IV. AZ ARANYBÁNYA

… Egyszer voltam a Csetátye Máréban.

Ha rágondolok e látványra, a keblem elszorul annál az eszménél, hogy leírjam, amit láttam. A fantázia összeroskad, mikor mindazt fel akarja emelni, amit az élő látás hozott eléje, s felakad a kifejezés, mikor érthetővé készül tenni azt, ami valóság.

Csak egy hasonlatot találok reá a fogalmak terén.

Képzeljük magunkat egyikébe azoknak az óriási hegyüregeknek, amiket a hold felszíne mutat elénk, miknek nagy távcsöveken keresztül mély, éles árnyakkal körülgyűrűzött aknáiba letekinthetünk. Ezekbe a kietlen, lakhatlan, éjszakai puszta várakba. Képzeljük, hogy a Plutarch fenekén vagyunk, melyről azt hiszik, hogy valaha tűzhányó volt.

A Csetátye Máre egy ilyen óriási üres hegy. Egy rettenetes dóm, melynek csak kupolája hiányzik. A sziklák, mik körfalait képezik, titáni tömegekben egymásnak támogatva, mintha tornyok volnának keresztül-kasul döntve egymásra. Az iszonytató kráter egész fel a száz meg száz ölnyi párkányáig, s le az ezer öles kerületű fenekéig egyetlen fűnek vagy bokornak nem ad helyet; nincs ott egyéb, mint kő. Kolosszok és obeliszkok, gúlák és kockák. Egy-egy kőszál egyenesen függ alá a meredélyről, mintha minden percben leszakadni készülne; századok óta függ ott már. Egy-egy tátongó szakadék végighasítja a falat, s alant mélységes üregben vész el. S az egyik oldalán e szörnyű szikladómnak van egy félredűlt kapunyílás; méltó bejárat a gigászok palotatermébe. Ezen a kapun kitekintve látunk az alant mélyedő völgyből kiemelkedni egy csúcsos hegyet, melyen szinte nincs semmi zöld, csupa kő. De ez a kő mind olyan apróra megtörött darabokból áll, hogy legnagyobb közöttük a felcsillámló ametiszt.

Ez a Csetátye Máre.

S ez a tűz nélküli vulkán, ez a hold körhegyeit utánzó sziklaüreg nem a természet munkája: ez egy emberi alkotás. A rómaiak műve ez. Ez a hegy aranyat tartalmazott; a római hódítók nekihajták a leigázott dák jobbágyokat, s ilyen üreggé vágatták ki a hegyet. A bejáratnál még most is látszanak a véső és kalapács művei, s látszanak a falakon a tűz nyomai. Még akkor lőpor nem volt, a sziklákat megtüzesíték, s aztán ecettel locsolták meg, így repeszték széjjel.

Az a csúcsos hegy, ami ott a völgyből kiemelkedik, mind a széttört kövekből támadt, mikből az aranyat kiszedték. Egy porrá tört hegy.

Egyszer aztán beszakadt a Csetátye Máre csúcsa, s eltemette a bányát. Azt mondják, hogy alant még egyszer olyan mélyre terjed az, mint amennyit a napvilág bejár belőle.

Az eltemetett sziklafolyosókban most is találnak római emlékeket. Az aranyásó rabszolga szabadon bocsátásáról szóló tabula ceramicát, melynek két viaszlapja közé odaszorítva volt még a rabszolga kedvesének hat ágra font emlékhajfürtje.

A körül lakó nép most is aranyat ás, aranyat tör a kőből.

Rettenetes munka az!

Az arany: király! nagyon megszolgáltatja magát. A szikla maga „süket kő”, s csak egyes rétegét híják „érnek”; abban az arany úgy van beszórva, mint a porszem, mint a csillám. Néha évekig kell a süket kőben vágni, míg az ér fel hagyja magát találni, s néha elvész az, nincsen folytatása, s újra kell kezdeni a munkát. Az arany bújósdit játszik: a kereső törhet utána – a sziklán keresztül.

Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik, rostálják, szitálják; egész Veres-patak hosszában ott kótognak a víz hajtotta gépek, mik az aranyat a kőtől elválasztják; hosszú teknők, válúk fenekén marad lenn a drága érc, a tört iszapot vermekbe csalogatják; „csapda”, „tűzhely”, „színpad” a neveik, amiken keresztül kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy hordókban aranyőrlő malmok azt a higannyal összekeverik, míg a higany az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy szarvasbőr zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztülhatol a bőr pórusain, s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen sárga por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyula-Fehérvárra a Csetátye Máre körül aranyásó munkás.

