunk, Sári. Azt gondolnám, ne fésülködjünk egyformán, és ne cserél­gessük a ruhánkat. Mégis komikus, hogy olyan egyformák vagyunk.

Sári csak nézett. Sohasem érezték ők komikusnak, hogy egyformák, inkább tetszett nekik.

- No ugye - károgott az anyjuk -, most már magatok is látjátok.

- Hányszor mondtam én is - dörmögött álmos szemmel az apjuk.

Mert az apjuk mindig délig aludt, s délben mindig dörmögve beszélt. Vagy nem is igen beszélt, csak ott ült álmos bölényfejjel, és szó helyet csak a két lisztes szemöldökét emelgette.

- Jó - felelte nyugodtan Sári -, hát akkor holnap majd én a nefelejcsszín ruhát veszem fel, te meg a fahéjszínűt.

- Nem, én ebben a babosban maradok holnap is.

Ez a nem megint furcsa volt Sárinak.

Sose mondták ők azt egymásnak, hogy nem.

Csak pislogott Olgára. Mindig tudták egymásnak minden gondolatát. Abban a percben csak annyit tudott, hogy valami történt. A boltban történt, mert másutt nem történhetett. És az, ami történt, a szülők előtt nem lehet elmondani.

Alig is várta, hogy magukra maradjanak. Ebéd után az anyjuk le szokott feküdni, az apjuk meg pipára gyújtott, és kiment a boltba. Vagy elment vadászni. Nem született vadásznak, kutyája se volt rá, de az orvos rendelte, hogy túlságosan el ne hízzék.

Hát Sári nagy sebtében letakarította az asztalt, - azt is felváltva végezték -, s visszatért. Átölelte Olgát:

- Mi történt?

Olga pillogott, habozott. Azután elmosolyodott:

- Nagy valami, - mondta halkan, titokzatosan, - nagy valami! (És fontoskodva emelgette az orrocskáját.) - Hát úgy tíz óra tájt képzeld, ki lép be? Öveges Gyuri.

Sári csak nézett.

Az üveges legidősebb fiáról volt szó. Antalfi Gyuriról, akit ők soha nem szerettek. Három évvel idősebb volt, mint ők; a negyedikbe járt, amikor ők az elsőbe. Cigányosan barna és félelmetesen duhaj kölyök volt. Ha egyebet nem tehetett, az iskolafolyosónak az ajtaja mögé bújt, és hátba buffantotta a belépőt. Egyszer őket is, mind a kettőjüket. Aztán nagy, pajkos, rikoltozó kamasszá nőtt. Az apja befogta inasnak az üvegesboltba. Ott érett a palackok, poharak, tükrök, tányérok, és atyai pofonok között. Akkor is találkozott persze olykor a péklányokkal, de rájuk se hederített. Majd bizony ilyen csitrikkel áll szóba. Mindössze egyszer történt, ősszel, hogy amint a szombat délutáni inasiskolából hazafelé nyargalt, meglátta a két csitrit az ablakban. Nézte a két kislány, hogyan viháncolnak az inasok. Hát akkor, ahogy meglátja őket, követ kap fel és nagy mérges mozdulattal, nekilendül, mintha rájuk sújtaná az ablaktáblákon át. A két csirke persze rémülten ugrott el onnan. S még évek múlva is tűnődtek rajta; vajon csakugyan besújtotta volna-e a követ? Aztán egyszer csak eltűnt a fiú a városból. Pestre küldték, hogy tapasztaljon. Onnan meg elvitték katonának.

- Megjött - újságolta örömmel Olga. - De látnád, micsoda nyalka fiatalember lett.

Sári bámult, pillogott:

- Nagy?

- Nem éppen nagy, de igen csinos és udvarias. Teljes úri ember.

- Most is olyan barna?

- Még barnább, mert már bajusza is van. Szép fekete, finom bajuszkája. Pödri.

