Tízmillió dollár

Tízmillió dollár! Húszmillió pengőforint! Boldog Isten, még csak kimondani is nagy szó!

Húszmillió forint aranyban, egy rakáson; csak a súlya majd százötven mázsa, hogyne volna az nehéz egy ember lelkén?

Ha azt mondanák: itt van húszmillió, nyúlj hozzá, tiéd lesz, add érte cserébe becsületes neved… és oda nem adnád…

Ha azt mondanák: itt van, vigyed, de felejtsd el érte mennybéli üdvödet… és nem felednéd el…

Ha azt mondanák: vidd e kincset, de add el érte azt, akit legjobban szeretsz… és el nem adnád…

És ha azt mondanák: itt van húszmillió, áruld el érte hazádat! … És el nem árulnád… akkor elmondhatod magadról, hogy derék ember vagy.

Egy történetet fogok elmondani valami emberről, aki nem tudott ilyen derék ember lenni; hallgassátok meg, ha tetszik.

*

A spanyol–amerikai szabadságháborúk alatt történt ez a kaland; az idő éppen kedvező volt hasonló regények alkotására; a hős és a rabló, a dicsvágy és a pénzvadászat, a honszeretet és a könnyelmű ábránd olyan közel állottak egymáshoz, ellenség és jó barát könnyen összetévesztette őket; a szabadságért harcolók gyakran kezet szorítottak a kóbor martalóccal, ki nem elvekért, hanem zsákmányért harcolt, s a kormány vezérei úgy bántak a szabadsághősökkel, kik egy nagy eszméért küzdtek, mint rablókkal, kiket a törvény üldözni kénytelen.

Amint Peruban kitűzték a szabadságzászlót, egy fiatal skót tengerész, Robertson, ki azelőtt a spanyol kormány hajóin szolgált, áttért a republicanusokhoz, s azoknál hajóskapitányi rangot kapott.

Robertson fiatal volt, eleven képzelődésű, heves, nagyravágyó; erős hajlammal bírt a regényes, a rendkívüli után, ami tengerésznél mind igen jó tulajdon, kivált olyankor, mikor a tengeren nemcsak a viharok, hanem ellenséges gályák s kalózhajók is járnak.

Első szolgálatul mindjárt azt bízták rá, hogy keresse fel a hírhedett kalózvezért, Benavides bandáját, mely a spanyol kormány patensével zsebében, a chilei partokat végigrabolja, gyilkol és gyújtogat egész Arauco hosszában.

Robertson végrehajtá küldetését; éjszaka meglepé Benavides rablócsapatát legbiztosabbnak hitt sziklarejtekében, a kalózokat dühös tusa után elfogta mind, csupán egy szabadult meg közülük, a második kapitány, Martelin, az is oldalában vitte magával Robertson bare hegyét, ami a sebben törött.

Az araucói parton, hol a rablókat elfogták, volt egy szép terebély kenyérfa, mely máskor is sok kedves gyümölcsöt termett a jó indusok örömére. Robertson ennek a fának hatvan ágára egy-egy rablót köttetett fel, hogy akik messziről nézték, mondhatták magukban: a chilieknek ugyan nagy karácsonyfát ajándékozott valaki, cukorbábokkal megrakva.

Robertson semmit sem várt kevesebbet e hős tette jutalmául, minthogy legalábbis aladmirállá fogja kinevezni a köztársaság.

Ezt azonban nem tették vele, hanem abból a kincsből, mit ő Benavides rablótanyáján elfoglalt, átadtak neki ötvenezer piasztert – osztalékul.

Ez egészen lehangolta a nagyravágyó ifjú kedélyét, rögtön elhagyta a szolgálatot, letette vállbojtjait, s haragjában, csalódásában búcsút vett az egész világtól.

A la Conceptione-öböl közelében volt egy puszta, lakatlan sziget, azt választá ki jövendő lakhelyéül; ott építtetett magának egy remetelakot; elbolondított egy éhenholt embert, hogy az ott szolgálja őt, azután meg egy pár kétségbeesett creol nőt, akik közül az egyiket feleségének, a másikat szobaleányának tekinté, s erősen elhatározá magában, hogy soha többé a nagy világba vissza nem tér, hanem mint egy új Ádám és Éva, egy új vadember-generációt alapít meg tenger-közepetti kis paradicsomában.

Itt élt azután édenkerti ősörömök közt a világgal meghasonlott fiatal remete, s tán itt is vénült volna meg, ha egy baleset onnan ki nem zavarja végképp.

