VIII. TIMÉA

„Hogy hever a porban a menyasszonyi köntös!…”

A menyegző helyett következett a halotti tor.

S a menyasszonyi hímzett öltöny helyett jött a gyászruha.

Az a fekete szín, amiben a szegény és a gazdag egyenlővé lesz. Athalie és Timéa egyforma ruhát kapnak: feketét.

S ha még a fekete ruha viselésből állna a gyász!

De Athanáz rögtöni halálával a balsors egész vészmadárserege lepte meg a házat, mint ahogy nagy téli zivatar előestéjén végig ülnek a háztetőn a fekete varjak…

A legelső hollókárogás az volt, hogy a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt; még csak a temetési szertartáson sem jelent meg, hogy az ájuldozó menyasszonynak karját nyújtotta volna, mikor az a koporsót a temetőig kíséri; mert ebben a kis városban megkívánják a gyászolóktól, hogy akár úr, akár szegény: alázatos, fedetlen fővel kísérje gyalog a temetőig a maga halottját.

Akadtak is, akik ezért Kacsuka urat nagyon megrótták, és nem tartották golyómentes mentségnek azt a praktikus indokolást, miszerint Brazovics úr nem tartván meg a maga feltételét, a százezer forintnyi hozomány előre átadását, a vőlegény is jogosan föloldva érezheté magát kötelezettségei alul. Az emberek elég szűklelkűek ilyen visszalépésre nem fogadni el semminemű mentséget.

A hollók pedig egyre jöttek a Brazovics-ház tetejére. Hitelezők követelték vissza kölcsöneiket.

S akkor az egész kártyavár összeomlott.

A legelső hitelező szavára, aki a per útjára vetemedett, semmivé volt téve az egész Brazovics-ház. A hógörgeteg megindult, és meg nem állt a lejtő aljáig. Kiderült, hogy igaz volt, amit a menekülő vőlegény sejtett: Brazovics úr üzlete úgy össze volt bonyolítva hasznosnak látszó s kárt vető vállalatokkal, hibás számításokkal, titkolt tartozásokkal és képzelt nyereségekkel, hogy a rendbeszedés alkalmával nemcsak elégtelen volt az összes vagyona az igények kielégítésére, de kiderült, hogy még olyan összegeket is elköltött, amik hitbuzgalmára, becsületére voltak bízva: árvák vagyonát, eklézsia alapítványtőkéit, kórházak pénzét, biztosai kaucióösszegét, községi hitbizományokat; még a ház tetején is túlcsapott az ár, s ez az ár tele volt sárral, iszappal – gyalázattal.

Timéa is elveszté minden vagyonát. Az árva bizománya nem volt betáblázva semmi fekvő birtokra.

Akkor aztán jöttek mindennap a prókátorok, a szenátorok, a foglaló bírák; lepecsételtek minden szekrényt, bútort a háznál, és nem kérdezősködtek a finnyás úrhölgyektől, mikor szabad látogatást tenni, hanem berontottak a napnak minden órájában, keresztül-kasul gázoltak a szobában, és szidták, átkozták az elhunytat a gyászoló hölgyek hallatára, nem kérdezve, hogy szabad-e itt fennhangon beszélni. És sorba vették, amit a háznál találtak, becsülgették, mit ér ez meg amaz: a képek rámástól vagy ráma nélkül, s a menyasszonyruha a menyasszony nélkül.

És aztán kitűzték a határidőt, még a kapura is kiragaszták, amikor hatóságilag el fognak árverezni mindent, bizony mindent, még azt a szép hímzett menyasszonyi ruhát is. És aztán a házat magát, s mikor az el lesz adva, akkor az eddigi lakók mehetnek, amerre látnak, és a szép Athalie nézhet fel az égre, és kérdezheti, hogy hová fogja ő ezentúl a fejét lehajtani.

De hová is hajtsa le a fejét Athalie?

Egy bukott csalónak az árva leánya, akinek mindenét elvették, még a jó hírnevét is, s akinek nem maradt egy jóakarója a világon; még saját maga sem.

Mindabból, ami kincse volt, csak két becses értéke maradt meg, miket elrejtett a lefoglalás elől: egy kalcedon szelence és a visszaküldött jegygyűrű.