Már akkor hogy tizenhét évesek voltak, érdeklődéssel szemlélték a fiatalembereket. Ahogy ott varrtak az alacsony muskátlis ablaknál, kipillantottak, ha valaki arra ment. Ha asszony, gyerek, házasember ment arra, egy pillantásnál nem becsülték többre. De ha legény ment arra, a kipillantó megszólalt:

- A patikussegéd. Új nyakkendője van.

Vagy:

- Bandi. Kár, hogy csak molnár.

Vagy:

- Bozóki írnok. Szép fiú.

S olyankor a másik is kitekintett. És elmosolyodott, a tükörbe pillantott.

Olga tovább-beszélte az újságot:

- Mama meg se ismerte, csak mikor megszólalt: - Egy zsemlyéért futottam át, mondta. És rámbámult: - Jaj Olgácska, - mondta. - De megnőtt! De micsoda gyönyörű leány lett magából! Kezet szorítottunk.

És Olga piros örömmel nézett Sárira.

Sári is megszínesült kissé. Kezdte már őt is érdekelni az üveges ifjú.

- De hogyan szólíthatott téged a neveden?

- Én is kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy ő mindig meg tudott bennünket különböztetni.

- Hazudott.

- Miért hazudott volna? Hiszen tudod, hogy sokan megkülönböztetnek bennünket.

- Hazudott.

- Nem, nem hazudott. A hazudó ember nem beszél olyan nyílt szemmel.

- Hát ő nyílt szemmel hazudik. No és aztán?

- Sokáig ott csevegett. Mondta, hogy a katonaságnál megszokta a tízórait, és hogy most már rászakadt a boltnak a gondja, az apja nekiadja.

- Nekiadja?

- Neki. Maga ura lesz.

- No és?...

- Hát... tudod, amíg beszélt, úgy nézett rám, de úgy nézett... Olyan selymesen.

Lefeküdtek. Egy ágyban háltak ők kicsi koruk óra. Egy székre is vetkeztek. Amelyikük korábban kelt, fölvette a székről a felsőruhát. Termetre is azonosak voltak.

És még az ágyban is Gyuriról susogtak.

- Vajon eljön-e holnap is? - kérdezte Olga. - Holnap tízkor megint én leszek a boltban.

- Jó. De szólj aztán, ha jön.

- Szólok.

Az üveges másnap csakugyan megjelent megint. A bajuszkája pomádéval volt hegyesen fenve, valami rózsaillatú pomádéval, úgy hogy három méternyire meg lehetett érezni.

És még tovább időzött a pékboltban, mint az előbbi napon. Olga bizony elfelejtette, hogy beszóljon Sárinak.

A mama szemét se kerülte el, hogy a fiatal Antalfi igen tapadozó tekintettel áll Olga előtt. S aznap este már, hogy a leányok lefeküdtek, az öregek hosszan maradtak az asztalnál.

- Az üveges állhat harmincezerig, - mondta a pékné.

- Hát hatvanezerig?! - csapta feljebb a hangot a pék. - A háza maga megér tízezret. Hát a boltja? És igazgatósági tag a takarékpénztárban.

- De iszik.

- Iszik, iszik. De azért nem részeges. Üveges boltban nem lehet tántorogni. És hát a fia nem részeges. Igen életrevaló fiú.

- Én nem bánom - felelte ásítva a pékné. - Ugyan, jobban szerettem volna akármi szegény úrnak...

- Ah, ménkűt! Azok a téntanyalók!... Az iparos ma különb úr, mint azok a cilinderes koldusok.

A pékné sóhajtott:

- Mégis más. Egyik tekintetes, másik nagyságos. És az úriasszonyok mégiscsak...

A leányok a beszélgetésnek a szokatlan hangjára mindjárt figyelmeztek. Sári kikelt az ágyból és fülelt a kulcslyukon.

- Rólad van szó - susogta Olgának.

Erre Olga ugrott ki az ágyból és ő fülelt.

