Történetek egy ócska kastélyban

Apámtól, ki kereskedő volt, mintegy százezer forintot örököltem; a kereskedéshez nem volt kedvem, ellenben ideálom volt a gazdálkodás.

Oh, azt valami nagy gyönyörűségnek képzeltem mindenha: az Istenáldotta földdel bíbelődni, szép ökröket, lovakat nevelni, meghozatni külföldről a legbecsesebb haszonravaló állatok példányait, azokkal javítani az állattenyésztést, zöld vetéssel, esővel, harmattal spekulálni, nem ostoba papirosokkal; csontliszttel, guanóval, chilisalétrommal dolgozni a haussera, s a contreminet alagcsövezésekkel kezdeni meg; ez az én igazi ártatlan börzejátékom, itt láthat az ember olyan nyereséget, ami nem veszteség másnak; ez az a munka, amire az ember esténként elmondhatja: „Uram Isten, adj rá áldást.”

Hanem annyi kereskedővér mégis csorgott ereimben, hogy vaktában nem vágtam bele a jószágvételbe, hanem úgy spekuláltam, hogy ha az ember napjára várja a vásárt, ötven-hatvanezer forintért, igen jutányosan kaphat csinos terjedelmű jószágocskát, a megmaradt pénz pedig nagyon jó lesz szabad befektetésre, ami nélkül gazdálkodni annál nagyobb kín, mennél nagyobb jószága van az embernek. Én tehát mindennap szorgalmasan elolvastam a hírlapok hirdetményeit, s válogattam az eladásra hirdetett jószágokban.

Egyszer olvasom, hogy egyik felső vármegyében egy allodiális birtok szabadkézből eladandó; terjedelme 900 hold szántóföld és kaszáló, 1500 hold erdő, gazdasági épületekkel, urasági lakkal, gazdasági felszereléssel, ára 70 000 forint. Tudjuk meg, mi ez?

Felkerestem az ügyvédet, kihez a hirdetmény utasított, s kérdezősködtem az eladandó jószág felől.

Az ügyvéd hivatalos udvariassággal elmondott minden tudnivalót: a jószág bizonyos Klárándy grófi családé; a gróf nemrég halt meg, ki maga is ott lakott, s a család mindent azon módon ad által, ahogy ő hátrahagyta; birkákat, lovakat, még a bútorokat és a falon függő képeket is.

– De hátha azok nekem nem kellenek.

– Az mindegy. A jószág ára a holmikkal vagy azok nélkül ugyanaz marad: 70 000 forint kerek summában; az ingó-bingó csak ráadás, ha nem tetszik önnek, eladhatja.

– Persze, hogy nem tetszenek. Akármekkora gróf valaki, azért, ha megveszem a jószágát, csak nem kötelezem magamat, hogy a viselt dolmányában járjak.

Az ügyvéd nevetett az ötleten, s azt mondta, hogy igazam van, azt nem kívánhatja tőlem senki.

– És hát tulajdonképpen miért adják el az örökösök ezt a jószágot?

– Mert az egyik katona, a hadseregnél szolgál; a másik pedig egy külföldi Freyherrhez ment nőül, s egyik sem láthat utána.

– Milyenek azok a földek?

– Meglehetősek; van egy kevés első osztályú, a többi második; a rétek kitűnően jók, van az uradalomnak egy szabályozott patakja, melyet rétöntözésre szoktak használni, azonkívül egy őrlőmalma, egy fűrészmalma, mely saját erdejéből készít deszkákat, s így az erdő is észrevehető hasznot hajt; a jószág azt az árt, amit kívánnak érte, bőven megéri, s kamatját beadja.

– Nem jár valami maleficium vele?

– Őszintén mondhatom, hogy nem. Árvíz oda nem megy; útja jó van; nincs sem fagynak, sem szárazságnak kitéve, amit bizonyít az, hogy az uradalomnak igen szépen díszlő gyümölcsöskertje van, melynek eredményéül most is láthat kegyed egy pár Napóleon-vajaskörtét ott a szekrényem tetején.

(Szép gyümölcsös, Napóleon-körte, ez nagyon megvesztegető említés volt rám nézve.)

– Hát a gazdasági felszerelés milyen állapotban van?

– Tessék átnézni a leltárt; úgy hiszem, hogy a felszerelés testvérek között is megér 15 ezer forintot.

