VII. AZ ÉLVEZETES NÁSZUTAZÁS

No! Hála a papnak! Hallom e fejezet címének olvasásánál, csakhogy a végén járunk már ennek az unalmas históriának. Viszi már a hős a menyasszonyát!

Dehogy vége! Dehogy unalmas! Dehogy viszi! Most lesz ez még csak tréfás dolog!

Az én esztendőm vége felé törekedett, ami a kánikulába esett.

A jogtanácsosék elutaztak Karlsbadba, hat heti kúrára. A törvényszékek szüneteltek, az ügyek pihentek, igazgatósági gyűlések nem tartattak. Én vendéglőbe költöztem, mert a cselédség is mind szabadságot kapott. Ez idő alatt aztán mindennapos látogatója voltam a septemvirék házának.

Ők állhatatosan Budapesten töltötték a nyarat. Hesperis azt állította, hogy szebb üdülőhely nincs a világon Budapestnél. Itt van fürdő is, hétféle: hideg, meleg, sós, sáros, az ember válogathat benne. Az öregúr néha példálózott, hogy milyen nagyon szeretné megnézni a dobsinai jégbarlangot, már tíz esztendeje nem volt kinn a fővárosból. Tátra-Füred is nagyon szép lehet. Aztán csak nagyot sóhajtott. Nem lehet, mert nem lehet.

–        No, majd augusztusban! – mondám én, jelentésteljes pillantást vetve a szemlesütő Hesperisre.

Akkor majd lehet.

Ki lehetett vetni az abrakadabra útján, hogy ennek a biztatásnak mi az értelme.

Többször előhoztam Hesperisnek, hogy én augusztus közepén érem el a nagykorúságom napját, akkor egyszerre ura leszek a sorsomnak, átvehetem a vagyonomat, és megházasodhatom.

…Akkor aztán mehet a septemvir Tátra-Füredre, nem kell neki leányt őrizni idehaza.

Ezt csak értheti, aki logikát tanult!

Ha csak egy szót szólt volna a septemvir; „Kérem, magyarázza meg ön jobban!” Hát előrukkoltam volna vele szabatos formulázással. De én azt hittem, hogy érti, tisztában van vele.

Augusztus elseje bekövetkezvén, egy határozott lépést tettem előre.

Ez a nap a nyári költözködések határideje.

Titokteljes önérzettől ragyogó (gondolom legalább) orcával jelentém Hesperisnek, hogy úri szállást fogadtam a Kerepesi úton. Első emelet, négy szoba az utcára, kettő az udvarra; szalon, ebédlő, boudoár, dolgozószoba stb.

Annál a szónál, hogy „boudoár”, gyöngéden tekintettem a szemébe: gondoltam, ezt csak megérti. Nem látszott megérteni. Még jobban megmagyaráztam.

Elmondtam neki, milyen bútorokkal szereltem föl a szállást. A boudoár szakasztott mása annak, ami Hesperis itthona; erről van lemásolva. (Ez már csak világosan érthető.)

–        Most már nem hiányzik más az én otthonomból, mint egy édes női hangnak idvezítő zengése.

Hesperis azt mondta rá, hogy „szép” – a cérna végét elharapva a fogával, s tovább stikkolt, a cérnát a tűbe fűzve.

–        Ez az utolsó fodor ugyebár, amit most hímez?

–        Nem tudom.

(Mégsem tudja? A násznap után nem sokkolnak több fodrot.) A septemvirnek is elreferáltam az új szállásom eseményét. Az meg azt mondó rá, hogy „ejha”!

Csak legalább kérdezte volna meg tőlem, hogy minek öcsémuramnak az a hat szoba! (Eddig egy is sok volt.)

Mikor aztán elközelgett az a nap, amely nagykorúvá születésemet meghozta, jónak láttam világosabban nyilatkozni Hesperisék előtt.

Délelőtt tettem látogatást, amikor a septemvir is otthon volt. Először is őhozzá nyitottam be.