Mikor visszatért, egész testében remegett.

- Jaj - mondta édes sóhajtással. - Gyuriról beszélgetnek.

Másnap mind a két leány ott volt már tíz órakor a boltban. Olga az előbbi napi lilaszín-babos ruhájában. Sári a fahéjszínűben, mikor Üveges Gyuri csakugyan belépett.

Sárin is csodálkozott, hogy megnőtt, megszépült, de azért tudta, hogy melyikük az Olga. Mosolyogva pödörgette a bajuszát és nézett Olgára selymesen.

A mama kiment a boltból és Sári is kiillant. Üveges Gyuri negyedóra hosszat ott csevegett.

Persze, amint elment, Olga azonnal rohant a szobába és elmondott mindent Sárinak. Minden szót.

- Háromszor is kezet fogott velem. De milyen hosszan, melegen. Mindig nekem kellett kivennem a kezemet a kezéből.

Sári csillogó szemmel hallgatta.

- Te - mondotta vidáman - holnap én öltözök a babosba. Próbáljuk meg...

Olga a fejét rázta.

- Nem, az nem lenne becsületes eljárás - felelte komolyan.

Maga elé nézett, aztán megint elmosolyodott:

- Hogy tetszik neked? Ugye, nagy változás?

Sári a vállát vonogatta, orrát ráncolta mosolyogva:

- Olyan, mint valami cigányprímás.

Olga megint elkomolyodott:

- Nem, azt nem lehet mondani. Annyira nem barna. És a szeme se cigányos. Igen illik neki az a barnaság.

És álmodozó szemmel nézett a tükörbe.

Másnap tízkor persze megint csak ő ment ki a zsemlyés kosarak közé.

Akkor már fél óra hosszat ott időzött a fiatal üveges, úgy, hogy már érte küldtek.

A következő napon Olga ismét gondolkodva ült az ebédnél. Szórakozottan nézett a tányérjába. A csibegomba-leves kedves étele volt, mégsem igen evett. A kérdésekre hibásan felelt.

Sári már akkor megint tudta a gondolatát.

- Nem jött el ma? - kérdezte halkan.

Olga a fejének egy bágyadt mozdulatával felelte:

- Nem.

S másnap délben már szomorú volt. Még a palacsintát is unottan metélte, pedig hát azt még a gombalevesnél is jobban szerette.

- Ma se jött el? - kérdezte Sári.

- Nem.

S azon éjjel nyugtalanul aludt. Forgolódott. Sóhajtozott. Reggel gépiesen vette fel a Sári ruháját, a fahéjszínűt.

Sárinak a babos maradt.

A boltban aztán mi történik? Ahogy ott válogatja a zsemlyét az orvos szakácsasszonya, egyszer csak elbámul:

- Eppen a semlépen cerna fan! Fégete cerna!

- Lehetetlen! - hebben meg a pékné s Olga is.

Már mondani akarják, hogy talán a fényező pamacsból ragadt oda egy sertésszál, amikor a szakácsné húzza, húzza a cérnát, s kihúz egy kétaraszos fekete cérnát a zsemlyéből.

- No, ez szörnyűség! - képedezik a pékné. Bizonyosan valamelyik legény...

- Az inas, a Matyi! - szól haragosan Olga. - Az olyan rendetlen!

S kapja a zsemlyét, ellobban vele a hátsó ajtón.

- Mi az? Mi történt mama? - kérdi Sári a szobaajtóból.

- Képzeld - mondja a pékné -, ezek a legények...

S nagy haragosan ő is elgőzöl, ki a hátsóajtón az udvarra, a műhelybe.

Abban a percben csendül a boltajtó, s lép be Gyuri.

Beretvától piros az arca, piros selyem a nyakkendője, a bajusza ki van hegyezve pomádéval.

Sári mosolyogva néz rá. Örül, hogy Olga örülni fog. Még kezet is nyújt Gyurinak.