Azt a kalcedon szelencét eldugta öltönye zsebébe, s aztán éjszaka, mikor egyedül maradt, elővette azt, és nézegette a benne levő kincseket.

Azok a kincsek mindenféle mérgek voltak. Az egész gyűjteményt egyszer olaszországi útjában szerezte Athalie, bizarr szeszélyből. E kincs birtokában dacos lett. Azt képzelte magában, hogy a legkisebb megkeserítésre képes volna magát megölni. Ez a képzelet zsarnokká tette szülői és szeretője irányában. Ha mindent kedvére nem tesznek, itt a méregszelence, csak válogatni kell belőle, melyik öl hamarább; őt halva fogják találni.

Most azután itt volt a nagy kísértet! Előtte állt a kétségbeejtő élet egész vigasztalan sivatagával. Az apa koldussá tette gyermekét, s a szerető elhagyá menyasszonyát.

Athalie ágyából fölkelve, nézegeté a fölnyitott szelencét, és válogatott a különféle mérgekben.

És akkor tudta meg magáról, hogy fél meghalni! Nincs még szívében az az erő, ami a sírba elvezet.

Elnézi magát merengve a tükörben. Milyen szép! Nincsen bátorsága annyi szépséget elpusztítani.

Becsukja a szelencét, s eldugja újra. Nem képes ő azon mérgek közül egyet is bevenni.

Előveszi a másik drágaságot: a jegygyűrűt. És abban is méreg van.

Még pusztítóbb méreg. Ez lelkét öli meg. És azt a mérget az ittasságig meri felszívni. Ő szerette azt az embert, akinek ezt a gyűrűt adta. Nemcsak szerette: szerelmes volt bele.

A méregszelence rossz tanácsokat ád, a gyűrű még rosszabbakat.

Athalie elkezdi öltönyeit fölszedni. Senki sincs már, aki segítsen öltözködésében, minden cseléd ott hagyta már a házat. Zófia asszony és Timéa a cselédszobában alusznak; a dísztermek ajtaján a bíróság pecsétje van. Az alvókat nem költi fel Athalie, hanem felöltözik egyedül.

Mennyire haladhatott az éj, nem tudja; a pompás állóórákat senki sem húzza már fel, amióta tudva van, hogy azokat is árverezni fogják. Ki reggelt, ki délutánt mutat.

Mindegy, akárhány az óra, Athalie megkeresi a kapukulcsot, s kilopózik egyedül a házból; nyitva hágy maga után minden ajtót. Kit lopnak meg?

És azután nekiindul egyedül a sötét utcának. Pedig a komáromi utca akkori időben becsületesen sötét utca. A Szentháromság szobra előtt pislog egy lámpa, a másik meg a városháza kapujában, harmadik a főőrhelyen: több nincs.

Athalie az „Anglia” felé siet. Az pedig rossz hírben álló hely. Egy sötét liget a város és a vár között, hol éjente hajléktalan némberek, festett arccal, kuszált hajjal bujdokolnak, ha a „kis piaci” lebujokból kiverték őket. Athalie bizonyosan fog ilyen némberekkel találkozni, ha az „Anglia” mellett elhalad. Nem irtózik ő most azoktól. Az a méreg, amit abból az aranykarikából átszítt, félelmetlenné tette a találkozást e tisztátalan alakokkal. A sártól csak addig fél az ember, amíg egyszer bele nem lépett.

Az „Anglia” szögleténél katona őr áll. Annak a figyelmét ki kell kerülni, hogy rá ne kiáltson a közeledőre: ki vagy?

A szögletháznak oszlopos folyosója van a piac felől; az ott nappal a kenyéráruló kofák helye. E folyosó oltalmában haladt végig Athalie. Siettében megbotlott valamiben. Egy rongyos némber feküdt keresztben a folyosón: részeg volt. A megrúgott félállat csúnya káromkodással fogadta Athalie-t. Ő pedig keresztüllépett rajta, s nem törődött vele.

Könnyebben érezte magát, mikor a szögleten bekanyarodott az „Angliá”-ba, s eltűnt előle a főőrhely lámpája is, s a fák sötétjében találta magát.

