Kalme

Buzdurgán murzának a híres-nevezetes telepe ott vala, ahol a Karaszu és a Salgir folyamok egybeszakadnak, s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közül, úgy, hogy a vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni, de még aki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a háromszöget bezárta.

A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncnak, oldalai szőlőkkel, gyümölcsfákkal beültetve, amiknek koronái közül messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos teraszokkal, amiken alkonyi órákban a háremét lehetett látni mulatozni távolból. Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn voltak a parti lapályokon: azoknak a vízhez közel kellett lenni: ott voltak az erjesztő, posajtó medencék. Az egész emberi lakcsoportozat igazi tatárépítmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók, közbe egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért kívül-belül lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek; semmi utca, csak szűk sikátorok, amikben két öszvér ki nem kerülheti egymást; áthidaló ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett; szárító esztrengák, vörös téglafalú, ablaktalan rakodók, sötét boltodúk: azok előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság; bűz, büdösség, pestilencia a lehetőség minden fokozatain keresztül: s mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos cseredzett, sovány, elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurcolt áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, akikről régen megfeledkeztek. Itten gyártják a marokent meg a bagariát.

Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol fel sem a posajtók lúgszaga, sem a rabszolgák jajveszékelése. A természet maga alkotta édenné ezt a helyet, amidőn a magasabb hegyekről egy hatalmas patakot irányzott a félszigetre, ami aztán a magas előfokról zuhatagban omlik alá a Karaszuba.

Fenn a várban kristályvizet isznak; lenn a városban cserző lúggal, trágyalével zavaros habarékot. Idelenn a csáva bűzölög, odafenn a balzsamfák ámbrája terjedez.

A hegyláncon túli része Krímiának egészen az olasz égalj áldásai alatt virul. Éppen úgy díszlenek a szabadban a babérfák a gránátalmák, a narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke örökzöldje között már otthonossá lettek a kisázsiai nemesített gyümölcsök, körték, almák, barackok. Talán el is felejtette már a világ, hogy ezek keletről jöttek a nyugati zord világba, s úgy terjedtek tovább: úgyhogy mikor már a székelyek a szilvából „ízet” főztek, akkor még ennek a fáját Belgiumban, Angliában nem ismerték, s a poroszoknál az egyetlen érett gyümölcs volt a főtt körte.

Buzdurgán murza nem is volt semmire olyan büszke, mint a kertjére. A nagy rablóhadjáratokból, amiket vezetett, zsákmányon és foglyokon kívül még a kerti virágokat és ritka gyümölcsfákat is hazahordta, s nagy gondja volt rá, hogy megéledjenek; kertészeit a szultán Gökk Sü melletti palotájában kitanult bosztandzsik közül szerezte, s azoknak, mivelhogy eunuchok voltak, szabad bejárásuk volt a palotájába, s fizetést és kaftánt kaptak. Az elhurcolt foglyok közül is kiválogatta a legelőkelőbbeket, az értelmeseket, meg akik tanítók voltak, s azokat sorozta a kertben dolgozó rabszolgák közé. Az izoglánbasi azokat dirigálta oktató szóval és – nogajkával.

Február végével, amikor még a Székelyföldön haragosan fújdogál végig az öreg nemere, s rázza a havat a szakálláról, a Krím félszigeten már teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák, s a talitarka virágágyak csak úgy nevetnek kinyílt jácintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh magas hegyein megtörik az észak fagyos szele, s a Fekete-tenger felől langy áramlat sietteti a tavaszt.

Hanem hát van az öreg nemerének egy felesége, a burána. Ez orosz születésű. Ez még sokkal kegyetlenebb szél a másiknál. Megesik az félszázadban egyszer, Olaszországban is, hogy az Adriai-tenger befagy, s ugyanakkor a tél köpönyege beteríti egész Nápolyig a délszaki paradicsomot; az olasz, aki először lát havat esni, azt hiszi, gyapot hull az égből. Ilyenkor természetesen minden növényzet elfagy. Ez a rém meglátogatja Krímiát is.

Mikor legszebben virágoznak a fák, csaknem nyári meleg van: egyszer csak felülkerekedik a kopasz hegyormokon valami csúnya, rongyosszélű, ólomszürke felleg, s nagyhamar betakarja a ragyogó kék eget, olyan hegyes esőt szitálva alá, hogy szinte szúrja vele az embernek a bőrét. Ez így tart három nap, három éjjel. Olyan hideg van, hogy bunda nélkül nem lehet kilépni a szabadba. A bunda a tatároknál a termometrum.