Egész komolysággal előadtam, hogy én most leutazom a Bánságba, abból a célból, hogy a néhány nap múlva bekövetkezendő nagykorúságom alkalmából apai birtokomat átvegyem, s eddigi gyámommal leszámoljak. Mihelyt ez megtörtént, s én a sorsomnak és vagyonomnak urává lettem, azonnal sietek vissza, s első dolgom lesz családi boldogságomat megalapítani.

A septemvir megrázta a kezemet, s minden jót kívánt jártomban, keltemben.

(Hát mi a manóért nem kérted meg ott mindjárt a leánya kezét?)

Elmondom az okát.

Hát én a leánykérést egész ünnepélyességgel akartam végrehajtani, ahogy apáink szokták, ahogy más magyaroknál láttam. Kérő násznagy által istápolva, tolmácsolva. S kérő násznagynak a jogtanácsost választottam; amint az hazaérkezik Karlsbadból.

Hanem azt már csakugyan megtehettem volna, hogy magának Hesperisnek megmondjam, mikor egy órára egészen egyedül maradtam vele; a társalkodónő távol volt: „kisasszony! Én magát szeretem; én a kezét, szívét, lelkét magamévá akarom tenni, cserében az enyimért”, mielőtt búcsút vettem tőle.

Máig is önfölpofozási vágyakat érzek, ha visszagondolok rá, hogy micsoda ostoba helyzetet szereztem magamnak, amidőn a kiválasztott kedvesemnek nem mondtam meg, hogy mi a komoly szándékom vele.

Zsebemben volt a jegygyűrű. Ráhúzhattam volna az ujjára. Az is nyilatkozat lett volna.

Nálam volt a szállásom kulcsa. Letehettem volna az asztalára azzal a kéréssel, hogy távollétemben nézze meg azt a kék szobát; olyan szépnek találja-e, mint az itthonit? Ez is lett volna valami.

De én egyikre sem tudtam magamat elhatározni. Én, aki más nőknél mindjárt az egzekúción kezdtem a processzust, olyan félénk voltam ezzel a leánnyal szemben, mint egy gimnazista az első táncleckén. Az a kalugyer feküdt a mellemen az átkozott horoszkópjával. Hiszen ha nagykorú leszek, megnyílik a torkom egyszerre.

Az egész búcsúzás csupa szentimentális sóhajtozásból telt ki. A szemeink kérdeztek és feleltek, de nem volt fonográf, amely ezt a beszédet megfixírozza.

Még mikor a búcsúvételnél kezet szorítottam vele, úgy nógatott valami, hogy „no most! Itt van szemközt; szorítsd egyszerre magadhoz! Nyomj egy forró csókot az ajkára!” – Azzal is meg lett volna pecsételve a kettőnk sorsa. – Ezt a percet is elszalasztottam.

Majd ha visszatérek! Mint diadalmas hódító! Hiszen csak néhány nap a különbség.

Addig még hadd maradjon kinyíltan a lótuszbimbó.

Amit most elmondok, azt már mástól hallottam később. Amint eltávoztam Hesperistől, a septemvir átjött a leánya szobájába.

–        Nos? Nyilatkozott előtted?

–        Nem az.

–        Énelőttem sem.

–        Elmondta, hogy házasodni készül, de hogy kit akar elvenni, arról nem szólt.

–        Nem értem a dolgot.

Abban nyugodtak meg, hogy talán majd levélben fogom a nyilatkozatomat közölni velük. Várták szép türelmesen. Azonban az én nagynevezetességű 25-ik születésnapom is elmúlt, s az én levelem mégsem jelentkezett.

És azután még egy hét elmúlt, s levél csak nem jött.

