A négyezer özvegyasszony ostroma

– Most már mindent elhiszek erről az emberről! – lihegé Ilka asszony, reszketve a haragtól. – Még kanállal eteté magát velem! Hogy forrna a torkán, mint Júdásnak a mártott falat! Most már szentül hiszem, hogy összecimborált a rablókkal.

– No, hogy éppen megosztozott volna Mundukával, azt nem akarom állítani, hanem hogy ő igazította utunkba, arra a fejemet teszem, egyenesen azért, hogy szegény Damokos Tamás ott vesszen a rabságban, s te özvegyen maradj.

– Mit teszek én most? Mit teszek én most? – töprenkedék Ilka asszony, kinek a lelki tusakodásban elsápadt az arca, s mégis veríték gyöngyözött rajta.

– Bizony nem tudom én, édes húgomasszony. Vége az ezermesterségemnek. Az ezeregyediknél pauzál az eszem. Mert azt nem teszem, hogy panaszra menjek. Hová? Brassóba? A szindikushoz? Inkább kiskutyát fésülni.

– Hát én tudom, hogy mit teszek!

– Ugyan mondd meg; testestül-lelkestül segítségedre leszek benne az utolsó körömszakadtáig.

– Köszönöm. Nem kell nekem ehhez férfi. Egy férfi sem kell hozzá.

– Akkor furcsa munka lesz az!

– Mert az Isten büntetése ez rajtam valóban mostan. Azért, hogy oly kevély voltam; olyan elbizakodott voltam. Csak a magam bajára gondoltam, a másé után nem kérdezősködtem. Azt mondtam, nekem módom van, sok pénzem, íme én kiválthatom könnyen az uramat; a többi szegény árva özvegy ám lássa, mikor hogyan jut a maga legkedvesebbjéhez. Íme megalázott az Isten! Ledobott oda a többi özvegyasszonyok közé, akiknek nincs miből előteremteni a rabságban sínylő uraik váltságát. Olyan lettem, mint az uram szegény társainak szegény asszonykái. Hát én most nekiindulok, és összeszedem valamennyi özvegyasszony van Erdélyországban, akinek az ura rabságban sínylődik: magam köré gyűjtöm egész táborszámra, felviszem magammal, ahol az ország rendei tanácsot tartanak, az országgyűlésbe: berontok közéjük a tanácsterembe, ki nem jövök onnan, míg nem határoznak; megszállom a fejedelem palotáját, ostrom alá veszem: ha rabságra adta férjeinket a fejedelem és az ország, most váltsa is ki őket egyszerre az ország és a fejedelem!

Boldizsár bá csak a falnak esett ámulásában.

– Ó, te csodatevő asszonyi lélek! Milyen nagy világosság lakozik tebenned! Hát persze, hogy ez a legegyszerűbb dolog: olyan egyszerű ez, mint a Kolumbus tojása. Akiket rabságba ejtett az ország és a fejedelem, váltsa ki az ország és a fejedelem! De, hogy mindjárt tegye és ne halogassa, rontson rájok rögtön egy asszonyi tábor: egy egész hadsereg a fogoly vitézek gyászba borult özvegyasszonyaiból. Nagy gondolat ám ez! Soha én ezzel a magam tökkolop fejével erre a nagy szóra rá nem jöttem volna! Ez lesz jó! Ezt tedd meg! Neked sikerül az. Igazad van benne! Nem kell ide férfi! A férfi mind gyáva olyan nehéz csata előtt, aminek az asszony nekimegy, s áttöri! Ne hallgass senkire: semmi csitításra. Bölcs dolog az, amit mívelsz. Ne hátrálj; ne engedj senkit szóhoz jutni. Aki itt okosan akar beszélni, az a bolond. Te beszélj, te követelj, csinálj csetepatét, amekkorát csak tudsz, olyan patáliát, hogy hét országra szóljon! S amíg azt nem mondják rá: „deliberatum”, ne tágíts helyedről. Ne ijedj meg senkitől! Senki haragos orcájától!