Buzdurgán murza mindennap háromszor bejárta az egész kertet, sorra nézegetve a virágzó fáit; különösen sokat elidőzött az éppen egész pompájukban díszlő gránátalmák alatt, s tanácsot tartott a kertészével; de biz az sem tudott neki mást mondani, mint hogy ha a keringélő dervisek naponként háromszor végig nem táncolják a kert minden útjait, s az imám négyszer a nap négy szakaszában el nem énekli a Koránból a XXII. szúrát, hát akkor nincsen segedelem. Ha estére ki talál tisztulni az idő, éjszakára olyan dér lesz, hogy minden fűnek, fának vége.

Pedig hát éppen estére állt meg a kegyetlen hideg szél. Úgy szokta azt a burána asszony. Elvégezte a nagy szapulást, most aztán kitereget. Szép „fogas verőfény” lett.

Az imámok üvöltöttek, a dervisek verték a csörgő dobokat; a kertész a szakállát tépte; Buzdurgán murza pedig, mint egy őrült szaladgált a kerti utakon alá s fel, hol az eget, hol a fákat nézve kétségbeesetten.

Egyszer egy rabszolga, aki ott gereblyélt a virágágyak közt, megszólítja:

– Kegyelmes uram, murza: nem használ ám semmit ez a könyörgés, amit a derviseid mívelnek; attól a fagy el nem múlik rólunk; hanem én tudnám egy módját, ahogy mi szoktunk az ellen védekezni, székelyek.

A murza végignézett rajta, s ráhorkantott bosszúsan.

– Hát te székely vagy? Mi a neved?

– Damokos Tamás.

– Damokos is, meg Tamás is? Melyik vagy hát?

– Mind a kettő. Székelyek főkapitánya vagyok.

– Héj ha azt tudom, nehezebb láncot tetetek a kezedre, lábadra. Hát aztán mit tudtok ti székelyek Allah haragja ellen, akik még arra sem vagytok érdemesek, hogy az árnyékába elbújjatok?

– Hát mi füstölni szoktunk ilyenkor.

– Hisz azt tudom bolond nélkül is. Olyan rakás tömjént gyújtaték meg a serpenyőben, hogy az egész mosé tele van az illatával.

– De mi kinn a szabadban füstölünk a fák alatt, és nem tömjénnel, hanem tőzeggel, nyers gazzal, ami nehéz bűzt ád: az veri el a fagyot. Engedd meg nekem kegyelmes uram: hadd tegyek vele egy próbát.

– No hát tedd meg; adj rendeletet a többi rabszolgáknak, hogy segítsenek neked ebben a székely istentiszteletben. Hanem annyit mondok neked Damokos is, meg Tamás is: hogyha engem lóvá tartasz, s nekem hiába bűzölöd tele a kertemet meg a palotámat, s reggelre mégis elfagy minden: hát akkor tégedet, a Damokost is, meg a Tamást is karóba húzatlak.

– Ott is ott leszek én – felelt vissza a rabszolga.

– No hát kezdj hozzá a babonádhoz: megengedem.

Damokos Tamás azonnal összehordatta a tisztásokra a többi rabokkal a nyers iszalagot, rekettyét, s tüzet gyújtott alá. Mire a nehéz füst elkezdett szétterjengeni, s elülte az egész kertet. De egyúttal beszüremkedett az a palota szobáiba is, s betölté keserű illattal még a háremet is. Buzdurgán murza dúlt-fúlt, prüszkölt az orrtekerő illattól, s szidta a székelynek még a dédükeit is, aki ezt támasztja; de kénytelen volt eltűrni, mert maga rendelte meg. – Éjfél felé pedig Damokos Tamás jó nyers cserhulladékot hordatott fel a gyárból, azt rakatta a tűzre. Buzdurgán murza azt hitte, hogy a poklok kéménye nyílt meg: az füstöl az orrába; pedig dehogy az nyílt meg: az még ezután következik. Végtére afféle drágalátos bőrhulladék szemetet gyújtatott meg Tamás a kert minden részében, aminek a kedveskedésétől Buzdurgán murza valamennyi asszonynépével mind a pinceboltokba menekült, s a müezzinnak odafenn a minaretban a torkába rekedt a „la illah il Allah!” Az egész kert palotástól be volt burkolva a füstbe.

És aztán olyan hideg lett, hogy a szökőkút medencéjében befagyott a víz.