Az orgonabokrok közül egy ablak világa csillámlott elő. Athalie-t e csillám vezette. Az volt a kapitány lakása.

Athalie megragadta az oroszlánfejű kopogtatót a kétfejű sasos kapu kisajtaján; reszketett a keze, mielőtt halk koccintást tett volna vele. Megtette.

A zörgetésre előjött a tiszt szolgája, s kinyitá az ajtót.

– Itthon a kapitány? – kérdé Athalie.

A fickó vigyorogva inte, hogy odabenn van. Sokszor látta ő Athalie-t. Sok szép húszas érte a tenyerét e szép kezekből, mikor ura nevében virágcsokrot, korai gyümölcsöt vitt ajándékba a szép kisasszonynak.

A kapitány fenn volt még, és dolgozott.

Szerény bútorzatú szobája volt, semmi fényűzés benne. A falakon térképek, asztalain könyvek és mérnöki eszközök; rideg katonás egyszerűség lepi meg a belépőt, s azonfelül az a pipafüstillat, ami bevette már magát bútorba, könyvekbe, még a padlóba is, s akkor is kesereg, mikor már nem pipáznak.

Athalie sohasem látta még a kapitány szobáját. Az a szállás, amelybe a menyegző napján kellett volna őt a vőlegénynek vinnie, az bizony másképpen volt berendezve, de azt még aznap lefoglalták a benne levő bútorokkal együtt a hitelezők. Ide csak néha az ablakon át tekintett be Athalie, mikor délutánonkint a Platzmusik alatt anyja kíséretében ezen végigsétált.

Kacsuka úr nagyon meg volt lepetve. Nem várt női látogatást; ibolyaszín egyenruháján fölül három gomb a katonai szabályok ellenére ki volt gombolva, sőt még lószőr kravátliját is levetette, úgy dolgozott.

Athalie megállt az ajtóban, és lecsüggeszté karjait, és aláhajtá fejét.

A kapitány odasietett hozzá.

– Az istenért, kisasszony! Mit tesz ön? Hogy jön ide?

Athalie nem tudott szólni; hanem odaborult a keblére, és zokogott keservesen.

A kapitány pedig nem ölelte őt meg.

– Üljön le, kisasszony – szólt, Athalie-t az egyszerű bőrpamlaghoz vezetve, s azután legelső gondja volt a kapitánynak a levetett lószőr kravátlit felkötni nyakára, s a nyitva maradt egyenruhát állig begombolni. Azután egy széket vont a pamlag elé, arra ült le Athalie-val szemközt.

– Mit tesz ön, kisasszony?

Athalie letörlé könnyeit, s ragyogó szemeivel hosszasan nézett a kapitány szemeibe, mintha előbb azt kísérlené meg, hogy szemeivel mondja el neki, miért jött ide. Vajon nem érti-e meg?

Nem, az nem értette meg.

S mikor aztán meg kellett szólalnia, olyan reszketés fogta elő, hogy alig lehetett megkülönböztetni hangján, mi a nyögés, mi a szó.

– Uram! Míg boldog voltam, ön nagyon jó volt hozzám. Maradt még önnél e jóságból valami?

– Igen, kisasszony – szólt Kacsuka hideg udvariassággal. – Én önnek örökké tisztelője, barátja maradok. A szerencsétlenség, mely önt érte, engem is ért, mert együtt vesztettünk el mindent. Én is kétségbe vagyok esve amiatt, mert nem találok egy mentő gondolatot, mely porrá lett reményeim újra megvalósultához elvezessen. Életpályám, melyen előmenetelemet várom, olyan szigorú föltételeket ír elém, amiket teljesíteni nem tudok. Nálunk szegény embereknek nősülni nem szabad.

– Tudom – szólt Athalie –, nem is arra akartam önt emlékeztetni. Mi most nagyon szegények vagyunk, de sorsunk fordulhat még jobbra. Atyámnak van egy gazdag nagybátyja Belgrádban, akit örökölni fogunk, s akkor ismét gazdagok leszünk. Én várni fogok önre addig, várjon ön is énrám. Vegye vissza jegygyűrűjét, vigyen el az anyjához, hagyjon nála mint jegyesét; én várni fogok önre, amíg ön értem jöhet, s addig engedelmes leánya leszek az ön anyjának.