– Bizony nem én! Még a fejedelemtől sem! Azt meg fogja látni!

– Fogj hozzá; de mindjárt. Kezdd el itt Csíkszeredán: ma hetivásár van. Eredj ki a piacra a trombitásoddal, és fúvasd el vele a „háromszáz özvegy táncát” s buzdítsd fel szavaddal az asszonynépet. Mihelyt egypár százan lesztek, indulj meg végig a székely falvakon, városokon: úgy fog nőni az a sereg, mint a hógörgeteg. Elég lesz Dés városát megszállni, fogadom! De hogy mégis tudjad, hogy ha egyszer ottan lesztek, mit követeljetek: halld meg tanácsom. Mert minden munkánál az az első dolog, hogy az ember megtalálja a fogantyúját, aminél megragadja. Aztán az is régi igazmondás, hogy „Kutya ugat, pénz beszél”. Hiába minden dekrétum, deliberatum, articulus, pecsétes levél, ha nincs meg hozzá a felvehető pénz. De hát megvan. Ezért tartsad eszedben. – A mi dicsőült fejedelmünk, Bethlen Gábor, az ő emlékezetes nagylelkű testamentumában a sok egyéb legátumokon kívül magának Erdélyországnak, rendkívüli szükségekre nyolcvanezer aranyat hagyományozott. Ez a pénz ott fekszik az özvegy fejedelemnőnél, Lorántffy Zsuzsánna asszonyomnál, ki ezt a kerek summát mind ekkorig nem adta ki az ország rendeinek, azt vetve ellen, hogy hiszen nincsenek jelen azok a rendkívüli szükségek az országban, amiket a bölcs fejedelem célzásképpen előre megjelzett. – No hát most már itt van az a „rendkívüli szükség”. Annyi sok tízezer magyarnak rabságba esése bizony nevezhető annak. – Ezt követeljed hát. Parancsolja meg az országgyűlés a fejedelemnek és az özvegy fejedelemnőnek… (igenis: parancsolja meg! mert az országgyűlés az úr, a fejedelem pedig csak az ország választott első tisztviselője), hogy a Bethlen Gábor nyolcvanezer aranyát azonnal adják ki. Azt is pedig egyenesen a török szultán tihájának a kezébe tegyék le; nehogy kézenközön még azt is elmundukázza valaki: s akkor egyszerre az egész elfogott erdélyi sereget, vezérestől, kapitányostól mind haza fogják bocsátani. Egyébről ne is hagyj magaddal diskurálni. Igazságodban vagy, helyes úton jársz; győzni fogsz. Mentül elébb indítsd meg, amit kigondoltál. Amit asszony kigondolt, asszony megcselekszi!

Ilkának sem kellett több buzdítás. Rögtön lovat nyergeltetett, magához vette az udvari trombitását, s egyedül, minden más kíséret nélkül átlovagolt a csíkszeredai vásártérre, ahol éppen akkor sokadalom vala.

Ott a templom előtt megállva, megparancsolá a trombitásának, hogy fújja el a „háromszáz özvegyasszony táncát”.

Híres nóta volt ez akkoriban; akként keletkezett, hogy egy aranybánya összedőlt, s egyszerre háromszáz bányamunkást temetett el halottul. Mielőtt a nagy szerencsétlenségnek híre futamodott volna, a bánya tulajdonosa, gazdag magyar főúr, pompás lakomát rendezett a kastélyában, s arra felhívatta a háromszáz asszonyt, akiknek a férjeik ott vesztek a bánya düledékei alatt, s fényesen megtraktálta őket; mikor aztán már jó kedvök lett a sertől, bortól, akkor megfúvatta a trombitásával az új nótát, aminek a láb alá való hangjaira a menyecskék táncra kerekedtek, s egymással párjában ugyan rúgták a port. Mikor aztán legvígabban járták, a palota ura elkiáltja magát: „No, még sohse láttam háromszáz özvegyasszonyt egy rakáson ilyen vígan táncolni”.