Amint kisütött a hajnali napsugár, s Buzdurgán murza előjött a pincéből, az első dolga az volt, hogy felszaladt a palotája lapos tetejére, széttekinteni a világban. Rémülve látta, hogy a tegnapi zöld erdők mind szürkék-barnák köröskörül, s az udvaron levő szökőkút medencéje be van fagyva, a csövekről jégcsapok függnek alá. A szép paradicsomkert maga pedig még most is sűrű füstbe van burkolva.

– Átkozott hitetlen kutya! – ordítá Buzdurgán féktelen dühében, s szaladt válogatni a korbácsaiban, melyikkel verje halálra a csalfa rabszolgát, aki egész éjjel így megkínozta a maga füstölésével őt és egész háza népét, s ehun ni! még joban megharagítá vele Allaht! – Amíg azonban a korbácsai közül megtalálta az igazit, azalatt keletkezett egy jó friss reggeli szellő, az hirtelen elfújta a kertet elülő nehéz füstöt, s mikor Buzdurgán murza lerohant a kertbe, íme eléje mosolyogtak a lángvirágú gránátalmák, a tulipánok és jácintok: nem pokolbűz, hanem millió eleven virág fűszerillata lengett a szellőben. A kert meg volt mentve: zöld maradt minden falevél.

– Allahé a dicsőség! – kiálta a murza elbámulva azon a nagy csodán, s aztán maga elé hívatta Damokos Tamást.

– No te székely! látom bizony, hogy a te isteni tiszteleted jó volt. Büdös volt; de jó. Szidtalak egész éjjel, megdicsérlek nappal. És már most, hogy megjutalmazzalak, háromféle kegyelmet teszek veled.

Damokos Tamás megörült, hogy ilyen nagy embertől valami kis kegyelem nem jöhet.

– Először is elengedem neked azt a kétszáz korbácsot, amit az éjjel megfogadtam, hogy saját kezemmel rád verek. Másodszor levétetem a láncodat; ezentúl lánc nélkül dolgozhatol a kertben. És harmadszor minden napon kapsz egy egész kenyeret, nem a többi rabszolgák moslékjából eszel.

Ennyi nagylelkűség csak elég egy napra egy tatár murzától.

– No most már elmehetsz dolgodra. – Hát te csakugyan Damokos is vagy, meg Tamás is? Ej, ha azt tudtam volna, dupla váltságdíjat kértem volna érted. Feleséged is kettő van?

– De az csak egy van.

– Kár. Ha ketten volnának, könnyebben kiteremtenék érted azt a kétezer aranyat.

– Kiteremti azt az az egy is, kegyelmes uram; légy felőle bizonyos; nem hagy az itt engemet sokáig rabszolgaságban.

– Örülök, ha kivált; örülök, ha itt hágy, jó Damokos Tamás.

Ettől fogva aztán Tamásnak könnyebb volt az állapotja az ő rabságában: a kertészkedést otthon is nagy kedvvel szokta gyakorolni.

Mondtuk már, hogy Buzdurgán murza bőrrel kereskedett. Állatok bőrével is, meg emberek bőrével is. Nagykereskedő volt mind a két szakmában; azt is mondhatjuk, hogy nagyiparos. A marokenjét, szattyánját, bagariáját elhordták messze földre a kalmárok, s kereskedtek vele. Az eleven bőr ellenben nem került nála vásárra. Ő azt sokkal gyakorlatibb úton tudta értékesíteni. Maga is egyik előkelő vezér lévén, aki alatt kilenc orta állt, valahányszor egy hadjáratból hazakerült, s rendesen egész sereg foglyot hozott magával, azokat legelőször is szakértő módon osztályozta. A tenyereiket nézte: amelyiké fel volt törve, az paraszt, földmíves, nem sok váltságdíj néz ki belőle, ez mehet a bőrgyárba dolgozni; amelyiknek a tenyere sima, ez úrféle, ezért váltságdíjat fognak adni, ennek az életét meg kell őrizni. Az öltözet nem tehetett náluk különbséget, mert az úri köntöst már az elfogáskor lehúzta róluk a tatár, s rongyos darócot dobott a nyakukba helyette, úgy, hogy mind egyformák voltak. Leány vagy asszonyféléből csak azt hozta el, ami nagyon szép és fiatal volt. Azt azután megtartotta magának feleségül. Volt az neki sok. Úgy volt vele, mint a kutya a szénával. Ezeket nem engedte kiváltani.