Kacsuka úr akkorát fohászkodott, majd elfújta a gyertyát, s az asztalra letett cirkalmat vette kezébe.

– Hja, kisasszony, az lehetetlen. Ön az én anyámat nem ismeri. Az egy nagyravágyó nő, összeférhetlen természet. Maga is szűk nyugdíjából él, és nem szeret senkit. Ön nem is sejti, mennyi viszálykodásom volt nekem az anyámmal szívviszonyom miatt. Ő egy született baronesse, s ez összeköttetésbe nem egyezett soha. Esküvőnk napjára sem jött el. Őhozzá én kegyedet nem vihetem. Én kegyed miatt dacoltam az anyámmal.

Athalie keble lázasan lihegett; arca ki volt gyulladva; most mindkét kezével megragadá hűtlen vőlegénye bal kezét, melyről a jegygyűrű hiányzott, s ezt súgá neki, nehogy a falak meghallják, s a könyvek tovább susogják:

– Ha ön dacolt énmiattam az anyjával, dacolok én ön miatt az egész világgal.

Kacsuka úr nem nézett a szép hölgy mindent mondó szemeibe; hanem a kezébe vett cirkalommal csinált mértani ábrákat az asztalon, mintha a sinusok és cosinusok feladványaiból akarná megtudni, mi különbség van az őrültség és a szerelem között.

A leány tovább suttogott:

– Én már olyan mélyen vagyok megalázva, hogy semmi gyalázat nem süllyeszthet alább. Nincs semmi vesztenivalóm többé a világon, egyedül ön. Már megöltem volna magamat, ha ön nem volna. Nem vagyok a magamé, az öné vagyok. Parancsoljon velem, hogy mi legyek önre nézve. Elvesztettem az eszemet, és nem bánom. Öljön meg, ha akar, és én nem fogok szisszenni.

Kacsuka úr e szenvedélyes szavak alatt kicirkalmozta, hogy mit feleljen.

– Athalie kisasszony, én egy őszinte szót fogok kegyednek mondani. Ön tudja, hogy én becsületes ember vagyok.

Ezt nem kérdezte tőle Athalie.

– Becsületes, lovagias ember egy hölgy balsorsát nem használhatja fel alacsony szenvedélyek kielégítésére. Én kész vagyok kegyednek egy jó tanácsot adni, mint jó barátja, mint véghetetlen tisztelője. Kegyed azt mondá, hogy van Belgrádban egy nagybátyja. Menjen le ahhoz. A vér szerinti rokona, kell, hogy szívesen fogadja. Én lovagi szavamat adom, hogy nősülni nem fogok, s ha ismét találkozni fogok kegyeddel, mindig azt az érzelmet fogom kegyed iránt táplálni keblemben, amit most és évek óta.

Kacsuka úr nem hazudott, amikor ezt a fogadást tette.

Hanem abból, amit az arca mutatott e percben, Athalie azt olvasá ki, amit nem mondott el: azt, hogy most és évek óta nem szereti őt a kapitány, hanem valaki mást szeret; s ha az a más is szegény, koldussá tett leány, akkor a kapitánynak elég oka van lovagi szavát adni, hogy nem nősül meg.

Ezt olvasá ki Athalie egykori vőlegénye hideg tekintetéből.

És akkor valami villant át agyán. A szemei is villámlottak hozzá. Azt kérdezé a férfitől:

– El fog ön holnap jönni hozzám, hogy elkísérjen Belgrádig nagybátyámhoz?

Kacsuka úr sietett válaszolni:

– Elmegyek. De most távozzék ön haza. Kísérte önt idáig valaki?

– Egyedül jöttem.

– Minő merészség! Ki fogja visszakísérni?

– Ön nem teheti azt! – szólt Athalie keserűen. – Ha valaki meglátna bennünket ez órában együtt, minő gyalázat volna az – önre nézve! Nem félek. Hiszen nincs már semmim, amit elvegyenek tőlem.

– Inasom fogja követni.

– Ne tegye. Az őrjárat elfoghatná szegényt, közkatona nem járhat a takarodó után az utcán. Majd hazatalálok egyedül. Tehát holnap!