Ezt nevezik tehát aranybányának.

De ne higgyetek a szónak! Nem aranybánya; az éhség tornya ez. Akik itt törik az aranyért a követ, rongydarócban járnak, málékenyeret esznek, fakunyhókban laknak, korán elhalnak; a világ legszegényebb emberei azok.

Másutt van az aranybánya!

A komáromi hadseregösszpontosítás után Timár egyszerre tehetős ember lett, házat is vett a komáromi kereskedők cityjében, a Rác utcán.

Senki sem találta ezt különösnek.

Dicsőült I. Ferenc császárunk arany szavai, úgy hiszem, minden liferáns emlékkönyvébe fel lesznek jegyezve, miket őfelsége egy szegényen maradt élelmezési biztosnak mondott: „az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?”

Hogy mennyit nyert Timár az élelmezésen? azt nem tudhatni, hanem hogy egyszerre nagy úrrá lett, azt látni rajta. Mindenhez hozzáfog, s van pénze elég.

Kereskedőnél, vállalkozónál ez nem tűnik fel. Itt csak az első alapkő letétele nehéz. Az első százezer forintot nehéz megszerezni, ha az megvan, a többi önkényt kínálkozik. Van hitele.

Hanem Brazovics úr egy dologban mégis hitetlen volt.

Azt jól sejté, hogy Timár busásabb osztalékot adott a nyereményből az „illetőknek”, mint amennyit ő szokott, azért nyerte el a szállítmányi kövér vállalatot, amin rendesen ő szokott gazdagodni. De olyan nagyon sokat mégis hogy nyerhetett?

Brazovics úr azóta, hogy Timár felkapott, s önálló úr lett, kereste hajdani hajóbiztosa barátságát, elhívta magához estélyekre, miken Timár igen szívesen szokott megjelenni. Olyankor láthatta Timéát is, ki már néhány szót értett a társalgási nyelvből.

Most már Zófia asszony is szívesen látta Timárt, sőt egyszer félig súgva, félig sikoltva azt mondá Athalie-nak, hogy bizony nem ártana, ha ő is nyájasabb képeket fintorgatna Timárra; mert ez most már gazdag úr, nem megvetendő parti; többet ér három katonatisztnél, akinek semmije egyebe, mint a cifra uniformisa meg az adóssága. Amire aztán Athalie kisasszony azt felelte, hogy „…még nem következik, hogy az apám szolgájához menjek férjhez”. Érthette belőle Zófia asszony a mondat elejét: „abból, hogy az apám a szolgálóját vette el!” ami jól megérdemlett szemrehányás volt Zófia asszonyra nézve: hogyan mert ilyen előkelő kisasszony édesanyjává feltolakodni?

Brazovics úr aztán vacsora végén, mikor egyedül maradtak az asztalnál, elkezdett Timárral poharazgatni. Brazovics úr virtuóz volt az ivásban, ez a szegény fickó pedig sohasem látott még eleget a borból.

Mikor aztán jól benne voltak a barátkozásban, akkor előhozta neki a dolgot nagy mulatságosan.

– Ugyan te, Miska, csak mondd meg igaz lelkedre, hogy tudtál annyit nyerni ezen a prófuntszállításon? Hiszen én is csak próbáltam, és tudom, hogy mit lehet belőle kifacsarni. Én is közé kevertettem a lisztnek a dercét, korpát, malomport; magam is tudom, hogyan kell az ocsút tiszta búza helyett megőröltetni; azt is értem, hogy mi különbség van a rozsliszt meg a búzaliszt között, hanem ennyit, mint te, mégsem tudtam nyerni soha. Micsoda ördögséged volt? Valld meg! Hiszen már megvan.

Timár mélyeket pislantott, mint mikor már az ittas embernek hat lóerő kell, hogy a szeme pilláit fel tudja emelni, s tréfásan, akadozó nyelvvel válaszolt:

– Hát tudja az úr…

– Tegezz már, ha mondom, híjj a keresztnevemen.