Mint mondám, egy rabló a Benavides-bandából, Martelin, megmenekült, s szerencsésen eljutott Valparaisóba; ott mint kormányos szolgálatot vállalt egy spanyol hajón.

Mikor a sík tengeren volt a hajó, összeszövetkezett a legénységgel, éjszaka a hajótulajdonost híveivel együtt megkötözték, kitették a dereglyébe, s maguknak tarták a hajót.

Martelin hallotta már hírét annak a karácsonyfának, amit Robertson a chilei parton felállított; azt is megtudta később, hogy e félelmes ellene a Mocha-szigetén él egész magányosságban, s nem gondolt most elébbvaló dolgokra, mint hogy társainak megölőjét ott elfogja, s őt magát akassza arra a fára, ahonnan társai lógnak.

A tervet nem volt nehéz kivinni; egy éjszaka húsz ember kikötött a Mocha-szigetén dereglyével, s Robertsont legédesebb álma közepén lepték meg remetelakában; ott mindjárt le is ölhették volna, de Martelin nem akart elállni attól a tréfától, hogy ellenségét éppen az araucani kenyérfa tetejébe akasztassa fel.

Robertsont tehát láncra verték, s ledobták a hajó fenekére.

A Mocha-szigettől az araucani partig azonban hosszú utat kell tenni. E hosszú út alatt megharagudott a tenger a kalózokra, s elkezdett ellenük lázongani; a vihar meghallgatta az átkozódók kívánságát, s utolérte őket, az ár mindig közelebb ragadta őket a veszélyes sziklákhoz; Martelin nem tudott hajóján segíteni, az egész legénység között nem volt egy, aki értett volna mesterségéhez; a végveszélyben kénytelenek voltak Robertsont feloldani láncai közül, s szépen könyörögni neki, hogy szabadítsa meg a hajót az elmerüléstől.

A fogoly ekként abba a helyzetbe jutott, hogy három napig parancsolt elfogóinak, s azok kénytelenek voltak neki engedelmeskedni, ha azt nem akarták, hogy a viharos tengeren ostoba módon elvesszenek.

Harmadnap örült mindenki, hogy a keresett araucani part helyett egy nyugalmas kikötő előtt találhatta magát; de senki sem örült annyira, mint Robertson, mert amint egy szemközt jövő angol hajót megpillantott, rögtön a tengerbe veté magát, s szerencsésen átúszott hozzá. Martelin nem merte őt viharroncsolta hajójával a csatakész angol brigg ellenében viszakövetelni.

Robertson megmenekülése után ismét szolgálatba állt a szabadságharcosok közé. Azok a Congreso fregatt kapitányává nevezték ki.

A tengerész azt hitte, hogy már most kiábrándult, egészen más emberré lett; átlátta, hogy az bohó álom volt csak, amit a Mocha-szigeti magányban kigondolt; most már felébredt belőle, s többé nem gondol vissza rá.

És valóban oly nevetségesnek látszott előtte egész ottani élete, magányos barlangja, mindennapi vadászatai, egyforma időtöltése, sőt maga az a jelentéktelen némber is, aki ott unalmas napjait osztá, hogy nem gondolhatott rájuk másként vissza, mint ahogy az ember egy képtelenségekkel teljes álomra szokott visszagondolni, s azt kérdi magában: hogy lehetett álmodni ilyen ostobát?

Robertson azt hivé, hogy ő most igen komoly, józan férfi lett, akinek nincs egyébre gondja, mint hivatalára, kötelességeire, becsületére. Meg is felelt mindegyiknek, amennyivel tartozott, s a köztársaság méltán legjobb katonái közé számíthatá őt.

Szavatartó, amit kimond, azt megállja; árulást semmi biztatásért sem lehet felőle föltenni, barátai irányában önfeláldozó; ha egy tallérja van, annak fele azé, aki legjobban siet azt tőle elkérni, ha pedig nincs, egy ránc sem támad homlokán amiatt, hogy erszénye üres; egyszóval valódi gavallér a szó minden értelmében.

Sőt, még amellett kegyes ember is, aki a vallást tiszteli; valahányszor kikötőbe jut hajójával, legelső dolga a szárazföldre lépve fölkeresni a templomot; ez a legelső ház, melynek küszöbén belép; ami annyival jellemzőbb volt ránézve, mert protestánsnak volt nevelve, s az egész spanyol part hosszában csupa katolikus templomok voltak minden városban épülve.