- Zsemlyét? - kérdi kedvesen.

- Egyelőre csak a kezét, a kezét Olga. Oly boldog vagyok, ha a kezemben érzem a kezét.

És nézett selymesen.

Sári habozott, de csak benne hagyta a kezét a legény kezében. Gondolta, nem baj, majd megmondja Olgának, hogy helyettesítette.

- Nem jöhettem el se tegnapelőtt, se tegnap, - mondta forrón a legény. - Tudja, hetivásár volt, és délig nyüzsgött a boltunkban a sok vevő. Tegnap meg búcsúsokat hozott ide az ördög, s éppen tíz órakor lepték el a boltot. Olga, kedves Olga...

Fölemelte a leány kezét, s megcsókolta.

Sári ijedten rántotta el.

- De Gyuri... Maga téved!

Gyuri zavarodottan pislogott.

- Jaj - mondotta halkan -, csakugyan... Ne szóljon róla Olgának.

S mikorra Olga belépett, szerencsére két más vásárló is volt már a boltban: a Lukács orvosék cselédje meg a bábosné. Látszott az Olga arcán, hogy patvarkodott. De amint Gyurit megpillantotta, egyszerre kisütött a nap a felhők közül.

- Én válasszak?

Sári visszavonult a szobába.

Napestig fúrta az oldalát, hogy megmondja Olgának a kézcsókot. De hát Olga nem örülne neki, s Gyuri is megkérte. Hallgatott.

Életükben ez volt az első titok, amit egyik a másikkal nem közölt.

Majd ha asszony lesz - gondolta -, megmondom neki.

És mosolyogva hallgatta, mikor az ebédnél Olga boldog pirulások közt susogta:

- Képzeld, megcsókolta a kezemet.

Aznap káposzta volt az ebéd, amit Olga csak egy kanálnyira becsült. De aznap kétszer is szedett belőle...

A közlenivalók aztán napról-napra érdekesebbek voltak. Gyuri már délutánonként is eljárt hozzájuk, fél órára, egy órára. Persze Olga akkor már a szobában fogadta, mindig ő lépett eléje, s nyújtotta barátságosan a kezét. Sári csakúgy röviden, ujjhegyen fogott vele kezet, s ott maradt persze ő is. Mosolyogva hallgatta a csevegésüket. Mulatott Gyurinak a selymes pillantásain, Olgának az angyalkodásán. De gyakorta fölkelt, kiment kis időre, hogy bizalmas szavakra is legyen Gyurinak alkalma.

Gyuri már egy hét múlva vallott. Megvallotta, hogy lehetetlen elképzelnie az üvegipar felvirágzását Olga nélkül. És hát Olga persze nem akarta gátolni az üvegipart, némi szemérmes habozások után igent lehelt.

Attól kezdve mindennap mohó érdeklődéssel leste Sári a fejleményeket. A leányregényekből is akkor szabadultak rá a kaszinói könyvtár regényeire. Gyuri hordott persze nekik. Még éjjel is olvastak.

Aztán az első csók is megtörtént. Olga egész nap piros volt tőle. Álmodozó arccal járt-kelt a házban. Matyi inassal se patvarkodott. Nyájas volt és vidám. A koldusnak is friss zsemlyét adott aznap, és minden öt percben a tükörbe nézett.

Az ágyban sokáig fenn suttogtak azon az estén.

- Apróra mondd el, apróra!

És Olga elmondta tizedszer is apróra, hogyan történt a vallomás, és hogy ő nem is várta, csak egyszer Gyuri elkezdi... Aztán ahogy ő ott áll meghatottan, pirosan, és lehunyja szemét, rózsaillatot érez...

- A bajusza.

- Az. És... hát megcsókolt. Jaj, az a csók... Végigbizsergett az édessége a sarkamig.

Sári szinte itta a szavait, s utána az ő arca is-kigyulladt. Azon az éjszakán ő aludt nyugtalanul, ő forgolódott, ő sóhajtozott.