Erre aztán egyszerre nagy sírás, jajgatás lett az elébbi víg viháncolásból: a szegény asszonyok a tánc közben tudták meg, hogy özvegyek lettek!

Kegyetlen tréfa volt biz az attól a főúrtól, másféle mulatságot is találhatott volna ki magának. Ilyen volt az idő és az erkölcs.

Hanem a nóta maga elterjedt egész Erdélyországban, s mindenütt úgy hívták, hogy a „háromszáz özvegy tánca”. Hej, mikor ezt a nótát meghallották a rab székelyek asszonyai, de nem kellett nekik semmi magyarázat hozzá! Ilka asszony ugyan hatalmas dikciót fundált ki magában, amit elmondjon az összegyűlt nép előtt. De nem lett abból semmi. Csak odáig tudta vinni, hogy „az én lelkem uram tatár rabságában…” ott egyszerre zokogásba tört át, s arra aztán valamennyi asszony mind rákezdte karénekben a sírást; s a sírás közben, mintha valamennyi mind egyszerre kitalálta volna azt a nagy szót, amit el akart közöttük mondani Damokos Tamásné, sűrűn kiáltották: „menjünk! menjünk fel a diétára! a fejedelemhez! vezessen a főkapitányné asszonyom!”

Jámbor öregek, a férfi székelyek odafurakodtak közéjük, hogy szép szóval, gyönge erőszakkal megmarasszák őket; de nem bírtak velük: „nem kell közénk férfi! Maradjanak kendtek itt a sutban! Jöjjön velünk, ahány özvegyasszony!”

Utoljára még a trombitásnak a kezéből is kikapták a tárogatóját, s azt is kilökték a körükből, hogy még ennyi férfi se maradjon köztük; volt ott egy menyecske, aki nagyon jól értett a tárogatófúváshoz, a háromszáz özvegy táncának a nótáját is tudta, ez lesz a trombitásuk.

S aztán megindult a lavina. Lóháton és szekéren. Minden falu, minden város szaporította a sereget, mikor Dés felé közeledtek, már akkor egy tábor volt a Damokosné vezette asszonynép. Úgyhogy mikor annak a közeledtét meglátták a dési öregtoronyból, félreverték a harangot, hogy jön az ellenség. Iszonyú volt a porfelleg, ami a tömérdek szekér s az előrevágtató lovas asszonynép nyomában támadt. A fejedelemnek jelenték a dolgot. Ő menten kiküldött egy lovas hadnagyot egynéhány huszárral, hogy menjenek előre, s tudják meg, hogy mi az? A hadnagy útban találta az özvegyasszonyok lóhátas előcsapatját; fekete zászlójuk volt, a végére békós lánc akasztva. Kérdésére nem egyen, de tízen-húszan felelték: – Megyünk a fejedelemre, követelni a rabokat! Ha elvesztette, hozza vissza!

A hadnagy lóhalálában vágtatott vissza a fejedelemhez, s elmondá nagy hűlt szájjal, hogy ugyan jön ám egy egész hadsereg a fejedelem nyakára, követelni, hogy a tatár rabságra esett harcosokat váltsa ki azonnal. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ez a sereg csupa asszony. Vagy talán azt hitte, hogy csak az előcsapat az, s ami hátul jön, az mind férfi.

Nosza a fejedelem sem vette tréfára a dolgot, hirtelen felpakoltatott; Dés városa nyitott város: azt nem lehetett megvédelmezni, úgy elvágtatott onnan, hogy meg sem állt Szamosújvárig.

Mikor aztán a rendek megtudták, hogy a fejedelem odábbállt, maguk is azonnal, minden határozathozatal nélkül, befogattak a szekereikbe, és utánasiettek a fejedelemnek.