Az indián vérrel elegyült spanyol sokat átvett lelkületébe a forró égalj tarka képzelődéséből, a hívők templomait ott az aranyozott szentképeken kívül pompás virágcsoportozatok ékesítik; az oltárok ragyognak és tarkállanak a hívek kegyes adományaitól, földig érő selyemszövetek tarka virágokkal, gyöngyfüzérek, drágaköves ékszerek lepik el azokat; a zománcos gyertyatartók mellett ezüstkalitkákban csodatollazatú madarak ugrálnak, miknek zengése belevegyül az ájtatos karok énekébe, s a tömjénfüsthöz százféle édes illatszer vegyül, mely áthevíti a lelket és felmagasztalja a képzelődést.

Egyszer Limába a La Merced templomba lépett be Robertson, s közel az orgonához egy szögletben megállván, hallgatá a sajátszerű éneket, melynek melódiáiba a régi Tolteque-dalok búsongása lopózott, s bámulá a tarka népcsoportozatot, mely fantasztikus szabad ruházatában, az indus ízlés kiáltó színeit európai csábbal, spanyol kacérsággal tudta egyesíteni, s mely jött, ment, áhítatoskodott, villogtatá szemeit a csábos rebozó redői alól.

Egyszer Robertsont megragadja valami bűvös énekhang; a kórusban a Stabat Mater dolorosát énekelték az apácák, s egy fenséges magas hang úgy hallatszott ki belőle, mint a fülemiledal az erdők zúgásából.

A tengerész megkapatva tekinte oda, s a fehér gyászköntösben egy női alakot pillanta meg, amelyhez hasonlót még álmaiban sem látott soha. A halvány, hosszúkás arcban, a mélán lesütött szemekben, az énekre nyílt szelíd ajkakban őrangyala képét vélte látni. Pedig az nem őrangyala volt.

A tengerész elámultan várta végét az éneknek, keresztülrezgett az egész lelkén, s e pillanatban oly üdvözültnek érzé magát, mintha a paradicsom kapuiban állna, s onnan hallgatná a boldogok énekét.

Mi is lehetett volna más ez érzelem, mint a legmagasztosabb föllengés; hiszen annak tárgya egy olyan hölgy volt, ki már a világtól bezárt falak között él, egy lépcsővel közelebb a megdicsőültekhez, s egy lépéssel tovább a halandóktól.

Ezen érzés ismét egyszerre átváltoztatá lelkét; midőn vissza ment hajójára, többé senki sem ismert benne a pontos, ébren alvó hajósra, aki azelőtt volt; ez most inkább, még mikor ébren volt is álmodozott, s a tengerész könnyelmű gondatlansága helyét elfoglalta nála a költő mély ábrándozása.

Ilyen kedéllyel tett meg egy utat Carthagenáig, de onnan ismét sietve jött vissza hajójával Limába; rossz sorsa őrzötte, hogy útközben mélázása miatt százszor zátonyon nem akadt, sziklához nem csapódott; rossz sorsának mondom, mert akkor legalább úgy halt volna meg, mint egy boldog ábrándozó, aki egy édes vágyat visz magával fel az égbe, mely nem engedi neki, hogy ott elfelejtse valaha a szép földet.

Azonban midőn másodszor ismét Limába ért, s első dolga volt a templomba menni, a prádon kivel találkozik szembe? Ugyanazon égi szépséggel, kivel azóta mindig ébren álmodott, s álmában beszélt, csakhogy az égi szépség ezúttal inkább földi szépségnek volt mondható, a szűzi fehér öltöny helyett a bájos creol nők tarka selyembasquinjébe öltözve, melynek elöl rövid szegélye alól kilátszottak a lejtve lépegető lábacskák piros sarkú szattyáncipőkbe szorítva, a rózsaszín selyemharisnyák kezdete – a könnyű mantilla és a magas fésűre akasztott rebozó fátyol csak alig rejtették szem elől délcegen hajló termetét; karcsú nyakán drága gyöngyfüzér omlott alá, s gyémántos függői hosszan leértek gömbölyű válláig.

Robertson bámulva nézett a hölgy után, s úgy tetszett neki, mintha az is vetett volna reá smaragdos legyezője mögül egy tolvajpillantást; ezek a nagy, sötét szemek úgy tudtak igézni.