Valóban, ahogy futólag áttekintettem, rá lehetett annyira becsülni a holmit. Annál nagyobb szeget ütött a fejembe, hogy miért adnak el egy ilyen jól szerelt jószágot olyan olcsó árért. Az ügyvéd kiolvasta a szememből ezt a kétkedést, megelőzött kérdésemben.

– Igazán megmondva, ezt a jószágot azért adják el ilyen jutányosan, mivel ahhoz egy terhelő feltétel is van kötve a leendő vevőre nézve: a meghalt gróf végintézetében az ottani tiszttartója, komornyikja, lovásza, kocsisa, kapuőre és fogadott árvaleánya számára, részint az ottani kastélyban, részint a tiszti és gazdasági épületekben holtig tartó lakás van kötelezve, mely ugyan a vevőre nézve egyéb teherrel nem jár, mert a gróf azokat különben holtig való fizetéssel ellátta, hanem az örökösök kénytelenek azt a jószágot ezzel az alkalmatlansággal együtt adni át az új birtokosnak.

– Ha csak ez a baj, az nem nagy baj; tiszttartót és cselédséget úgyis kellene tartani; ha életrevaló emberek, még jó, hogy helyben vannak; az ember a kastélyban egyedül úgysem lakhatik.

Az ügyvéd egy kissé visszahökkent.

– Kegyed ott akar lakni maga?

– Hát természetesen; gazdálkodni akarok, azért veszek falusi jószágot. Nekem ahhoz van kedvem, s amihez az embernek kedve van, ahhoz van szerencséje is.

– S ott akar lakni a kastélyban?

– Hát mi a gutát? Csak nem fogadok tán hónapos szobát magamnak, valamelyik zselléremnél?

– No, mert én azt nem tudtam, hogy kegyed ott akar lakni.

– Tán bizony kísértetek járnak abban a kastélyban? Ahhah! Valamely elátkozott várféle az, ahol a dédősök feljárnak fehér halotti köntösben az unokákat ijesztgetni, holmi lemoshatatlan vérfoltok a pallókon; láthatatlan sóhajtozók éjféli óraütéskor, éjszakai vámpírok, amilyenekről Alexander Dumas senior írt egy időben? Olvastam; nagyon szép regék, hanem én nem félek tőlük. Nem, uram, bennem nem folyik arisztokrata vér, én jámbor kalmár fia vagyok; hozzám nem fognak a méltóságos halott asszonyságok másvilági pongyolában leereszkedni; aztán én szándékozom nagyszerű sajtkészítést berendezni, a sajt szagától pedig minden kísértet elszalad; tudja ön, uram, semmit sem utálnak úgy a túlvilági szellemek, mint az ostyepka szagát; én pedig ezt a nemzeti fromage de Zólyomot akarom nagyban tökéletesíteni.

Én is nevettem, az ügyvéd is nevetett, s miután újólag biztosítám, hogy nekem olyan vastag idegeim vannak, mint egy rinocérosznak, azt mondá, hogy eszerint bátran megköthetjük az alkut; meg is írtuk a szerződést rögtön, s én pár nap alatt kifizettem az egész vételárt, meghatalmazva egy X megyei ügyvédet, hogy a nevemben hajtassa végre a szokásos beiktatást. Azért nem tettem a szertartást személyesen, mert az rendesen költséggel jár, én pedig mint afféle kereskedőivadék, az ok nélküli vendégeskedésnek nem vagyok barátja.

Igazán megvallva, valahányszor arra gondoltam, hogy nekem olyan kastélyom lesz, ami egy kis rémeskedés hírében áll, aminek saját kísértete van, mindig egy kis gyermekes öröm futott el; milyen mulatságos lehet az: az embernek kísértetekkel lakni egy házban, akiről minden ember tud mesét mondani; nevetni rajta, mikor mások a gyertyalobogástól reszketnek, mikor a látogatók felijednek a bútorroppanástól, mikor a cselédek nem mernek kimenni a folyosóra, mert ott valaki csoszog, s kinevetni minden embert, mert hiszen én felvilágosodott ember vagyok, akit meg lehet azzal ijeszteni, ha azt mondják, hogy az adósom megszökött, de azzal, hogy valaki, akinek nem tartozom semmivel, a másvilágról visszajön, bizony nemigen.