Damokosné meg az özvegyek tábora már csak a hűlt helyüket találta Désen.

– No, jól van! – mondta Ilka asszony – előlünk ugyan a világból ki nem futtok! Valahol majd csak utolérünk benneteket.

Ott Désen tehát szépen kipihenték magukat; a város népe ellátta őket minden jóval, s aztán az ottani asszonyok is hozzájuk csatlakoztak, akiknek a férjeit elvitte a tatár.

Ezalatt a fejedelem és a diéta legalább időt nyert Szamosújváron elhelyezkedni.

Rákóczi György beült a várba, aminek akkoriban még védhető sáncai is voltak, a Szamossal összekötve. (Most ez az állami börtön, hétszáz rablógyilkos és más gonosztevő számára.)

Hanem a diéta számára nem volt a várban hely; ott nincsenek nagyobb termek.

Ellenben volt ott egy igen nagy uradalmi pajta: azt be lehetett rendezni országháznak. Egy kis radikális takarítás, a falak kimeszelése, a gerendák lepókhálózása után egészen alkalmassá lett az téve rendeltetése céljára. Az ablakain ugyan nem voltak üvegtáblák, s annálfogva keresztül-kasul járhatott rajtuk a szél; hanem a két végét, ami pajták szokása szerint nyitva volt (hogy a terhes szekerek által– s kijárhassanak), alul bedeszkázták hevenyében; felül azért csak nyitva maradt. Egyéb baj aztán nem volt, mint hogy az ezer meg ezer veréb, ami már ideszokott, nem szűnt meg csiripelni odafenn a házban a tanácskozás folyamata alatt; s a protonotárius úrnak ugyan vigyáznia kellett, hogy az egerek meg ne egyék a jegyzőkönyvét, minekelőtte hitelesítve van. Egy hosszú asztalt lecövekelt lábakra végignyújtoztattak a középen a rendek számára, annak a felső végéhez T betű formára egy másik asztalt ragasztottak, ami a fejedelem tanácsurainak volt a helye. Rédey Ferenc uramnak, az elnöknek, karosszék jutott, a tanácsurak szalmaszékeket kaptak, a rendek beérték lócával.

De mind jó ez, ha bölcsesség van hozzá! A Rákoson még ennyi sem volt. Mégis milyen jól ment minden!

Hanem az volt a nagy baj, hogy a fejedelem betegnek jelenté magát. Az udvari orvosa, doctor Reineckius azt mondta, hogy a szíve van meghűlve, s azt mással, mint porrá tört csörgőkígyó-szívvel nem lehet felmelegíteni; az pedig csak Bécsben kapható. Az egykori krónikaíró ellenben azt mondja, hogy biz az csak afféle „febris scholaris” volt. Mikor a gyerek nem tudja a leckéjét, azt mondja, a hideg leli.

Bizony pedig a jó Rákóczi György ugyancsak nem tudott azokra a kérdésekre megfelelni, amiket az ország rendei hozzá intéztek.

Az első kérdés mindjárt az volt, hogy ugyan miért csinálta az országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül azt a szerencsétlen hadjáratot? Ki vette rá, hogy hadsereggel menjen Lengyelországba koronát keresni?

Hát erre bizonnyal a fejedelem nem tudott egyebet felelni, mint azt, hogy meghűlt a szíve.

A második kérdés meg az volt, hogy mi módon fogja mármost az elfogott tömérdek rab hazafit a tatárok láncából kiszabadítani?

Erre a fejedelem még rosszabb betegséget vallott be: azt, hogy üres a kasszája.

A jó mulatság bekoronázására aztán még ott ült a nyakukon a szultán tihajája, Akmet bég, s a tatár kán követe, Dája-Lot-Ali bég, kik mindennap kétszer bekopogtattak, hogy letették-e már a rendek Rákóczi Györgyöt a fejedelmi székből? Ezek másról hallani sem akartak. Ha nem teszik le ezt a „lázadót”, aki a felséges szultánnak nem engedelmeskedik, jön az egész tatárság egyfelől, a budai basa másfelől, az erdélyi népséget a lovai lába alá gázolni. Válasszatok magatok közül egy „emberséges embert!” Ez volt a mindennapi szavuk.