A tengerész sokáig bámulva nézett a hölgy után, ki oly meglepően hasonlított az ő álomképéhez, s attól mégis oly különböző volt, midőn valaki hátulról vállára veregetett, s egy bizalmas hang megszólítá.

– Ej, kapitány, ön ugyancsak megnézi azt a szép asszonyt.

Robertson visszatekintett; valami régi ismerősét találta a megszólítóban, Williams irlandi tengerészt, akit különben nemigen nagyon szeretett, sőt, kissé nem is volt iránta tisztában, hogy ez a rendetlen ember, ki majd egy, majd más hajón szolgál, hol hadnagynak, hol kapitánynak nevezteti magát, egész istenes úton jut-e ahhoz a sok pénzhez, amit el szokott költeni.

Most az egyszer mégis jónak találta vele szóba állni, tudta, hogy Williams ismerős Limában.

– Ki lehet ez a hölgy? – kérdezé tőle.

– Ez, drága barátom, Lima legszebb asszonya, donna Tereza Mendez, különben egy spanyol tengerészkapitány özvegye.

– Tehát özvegy nő? Különös, hogy milyen meglepően hasonlít valakihez.

– Ugyan kihez?

– Nevét nem tudom. Ezelőtt két hónappal láttam a La Merced templomban egy gyönyörű teremtést fehér rendöltözetben…

– No, ez az, barátom, ugyanaz; férje holta után fogadásból egy évig kolostorba zárta magát; nemde a szoprán hangot énekelte? Gyönyörű csengő hangja van. Ez az. Hat hete, hogy letelt a fogadott gyászév, s ő kilépett a kolostorból.

– Hát lehet ez? – kérdé Robertson elbámulva.

– Limában minden lehet.

Robertson le volt rántva egéből, még most csak a földre rántva, később a legégetőbb, a legkínzóbb pokolmélységbe. Williams az első beszélgetésből észrevevén, hogy Robertson nem ura többé eszének, s mit tehetett vele rosszabbat, hogy tökéletesen őrültté tegye, minthogy azt ajánlá neki, hogy be fogja őt vezetni donna Terezához.

Robertson szemből szembe láthatá a hölgyet, kiről annyit ábrándozott; láthatá, hogy az a tünemény, akit ő valami túlvilági lénynek képzelt, igen-igen földi szépség; és ez a legveszélyesebb csalódás. Jaj annak, ki beleszeret a könnyező szembe, ha azt a szemet egykor kacérul mosolyogni látja; az asszony olyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé, s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy akit szeretett, mint angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét, őrjöngve és kétségbeesve.

Donna Tereza Mendeznek tetszett az, hogy egy fiatal ember őrjöng és kétségbeesik miatta. Mentől mélyebbre süllyedt ez vak szenvedélyébe, annál mélyebbre csalogatták az ő sötét szemei.

Egyszer Robertson megvallá a hölgy előtt szerelmét. Őrült, ádáz beszéd volt az, nem méltó férfi szájába; csak rabszolga beszél így urához.

Donna Tereza mosolyogva játszott csillogó legyezőjével, s azt felelé imádójának:

– Kapitány úr! Ön mostan kapitány még és szegény ember. Én szeretem a fényt, a pompát, a hírt; én nagyravágyó vagyok. Én nem tudok szeretni valakit csak azért, mert csinos, mert hozzám illik, hanem tudnék szeretni egy férfit, akit irántami szerelme naggyá, gazdaggá, hatalmassá tett. Önnek elébb oda kell küzdenie magát, ahol önt megláthassam. Most forradalom van egész Amerikában; ami alul van, az fordul felül, ki-ki azt a helyet foglalhatja el, amit megtartani elég erős; a bátoré a diadal. Kezdjen ön valamihez! Engem csak merészsége által nyerhet el. Ha ilyen alázatosan szól hozzám, azt meg sem hallom – jöjjön majd akkor, ha merészen teheti ajánlatát!

Robertson teljes lázban volt, midőn donna Tereza lakát elhagyta. Elmondá Williamsnak, amit a hölgy válaszolt neki.

– Bizony, barátom – szólt neki nevetve Williams –, én is azt hiszem, hogy annak a hölgynek a szívét meg nem hódítod másként, mint ha vagy admiráli vállrózsát szerzesz magadnak, vagy pedig körülbelül tízmillió dollárt tudsz a lábaihoz tenni, mert azon alul ő szóba sem áll veled.