Én tehát néhány nap múlva a statutio után megindultam jószágom felé, elbúcsúztam itthoni ismerőseimtől, azok engem egy pár esztendeig kívánva sem fognak látni, postakocsira ültem, gondoltam, hogy minek vigyek oda lovakat, ahol úgyis vannak lovaim. A tiszttartónak előre írtam, hogy a legutolsó állomásra, *Bányára, küldjön elém egy fogatot könnyű kocsival, s azt pontosan ott is találtam a fogadóban, már készen várt reám.

A kocsisom akkor is gyászt viselt, bizonyosan a meghalt uráért; olyan hosszú gyászfátyol lógott le a kalapjáról, mint egy halottbemondó halálmadáré. Én ugyan tisztelem a pietásokat, hanem az mégis egy kicsit kellemetlen, hogy a kocsisom úgy legyen öltözve, mintha a Szent Mihály lovát hajtaná; jó, hogy a lovakon nincs fekete pokróc, azt hihetnék a városban, hogy halottas szekéren utazik valaki.

Hanem hát ebbe csak belenyugodtam; felültem a kocsiba, s mondtam, hogy csak iparkodjunk bejutni, mert majd beesteledik, rossz az út.

Az igaz, hogy jól hajtott az ember; értett egészen a kocsismesterséghez, hanem az nem tetszett nekem, hogy minek sóhajtozik egyre; akkorákat fohászkodott néha, mint egy alvó tehén, s amint megkérdeztem tőle, hogy mi baja, azt felelte rá, hogy nem lehet azt embernek kimondani, amilyen nagy teher nyomja az ő lelkét.

Szép, csak a nyakamat ki ne törd.

Majd elővette a zsebkendőjét, megtörülte a szemeit, úgy látszott, hogy sír: – Mi lelte kendet?

– Nagy az én fájdalmam, nagyságos uram.

Hanem azért jól hajtotta a lovakat.

Egy mély útba érve, ahol az két meredek sziklafal közé szorul, az én kocsisom éppen elkezdett fennhangon zokogni. De már komolyan megijedtem rajta: – Mi a baja? Miért sír?

– Hogyne sírnék, nagyságos uram, mikor ezen a helyen ütöttem agyon a testvéröcsémet.

– Készakarva?

– Igenis, készakarva.

– S kiállotta érte a büntetését?

– Nem tudja azt senki a nagyságos úron kívül.

Tisztelem ezt a hozzám való nagy bizalmat!

Már most mit csináljak én ezzel az emberrel; feladjam-e holnap mindjárt a gyilkolásért, vagy elhallgassam a dolgot? De ugyan minek vallotta azt ki nekem. Hát most én hogy tartsak ilyen kocsist? – Pedig nagyon jól hajtott különben; úgy vitt ezen a döcögős úton, mint a tojást. – Én igazán nem tudtam, hogy e vallomás után mit csináljak vele.

Jóformán este lett, mire a faluhoz értünk, melyben jószágomat kellett találnom; a falu közepén volt a kastély. Egyszerű négyszög épület volt az, közepén kis tornyocskával, nagy fehér kőkerítéssel; az emeleten öt ablak ki volt világítva, jeléül annak, hogy várnak.

– Tudják a cselédek, hogy jövök? – kérdém a kocsisomtól.

– Ott áll már az őr – mondá ő egy alakra mutatva, ki egészen katonai pozitúrában állt az út mellett egy magas kő tetején, egy hosszú botot tartva puskaformán a vállához szorítva. Amint közel értünk, elordította magát az ember: „Queraus!” – Azzal elkezdett dobolni, trombitálni a szájával, botjával megtette a nyolcféle tempót, azzal leugrott a kő tetejéről, lába közé kapta a hosszú botot, mint valami paripát, s futtatott a kocsim előtt, mint valami fullajtár, folyvást kiabálva: „Queraus! Ki a házból! Az úr pokolban is úr!”

– Ez az ember bizonyosan részeg! – mondám a kocsisnak. Ez nem felelt semmit.

A házakból kinéztek az emberek a kiabálásra, köszöntek is, midőn megláttak, de senki sem iparkodott az előttem futót csitítani, sem a kiabálásban semmi meglepőt nem talált, amit én nem tudtam magamnak megmagyarázni.

Mikor a kastély kapujához értünk, ott megállt az én őröm, mint egy cövek, leszállt a pálcalóról, ismét tisztelgett, midőn leszálltam, meredten, katonás rátartással.