És a magyar urak naponként nem tehettek egyebet, mint hogy a két bégnek hol egy cifra kaftánt, hol egy szép aranyos billikomot küldtek ajándékba, hogy csak türtőztessék a haragjukat. Mindennap újra be kellett a szájukat csukni vagy arannyal, vagy ezüsttel.

Megérkezék azonban Damokos Tamásné az özvegyek táborával Szamosújvár alá. Az örmény asszonyok még feleúton eléjük vonultak egész processzióval a városból. Mikor felvonultak a Szamos mentén, egész tábor volt a sokaságuk, minden falunak a maga fekete zászlója.

Azon a reggelen pedig különös csodatünemény jelent meg az égen: mint ez a krónikában fel vagyon jegyezve. Az igazi nap körül egy fényes szivárványba játszó tág udvar öblösült, s annak a karimáján, délponton és a két horizonon három ellennap támadt. A valódi nap éppoly sápadtnak látszott, mint a három naprém, hogy puszta szemmel a tányérjába láttak, s az egész ég nem volt kék, hanem szürke. Sokáig bámulta minden nép ezt az égi csodát. Gonosz jövendőket jósoltak belőle. Hogy négy fejedelem fog lenni egyszerre Erdélyországban: (egyik sápadtabb, mint a másik!) s nagy vérontás, országromlás lesz az vége.

S be is teljesült e rossz jóslat; pedig ez nagyobb csoda volt a földön, mint az a másik odafenn az égen.

Talán ez égi tüneménynek a bámulata okozta, hogy az oda irányzott figyelem miatt ezt a kisebb tüneményt alig vette észre valaki, amint egy csupa asszonyokból álló tábor körülfog egy kerített várat, bezárja azt szekérsáncaival, mintha a leghadismerőbb megszálló ellenség volna.

Csak azután, hogy az országházzá átalakult pajta előtt megjelenék egy száz főre menő küldöttség, mind az ország legelőkelőbb özvegyasszonyaiból válogatva, kiknek némelyike még a kis ölbeli gyermekét is elhozta, kezdék észrevenni az „urak”, hogy idelenn a földön is történik valami. Kemény Simon (az elfogott Kemény János fővezér nagyobbik fia) mint háznagya a diétának, találkozék legelébb az asszonyságokkal, s azt kérdezé tőlük, hogy hová igyekeznek? Az asszonyok vezetője, Damokos Tamásné választ adott neki, mondván:

– A diétára jöttünk, a fogságra vitt rabok kiszabadítását szorgalmazni!

– Azt ugyan helyesen teszik – mondá a nyájas levente. – Tessék besétálni. Odabenn tanakodnak már a rendek.

Azzal bebocsátá őket mind a százat. A pajta előterében volt egy korlátokkal elzárt rész a hallgatóság számára, ellátva lócákkal; azokra a hölgyek szépen letelepedének, s kezdetben igen csendesen viselték magukat.

Ellenben a többi asszonynépet a darabontok az ajtóból visszaterelték. Azok aztán a pajta mind a két oldalán nekifeküvének a deszkázatnak, s a deszkák hasadékain át hallgatták és szemlélék a diétán történendőket: mások pedig felkapaszkodának a pajta ablakaiba, s onnan dugták be a fejeiket, úgyhogy minden ablak tele volt kíváncsi ábrázatokkal.

Eleinte az uraságoknak tetszett az nagyon, hogy ilyen szép auditóriumuk van. Igyekeztek is kitenni magukért ékes szónoklatokkal.

