Noémi

I. EGY ÚJ VENDÉG

A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.

Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. Aki egyszer milliók ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két szívet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, aki otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád, máskor pedig a család bajával foglalkozik; a másikat pedig a másik nőét, aki táncol vagy énekel, de mindenesetre pompás hotelt, úri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a teát, s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitűnő kedvvel fogyasztja a pezsgőt, s hol a jó Timárt mindenki azzal faggatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?

A jó Timár elpiruló arccal fogadja e célzásokat, amin aztán mindenki kacag. Óh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az egyik milliomos komoly arccal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, amilyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és csipkefogyasztó szép állat a földön. Némelyek azután összesúgnak, s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, akiknek a szíve hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele kísérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak. Érzéketlen marad.

– Példánya a hű férjeknek! – kiáltják róla magasztalói. – Élhetetlen ember! – dörmögik ócsárlói.

Ő pedig hallgat, és – Noémira gondol.

Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla gondolkozni. És mindabból, amit róla gondol, senkinek egy szót el nem mondhatni.

Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik. Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, éppen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmúlt, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvencét, a kis fehér cicát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcissza, hol hagytad asszonyodat?

Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, aki nemcsak Timéát kísérte figyelemmel; hanem őt is.

Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, amióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltűnik, hogy milyen jó színben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem tűrheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, ahogy ő akarná?

Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengerentúlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a jó hírnevet Dél-Amerikában, hogy most még a benn termelt lisztet is magyar liszt cége alatt árulják. A brazíliai osztrák konzul is sietett e fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy igen fontos kiviteli cikkel gyarapodott. Ennek a következése megint az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi címet, és egyúttal a Szent István-rend kiskeresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati téren hazájának tett szolgálatokért.

Hogy nevetett az a gúnyolódó démon ott belül, mikor az érdemkeresztet mellére akaszták, s „nagyságos úr”-nak szólíták: „te ezt két asszonynak köszönheted: Noéminek és Timéának!”

No de mindegy! a bíbort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kiskutyája megette a bíborcsigát, s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhírű árucikk lett a bíbor.

Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.

Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, céhek, magisztrátus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal.

Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is mint a hajóscéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor dió nagyságú, csiga alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüstlánc verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Caesar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A felköszöntőket szokás szerint ott marasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte.

Fabula uram igen őszinte, egyenes lelkű ember volt. Amint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S íme, milyen csodálatos az isteni gondviselés, s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, akik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében!

Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, amitől az ember mindent kibeszél, amit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.

„Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!”

Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kívánságot, még gyakorlati tanácsokat is óhajtott hozzá adni.

– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapacírozza magát. Az nem ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép, finom feleséget. Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában? Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni. Azért is van igaz láttatja mindennek, amit megindít. Már ki jött volna arra a gondolatra, hogy Brazíliába lisztet küldjön Magyarországról? Én bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld túlsó oldalára; hiszen mind csiriz lesz abból odáig; aholott pedig erdőszámra terem a kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, aminek az ember maga lát utána!

De ez már olyan önkénytelen irónia volt Mihály számára, hogy nem hagyhatta szó nélkül.

– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert bizonnyal ő látott az egész üzlet után.

– Megtisztelem és elismerem őnagysága méltó virtusait – monda János –, de már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, amit tudok. Én tudom jól, hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron azalatt, amíg nem láttuk.

Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilallt az ijedtség. Tudná ez az ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!

János fél szemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara szélén át.

– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a nagyságos úr? Eláruljam?

Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak szegődve arcához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.

– Hát mondja meg, hol voltam, János! – szólt teljes nyugalmat erőszakolva.

– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! – kiálta Fabula János, letéve a poharat az asztalra. – Megszökött a nagyságos úr tőlünk, nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült, s átkelt – Brazíliába! – Igenis; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben. Azért megy a dolog olyan jól.

Timár nagyot lélegzett.

– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak feketekávét.

– De úgy van az, ahogy én mondom! – erősködék János –, tudom én, amit tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr megjárta Brazíliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harcolt, azt csak az Isten tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom. Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos urat, mármost büntesse meg a dezentort, és máskor meg ne engedje neki, hogy akkora vargabetűt tegyen az átlanti oceánuson.

Timár a két nő arcára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és bámulatot tanúsíták; Athalie arca a bosszús elízetlenedést árulá el. Ezek éppúgy elhitték Fabula uram meséjét, mint ahogy ő maga szentül hitte azt, és a fejét merte volna rátenni, hogy igaz.

Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arccal.

Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.

Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.

Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, akiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, amiket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószínűség vonalára emel.

Már ezentúlra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltűnésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, amiknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak el: nem akarja Timéát búsítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás.

A mesét lehetett olyan valószínűvé tenni, hogy még Athalie is higgyen benne.

Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athalie-t.

Ez a nő ismerte a női szívet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd ott belül. És folyton figyelte e lélekharc fejlődéseit. A nő ezzel a fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, aki miatt a szíve fáj, olyan helyre, ahol egy rokonszenves alak nincs körülötte, ahol nincs minek örülni, ahol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára. Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.

Ha a nő képes erre, hogyne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább illik-e ahhoz, hogy fájó szívével ő is egy másik pusztára menjen, a tengerre, – s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindazt, ami lelkének meleget ád?

Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy éppen a férfi volt az, ki szíve halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog.

Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!

Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja.

Athalie-t a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött.

Timár és Timéa otthon is a világpéldányai voltak a boldog házastársaknak.

Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát, és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.

Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?

Athalie elmerengett rajta.

Vajon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, akiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak, s azokat elfogadják? Vagy vannak emberek a világon, akik tudnak nem szeretni s mégis boldogok lenni?

Athalie még folyvást Timéára gyanakodott, és nem Timárra. Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmúljék, s nyíljék a tavasz.

No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az üzlet emberének mindig ezen jár az esze.

A lisztüzlet az első évi siker után még nagyobb erővel lesz folytatva.

Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, ahol idegbántalmai enyhülni fognak.

Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél-Amerikába, s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyiptomban vagy Oroszországban volt.

Ő pedig sietett le az Al-Dunára.

Amint a nyárfák hímvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá.

Meg sem pihent Levetincen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan általános utasításokat, amik felől azok tehettek, amit akartak. Éjszakára lement Golovácra, hol érdemrend díszítette esperese lakott; ahhoz szállásolta be magát.

Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két teríték volt föltéve az asztalra.

A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta úri vendégét, s sietett neki legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle, hogy kinézhessen a konyhába, s érdemes vendége kedveért intézkedéseket tehessen.

– Mert „mi” különben igen takarékosan élünk.

– „Mi?” – kérdezé Timár tréfásan.

– Ej, ej, ej, ej, ej! – mondta a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét. Ne légy hát olyan gonosz ember.

A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi bort vendégének, s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a kvaterkázásra.

De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha valami arcáról leolvasott gondolatáért feddené meg.

– Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt szót tesznek mindenért. Pedig hát az ember csak ember! Az ember nem tuskó, nem kődarab, nem kapubálvány.

Timár menté magát, hogy ő egy szóval sem állította az ellenkezőt.

De a házigazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott, pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.

A jó, ízletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel, s valahányszor Timár rápillantott, a házigazda mindannyiszor megfenyegeté, és azt mondá, hogy rossz a világ.

– Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz világnak igaza van.

Timár egy püspökségért sem vállalkozott volna rá, hogy azt kimutassa.

– Nem volt-e Ábrahám a legkegyesebb és tiszteletreméltóbb patriarcha a világon? Nem volt-e az ő Sárájának hűséges férje? No mondd! És mégis ismerjük Hágár történetét, ugyebár? No már pedig csak Ábrahám szent ember volt.

Mihály is bizonyítá, hogy az volt.

– Vagy vegyük Jákób patriarchát. Először elveszi Leát, akkor beleszeret Rachelbe, azt is feleségül veszi, s kinek jutott valaha eszébe őt bigámiáért beperelni? – Menjünk tovább! Lássuk Szent Dávid királyt. Hány felesége volt neki? Hat. Mind egyszerre. Az sem volt neki elég; elválasztotta Mikhált Paltieltől, még azt is elvette; beleszeretett Bethsabéba, akinek már férje volt, Uriás, ezt megölette, az asszonyt elvette! s mind succedált neki! Pedig hát százötven zsoltáron keresztül énekli, hogy ő milyen szent ember! Hát még bölcs Salamon! Az meg éppen négyszáz feleséget tartott. Hát aztán ki kívánhatja azt, hogy valaki bölcsebb legyen bölcs Salamonnál, és szentebb legyen Szent Dávidnál?

A jószívű kalugyer éppen nem sejtette azt, hogy ő most útleveleket oszt vendégének, amikkel az – átúszhatja a Dunát.

Timár csak félnapi járásra volt már Noémihoz.

Fél éve múlt, hogy nem látta őt.

Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő vágyak üldözték ébren és álmában.

Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét, vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája felébred; elhagyta a paplakot búcsúzatlanul, s sietett a Duna-parti pagony felé.

Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti évről évre, messze hagyva régi partját; mert ezáltal az elhagyott parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul maradtak. Az olyan ember, aki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az új ligetben barátságos neutrális államra talál.

Timár előre küldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, ahová gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt, s aztán mint szoká, egyedül megindult a nádas felé.

A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan röpült, az nem a sandolin hibája volt.

Áprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az Osztrova-szigeten. Annál jobban megdöbbenté Mihályt az a látvány, mely az Osztrova-szigeten túl közeledett felé. A senki szigete úgy tetszett, mintha nem volna zöld; mintha le volna égve.

Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget északi oldalán rőtbarna volt minden fa.

A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért, akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van száradva. A diófák azok; éppen Teréza asszony kedvencei. Egytül egyig kiszáradva mind.

Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljós jel!

Megindult a sziget belseje felé, s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi nesz nem volt.

Aggó kedéllyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten.

Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szívét. Mi történt az itt lakókkal? Őfelőle történhetett velük akármi. Meg is halhattak, temetetlen is maradhattak; neki fél évig másutt volt dolga: országos ügyeket végezni, szép feleségével ragyogni, pénzt halmozni. A szigetlakókat őrizte addig az ég, ha tetszett őriznie.

Amint a tornác alá lépett, kinyílt az ajtó, s kijött rajta Teréza asszony.

Első tekintete komor volt, ijedtség látszott rajta, azután valami keserű mosoly jelent meg arcán.

– Ah! megérkezett ön már? – monda Mihálynak, és eléje sietett kezét megszorítani. S még azután ő kérdezé, hogy miért hozza magával ezt a komor arcot.

– Nincs semmi baj? – sietett viszont Timár kérdezni.

– Semmi sincs! – szólt jámbor mosolygással Teréza.

– Olyan rosszul esett, mikor azokat a kiszáradt diófákat megláttam! – szólt Mihály, hogy komorságát igazolja.

-– A tavalyi nyári árvíz ölte ki őket – felelt Teréza –, a diófa attól elvész.

– Hát önök jól vannak mind a ketten? – kérdezé Mihály nyugtalanul.

Teréza szelíden felelt:

– Mi jól vagyunk – mind a hárman.

– Micsoda?

Teréza mosolygott, sóhajtott, és ismét mosolygott. Aztán Mihály vállára tette kezét, s azt mondá neki:

– Egy szegény csempésznek a felesége itt betegedett le nálunk. A nő meghalt, a gyermek itt maradt. Ez a harmadik.

Timár rohant be a házba.

A szoba hátuljában volt egy vesszőből font bölcső, amellett ült az egyik oldalon Almira, a másikon Noémi. Noémi ringatta a bölcsőt, és megvárta, hogy Timár odasiessen.

A bölcsőben feküdt egy kisgyermek; két arca oly piros, hogy cseresznyeajkait középen összecsücsöríti; alszik, de csak félig behunyt szemmel, két kis kezét arcához emelve.

Mihály mint a megbűvölt, állt meg a bölcső előtt. Noémira tekintett; talányoldás volt nézésében, s a talány Noémi arca volt. Valami édes boldogság, valami mennyei öröm látszott ez arcon, felmagasztalva egymással kibékült szeméremtől és szerelemtől. Mosolygott, és lesüté szemeit.

Mihály azt hitte, hogy most mindjárt megőrül.

Teréza karjára tette kezét.

– Nos, nem haragszik ön érte, hogy a szegény csempésznő árváját felfogadtuk? Az Isten küldte őt nekünk.

Hogy haragszik-e érte? De leveté magát a földre; odatérdelt a bölcső mellé; átkarolta azt mind a két karjával, s bölcsőstől együtt szorítá magához a benne lakót, s elkezdett hevesen sírni, zokogni, ahogy csak egy férfi könnye omolhat, aki egy tengerét tartogatta szívében a fájdalomnak, s az most egyszerre gátját törte! És ahol érte, összecsókolá az ég küldte jövevényt; kis kezeit, kis lábait; ruhácskája szegleteit, két piros orcáját. A gyermek angyaltorzképeket csinált a csókok miatt, de nem akart fölébredni; egyszer aztán mégis felnyitá szemeit, nagy kék szemeit, s akkor egy percig odabámult a férfi szemei közé, mintha azt mondaná: „hogy kérdez tőlem ez ember valamit!”, aztán egyet kacagott, nagyo