– Hát, tudod Tanaszi, a bizony nem volt ördögség. Emlékezel rá, hogy megvettem a Szent Borbála ázott búzaterhét, potom áron, egy forintért mérőjét. Azt biz én akkor nem osztottam szét garasos nyereséggel molnároknak, hizlalóknak, parasztoknak, ahogy a világ hitte, hanem megőröltettem hirtelen, kisüttettem hirtelen, nem került fele pénzembe, mintha a legolcsóbb, legkomiszabb gabonát használtam volna fel hozzá.

– Ejnye, de derék! Mit nem tanulok vénségemre tőled! Te Miska! De hát aztán nem volt rossz az a prófunt a katonáknak?

Mihály nevetett, majd szétprüsszentette a szájába vett bort.

– Hát persze, hogy rossz volt, mint a vesztés! A bizony átkozott rossz volt.

– Hát aztán nem tettek panaszt a Verpflegscommissiónál?

– Mi haszna tettek? Az egész Verpflegscommissio mind a zsebemben volt.

– Hát a várkommendánsnál, a Feldzeugmeisternél?

– Az is mind a zsebemben volt – szólt Mihály, kevélyen ütve zsebeire, amikben annyi nagy úr elfér.

Brazovics úr szemei különös módon szikráztak. Mintha most már veresebbek volnának, mint máskor.

– S az ázott búzából készült kenyeret megetetted a katonákkal?

– Az ám. S a lenyelt kenyér nem beszél!

– Jól van, Miska, jól van; hanem mármost te se beszélj ám; mert még énnekem csak elmondhattad ezt a dolgot, én jóakaród vagyok, hanem ha valami ellenséged meg találja tudni, ugyan megütheted a talpadat érette. Utánamegy ám annak a Rác utcai házad is. Hát erről senki másnak ne beszélj!

Erre Timár, mint a hirtelen felijedt részeg ember, elkezdett rimánkodni Brazovics úrnak, még a kezét is megcsókolta, hogy el ne árulja a titkát, ne tegye szerencsétlenné. Brazovics megnyugtatta szépen, ő nem fog szólni senkinek, felőle nyugodt lehet, csak másnak is el ne mondja a titkát.

Azután előhívta az inasát, rábízta, hogy Timár urat vezesse haza lámpással; ügyeljen rá, hogy valami baja ne történjék az úton, fogja meg a karját, ha szédülni talál.

Az inas azzal jött vissza, hogy Timár urat alig tudta hazavinni, nem ismert rá a maga ajtajára, egy kicsit danolni is kezdett az úton. Otthon aztán lefektették szépen az ágyába, s rögtön elaludt a jó úr.

Timár pedig, amint Brazovics inasa elhagyta, felkelt az ágyból, s egész reggelig leveleket írt. Nem volt ő ittas.

Olyan bizonyos volt afelől Timár, mint a kalendáriomban következő napról, hogy Brazovics nyomban fel fogja adni ezt az egész történetet, s azt is előre tudta, hogy kinek.

Abban az időben, talán most már nem, az volt az államgazdászati főelv, hogy „stehlen und stehlen lassen”. Lopni és lopni hagyni.

Nyugodalmas, békeszerető irányelv.

Hanem ennek a jó szisztémának is volt egy ellensége, egy francia irányelv. Hiába, az a francia csak mindenben ellensége a németnek.

Ez pedig az, hogy „ôte toi, que je m’y mette.”

Szabadon fordítva: „eredj onnan, hadd lopok már én is!” Az egyes kormányzati udvari rangok versenytársai voltak egymásnak, s aszerint, amint egyik-másik a fejőstehenet maga felé fordítá, iparkodtak annak a szarvaival a fejőt megökleltetni, s visszavitatni a bona vaccát a maguk reszortjának.

Ott volt a három udvari kancellária, – azután az allgemeine Hofkammer für Finanz- und Handelsangelegenheiten, azután az oberste Justizstelle, azután a Hofkriegsrath, azután a Censur- und Polizeihofstelle, azután a geheime Haus-, Hof- und Staatskanzlei, végül a Generalrechnungsdirectorium.