Robertson szívében keserű salakot hagytak e szavak – admiráli vállrózsát képtelenség szerezni ránézve. Bolivár személyes ellensége volt, pedig e kitüntetés egyedül őtőle függött, ki akkor az egész mozgalom helyén döntő befolyással bírt; tízmillió dollár pedig bolond gondolat!

Mondjátok valakinek, aki éppen egy pénznek ura, hogy adjon elő tízmillió dollárt. Az is őrült volna, aki ilyesmiről gondolkozik magában.

Pedig Robertson ilyen őrült volt.

Elvitte magával Williamst hajójára, s éjszakánként gyakran elbeszélgetett vele késő éjfélig afelől, mint lehetne iszonyú kincstömegre tenni szert egyszerre. Végigment annak legfantasztikusabb módjain; csodás börzejáték, kártyabankok kipusztítása, aranybányák fölfedezése, elsüllyedt hajók felkutatása, s más efféle szüntelen üldözte egymást képzeletében, s ha el tudott aludni, gyakran álmodá, hogy ott jár-kel már az aranyhalmazok között, s dúl bennük kezeivel és méri azokat vékával; mikor aztán fölébredt, akkor látta, hogy semmi sincs belőle.

A dicsvágy útját egyszerre bezárta Robertson előtt a helyreállt béke. A spanyol háborúnak vége szakadt, az admiráli vállrózsák egyszerre eltűntek a tenger fenekére.

Egy este a Callari kikötőben egy ismerős tiszt hajóján víg mulatság közben kötekedtek a hajósok Robertsonnal, kik igen mulatságos dolognak találták a fiatal tengerész ábrándozásait egy fekete szemű creol hölgy miatt, akinek nem kell egyéb vőlegényi hozomány, mint vagy egy admirál-kalap, vagy valami tízmillió dollárocska.

Robertson engedett magával tréfálni, s egykedvűen szürcsölgeté teáját.

Egy irlandi hajóstiszt nevetve mondá neki:

– Hiszen pajtás, ha csak tízmillió dollár kell, arra legkönnyebben szert tehetsz; itt horgonyoz a szomszédunkban Mr. Ingres hajója, a Peruvian, az éppen tízmilliót visz aranyporban és rudakban az angol bank számára; vedd el tőle.

Mindenki hahotával nevetett ez ötletre; maga az említett kapitány, Ingres is jelen volt, az is kacagott ez enyelgésen.

Robertson is elmosolyodott rá.

Éjféltájon a tengerészek búcsút vettek egymástól, s hajóikra távoztak; Robertson és Williams hátramaradtak.

Azt az irlandit, ki ama tréfás ötletet mondá Robertsonnak, Georgesnak hívták.

Robertson félrehívta a hajó párkányára Georgest és Williamst.

– Bajtársak, én azt gondoltam, hogy az a tízmillió dollár sokkal jobb helyen volna nálunk, mint az angol bankban.

Sötét volt – nem kellett senkinek azon aggódni, hogy hátha elpirul az arca.

A három tengerész nem szólt többet egymáshoz, hanem csak megszorítá egymás kezét, s értette a többit.

Onnan Robertson hajójára tértek. A tengerész összeszedte legmerészebb matrózait, fegyvert adott kezeikbe; mintegy tizenketten voltak, azokat a dereglyébe szállítá. Akkor a lőporkamra melletti kajütben tüzet gyújtott, s elhagyta a dereglyével hajóját.

A sötét éjben észrevétlenül jutott a dereglye a Peruvian oldalához. Ott nesztelenül felkapaszkodtak a hajósok, Georges és Williams a legénység egy részével szétoszlott a kabinetekbe, Robertson harmadmagával a kapitány szobájába sietett.

Ingres kapitányt álmából költé fel Robertson, felvont pisztolyt tartva szeme közé.

– Adja át hajóját, kapitány, mindenestől; nekem kell ez a tízmillió dollár; szedje össze amije van, s szálljon ki a dereglyén a partra!

Ingres azt hitte eleinte, hogy csak tréfálnak vele; hanem amint szobájából kilépett, akkor fogta fel egyszerre helyzete komolyságát.

Hajóslegénységének egy része a födözeten volt s Robertson kalózaival barátkozott. Williams és Georges egy perc alatt rábeszélték őket, hogy ahelyett, hogy annyi roppant pénzt az angol bankba nagy fáradsággal átszállítanak, jobb lesz azt maguk közt felosztaniuk; mindegyik úr leend belőle.