A septemvir egyre iparkodott vigasztalni nyugtalankodó leányát, hogy nekem most véghetetlen sok a dolgom. Egy ilyen örökség-átvevés komplikált história. A közjegyzői intézmény még nem volt behozva. Mindent ex praesidio kellett elintézni. Fürdőidény van. Vicispán, árvaszéki elnök, bizonyosan ki Buziáson, ki Mehádián, ki Monyászán áztatja fáradt tagjait, azokat most nehéz kihúzni a kádból. Az is nagyon valószínű, hogy az árvapénztár nem képes olyan rögtön likvidálni a kapitálisomat. Sőt föltehető, hogy én most abban fáradozom, hogy a szülői kastélyt helyretataroztassam; oda szándékozom vinni a mézeshetekre a menyasszonyomat. De már azért csak írhatnék egy rövid levelet. Csak annyit, hogy mikor térek vissza. Végre már nem maradt más, mint az a föltevés, hogy a postás, aki a levelemet szállította, postaszekrényestől együtt belefulladt a legutóbbi felhőszakadás okozta árvízbe; vagy pedig a Macsvánszky bandájának a kezébe került.

Én pedig az egész levélnemírást egy idétlen theáterkup kedvéért rendeztem. Úgy akartam beesni a színpadra, ahogy azt a vígjátékokban láttam, s addig nem szóltam senkinek egy szót sem a házasulási tervemről, amíg az örökségem birtokába nem jutottam, s az apai házat lakható állapotba nem helyeztem.

…Egy szép (azaz, hogy csúnya) reggelen aztán bekopogtat a septemvirhez Nikkel.

Az én kedves barátom, akit eddig folyton az örök uniformisában lehetett csak látni, ezúttal kockás civilruhába volt öltözve; Bismarck-án-colér színű nyakravalóval, májszínű kalappal, turista bakancs a csánkóin, a mancsai vörös kesztyűkbe hüvelyezve. Még fehér szegfű is volt a gomblyukában.

A septemvir szobájában volt éppen a leánya is, aki a látogató érkeztével rögtön el akart tűnni a mellékszobába.

– Kérem kisasszony, maradjon itt – instálta Nikkel –, kegyednek is meg kell hallani azt, amit őméltóságának előadni készülök.

S azzal belépett, in medias res.

– Én mint leánykérő jövök ide. A katonai pályától megváltam, az acélbronzból elég volt nekem, áttértem a vaspályára. Egy új hazai nagy vasútnál elnyertem a főmérnöki állást, háromezer forint fix fizetéssel, ezer forint lakpénzzel s egyéb akcidenciákkal; képes vagyok egy nőt becsületes munkámmal eltartani: később előmenetelre is van kilátásom. Én a kisasszonyt régóta szeretem, s ha viszonzásra találnék, a lelkemet teszem rá, hogy boldoggá fogom tenni.

A septemvir a leányára nézett, a leány pedig az apjára.

– Önnek az ajánlata fölöttébb megtisztelő ránk nézve – mondá a septemvir. – De engedni fog ön nekünk egy pár napi gondolkodási időt.

– Nem lehet, méltóságos uram. Én a társulatomtól mától számított két heti szabadságot kaptam; abból egy napot sem lehet elvesztegetnem. Önök engem egy év óta ismernek; tudják, ki vagyok, mi vagyok. Én két nap múlva sem leszek se szebb, se jobb, mint ebben az órában. Két óra untig elég lesz önöknek az elhatározásra. Én azalatt elfutok a püspökhöz, kiveszem tőle a diszpenzációt; magammal hozom a káplánt meg két tanút. Itt a háznál végbemehet az esküvő. Ami az útra legszükségesebb, az egy kézitáskában elfér, s ha Isten úgy akarja, a délután két órai vonattal már a rezervált kupéban ülünk, s robogunk a szép Helvécia felé. – Tehát a viszontlátásig.

A fickó egész bizonyosra vette a dolgot.

A septemvir meg a leánya hüledezve nézett egymásra.

– Mit szólsz ehhez, leányom?

–        Mit szólsz hozzá, édesapám?

–        Én azt mondom, hogy ez meggondolni való dolog.

– Az ám.