A kedvenchölgy volt Kalme, a kadina cserkesznő, a csecsenc fajból, mely a török padisah szerájának szokta a legtöbb csillagát kölcsönözni. Ezt onnan rabolta el a Kaukázusból, mikor hajórajjal mentek át a tengeren a murtizigátorok ellen. A szép Kalme olyan úr volt Buzdurgán murza fölött, mint a murza a többi rabszolgái fölött.

Forró délutáni órákban le szokott jönni Kalme a palotából a többi háremhölgyekkel a kertbe sétálni és mulatozni; mielőtt azonban kijönnének, elébb trombitaszó adott jelt a kertben dolgozó férfiaknak, hogy siessenek a fallal körülkerített rekesztéken kívül eltűnni, s a harmadik trombitaszó után fekete eunuchok jöttek elő, rinocéroszbőr korbácsokkal, végigszaladgálva a kerti utakat, s sorra kutatva minden bokrot, de még a terebélyfák lombos koronáit is, hogy nem maradt-e ott valami kanember? Jaj lett volna annak!

Egy délután Damokos Tamásnak azt a munkát adta a főkertész, hogy a nagy vízmedence körül levő virágágyakból szedje ki az elvirított tulipánhagymákat, s azok helyébe későbbi virításra szánt tubarózsákat ültessen. Tamás elvégezte mind a kettőt nagy hamar; mivelhogy az úrfelének az a szokása, hogy ha egyszer parasztmunkába fog, azt nagy sietve elvégzi; nem tempózik vele, mint az igazi napszámos; egy nagy kosár megtelt kiszedett tulipánhagymával, a másik kasból meg kiürültek a tubarózsák. Ekkor aztán a fáradságtól meg a hőségtől úgy elnyomta a buzgóság, hogy biz ő ott elaludt. A főkertész, aki visszajött, megnézni a dolgát, látta, hogy már el is van az végezve, s az ő szolgája alszik: megszánta szegényt, jó szíve volt, fogta az üres kast, letakarta vele, hogy ne süsse a verőfény, s ne csípjék a legyek: amitől az aztán még mélyebben aludta az igazak álmát.

Egyszer aztán harsog a trombita; a feketék jönnek nagy riogatással, végigtoporzékolva a tévutakon, s kergetik a férfinépet ki a kertből, felkutatják a bokrokat, a filagóriás kösköket: nem bújt-e oda valaki? Látták biz azok ott a virágágyak között azt a két kast; az egyiket tele hagymával, a másikat fenékkel felfordítva; de eszük ágában sem volt, hogy még azt is megvizsgálják.

A jó Damokos Tamás pedig csak aludt szép nyugodt lélekkel a lefordított kas alatt, s eszébe sem jött, hogy a trombitaszóra és lábdobogásra felneszeljen; mert ő éppen most hazatérőben volt Mikóújvárára mind hadseregestül: annak a trombitái szóltak, annak a lovai dobogtak úgy. Diadalmasan tért haza a megvívott harcból. Szó sincs róla, hogy őt elfogták volna; sőt inkább harci trophaeumokkal, tatár-lengyel exuviákkal megterhelve tér haza népestől. A várának a tornyai megaranyozódtak azalatt, hogy odajárt, úgy ragyognak. A két fia eléje jön lóháton: hej, hogy megnőttek azóta! Félinges kis babákul hagyta őket otthon, s egész legényekül jönnek most eléje; mégis rájuk ismer: No, van csókolódás! Hát anyátok hol van? Felelnek valamit: de nem érti. Elszokott a füle attól a beszédtől, amit Erdélyben beszélnek.

A szeráj felőli rácsozatos kertajtó megnyílik, s a rózsalugassal fedett lépcsőgádoron át leszállnak a palota hölgyei. Egész dandár azoknak a száma. Nem mind kadina, a nagyobb rész odaliszk, aki az úrnője arcát ernyővel védi a nap ellen, pávafark-legyezővel hüsseli, mandolint, hárfát hoz vagy csengős nakarát, ami tánchoz való. Napkelet minden festői divatja szerint van öltözve valamennyi, ahány annyiféleképpen. Azt, hogy ki közöttük a legelső úrnő, ha a szolgálattevő hódolat nem árulná is el, ha a ragyogó ékszerek nem kérkednének is vele, hirdetné maga az arca, a termete. „Mikor te kilépsz a házadból, a nap eltakarja az arcát felhővel, azt mondva: most világíts te helyettem!” – így zengedezne róla valami keleti költő. Mi azonban nyugodjunk meg abban, hogy Kalme legszebb volt a tizenkét hölgy között.

