Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Jókai Mór
Akik kétszer halnak meg

IntraText CT - Text

Previous - Next

Click here to hide the links to concordance

A hadvezető

A sokat emlegetett kormánybiztos, aki rettegést küldöz maga elé szerteszéjjel, végre megérkezett Bardócra, ahová Illavayt odarendelte. Ő érkezett meg hamarább: ami azt bizonyítja, hogy a dandárjának az előcsapatja élén szokott járni, ami elég rendkívüliség egy hadvezetőtől. – De hát mi sem mondtuk sehol, hogy Gorombolyi nem rendkívüli ember. Maga az alakja is feltűnő, egyike a legszebb daliáknak, akiket valaha láttunk az életben; achillesi alak, a fiatalság hamvával arcán, hangja, mint az érc; trombita, ha kiabál; gordonka, ha lassan beszél; csengettyű, ha kacag. Aztán volt az már minden, ami magyar emberből huszonhét éves koráig kitelik: Bécsben gárdista a király mellett, itthon alispán egy félig tót, de egészen magyar vármegyében, ennélfogva ért a kardforgatáshoz és az adminisztrációhoz, s ha az elsőhöz ért, akkor okvetlenül a hadviseléshez is ért; ha a másodikhoz ért, akkor bizonyosan a hadi organizációt is érti. És úgy is lett. Ügyes, merész, hihetetlen hadműveletekkel lepte meg a világot, s különösen a régimódi tábornokokat, akik ezt nem tudták utánacsinálni. Ez maga csinálta magának a hadseregét, maga fölfegyverezte, élelmezte, haditervét keresztül is vitte, senkitől se kérdezte meg: hogyan?

Hanem amihez még mindezeknél is jobban értett, az volt anagyokat mondás”. A nagy tetteket szerette százszorozott kiadásban előadni. Szavaiban utolérte a Csimborasszót, ámbár a tettei is megfeleltek egy becsületes magyar Mátrának.

Mind igaz, járandó pénz volt az ő szava, csakhogy előbb devalválni kellett, mint a bankócédulát, váltóra, skála szerint. Alattvalói tűzbe-vízbe mennek vele; hanem mikor kiabál, akkor rettegnek tőle, hogy mindjárt megeszi őket; – amíg ki nem tanulják, hogy mindez csak retorikai forma: hipotypozis; a retorikai hajlam általános nemzeti jellemvonás nálunk, mint a németnél aGemüt”, a franciánál azesprit”.

A megérkezéskor már azért is dühös, hogy még nincs itt a szolgabíró.

Elaludt a lajhár! Tudom bizonyosan. Még most frizíroztatja a haját. Neki kellene itt várni engem, a két hátulsó lábán állva s tartani a rapportot a fogai között, s most én várok őrá. Vasra veretem! Hol van a szalmakomisszárius? (Ez volt a díszneve az élelmezési biztosnak.)

Az alig mert előkerülni.

Hát meghozták a kenyeret? Mennyit? Négyezer részletet! Hát a többi? Hogy nincs több? Negyvenezer helyett négyezeret! Megeszem azt a szolgabírót magát! Harminchatezer darabra rágom legott. Hát azok a parasztok mit hoznak ott?

Zsiborák kísérői voltak.

Gorombolyi ráismert a maga emberére, akit megkötözve hoztak eléje.

Hát ezt ki küldte vissza nekem, megkötözve?

Mondták neki, hogy a szolgabíró.

Az én tábori kémemet elfogatni és megkötöztetni. Hisz ez háromemeletes perduellio. Beszélj, te szent Lázár katonája!

Zsiborák térdre esett előtte, s keserves zokogással panaszlá, hogy micsoda méltatlanság történt vele; a szolgabíró hogy vette el a generális úr passzusát erővel tőle, s aztán farkasgúzsba kötteté.

Bocsássátok szabadon! – kiabált Gorombolyi, szóhoz sem engedve jutni a parasztokat. – Haditörvényszék elé állíttatom azt a szolgabírót! – Elküldöm Komáromba!