Az öregebbik Ebéni ott vette fel a szót, ahol Désen elhagyá; követelve, hogy a fejedelem adjon választ arra a kérdésre, ki bírta rá, mi oka volt rá, hogy a szerencsétlen lengyelországi hadjáratba beleugorjon? Igen kezeügyébe eső orátori fordulat volt tőle, amidőn odamutatva a karzaton megjelent gyászoló özvegyekre, azoknak keserves szenvedéseit megható szavakban ecsetelé, az özvegyek hangos zokogása mellett.

E vehemens szónoklat hatása alatt a rendek azonnal határozatot hoztak, hogy a fejedelem még egyszer szólíttassék fel categorice, hogy feleljen meg erre a kérdésre; a határozatot pedig sietve vigye fel hozzá Barcsay Ákos, rontson be a fejedelem szobájába, s ha beteg is, ha nem is, adjon választ, ne tartsa a világot véka alatt!

Barcsay Ákos bement a várba, azalatt az urak, több ismerősre akadván az asszonyságok között, azokkal eldiskurálgatának; mikor aztán Barcsay Ákos visszajött, ismét a helyeikre ülének.

Barcsay mély csendesség közepett elmondá, hogy a fejedelem izenete ez: Ő a lengyelországi hadjáratot egyenesen a fejedelmi tanács tudtával és beleegyezésével kezdte meg.

No iszen támadt erre nagy patália! A hosszú asztalnál ülő rendek mind felugrálának, s húszan is kiabáltak egyszerre, az ökleikkel fenyegetve a felső asztalnál ülő tanácsosokat, mindent elmondtak azokra, csak azt nem, hogy derék emberek.

Az asszonyok ezt a jelenetet csak hüledezve nézték, mind a korlátok mögül, mind az ablakokból: azt hivék, hogy most mindjárt darabokra aprítják az urak a tanácsosokat.

Nagy sokára szóhoz tudott végre jutni az elnök: Rédey Ferenc uram. Mind a két kezével megüté a mellét, így kiálta:

– Isten engem úgy segéljen, hogy senki énvelem e hadjáratnak semmiféle okát nem közölte!

Ez nagy szó! Mikor egy puritán életű ember azt mondja: Isten úgy segéljen! Nem volt ez akkoriban útféli szólásforma.

– Esküdjenek meg a többi tanácsurak is! – követelték az urak a hosszú asztalnál.

S a tanácsos uraknak egyenkint fel kellett állni és éghez emelt kézzel megesküdni, hogy egyikükkel sem közölt senki egy szót is a hadjárat okairól.

Ilka asszony és a többi özvegyek kezdték ezt a dolgot már egy kissé unalmasnak találni, s fészkelődtek a helyeiken.

– Hát akkor miért adták a tanácsurak a beleegyezésüket a hadjárathoz? – kiáltá Ebéni.

Rédey Ferenc, sarokba levén szorítva, kénytelen volt kirukkolni a válasszal.

– Hát énnekem Kemény János, a fővezér, azt mondotta, hogy igen fontos okok parancsolják a lengyelországi hadjárást; de azok annyira titokban tartandók, hogy ha az ő saját inge tudna felőlük valamit, még azt is a tűzbe dobná.

– Nekünk is mind azt mondta! – bizonyozának a többi tanácsurak a felső asztalnál.

Erre aztán megújulva tört ki a vihar idelenn!

– Meg kell notázni Kemény Jánost! Száműzessék! Tűztől-víztől eltiltassék!

A nagy harag nem csillapodott le elébb, mint mikor a protonótarius felmutatá az összehajtott ív papírt, tudatva a rendekkel, hogy íme készen van a „nota” Kemény János ellen. Száműzetik Erdélyből örökre.