Mármost azután csak az volt a bölcsek köve, kitudni, hogy az egymásba bonyolult maschineriának melyik kerekét kell megmozdítani, hogy az a láda felnyíljék, amelyikbe bele szabad markolni a becsületes állampolgárnak. Mi van kapni való? és hol? és kinél? és mi segítséggel, és mi oknál fogva, és mi módon és mikor? És hogy ki barátja és ki ellensége ott a másiknak? és hogy kinek mi szenvedélye van? és hogy ki az, akin egyben meg másban minden megfordul.

Ez a fő-fő tudomány.

Az sem volt tehát Timárra nézve meglepetés, midőn néhány nap múlva a Brazovicsnál töltött estélyezés után felhívatták a várba, s ott egy úr, aki magát Oberstfinanzgeheimrathnak címezte, azt adá tudtára, hogy itt fog maradni egyelőre szigorú vizsgálati fogságban, a kulcsait pedig adja át, hogy iratai és könyvei lefoglaltassanak.

Nagy esemény lett ebből.

Timár titka az allgemeine Hofkammer für Finanzennek lett beárulva. Ez mindig versengésben volt a Hofkriegsrath vezetőivel. Most csatányos alkalom kínálkozott felderíteni a titkos borzalmakat, amik e testület keblében elkövettetnek, s elragadni tőle az egész katonaélelmezési reszortot. Pártolta a támadást a három udvari kancellária is, a Hofkriegsrathot csak a Polizeihofstelle védelmezte, végre eldönté ellene az ügyet a Staatskanzlei, s rögtön ki lett küldve egy commissio, melynek utasításul adatott, senkit nem kímélni, az egész Verpflegscommissiót felfüggeszteni, kommendánst, tábornagyot maga elé idézni, liferánst elfogatni, kriminál-inquirálni, és mindent kideríteni. Hiszen a följelentésben olyan világosan adatolva volt minden körülmény.

Ha csak egy harapás dohos kenyér kisül Timárra, jaj neki örökre.

De nem sült ám ki semmi.

Nyolc napig dolgozott a commissio éjjel-nappal. Tanúkat hallgattak ki, esküdtettek, vallattak, segítségül hívták a vármegyét; senki sem vallott Timár ellen.

Minden vizsgálatból az derült ki, hogy Timár az egész ázott hajóterhet szétosztotta a molnároknak, a földészeknek, gyárosoknak, hizlalóknak; hogy egy kanálnyi abból a katonák számára készült kenyérbe nem keveredett. Elővették magukat a katonákat, azok is mind azt vallották, hogy soha jobb kenyeret nem kaptak, mint amivel Timár tartotta őket két hétig. Egyetlenegy vádoló, egy terhelő tanú nem állt elő ellene, annál kevésbé lehetett azután a katonai hatóságokat megvesztegettetéssel gyanúsítani. Hisz ők annak adták a vállalatot, ki legolcsóbb áron legjobbat adott. Utóbb még ezeknek állt följebb. Sértve érezték magukat e vizsgálat által, fenyegetőztek, kardjaikkal csörömpöltek, utoljára a kelepcébe jutott commissio ijedtében revocált, rehabilitált, és szökve szökött Komáromból; Timárt pedig nagy bocsánatkéréssel ereszték szabadon, s kimondták rá, hogy hiszen ez arany ember!

Mikor szabadon bocsáták, Kacsuka úr volt a legelső, aki sietett őt üdvözölni, s mindenki előtt nagy tüntetéssel szoríta vele kezet.

– Barátom! Most ezt a dolgot nem szabad abbahagynod! Ezért neked fényes elégtételt kell nyerned. Képzeld, még engem is gyanúsítottak, hogy meg voltam vesztegetve. Eredj fel Bécsbe, s követelj elégtételt. A feladót példásan meg kell büntetni. S ezentúl (ezt már súgva mondá) biztos lehetsz felőle, hogy minálunk ugyan senki többet ki nem fog ütni a nyeregből. Most üsd a vasat!

Timár azt mondta, hogy foga tenni.

És mikor Brazovics úrral összejött, annak is azt mondta. Brazovics úr szörnyen sopánkodott azon a méltatlanságon, ami Miska barátját érte. Ugyan ki lehetett az a gonosz ember, aki őt így bevádolta?

– Már hiszen akárki volt – fenyegetőzék Timár –, az meg fogja ütni a talpát! S fogadom, hogy ha háza van Komáromban, az utána megy ennek a tréfának. Holnapután megyek fel magam Bécsbe, s elégtételt követelek az udvari kancelláriánál.