Ki kísérte idáig az én emberemet?

Elő kell hozni azt a derest.

Aderesszóra egyik paraszt sem akart tudni semmit a kísérettételről, hanem a katonát tolták előre, hogy ez kísérte.

Hát te hogy kerülsz vissza? Akinek a gyapjús szekeret kellene kísérned?

Az aztán elmondta, hogy mi történt vele, meg a gyapjús szekérrel, aztán meg valami szekrénnyel, ami a között volt.

Gorombolyi tombolt haragjában.

Nem! Ilyet még a mammutok sem hallottak. Hol van egy nagy szál fenyőfa hirtelen? Hadd akasztatom azt a szolgabírót, valamennyi szolgabíró, táblabíró példájára. Ide a piac közepére a szent Nepomuk mellé kell felállítani azt az akasztófát! A vérével akarok írni tinta helyett! Hol a hadbíró? Híjja össze a haditörvényszéket.

Éppen erre a szóra gördült be Illavay kocsija a bíróház udvarára, amelynek tornácáról osztá az őrnagy haragos intézkedéseit.

Gorombolyi ráismert. Régi pajtások voltak.

Nem bánom! Ha az édesapám legkedvesebb fia volna is s apja, anyja, öreganyja, kilenc neveletlen árvája itt könyörögne is a lábam előtt; nem kegyelmezek neki.

Ezalatt Illavay szép csendesen felballagott az öt lépcsőfokon a tornácra.

Szolgabíró úr! – kiálta Gorombolyi, kezével kardmarkolatára csapva. – Álljon meg ott! Ön a haditörvényszék elé fog állni, aztán majd válogathat belőle, hogy melyik jobb: a lőpor és golyó-e, vagy a köteles leánya?

Amire azt mondta neki Illavay nagy nyugodtan:

Hagyd el, pajtás; hiszen magam is azzal kereskedem.

Itt nem vagyunkpajtás”, hanem bíró és delikvens. Kapta az úr a levelemet?

Ugyan kaptam, s nagy hálára vagyok érte lekötelezve.

Hálára-e? – Ez a nem várt szó megakasztá az őrnagyot. – Hát persze. Tudod, éppen indulóban voltam az eljegyzésemre, amint az arámtól kapok egy levelet, hogy nem kellek már, van már másik, mehetek már zabot hegyezni Liptóba! Akkor jön a te leveled, amiben azt ígéred, hogy főbe lövetsz. De olyan jót nevettem rajta, egészen felvidítottál vele.

Gorombolyi mérgesen vágta a sipkáját az asztalra.

Hogy lapítanám ki a görbe vármegyédet egy sodrófával egyenesre. Már látott az aztékek óta valaki ilyen infámiát! Már meg egy ilyen szolgabírót dobnak az utamba, akit éppen most hagy a faképnél a mátkája, s ez most azt a nemét az öngyilkosságnak találja fel, hogy a kút helyett az én torkomba ugrik bele.

Bele is ugrom én, ha nagyon lármázol.

Gorombolyi észrevette, hogy ezt a rendes megrohanással nem lehet bevenni.

No, jól van, hát tessék bejönni velem a szobába, szolgabíró úr, majd ott beszélünk csendesen.

Még mindig nem akart vele per tu beszélni. A hadbíró is megjelent azalatt.

Üljön össze a haditörvényszék azonnal. Illavay szolgabíró ügye fog tárgyaltatnimondá most már csendes hangon, de azért elég hallhatólag az őrnagy. – Tessék besétálni, szolgabíró úr! Az a fráter menjen a profoszhoz! Két legény töltött puskával álljon ide az ajtóhoz. – Tessék helyet foglalni ott a kanapén.

Illavay nem kínáltatta magát kétszer, végigheveredett a bőrpamlagon egész kényelemmel, míg az őrnagy az asztalnak támaszkodva, összefont karokkal állt előtte.

Tehát legelőször is, van önnek valami előadni való oka, amiért nekem negyvenezer adag kenyér helyett csak négyezeret küldött?