– Reggel nyolc órakor ott leszek.

Athalie magára burkolta fekete köpenyét, s elsietett, mielőtt Kacsuka úr kinyithatta volna előtte az ajtót.

Úgy tetszett neki, mintha a kapitány, azután, hogy ő az ajtón kilépett, kardját felkötni sietett volna; talán messziről akarja kísérni? Az Anglia szögletén megállt; nem jött utána senki.

Sietett a sötétben hazafelé.

És siettében egy tervet főzött agyában. Csak egyszer egy kocsin üljön vele a kapitány, csak egyszer Belgrádig elmenjen vele, akkor azután látni fogja, hogy semmi hatalom meg nem szabadítja őt többé.

Az oszlopos ház hosszú folyosóján végighaladva, ismét megbotlott abban a némberben, aki ott feküdt a kövön. Most már fel sem ébredt az rá, nem is káromkodott. Milyen jó álma van a nyomorultnak.

Hanem amint házuk ajtajához ért Athalie, ott az a gondolat zsibbasztá meg egyszerre lángoló lelkét, hogy hátha a kapitány csak azért sietett megígérni a Belgrádba kísérést, hogy meneküljön jelenlététől; hátha el sem fog jönni holnap, se nyolc órakor, se később?

E gondolat denevérei röpködtek feje körül, amint a sötét lépcsőn felbotorkázott, amint a sötét tornácon végigtapogatózott. „Hátha nem jön el!”

Kínzó féltés izgatta idegeit.

Az előszobába érve, keresé a sötétben az asztalon hagyott gyertyát és gyújtószert. Ahelyett egy kés akadt a kezébe.

Egy csontnyelű, éles konyhakés.

Az is jó világosság a sötétben.

A kést szorította marokra, s úgy ment végig a sötét szobákban.

Fogai összeverődtek.

Az járt a fejében, hogy ha ő most azt a kést annak a fehér arcú leánynak, amint az ott alszik mellette a másik ágyban, a szívébe verné, akkor aztán otthon volnának mind a ketten. Őt is kivégeznék, s megtalálná a kijárást a világból.

Ah! csak egy döfés kellene azzal a késsel, oda, ahol az a fehér alak azon a fehér vánkoson alszik.

Csakhogy az nem alszik ott.

Athalie akkor tért magához, mikor hálószobájába lépve, Timéa ágyához lépett, s eszébe jutott, hogy hisz az kinn alszik most a cselédszobában Zófia asszonnyal együtt.

Ekkor aztán kiejté a kést kezéből, és utolérte a rettegés. Most kezdé érezni, hogy milyen egyedül van; és milyen sötét van körös-körül, és lelkében is olyan sötétség.

Leveté magát ruhástól az ágyára, és azt akarta, hogy imádkozzék.

De az imádság helyett az az egyiptomi istencsapásokról írt vers jutott eszébe, melyet a gyermek mondott el félelmében a menyegzőnap előtti éjszakán, s melyért őt úgy kinevette. Annak a versei csengtek fülében: vértavak, hideg békák, sáskasereg, kőeső, dögvész, fekélyek!

„Sűrű sötétséggel ég, föld befedetett.”

„Végre mind meghala, ki elöl született.”

S ha behunyta is a szemeit, ugyanazok a képek jöttek eléje, s mikor elnyomta is a kábító álom, ugyanazok az álomképek gomolyogtak körülötte: vértavak, hideg békák, sáskafelhők, kőeső, dögvész, fekélyek, nyúló, tapadó, ólomnehéz sötétség, elsőszülöttek legyilkoltatása!…

A mély, bágyasztó álomból dobpörgés ébreszté fel Athalie-t.

Éppen az volt az álma, hogy egy ifjú hölgyet, ki vágytársnőjét meggyilkolta, a vesztőhelyre visznek, ott térdel már a vérpadon, a pallos ki van már húzva ellene, a bíró az ítéletet olvassa fel: „Istennél a kegyelem!” s aztán pördül a dob… Erre fölébredt.

Az árverési dobszó volt az.

Kezdődött a hivatalos kótyavetye.