– Eredj, eredj! – mondá neki Brazovics, s utána gondolá: én is ott leszek!

S egy nappal hamarább felment Bécsbe, mint Timár.

S ott aztán régi összeköttetéseinél fogva úgy elkészítette számára az utat, (igaz, hogy pogány pénzébe került!), hogy Timárnak csak bele kellett lépni a labirintusba, és soha ki nem találni belőle többet. Az udvari kancelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik a dolgát az oberste Justizstellehez, az belekeveri a Polizeihofstellet, az belekergeti a geheime Staatskanzleibe; a vigyázatlan ember lassankint dühbe jön, meggondolatlan szavakat ejteget el; még majd talán ki is nyomatja az esetet, akkor nyakon csípi a Hof-Censurstelle; elvégre ő fog könyörögni, hogy eresszék el, és soha többet egyik Hofstellenek is az ajtókilincséhez az életben hozzá nem nyúl.

Hát csak hadd menjen a maga igazságát keresni, ha bolond.

De Timár nem volt már bolond.

Rég túljárt ő már tanácsadóinak az eszén. Mind a kettőén. Az első lépéssel fel volt szabadítva a kedélyében rejlő furfang.

Ravasz lett, amióta azt az első lépést magára hagyta erőltetni, s tudta már, hogy sohasem azt kell mondania, amit tenni akar.

Olyan az, mint a női szemérem. Az első bukásig tiszta, tudatlan, ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem amint azon általesett, akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély, s nem kell neki többé tanító; tud már mindent; sőt újakat is tud kitalálni.

Timár akkor is engedé már sejtetni, hogy milyen talentum lakik kedélyében, midőn a hivatalos üldözést kijátszotta Pancsovánál; csakhogy ez még akkor egy más ember érdekében történt; neki semmi haszna nem kínálkozott abból. Tette, ami rá volt bízva. Rászedte az üldözőket.

Most már saját érdekében tett.

A talált kincsek birtokában, kellett magának jogcímeket szereznie, amik mellett a világ előtt mint gazdag ember megjelenhessen. Azt kellett színlelnie, hogy ő szerencsés vállalkozó.

Az első vállalatánál már roppant pénzösszeget nyert.

Ha a világ azt hiszi, hogy csempészet volt a nyeresége: az a kisebbik baj. Bebizonyítani nem lehet, mert nem igaz. Ő annyit költött az élelmezési vállalatra, hogy alig maradt rajta haszna. De házakat, hajókat vehetett, s arannyal fizethetett: és mindenki azt hitte, a vállalatán nyeré azokat.

Neki ürügy, cím, látszat kellett arra, hogy Ali Csorbadzsi kincseivel lassankint a világ elé jöhessen.

Mit tett tehát, mikor Bécsbe felment?

Timárnak elégtételt kelle követelni a Hofkammeren; s e tekintetben számíthatott a Hofkriegsrath gyámolítására. Komáromi pártfogóitól voltak ajánlólevelei a legbefolyásosabb urakhoz.

Ő tehát azt tette, hogy a ládája fenekén hagyta az ajánlóleveleket mind, s elment egyenesen a Hofkammer főnökéhez, attól kért kihallgattatást.

A miniszternek tetszett az, hogy ez az ember nem kerül az ablakra, hanem mindjárt az ajtón jön be. Bebocsáttatá.

A miniszter úr simára borotvált arcú, magas férfi volt, tiszteletgerjesztő kettős állal, szigorú szemöldökkel és kopasz tarkóval; mellén nagyszámú érdemjelek voltak; két kezét hátratette a frakkja szárnyai alá, mikor azt a halandó embert azzal a hosszú bajusszal maga elé bocsátá. Timár egyszerű fekete magyar ruhát viselt.

Az első kérdése őexcellenciájának Timárhoz ez volt:

– Miért nem köt az úr kardot, mikor audienciára jön?

– Nem vagyok nemesember, kegyelmes uram.

– Úgy? – Ön azért jött hozzám ugyebár, hogy az ön ellen elrendelt befogatás és vizsgálat miatt elégtételt kérjen?