Harminchárom okom van. Az egyik az, hogy nincs több.

Ez nem ok! Az ön kötelessége azt előteremteni akárhonnan: kiszedetni az ostyát a szentségtartóból s abból süttetni kenyeret! De a katona kenyerének meg kell lenni.

A másik okom pedig, hogy elég az a kenyér, amit küldtem, a te hadcsapatodnak.

Menkűt! Hát Jézus Krisztus vagyok én, hogy hat árpakenyérrel megvendégeljek négyezerötszáz embert?

De hiszen nincs neked négyezerötszáz embered, hanem van csak száznegyven huszárod, kétszázhatvan puskás honvéded, meg két ágyúd, három- és hatfontosak, a hozzávaló tüzérekkel.

Ejh, de akkurátusan tudja! Hát a négyezer nemzetőr: az kutya?

Az a bocskoros, kaszás nép? Hisz az nem háborúba vinni való tömeg. Mit hordod azt magaddal? Ismerem a fajtáját. Az még ha a radnai búcsúban elsütik a mozsarat, annak a hangjára is szétszalad. De még nagyobb baj az, hogy négy mértföldnyi kerületben föleszi körülötted, ami csak ennivaló van, s kiéheztet a magad táborában; azt jobb lesz, ha innen szépen hazaereszted.

De ne tartson ön nekem prelekciókat a stratégiából.

Mit ért ahhoz egy szolgabíró? Ez nem kompútus, hanem hadjárat.

Tudom. Tudom. Megtette az a maga hatását, hogy te egy úgynevezett dandárral nyomultál előre a hegyek közül. Emiatt az ellenfél az ellensúlyozás végett ugyanolyan számerejű haderőt volt kénytelen előretolni, s gyöngítette vele a derékhadát. Ez már megtörtént. A te manővered teljes sikert aratott.

Köszönöm az elismerést, le vagyok madzagolva egészen.

Most már hát a kaszásaidat hazaeresztheted, s nem kell nekik negyvenezer adag kenyér.

De úgy beszél, mintha ő volna a főhadvezér.

Egészen úgy beszélek. Olvasd csak ezt a pozsonyi hírlapot, amiben a fővezér meghagyja minden dandárparancsnoknak, hogy a nem rendes szolgálatra vállalkozott nemzetőrségét és a népfölkelési tömegeket azonnal eresszék haza. Ez a schwechati tapasztalat corollariuma. Nesze, olvasd el, ha még nem kaptad.

Gorombolyi csakugyan nem kapta ezt még. A fogai közt mormogott valamit, amíg végigolvasta a rendeletet: „a patikáriusosangyalát annak a fővezérnek. (Kémiával is foglalkozott valaha Görgey, azért hítták egymás között patikáriusnak.)

No, hát ebben igazad van. Akarom mondani: igaza van a szolgabíró úrnak. Prófunt hát nem kell több, mint amennyit küldött. A kaszáshad mehet hazakrumplit zabálni. Sajnálom pedig, hogy egyszer legalább jól ki nem etethettem őket Gargóban a gróf nagylelkűségéből.

Hiszen te magad sem fogsz Gargóra menni.

De igenis el fogok menni, szolgabíró úr, ha mindjárt cigánygyerekek esnek is az égből! Micsoda? Tán járhatlanok az utak? Megnyúzatom az útbiztost, s belevarratom a bőrébe a szolgabírót.

Átlátta aztán, hogy olyan nagyot talált mondani, hogy maga is kénytelen rajta nevetni. Illavay már csak utána nevetett.

Először is azért nem fogsz odamenni, mert nincs neked ott semmi dolgod.

Micsoda beszéd ez? Ezt én tudom jobban! Nekem a gargói nemzetőri zászlóaljat a gróf vezénylete alatt magamhoz kell vennem.