Ah! ez még a pallosütésre jelt adó hangnál is szomorúbb.

Hallani azt, hogy kiáltják ki utca hallatára egymás után az ismerős, a megszokott, a megszeretett tárgyakat, miket még tegnap sajátjának nevezett: „először, másodszor! ki ád többet érte?” S aztán „harmadszor!” a dob rápördül, s már leütött a pallos!

S újra következik a másik: „először, másodszor! ki ád többet érte?”

Athalie felvette gyászruháját, csak azt az egyet hagyták meg neki, s ment – valakit keresni. Az egész háznál csak anyja és Timéa voltak még, akiket fölkereshetett. Azok a konyhában lehettek most.

Azok rég ébren voltak, rég felöltöztek már.

Zófia asszony vastag volt, mint egy kád.

Azt tudva, hogy a rajta levő ruháját senkitől sem kobozzák el, felvett magára valami tizenkét öltözetet, egynehány szalvétát és ezüstkanalat is eldugott a zsebébe. Alig tudott tőle mozogni. Timéa mindennapos öltözetében volt, egyszerű, de szegényes viseletben. Tejet és kávét forralt a tűzhelyen a család számára.

Zófia asszony, mikor meglátta Athalie-t, nagy sikoltozásra fakadt, és nyakába borult.

– Jaj, édes kedves szép leányom! Mivé lettünk, mi lesz belőlünk! Bárcsak soha meg ne értük volna ezt a napot! Ugye, erre a csúnya dobszóra ébredtél fel?

– Nincs még nyolc óra? – kérdezé Athalie. A konyhaóra még járt.

– Dehogy nincs, dehogy nincs! Hiszen kilenc órakor kezdődik a licitáció; hát nem hallod?

– Nem keresett bennünket valaki?

– Dehogy keresett, dehogy keresett! Ugyan ki keresne bennünket ilyenkor?

Akkor aztán Athalie leült a konyhapadra. Ugyanarra a kis falócára, amelyiken Zófia asszony mesélt Timéának a szép menyegzői szertartásról.

Timéa elkészítette a reggelit, megpirította parázsnál a zsemlyeszeletkéket, s megterített a konyhaasztalon a két úrnő számára.

Athalie rá sem hallgatott a kínálásra, pedig Zófia asszony ugyan szívesen kínálta.

– Igyál, kedves egyetlen szép leányom! Ki tudja, holnap ki ád nekünk kávét? Minden ember ellenségünk lett; minden ismerősünk szid, átkoz bennünket. Hová leszünk, hová leszünk?

Hanem azért ő csak megitta a maga csésze kávéját.

Athalie pedig a belgrádi útra gondolt s a várt útitársra.

Zófia asszonynak sajátszerű öngyilkolási és könnyen meghalási gondolatai voltak.

„Bárcsak ennek a kávénak a fenekén egy gombostű volna, az a torkomon fennakadna, s megfulladnék bele.”

Majd meg az a kívánsága jött, hogy bárcsak az a vasaló onnan a polcról leesnék, mikor ő éppen alatta megy, s éppen az ő feje búbjára esnék. Azt is igen szívesen vette volna, ha most jönne az a híres földindulás, hogy a ház összeomlana, s minden embert, akit ott kap, agyoncsapna.

De miután ezek a halál nemei nem következtek be, s Athalie sem volt megszólalásra bírható, kénytelen volt abban állapodni meg, hogy Timéán töltse ki bosszúságát.

– Ez csak könnyen veszi a dolgot! A háládatlan. Még csak nem is sír. Persze, neki könnyű. Elmehet szolgálni, s abból megél. Be is állhat masamódnénak. Még örül neki, hogy innen megszabadul, maga kényére jut, s vígan élheti világát! No, no! Majd megemlegetsz te még minket, csak várj! Majd megbánod te még azt. Majd megbánod te még azt egytül egyig.

Timéa ugyan még semmit sem tett, amit meg kellene bánnia, hanem Zófia asszony előre látta azt már mind, s ezen való elbúsulását csak Athalie fölötti keserve múlta fölül.

– De mi lesz tebelőled, édes gyönyörű szép leányom? Ki fog téged pártul? Mi lesz a te szép fehér kezeidből?