Vigye fel a notát Barcsay Ákos azonnal a fejedelemhez aláírás végett. Ha beteg is, ha nem is, ezt alá kell írnia. Amíg azonban Barcsay odajárt, berohantak a terembe Kemény János két legény fiai, s az idősebb Simon kirántva kardját, nekihevült arccal kiálta a rendekre:

– Én az apám becsületében gázolni nem hagyok! Aki az én apámat hazaárulónak meri nevezni, mind kihívom egy szál kardra. Csúnyaság, léhaság egy távollevőre kenni minden hibát; aki nem jöhet ide magát kitisztázni! Azt ítélni száműzetésre, ki maga is ott sínylődik tatár Krímiában rabláncokra verve.

De már ennek az asszonyok is mind pártjára keltek.

– Csúnyaság! Gyalázat! A rab vezért ítélni el! Ahelyett, hogy kiszabadítanák!

A rendek alig tudták lecsillapítani ezt a lármát, s aközben maguk is rájöttek, hogy biz az egészen helytelen dolog volt: szegény Kemény Jánost ítélni el számkivetésre, aki anélkül is rabságban ül, s nagy nehezen rávették a heveskedő Simont, hogy dugja hüvelybe a kardját, s aztán jobban megruminálva a dolgot, másik határozatot hoztak, melynek értelmében Kemény János fővezérnek fennhagyatik, hogy ha hazaszabadul a fogságból, magát a rendek előtt, ha tudja, tisztázhassa, s a veszedelmes hadjárat okainak igazságát kimutassa.

Mikor aztán Barcsay Ákos visszatért az elsőbb határozattal, melyet ugyan nagy kocódásba került a fejedelemmel aláíratni, akkor azt mondták neki, hogy no csak forduljon meg a sarkán, s vigye fel a fejedelemhez ezt a második határozatot.

– Eb megy vissza harmadszor is a fejedelemhez! Így is majd kidobott őnagysága, doktor Reineckius pedig mindenkit a klistéllyal fenyeget, aki még egyszer a magas beteget háborgatni próbálja.

– No hát, felviszem én! – ajánlkozék Kemény Simon, s a rendek ráhagyták, elfeledkezve róla, hogy ő a háznagy, akinek a rend fenntartása kívül is, belül is hivatalos kötelessége.

Ezzel hát a mai ülésnek a feladata szerencsésen be lett volna végezve; a rendek kérdeztek sokat: megtudtak semmit; határoztak sokat: végeztek semmit.

S azzal, quasi re optime gesta, kezdtek felcihelődni s abba a gyűlésbontó csendes zsibongásba általmenni, amikor senki se bánja, hogy vajon miért tátog az elnök.

Az asszonynépben forrt a méreg.

– No, feleim! – mondta Ilka asszony – most kezdődik már az országgyűlés!

Azzal felugorván a padra, hatalmas harangcsengésű szóval elkiáltá magát:

– Úr uraim! Országos rendek és méltóságok! Ne higgyétek aztat, hogy mi azért jöttünk volna ide, hogy a ti kocódásaitokban gyönyörködjünk, hanem hogy tőletek a mi rabságban sínylődő férjeink kiszabadítását követeljük!

Ez a felszólalás nagy indignációt keltett a rendek közt.

– Csitt! asszonyok! Ez itt országháza! – kiálta recsegő hangon az egyik tanácsúr nagy dölyfösen.

De visszavágott ám neki Ilka hatalmasan.

– Bizony majd azt hinné az ember, hogy még most is pajta, arról a sok üres szalmáról, amit úr uraimék itt csépeltek.

Ez már szörnyűség volt.

– A tyúk kukorékol!

– Mulier taceat in ecclesia!

– Fájdalom, hogy nem vagyok „mulier”, nem asszony, hanem „vidua”, özvegyasszony, s az özvegyasszonynak hazánk törvényei szót és szavazatot adnak mindenha! Tudjátok, akik a törvényt ismeritek.

Ez egy kis gyenge lefőzés volt. A szép szónoknőnek akadtak rögtön párthívei, akik azt kiálták:

– Halljuk! halljuk!

Mások ellenben, különösen az éltesebb