Ez azonban nem létezik. Mert én tegnap a gróf egész fegyvertárát elvitettem, s azt az újonc honvédcsapatnak adtam át, amit megtalálsz majd a székvárosban. Azt hiszem, hogy a honvédnek több szüksége van a puskára, mint a nemzetőrnek.

Ezt az állítást nem tudta Gorombolyi megcáfolni. Ahelyett talált ki mást, amivel haragja tüzének új fűtőszert adjon.

Teljes számmal kiállítottátok az újoncokat?

Kétszer annyit, mint amennyi ki volt vetve.

Kutyakötelességtek volt. Hanem azért mégis el fogok menni Gargóra, s a grófnak, ha másképp nem, egyes-egyedül kell velem ellovagolni, mint nemzetőri őrnagynak egész Pozsonyig.

Csakhogy az ellenfél előcsapatja már elállta az utadat Pozsony felé, s ez a másik ok, amiért Gargót ki kell kerülnöd.

Ez százezer ok, hogy odamenjek! A maroknyi hadammal is, ha beveszem magam a szorosba, ki nem ver onnan tízezer cserepár.

Csakhogy a puskáidhoz hiányzó gyutacsokat még most készíti a **-i gyógyszerész, akinek tegnap éjjel írtam evégett.

Hát te azt hogy tudod, hogy nincsenek gyutacsaim?

Többet is tudok én. Hisz én vagyok a járás rendőrsége.

De az maga, hogy teezttudod, elég ok arra, hogy kihallgatás nélkül főbe lövesselek.

Az az én dolgom. Arról ráérünk beszélni. Hanem maradjunk csak a te dolgodnál. Te nem gondolhatsz addig komoly csatározásra, amíg lőfegyvereid el nem sülnek. A okot azonban, amiért nem fogod Gargót útba ejthetni, hanem a karannói völgyön át fogsz sietni a Vág felé, megtalálod a kezedben levő hírlapnak hátulján, ahol olvashatod öreg betűkkel a tudósítást, hogy a főhadiszállás elhagyta Pozsonyt, s áttevődött Győrbe, neked tehát, ha csatlakozni akarsz, most arra felé kell fordítanod a lovad fejét.

Gorombolyi a fogaival harapta le a csücskéjét annak az átkozott újságnak.

Azután még nagyobb haraggal förmedt Illavayra, aki pedig a fejét sem emelte fel a pamlag kartámlányáról.

Hát már ennek a szolgabírónak mindenben igaza legyen? Hát a tábori kémemet minek fogatta el az úr? minek küldte vissza? hogy merte megkötöztetni?

A Zsiborákot?

Bánom is én, mi a neve? De az én kémem!

Először is, mert az egy országos zsivány.

Hát talán azt hiszi az úr, hogy a tábori kém mesterségére az esztergomi kanonokok közül szokták válogatni az embereket? Az úr ezzel nekem félnapi késedelmet okozott.

Félnapi késedelmet? – kiálta Illavay, s most már felugrott ám a helyéből, s szembeszállt az őrnaggyal. – Talán csak nem bocsáttatta az úr szabadon az én foglyomat?

De igenis, hogy szabadon bocsátottam.

Akkor az úr a legnagyobb bolondságot követte el.

Micsoda bolondságot?

Azt, hogy már most nemcsak én tudom, hogy micsoda harcképessége van az úr dandárának, hanem holnap az ellenfél is tudni fogja.

A két férfi most már, egymáshoz értetve az orrát, mint két veszett oroszlán, ordított egymásra, s most már mind a kettő megurazta egymást, ami nálunk a legöregebb gorombaság.

Illavay aztán odatartá Gorombolyi elé a Zsiboráktól elvett titkos jegyzeteket.

Nézz ide! Micsoda adatokat jegyzett fel a te drágalátos megbízottad. Ebből tudtam meg én is, hány igazi katonád, hány ágyúd van! Gyutacsod nincs. – Az ellenfeled kéme volt az, nem a tied!

Hüh! – kiáltott Gorombolyi, nagyot ütve az öklével saját feje hátuljára, s azzal az ablakhoz rohant. – Fogjátok el azt a gézengúzt! Hozzátok vissza! Megállj, te zsibenyica!