– Távol van tőlem, kegyelmes uram – felelt Timár. – A kormány kötelességét teljesítette, amidőn egy alaposnak látszó feladás miatt egész szigorával lépett fel nemcsak énellenem, hanem nálamnál nagyobb urak ellen is. Minthogy nemesember nem vagyok, még a primae nonus megsértése miatt sincs okom gravaminálni. Ellenben nagy köszönettel tartozom mind a feladónak, mind a vizsgáló bíróságnak azért, hogy e szigorú vizsgálat által kiderítette azt, hogy tiszta kézzel bántam a rám bízott vállalattal.

– Ah! tehát ön nem szándékozik elégtételt keresni feladója ellenében?

– Sőt károsnak tartanám azt, mert ezáltal elriasztatnék más igaz ember is, ki valódi visszaéléseket jelent föl. Az én becsületem helyre van állítva; a bosszúállás nem természetem. Azonfelül is se időm, se kedvem hozzá. Ami megtörtént, az legyen elfeledve.

Már erre a szóra az egyik kezét elővette az excellenciás úr a frakkszárny alul, hogy Timár vállát megveregesse vele.

– No, hallja ön, ez öntől igen praktikus nézet. Ön azt tartja, hogy nincs ideje megtorlási processzusokban ide-oda szaladgálni. Egészen okos felfogás. Tehát mi célból jött ön hozzám?

– Egy ajánlattal.

– Ah, egy ajánlattal?

– Melyhez kegyelmes uram pártfogása szükséges rám nézve.

A kegyelmes úr ismét eldugta a kezét a frakkszárny alá.

– Van a koronának egy uradalma az illír határőrvidéken Levetincen.

– Ah, hum! – hápogott a magas úr, s nagyon összeráncolta a homlokát. – Mit akar ön ezzel?

– Azon a tájon szoktam járni mint gabonabevásárló biztos, s így jutottam a helyzet ismeretéhez. Az uradalom áll 30 ezer holdból, melyet holdankint 40 krajcár haszonbérért Silbermann bécsi bankár bérelt ki a kormánytól. A szerződés kötése a Hofkammer jogaihoz tartozik, a befolyó haszonbérrel pedig a Hofkriegsrath rendelkezik. Ez húszezer forint. Silbermann az uradalmat három részre osztva albérlőknek adta ki, akik holdankint egy forintot fizettek neki.

– No igen. Hiszen őneki is kellett nyerni valamit.

– Természetes. Az albérlők viszont a környékbeli lakosoknak osztották ki apróbb részletekben a földeket természetben fizetett osztalékért. Most azonban két egymás után következett rossz évben, különösen az ideiben, a nagy aszály miatt a bánáti föld nem adta meg a vetőmagot. A földészeknek nem termett semmi; azok az albérlőknek nem adhattak semmit, az albérlők a főbérlőnek nem fizettek semmit, s a főbérlő, hogy szerződésétől meneküljön, kridát mondott, s az idei bérlettel adós maradt.

Már erre a szóra mind a két keze előjött a kegyelmes úrnak a frakkszárnyak alul, elkezdett magyarázni a tíz ujján.

– Igen, mert olyan fényt űzött, mint egy fejedelem, a semmirekellő! Kérem, nyolcezer forintos lovakat tartott, azokon kucsírozott. Most licitálják őket. Én excellenciás úr vagyok, de nem vagyok képes nyolcezer forintos lovakat tartani.

Timár úgy tett, mintha nem jegyzett volna meg semmit. Folytatá:

– A Hofkammer most nem kapja meg a haszonbért, mert nincs miből egzekválni; bérlőnek, albérlőknek feleségeik vannak, s minden vagyonuk az asszonyuk hozománya. A hiányzó húszezer forint pedig a Hofkriegsrath pénztárából hiányzik. S úgy tudom, hogy a Hofkriegsrath most azt a Hofkammerrel akarja megfizettetni.

Őexcellenciája most a burnótszelencéjét nyitá fel, s amíg két ujja hegyével belenyúlt, fél szemmel a beszélőn igyekezett keresztülnézni.

– Az én legalázatosabb ajánlatom tehát ez – folytatá Timár, elővonva zsebéből egy összehajtott iratot. – Én kibérlem tíz évre a levetinci uradalmat azért az árért, amit az albérlők fizettek a főbérlőnek, tehát egy forintért holdanként.

– Hm! Ez szép.

– Az új bérlet, mivelhogy most november végén vagyunk, már