– Sőt azt mondom, hogy ezen nincs mit gondolkozni. Ez már itt van. Ez beszél, nyilatkozik, világosan szól. Énnek a szándékát nem kell abrakadabrával lehüvelyezgetni. Az a másik kupcihér, ki tudja, hol jár? Ki tudja, mit akar? Se szól, se beszél, se ír: se nekem, se neked. Teljes életében mindig csapodár volt. Ki tudja, a sok régi szeretője közül melyiket szándékozik az új szállásába beplántálni? Kitelik tőle, hogy az oltár előtt hagy ott. Ez a fiú pedig, megvallom igazán, hogy egészen az én kontentumom szerint való. Igazi selfmademan. Nem stréber. Szolid pályát választott. S mindjárt fölül kezdte. Ebből derék férj lesz. Én azt mondom, hogy csapj föl a kezébe. Énnél jobb partit nem csinálhatsz.¹

A szép Hesperis először vállat vont; azután egy pár könnycseppet törült ki a szeméből. Ezek voltak a búcsúkönnycseppjei. Azután jöttek a bosszankodás, az elkeseredés könnyei; míg egészen belekeseredte magát az irántam való méltó haragba, s a kitűzött két óra elmúltával már nem látszott meg a szemein, hogy sírt.

Azalatt bepakolt a kézitáskába.

A Nikkel pedig vágtatott egyenesen a püspökhöz.

Az éppen útra készült. Már a porköpönyegét is fölvette.

–        Mi kell, fiacskám? Alig ismerek rád ebben a kadrollírozott kosztümben.

–        Frissen, szentatyám, egy diszpenzációt.

–        Fiam! Útban vagyok. Itt a négylovas hintó a parókia előtt, visznek falura, előkelő nostras, oszlopos tagja az egyházkerületnek, haldoklik, óhajtja az úr vacsoráját föladatni. Estére hazakerülök. Addig várhatsz.

–        Aki vacsorálni akar, inkább várhat. Az én dolgom sürgetős. Mert én még ebédelni akarok a vasútnál, s addig meg kell történnie az esküvőmnek.

Addig erőszakoskodott, amíg kicsikarta a szentatyából a szükséges fölmentést a háromszori egyházi kihirdetés ceremóniája alól.

Azzal aztán szaladt a káplánhoz. Az jó pajtása volt.

–        Szervusz pajtás, frissen vedd föl azt a stólát!

–        Ki haldoklik?

–        Én esküszöm. Ebben az órában.

–        De én meg utazni akarok. Itt a körutazási jegy a tárcámban. A vonat indul délben, s ma még templomot kell tartanom.

– Hiszen délig mind átesünk rajta. Itt hagyom a fiakkeremet. Hozz magaddal két násznagyot is. Templom után foghatsz a hívek közül, két forint napidíjért; aztán vágtatsz az egyházfival a septemvir házához; annak a leányával esküszöm.

Ez döntött. A septemvir is nostras.

A káplán megígérte, hogy ott lesz templom után.

Nikkel a két órai határidő elteltével betoppant ismét a septemvirhez.

– Minden rendben van – mondá őméltósága.

– Részemről is – mondó Nikkel. – Itt a püspöki diszpenzáció, itt a két karikagyűrű, rögtön érkezik a káplán a két násznaggyal.

A papa ezzel átvezette a leendő vejét a leányához.

Hesperis úthoz volt öltözve, csak éppen a menyasszonyi fátyolt próbálta föl a fejére, ami múlhatatlanul hozzátartozik a házasságkötéshez.

(Remélem, hogy amint a miniszter elrendelte, hogy a polgári házasságnál a fungáló államhivatalnok tartozik a széles háromszínű rendszalagot föltenni, a menyasszonyra is ráparancsoltatik, hogy a kontyára fátyolt tűzzön.)

Nikkel úszott a boldogságban.

Pontban tizenkét órára megérkezett a káplán, az egyházfival meg a két tanúval; nem sokat ceremóniázott; ő is sietett a vasútra; az övé Ruttka felé ment; hamarjába összeadta a boldog jegyeseket, fölhúzta az ujjaikra a jegygyűrűt, megáldotta őket. A nagy moles matrikulát természetesen nem hozta magával; hanem beírta az összeadott pár nevét, a két (templomból kijöttében elfogott) tanú nevével együtt a tárcájába; majd otthon beírhatja az anyakönyvbe. Azzal futott haza; a dejeuner-t sem várta be. A boldog pár sem várta be; azt maga költhette el az örömapa a süket nagynénével. A gyerekek siettek boldogságuk útját megkezdeni. A vasúti restaurációban kényelmesen megebédeltek. Az első csöngetésnél Nikkel karjára vette a menyasszonyát meg a plédjét; kezébe kapta az útitáskáját, s vitte magával a peronra, ahol a vasútiak, mint magas vasúti hivatalnokot, szívélyesen üdvözölték.