De biz a zsibenyica már nem volt található sehol.

Most aztán elkeseredetten jött vissza Illavayhoz Gorombolyi.

No, barátom (!), most már hát te veress engem vasra és töress apróra; de olyan apróra, mint a mák. Ilyen bolond még nem történt velem soha.

Megesett az ilyen Napóleonon isvigasztalá őt Illavay. – Mégis , hogy félnapi késedelmet okoztam az elfogatásával. Azt hiszem azonban, hogy ennek a fickónak valami más járata is volt ezen a vidéken. Alighanem a gróf gyapjús szekerével volt valami terve.

Úgy! Igaz! Még az a bűnöd hátra van! – szólt Gorombolyi, kapva rajta, hogy mégis csak akad még a keze ügyébe valami, amivel ezt a gonosztevőt lesújthatja. – Hogy merted azt a szentségtörést elkövetni? Rátenni a kezedet egy gyapjús zsákra, ami az állam nevében van lefoglalva; ezért hatesztendei gályarabságra mégy!

Tudnivaló, hogy gályánk sincsen.

Hát nem vettem én el azt, amit az állam lefoglalt: a gyapjút, hanem elvettem azt, amit a tulajdonosa reklamált, az eldugott szekrényt, amire általa fel voltam hatalmazva.

Hol van az a szekrény?

Itt van. A hajdúm ül rajta.

Azt nekem látnom kell. Abban lehetnek államellenes iratok. Ezek a bécsi kamarilla tagjai így szövik, fonják a komplottjaik szálait. Tudnom kell, mi van abban a szekrényben?

A Temetvényi család összes gyémántjai.

Ki mondta? A gróf mondta? Nem igaz.

A leánya mondta.

Pálma mondta? Akkor igaz.

Egyébiránt meggyőződhetel róla. Itt van nálam a szekrényke kulcsa. Behozhatod, felnyithatjuk.

S odaadta neked a gróf a szekrénye kulcsát?

Igen. Azt mondta, hogy a magyar kormánybiztos, ha meglátja, hogy gyémántok vannak a ládában, azt fogja mondani: „Vidd innen, nem akarom őket látni”.

Most kaptalak rajta az első hazugságon! Ezt nem a gróf mondta neked, hanem te mondtad a grófnak. Jól van öreg. Mindegy. Igazad van. Ha gyémántok vannak benne, látni sem akarom. Vidd el a grófnak. Ne szepegjen miattuk. Vigasztald meg, nem viszem el magammal a becses személyét lóháton. Maradjon veszteg. Csiszolgassa krétával az érdemrendeit. Szegény Pálma! – Sohasem fog férjhez menni. – Bolond az apja. Bánja ördög! – No, ölelj meg hát szépen. – Mégiscsak pajtások maradunk. Ha nem te volnál te, most már lógnál! – Szervusz öreg! – Hát aztán igazán azt írta a menyasszonyod, hogy maradj magadnak; van már más! – eredeti dolog. – Hej, ha te azt tudnád, amit én tudok. No, eredj. Most olyan idő jár, amikor az embernek kosarat kapni a leánytól. Majd találkozunk még egyszermikor én tábornok leszek, te meg miniszter. Ilyen emberekből lesznek azok, akiknek otthon maradt a szíve! Addió!

Azzal megölelte a pajtást, és megcsókolta.

Hanem aztán, szolgabíró úr, mindazokról, amiket itt most beszéltünk, egy szót sem ám! Senkinek! Különben lőpor és golyó! Ha az édesapám legkedvesebb fia volna is az úr!

A mellékszobában pedig már végigülte a hosszú asztalt a haditörvényszék.

Hogy ne üljenek ott hiába, Gorombolyi odatett eléjük egy szép zöldmázas korsót.

Itt van, fiúk, egy kis rozsólis, igyátok meg, aztán menjetek dolgotokra.




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by Èulogos SpA - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License