Ingresnek nem volt mit tennie, mint néhány becsületesnek maradt legényével dereglyére szállni, s engedni magát a sík tengerre kivonatni.

Az a reménye, hogy a Peruvian éjszakai eltűnése szemet fog szúrni a többi hajósoknál, s talán utánaerednek, meghiúsult, mert azon pillanatban tűz támadt a Congreson, mit Robertson maga rendezett el, s e veszély félrevonta a kikötő figyelmét, a nagy hajók mind iparkodtak közeléből menekülni, a dereglyék siettek oltására; a Peruvian az általános zavarban eltávozhatott a tengeröbölből anélkül, hogy az valakinek feltűnt volna. Robertson magával vitte a kapitányt és híveit, mindaddig, míg a Congreso lángjai világítottak a tengeren, egyszer azután nagy dördüléssel fellobbant a hajó, az üszkök széthullottak a tengerbe, s elsötétült minden; akkor ő is elvágta a dereglye kötelét, s elbocsátá a kapitányt.

Robertson megmenekült roppant zsákmányával.

Tehát amiről annyi kínzó álmot álmodott, a tízmillió dollár, most, mint egy varázsütésre birtokában volt; láthatá a felnyitott tonnákat, színig telve azzal a sárga porral, amitől az emberek úgy megbolondulnak, az aranyrudakat, végeiken az angol címerrel, dúlhatott két kezével a vert aranyban, mely úgy hevert egymáson, mint a falevél az erdőn, s gondolhatott donna Terezára: már most az enyém vagy! Hát a pokolra nem gondolt-e: most már a tiéd vagyok.

A pokolig és donna Tereza öléig azonban még hosszú utat kelle tenni. Az a roppant kincs még csak részben volt az övé. Ötven martalóc, a rablás bűntársa, akart még osztozni abban, mi jutott volna így egyre? Robertson kapott volna tán félmilliomot belőle, ugyanannyit Georges és Williams; a többiben a tengerészek akartak osztozni.

Oh, bizonyára azok mind, akik jogot tartottak ez átkozott kincshez, elimádkozhatták a haldokló ember imádságát minden reggel, este, mert Robertsonnál el volt határozva, hogy azt egyedül neki kell bírni és kívüle senkinek.

Egy napon Robertson hajóját a polynéziai tengerre irányozva, azt mondá két fő cinkosának, hogy kénytelenek lesznek a Tua-Tonga sziget előtt horgonyt vetni, mert ivóvizük elfogyott; legyen szíves a két bajtárs huszonöt embert magához venni, és kiszállni a szigetre egy kis édes vizecskéért.

Georges mosolyogva cirógatá meg Robertson állát.

– Szívesen, pajtás, elmegyek akár én, akár Williams, de ketten egyszerre nem. Jól ismerjük egymást és eszünkön járunk. Te meg akarod fogyasztani azoknak a számát, akik a dollárokból osztozni akarnak. Azt mi sem bánjuk; pusztítsd el a többieket, ahogy tudod, de mi ketten csak testvéreid maradunk, akik együtt akarjuk veled siratni azt az öreg tátit, aki ezt a szép örökséget ránk hagyta.

Robertson büszke egykedvűséggel fogadta ezt a gyanúsítást, melyben pedig szívének legtitkosabb gondolata volt kitalálva.

– Ti attól féltek, hogy valahol elhagylak benneteket magamtól; látjátok, én nem félek attól, hogy ti hagytok el; ha te csakugyan tartasz tőle: egyedül kimenni a szigetre, hát én veled megyek, és itthagyom a hajót és a tízmillió dollárt Williams emberségére. Ha kedve tartja, csaljon meg és hagyjon itt!

Könnyű volt a nagylelkűt játszani Robertsonnak; odavitte a hajót a polynéziai veszélyes vizekre, hol a tömérdek tenger alatti korallzátony, örvény, ellenár között csupán oly ügyes, tapasztalt hajóvezér bírja azt keresztülvezetni; nála nélkül az első napon elnyelné azt mindenestől a hullám. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy osztályrészéért társai túladnak rajta.

E lovagias merészségnek látszó határozata eláltatá Georges gyanúját, s az késznek nyilatkozott a szigetre kimenni, ha Robertson is vele megy.

Huszonöt legény ült a dereglyébe, mely velük kiszállt a szigetpartra. A dereglyét kikötötték a hegyi patak torkolatánál,