Én pedig ugyanakkor a temesvári vonattal zakatoltam fölfelé; tele büszke tervekkel és szivárványos reményekkel.

Az alföldi vonat két perccel hamarább érkezik meg, mint a Bécs felé induló vonat elindul. A pasasíroknak addig várni kell a kiszállással, amíg a bécsi vonat ki nem robog az indóházból. Addig nem nyitják ki a vagonajtókat.

Én kíváncsian néztem ki a kocsiablakon. Hát egyszer mit látok?

Az én Hesperisemet látom fölkapaszkodni a lépcsőkön az átelleni vagonban!

S utána mindjárt megint kit látok fölmerülni a lépcsők fokán? Az én Nikkel pajtásomat – álruhában, stuccernek öltözve; kockás dzsekkben, májszín kalappal, fehér szegfű a gomblyukában, útitáska a kezében meg parazol.

Ezek odatelepesznek le, éppen velem átellenben egy kupéba, igen gyöngéden bánnak egymással. Még annyit láthatok, hogy Nikkel kiveszi a fehér szegfűt a gomblyukából, s azt Hesperisnek nyújtja, amit Hesperis azzal viszonoz, hogy a keblébe tűzött piros szegfűt adja érte cserébe. – Azzal lehúzzák a függönyt az ablakra, s hogy semmi kétség se maradjon fönn, a kalauz kiakasztja az ablakra kívülről a sokatmondó táblát: „gemiethet!”

Hisz ez leányszöktetés! Nőrablás! Fényes nappal.

Ki akartam ugrani az ablakon! Meg is teszem, ha az a rézpálca keresztbe nem áll előttem.

A gyorsvonat fütyült, s azzal az orrom előtt vitte el robogva a menyasszonyomat.

Én erőszakkal fölnyitottam a vagonajtót, s azzal eszeveszetten rohantam le a vaslépcsőkön, s nekiiramodtam a szabaddá lett sínek között a gyorsvonatnak.

Szerencsére az inspekciós rendőrbiztos nyakon kapott, visszarántott.

–        Megveszett az úr?

–        Meg hát. Ahol! Rabolják a menyasszonyomat!

–        Csak nem akarja ön elfogni a gyorsvonatot röptében?

–        De mikor a menyasszonyomat rabolják az orrom előtt!

–        Hát azért ne szaladjon ön a vonat után, mert azt el nem éri. Van telegráf a világon. Elébe kerülhet.

Ez eszemre térített. Persze hogy itt a telegráf, tíz lépésnyire a hátam mögött.

–        Egyszerű a dolog – magyarázta a rendőrbiztos. – Telegrafálunk a váci rendőrkapitánynak meg az esztergominak, az érsekújvárinak, a pozsonyinak sorban, valamelyik csak letartóztatja a szökevényeket.

–        No, hát gyerünk, telegrafáljunk!

–        Hja, az nem megy olyan rövidesen. Nekem erre nincs meghatalmazásom; önnek a följelentése sem bír elég hitelességgel, hogy annak az alapján két utazót elfogjanak a szabad Magyarországon. Alkotmányos korszakban élünk, uram! Az nem járja, hogy egy urat meg egy hölgyet csak úgy mirnikszdirniksz útközben letartóztassanak. Hanem tessék velem a rendőrségre jönni, s ott a főkapitány úr előtt legitimálni a följelentést.

Végig kellett hallgatnom a megérdemelt útbaigazítást. Mentem a főkapitányhoz, vittem magammal a fiakkeren a rendőrbiztost. Aki látott minket együtt kocsikázni, azt hitte bizonyosan, hogy az visz engem. Egyenruhában volt.