Eleinte fel s alá sétálgattak a tekervényes tévutakon, virágokat szedtek, koszorúkat fontak, éretlen gyümölcsökbe beletorkoskodtak, pillangókat kergettek; azután énekelni, táncolni kezdtek; majd karéjban összefogózva, majd párosával, fátyolkendőt tartva a fejük felett, egynek kedve kerekedett szilaj magántáncot járni leterített szőnyegen, s míg az a csörgős dobot ütögette a feje fölé emelt kezeivel, azalatt a többi odaliszkok zümmögő dalt dúdoltak félkaréjban állva. Kalme, két hölgytársa vállaira dűlve gyönyörködött bennük.

Damokos Tamás pedig ottan a kas alatt látá, hogy vonulnak ki eléje Csíkszereda ifjú hölgyei nagy zsolozsmaénekléssel. Danolnak is, táncolnak is. No lelkecskéim, énekeljétek azt a zsoltárt, hogy „A Sionnak hegyén, Úristen, Tiéd a dicséret!” Éneklik is, de valami olyan furcsa nótára, amilyet ő soha életében nem hallott. Nem illik ez a melódia sehogy a textushoz. Aztán nem kellene az embernek táncolni a zsoltárhoz.

A tánc után sorbetet meg szultánkenyeret s egyéb csemegéket hoztak; a hölgyek letelepedtek a nagy perzsaszőnyegre, amit a pázsitra terítének, s akkor elkezdett egy török hölgy meséket mondani, amik fölött egyszer-egyszer valamennyi felkacagott. Elhiszem azt, hogy mikor egy pogány isten egy csoportban ennyi kacagó női ajkot látott megnyílni, hát azt mondta, hogy „de bizony szebb a földön, mint az égben”.

Mikor aztán a nap kezdett aláhanyatlani, s a nagy olajfák, ciprusok árnyéka betakarta a kertet, a fülemülék megszólaltak körös-körül, akkor a kadina megkívánta a fürdést. A nagy medencében a szökőkút sugara olyan dallamos hangokon fecsegett a naptól átlangyult habokkal, hogy lehetetlen volt a hívogatásnak ellene állani. A hölgyek valamennyien mind lerakták lepleiket, s aztán csintalan játékot űzve, kergetölőztek a nagy medencében; maga a bűbájos Kalme, mint egy élő márványszobor odaállt a szökőkút sugara mellé, s karját feje fölé emelve, engedé a kristálygyöngyöket vállain végigperegni.

Halandó szeme nem láthatta ezt a képet: az istenek pedig hadd lássák! és irigykedjenek.

„No, micsoda bolond ez már megint!” mondá Damokos Tamás. Ne sikoltozzatok annyit a lovam körül, mert még lefordulok róla. Ne nyúlj hozzá te menyecske, mert megrúg! Egyszer csak felrúgott a lova, s ő keresztülesett a fején. Szerencsére csak a kosár oldalába ütötte a homlokát. Aztán nagyon elbámult, hogy olyan szűk lett egyszerre a láthatár. Kereste Mikóújvárát: az már nem volt ott; hanem a menyecskék sikoltozása folyvást hallható volt most is.

Már csak mégsem állhatta meg, hogy a kasnak a fonadékán ki ne tekintsen, hogy mi lett a lovával, amelyikről leesett? S akkor egyszerre előtte állt az a látvány, ami csak az olümpi isteneknek való. Észbontó, szívbetegítő látvány. Ahol az üdvösség és az elkárhozás összetalálkozik. Az örvénnyé vált mézcsepp!

A mítoszi regét látta maga előtt, Anadyomene születéséről, amint a nereidák vállaikra emelik a tajtékból született Dionét, hogy hosszú, aranyba játszó hajfürteit, amik lebontva végigomlanak az élő márványon, illatos olajjal bekenjék. Egyik nimfa a tenyerével befogta a szökőkút csövét, s az elszorított víz sűrű permetegekben lövell szét a tenyere alól a csoportozat feje fölött, amire, amint a pálmafák közül kilövellő rózsaszín alkonysugár rásüt, félkerek szivárvány tündérkerete támad körülötte, maga a medence vize a szétterülő olajtól gyöngyházszínben játszik. Kép csupa ragyogásból, fényre festett fény, aminek közepette csak a szökőkutat elfojtó bizbariba néger rabnő jáspisszobor-alakja fekete. A vidám, csintalan női kacaj s a fülemülecsattogás egymásba vegyül: közbe egy-egy hárfahúr pendül, s a megzavart víz habja loccsan, dallamos lubickolással.