- Te - mondta reggel Olga -, ne szólj még róla senkinek, még az apjával nem beszélt.

Már akkor melegen tavaszodott. Vasárnap délután mindig sétálni mentek, hol a vasúti állomásig, hol a Széchenyi-kertbe. Gyuri elöljárt Olgával, Sári mögöttük a mamával. Más fiatalember nem csatlakozott hozzájuk sose. Az iparosfélék mind szegények voltak. Gondolták: a pék nem adja a lányait iparosfélének. Az úrfélék is csak messziről szemlélték a két péklányt. Gondolták: a pék bolti lányoknak nevelte őket, tehát úrféle nem közeledhetik hozzájuk.

A Széchenyi-kertben mindig leültek a vendéglőben. A hölgyek fagylaltot szopogattak, Gyuri sört ivott és illatos szivart szítt.

Tekéztek is ott holmi úri fiatalok. Gyuri üdvözlést intett az egyiknek, egy teljesen ismeretlen kis cingár fiatalembernek. A fiatalemberen divatos kék zakó volt, és öblös mandzsetták. A nyakkendője mint egy nagy fehér pillangó. Vígan kurjantott minden dobás után:

- Banzáj!

És a levegőbe lökött az öklével.

Sári rápillantott Olgára, s Olga megértette, hogy a húga mit akar.

- Ki az - kérdezte Gyuritól -, akinek köszönt?

- Karikás Marci - felelte Gyuri. - Tanítósegéd. Mostanában jött ide. Velem szolgált. De ő csak három hetet töltött a kaszárnyában.

Sári hosszan nézte a fiatalembert.

Az öreg üveges másnap délután bement a pék-boltba és barátságos beszélgetésben sorolta el, hogy mennyit ad a fiának. Pénzt nem ád neki, de elég a bolt. Ötezer koronát akkor is jövedelmez, ha szünetel a városban az építkezés.

Erre a pék elmondta, hogy pénzt ő sem igen ád a leányainak, de azért három szobára való bútort, meg nyolcezer koronát ereszt mindegyikkel még halála előtt.

Csakhamar egy liter bor is állott előttük, és hát megegyeztek tízezer koronában, meg hogy a pék még életében átíratja a fele ingatlanát Olgára, a haszon fenntartásával persze.

Másnap délután a pék látogatta meg az üvegest, és egy zöld pintesüveg folyadékkal tért haza.

- Patkányméreg, - mondta. - Hozzá ne nyúljon senki!

S nagyobb biztonság okáért cédulát ragasztott reá. Ráírta: Patkányméreg. Finom narancs­pálinka volt az, tízéves. A pék, amikor magára maradt, csöppenkint töltött belőle egy pohár­kába és gyönyörűséggel szopogatta.

- Fene üvegese: Tudja, hogy mi a jó!

Föltette a pintest a bolti állványnak a sarkára.

Gyuri persze másnaptól már családtag volt. A helyi újságba is belekerült az eljegyzés. És hát esténkint Olga tömérdek csókról számolt be Sárinak.

- Ajjj! Végigbizsergett egész a sarkamig...

S behunyta a szemét, mosolygott, megvonaglott. Sári is behunyta a szemét, és ő is megvonaglott. Mert hiszen amit egyikük érzett, érezte a másik is.

Attól fogva egyre-másra vándoroltak át a legszebb poharak, sótartók és kávés-ibrikek az üvegesboltból a pékházba. Gyuri vőlegény a karikagyűrűkkel egy selyem vállkendőcskét is vett, csak mert a kirakatban látta. Ibolyák fehér selyemkendőn, mintha hóra szórt kék virágocskák volnának, és szegélyül fillérnyi apró rózsák. Igen tetszett a lányoknak is.