Tíz perc múlva ott álltam a főkapitány előtt. Hiszen ismerted Thaisz Eleket. Jó pajtásod volt. No, hát!

Mekkorát nevetett a szemem közé, mikor előadtam neki a följelentésemet, meg a letartóztatás iránti követelésemet.

–        Te vagy-e bolond, vagy engem tartasz annak? Az a te állítólag elszöktetett menyasszonyod Kiss Mihály septemvirnek a leánya, az elszöktető pedig báró Nikkel, császári tüzérkapitány. Ha én ezeket letartóztatom a te föladásodra, akkora orrokat kapok – kettőt, a belügyminisztertől, meg a hadügyminisztertől, hogy viselhetem az egyiket elöl, a másikat hátul. A vicclapok mind nekem esnek! Hátha csalódtál? Nem ők voltak. Ablakon keresztül láttad. Gőz kutyafuttában! Hallucináció lehetett. Szerelmes ember szemének nem lehet hinni. Eredj el a biztossal a septemvir lakására; hátha otthon van a mátkád?

Ez egy eszme volt!

Csakugyan! Hátha otthon ül Hesperis szépen, és stikkolja az utolsó hálóréklifodrot, s a szerelmespár, akit én láttam, valami vigéc volt az orfelinájával.

Köszöntem, vittem magammal a rendőrbiztost a septemvirék lakására. Három lépcsőnként ugorva rohantam föl a második emeletre. Becsöngettem. Nem jött senki az ajtót kinyitni. Még jobban csöngettem. Még jobban nem jöttek. Aztán a belső folyosón a konyhaajtóra kerültem. Az is be volt zárva. Benéztem a konyhaablakon. Nem láttam senkit. Ebbül a szállásbul minden ember kihalt.

– Gyerünk le a házmesterhez – indítványozó a biztos.

A septemvirék szállása egyikében volt azoknak a régimódi belvárosi kontignációs házaknak, amiknek szűk kapubejárata, hosszú, keskeny udvara van, s ennek a legvégső odújában a házmester lakása, úgyhogy onnan senkit sem lehet meglátni a kis bejárók közül.

Munka volt felzörgetni az odú egyetlen lakóját.

Csak a viceházmester volt otthon. Az először is tót volt, másodszor csizmadialegény volt, harmadszor pedig délután volt. Mikor a rendőrbiztost meglátta, úgy megijedt, hogy a hallását is elvesztette.

Nagy biztatásra, hogy nem őtet akarjuk elfogni, tudott annyit rebegni, hogy ő nem tud semmit, nem látott senkit, mert ő csak a viceházmester; a főházmester, meg a felesége elmentek korán hajnalban Budakeszire búcsúra. Ő maga csak itthon tartotta a búcsút, de azt olyan alaposan, hogy most a saját nevére sem emlékezik.

Innen tehát olyan okosan kerültünk vissza, mint idejöttünk.

–        Septemvir kisasszony nincs otthon! – referáltam a főkapitánynak.

–        Jól van öcsém; ülj le. Mindjárt visszajön a másik biztos, akit Nikkel kapitány keresésére küldtem ki a Neugebäudéba.

Én szorongva néztem az órámat. Már Vácon túl járnak! Ott már nem csíphetik el őket…

No, de megérkezett a biztos a Neugebäudéból.

–        Nikkel tüzérkapitány letette a tiszti rangját, s nincs többé a kaszárnyában.

–        Ez már súlyosító körülmény – mondá a főkapitány.

–        No, hát! Utána azzal a telegráffal! Már Esztergom-Nánánál járnak.

–        No, csak ne nánánázz annyit! Egy stáció akár inde, akár unde.

–        De ördögöt akár inde, akár unde! Mikor menyasszonyrul van szó, meg a csábítójárul!

–        Hiszen nem eszik meg egymást!

–        De mikor lehúzták az ablakfüggönyt!

Még csak a két detektív visszatértét kellett bevárni, akik a fiakkereket járták sorba.