– Ne lássam ezt az álmot! – sóhajtá erényes elborzadással Tamás. Sohasem vitte őt arra a lelke, hogy asszonyok után leskelődjék. Szibaritának, mohamedhívő töröknek való ez. „Nem akarom látni! Más álmot akarok látni!” – S hogy annál biztosabb legyen magáról, a két kezével eltakarta a szemeit és hanyatt feküdt, s aztán csak a fülei hallották még a dévaj kacagást, a csalogány cuppogást, a habok loccsanását. Rá tudta magát kényszeríteni, hogy újra elaludjék. Kevés ember tette volna ezt meg az ő helyén.

Ámde az ébren látott tünemények az álom országába is utána találtak: ha elfutott előlük, eléje kerültek. Pedig olyan jól elbújtatta magát: egy nagy kőkoporsó födele alá. Itt csak nem lelnek rá. A dal, a kacagás hangja ugyan ide is lehatol hozzá; de legalább sötétségben van.

Csakhogy egyszerre az a kőkoporsó elkezd átlátszóvá lenni; kristállyá lesz a födele, keresztül láthatni rajta. Most látja már, hogy hová jutott? ott van a török szultán szerájában, annak a legbelső háremében: a fehér márvány fürdőteremben, aminek a falai aranybetűs Alkorán mondásokkal vannak teleírva.

Egész serege zsibong ott a háremhölgyeknek: táncolnak, dalolnak, vízben lubickolnak, hinták himbálódnak, hegedülnek és tamburáznak, egymást narancsokkal hajigálják.

A világ mindenféle színű hölgyei vannak ott, fehérek, feketék, sárgák, olajbarnák, aranyozott és karmazsinra festett szemöldökűek, kék, fekete és zöld szemekkel, selyemsárga, sáfránveres és koromfekete hajzattal. Valamennyien mind tudják, hogy ő ott van, egy férfi, lezárva kristálykoporsóba. Körültáncolják nevetve, gúnyolódva; kínálják csemegékkel, gyümölcsökkel, habzó serlegekkel, még ajkaik mézével is: tudják, hogy nem nyúlhat hozzá: nehéz az a koporsófödél. Csak azért ingerkednek vele, hogy a tehetetlen kínlódásában gyönyörködjenek.

– Pokol tüze emésszen meg benneteket! – mormogá magában az álomlátó.

Tüzet kívántál? Ha csak ez kell, az is meglesz.

Nagy hirtelen odahoznak eléje egy roppant nagy medencét, aranyozott vörösrézből, amin virágok vannak kiverve kék ezüstből, fehér aranyból. Ez a medence tele van parázzsal. Odahelyezik a kristálykoporsó mellé: olyan közel, hogy a kisugárzó meleg süti az orcáját.

– No mármost mi lészen ebből? – dörmögi a fogai közt.

Az üstre valami tömjénformát hintenek, amiből egyszerre nagy fehér füst támad, ami eltakar mindent.

– No, ezt jobban is szeretem – mondja magában.

De a füst nem soká tart, nagy zsivaj támad: „jön az asszeki szultána! A padisah kedvenc kadinája!”

A füst kétfelé vonul, mint egy kárpit.

Most száll le a szultán a negyven márványlépcsőn a nagy fürdőtükörbe, melybe két óriási márványoroszlán okádja a vizet.

– Vakulj meg két szemem! – nyögi az álomlátó. Mert nem elég, hogy látnia kell az eléje szálló alakot, hanem még rá is kell ismernie. Az ő felesége ez, az ő Ilkája! Nem! Csak volt az övé, most már a szultáné, pogány török császárnak a rabfelesége.

Óh, mi irtózat ezt látni! Azért hozták ide őtet ebben a kristálykoporsóban, hogy ezt meglássa. Pokollá akarták tenni az életét. Csak legalább ne mosolyogna ez a nő! Ne mutatná ragyogó orcáján, hogy szépsége vásárra bocsátásában diadalát találja. Pedig hiszen ő az! Nincs másnak ilyen arca! Csak legalább arcát takarnátok el! Dobjatok rá valami fátyolt.

S az álmodónak csak kívánni kell, mindjárt beteljesül.

A rabnők előhoznak egy kis szelencét, abban van egy arany fátyol. Az egész nem nyom talán többet egy aranynál.

Egy nehezék arany oly finommá ellapítva, hogy egy egész emberalakot képes tetőt!