Egy borult délután a két lány az udvari folyosón vasalgat. A finomabb fajta fehérneműt, csipkét-mit, mindig maguk vasalták. De hat új ing is volt a fehérneműk között, nyári batiszt-ingek. Három Sárié, három Olgáé.

Délután négy óra lehetett. A pék vadászatra indult, rókára, amint mondta, a benetei dűlőre. De csakhamar visszatért.

- Mégse megyek ki, mindjárt esik az eső. Akaszd be csak ezt a puskát Sári! Vigyázz! A patronok benne vannak.

Sári fut a puskáért, de egyelőre csak az eperfára akasztja. Majd beviszi, ha a vas kihűlt.

S vasalgatnak szerényen.

Olga vállán az ibolyáskendőcske van, Sári csakúgy meztelen nyakkal, ahogy meleg időben szokás.

- Illenék már, hogy valamivel viszonozzuk ezt a kendőt - mondja Olga. - De a szobai hímzéseket mind ismeri. Újat kell valamit.

- Szép papucsot, mint tavaly apának.

- Csakhogy ne őzszín bársonyból, hanem ibolyaszínből.

- Szebb lenne bordó.

- És rá sárga virágok, selyem cérnával. De hogyan mérjük meg a lábát?

- A suszternek meg kellett volna hoznia a cipőnket.

Sárga cipőt rendeltek Barát suszternál, nyári félcipőt. És szombatra rendelték, hogy vasárnapra bizonyosan meglegyen.

- Matyi! - kiáltott Olga az udvar hátuljába.

Az ölfák mögül egy álmos, borzas fiúcska kullogott elő.

- Eredj Baráthoz. Kérdezd meg, hogy miért nem hozta meg a cipőnket? Mondd neki, hogy várjuk.

Sári leteszi a vasat. Fordít az ingen.

- Ő talán tudja a Gyuri mértékét?

- Megkérdezzük.

A padlásról macskasírás hallatszik.

- Jaj, szegény cica - mondja Olga. - Feljött velem, hogy a ruhát szedtük.

Sári hallgatódzik.

- Ez nem a mi macskánk.

- Csakugyan nem az, valami idegen macska. Nem tud kimenni, mert bezártam a padlásablakot.

És Olga kapja a kulcsot. A vállkendőjét, a havas-ibolyásat, leveti a vasalódeszka végére. Siet a padlásra.

Sári éppen végez egy inggel. Ahogy leteszi a vasalót, a pillantása a kendőre esik. Magára teríti. Illegeti magát a sötét kamaraablaknak a tükrében.

Akkor lép a folyosóra Gyuri.

Sári oda se pillant. Fogja a vasalót, vasal tovább. Csak akkor tekint fel, mikor Gyuri már feléje tart. Sári, hogy a jobbjában a vasaló ég, mosolyogva szótlanul nyújtja a bal kezét.

Mármost a mosolygás tévesztette-e meg Gyurit vagy a vállkendő, csak átkapta Sárit. Forró csókot nyomott az arcára, s onnan az ajkára.

Sári tolta kissé, bágyadtan bontakozott ki a karjából.

- Menjen - rebegte -, a szobába. A szobába.

Gyuri bizonyára azt vélte, hogy valaki látja őket; andalgott engedelmesen a szobába. Még röstellkedett is, hogy olyan vigyázatlan volt.

Olga sokáig időzött a padláson, kereste a macskát. A gonosz pára a gerendák közé bújt. Hívta, siccelte, - hiába: a macska nem jelentkezett.

Végre is kinyitotta a padlásablakot s visszatért.

A kendő már akkor nem volt a Sári vállán. Csak vasalt, mélyen lehajtott arccal, pirosan.

Végre megszólalt, anélkül, hogy feltekintene:

- Gyuri bent vár a szobában.

Olga besiet. A nyakába omlik a vőlegényének.

- Isten hozott édes!

- Miért mondtad, hogy idejöjjek?

- Hogy idejöjj?

- No igen. H&aacu