Volt már öt óra, mire előkerültek. Az egyik rátalált arra a bérkocsisra, aki Hesperist és Nikkelt szállította a vasúthoz. Ez tanúskodott róla, hogy az általam jelzett házból vitt egy quadrollírozott urat meg egy fehérrel díszített fekete ruhás fiatal hölgyet a vasúthoz, nem volt egyéb útikészségük egy kézitáskánál, meg egy waterprufnál.

–        Ez ő! Az ő pomp fünébre kosztümje! – kiálték én felbőszülten. – Telegrafálni! Főkapitány úr!

–        Csitt csak! Hadd szóljon a másik detektív.

Az meg rátalált a septemvir úr rendes komfortáblis kocsisára. Akkurát fél óra múlva az elébbi útrakelés után ugrott föl a septemvir úr is a konflisba, szintén nagyon kevés útikészséggel, s ezt a szót hallatva a konfidens kocsissal: „No, most már én is futhatok a leányom után!”

– Itt van! Tessék! – kiabáltam én. – Az apa is fut az elrabolt leánya után. Tessék gyorsan telegrafálni!

A főkapitány még szabadkozott, hogy az az „után” nem okvetlenül azt teszi, hogy a leánya „után” szalad; hanem hogy miután a leánya már elment, az után mármost ő is szaladhat valamerre.

Erre aztán méregbe jöttem, fenyegetőztem, amerikai párbajjal kínáltam a rendőrfőnököt, míg utoljára kötélnek állt, s telegrafált a pozsonyi rendőrkapitánynak a szökevények letartóztatása végett, utasításul adva, hogy csak okosan, szőrmentében bánjon el e kényes üggyel.

–        Station Preschburg! – hangzott a perronon. (Még akkor német volt a vasút.)

–        Itt kapni fölséges mákos kalácsot! – mondá Nikkel.

–        Én jobb szeretem a diós kalácsot – viszonzá Hesperis. Nikkel kidugta a fejét a vagon ablakán.

–        Sie! Hé! Nuszpájgl her!

Egyszer csak nyitogatták a vagonajtót.

–        Nos! Hozzák már azt a nuszpájglt?

–        Azt ugyan nem hozok – szólt a fejét bedugó egyéniség –, mert én a pozsonyi rendőrkapitány vagyok; hanem bátorkodom uraságodtól tisztelettel megkérdezni, hogy uraságod méltóztatik-e báró Nikkel, nyugalmazott tüzérkapitány lenni?

–        Igenis én vagyok.

–        Akkor bátor vagyok önt tisztelettel fölszólítani a törvény nevében, hogy kegyeskedjék a kíséretében levő hölggyel együtt leszállani a vagonból, és engemet követni.

–        Micsoda dolog ez?

–        Az a csoda, hogy én a budapesti rendőrfőnöktől kaptam táviratilag parancsot, hogy önt mint leányszöktetőt letartóztassam, s a továbbutazásban meggátoljam.

–        Ez egy ostoba Schábernakk! – kiabált Nikkel. – Ez a hölgy az én törvényes feleségem, akivel rendes lelkész által, két tanú és saját atyja jelenlétében forma szerint összeeskettettem.

–        Elhozta uraságod magával a házasságlevelét?

–        Hozta az ördög. Hát kinek jut eszébe a házasságlevelét a zsebében hordani, mint valami passzust?

–        Pedig az jó volna, ha itt volna; mert akkor én, annak az előmutatása után, uraságodat tisztelt nejével együtt, a saját felelősségemre, tovább hagynám utazni; így azonban a kapott parancs értelmében kénytelen vagyok ismételten fölszólítani, hogy szálljanak le mind a ketten a kupéból, s kegyeskedjenek magukat az én felügyeletem alá helyezni. Semmi kompromittálás nem lesz belőle. Önök beszállnak a Zöld fa vendéglőbe, két külön szobába. Egy telegráfváltás tisztázni fogja a helyzetet. Legfeljebb néhány órai késedelem lesz belőle. Az esteli vonattal tovább utazhatnak &ou