Én a szeme közé néztem. Soha becsületesebb, őszintébb arcot nem lehet képzelni: csupa mosolygó hűség az egész kép. Ez az ember nem részeg, hanem úgy látszik: egy kissé „ultra”.

Az udvaron egy kis alacsony, ötödfél lábnyi ember ácsorgott, kiben zöld gallérjáról a vadászt kellett sejtenem.

– Jó estét, atyafi; ön a vadász?

Az ember semmit sem felelt a kérdésemre; végignézett sötét fekete szemeivel, azzal felemelte a fejét büszkén, hátratette a kezét, s odábbment.

Uhm; be fucsa emberek ezek itt énkörültem; be különös sajátsága van mindegyiknek: nem tudom majd, hogy szokom hozzájuk? Erre azonban egyszerre vidám nevetéssel közeledik valaki felém; a komornyik volt; fürge, fickándozó legény, valami negyven éven túl, furcsa képe csupa ránc volt az erős nevetéstől, ami azt egészen igénybe vette.

– Hahaha! Csókolom kezeit, nagyságos úr, hozta Isten; ugyan vártuk már; hahaha! Meleg szoba, tiszta ágyak, vacsora is kész, hahaha; tessék besétálni! Csakhogy szerencsésen megérkezett; hehehe, hahaha. Én vagyok nagyságod alázatos komornyikja, hahaha.

– No, hála Istennek, csakhogy egy nevető emberre találok már a háznál. (Ez ugyan nem tudja eltitkolni, hogy örül jöttömnek, jó fiú!) Már azt hittem, hogy nem jó helyen járok; a kocsisom az egész úton sírt, fohászkodott.

– Jaj, kérem alássan, bolond az; az egészen bolond. Arra ne tessék hallgatni, mert az valóságos őrült; hahaha!

Úgy? Ezt nem tudtam.

– Hát az a kapuőr, vagy micsoda, aki előttem végig kiabált az utcán?

– Az? Hahaha! Az meg még nagyobb bolond. Az egy sült bolond; hanem azért igen hűséges ember: a szemeit be nem hunyja éjjel, úgy vigyáz az uraságéra; hahaha.

Szép társaság.

– Hát ez a kis büszke gnóm, aki úgy lenézett az imént, miféle teremtés itten?

– Jaj, kérem alássan, az meg a legnagyobb bolond; most bizonyosan hava van neki, s azt képzeli, hogy ő a lapponiai király! Hahaha.

Ejnye, ez már aztán jól össze van válogatva: három bolond egy rakáson.

– Itthon van-e a tiszttartó?

– Igenis, itthon van, kérem alássan, hahaha! Áthívjam? Hehehe.

– Nem, majd magam megyek át hozzá.

– Hahaha.

Szerettem volna már, ha egy kicsit abbahagyta volna a nevetést.

– Hogy hívják magát, atyafi?

– Louis, nagyságos uram, hahaha!

– Hát maga Louis mindig szokott nevetni?

– Nem, kérem alássan, én sohasem nevetek, hahaha.

– Szépen vagyunk: ez meg a negyedik bolond.

– No, édes Louis, hát csak mosolyogja ki magát kedve szerint, aztán vezessen át a tiszttartóhoz.

A fiú a legügyesebb szolgálatkészséggel segített úti öltözékemet rendbe hozni, csupa előzékenység volt, hanem amellett akár én mondtam neki valamit, akár ő mondott nekem valamit, mindenre akkora hahotával kacagott fel, mintha a legtréfásabb adomákat mondogatnók egymásnak.

Teringettét! Itt már csak vígan fogunk élni.

Elvezettetém vele magamat a tiszttartóhoz, onnan azután visszaküldtem.

A tiszttartó egy harminc éven túl járó férfi lehetett, finom úrias kinézéssel; arca a fekete bajuszon és oldalszakállon kívül simára borotválva; homloka magas és jóformán kopasz, erős, húsos szemöldökkel; termete szikár, hajlékony, egész magaviselete inkább egy miniszteriális ügyszoba főnökéhez, mint tiszttartóéhoz hasonló.

Megtudva, hogy én vagyok a jószág jelenlegi birtokosa, gratulált; elmondá, hogy igen jó karban levő jószágot vettem által, a megholt gróf szenvedélyes gazda volt, s minden javítást létesített jószágán, amit az újabb kor rendszere üdvösnek talált; beszélt nekem a Howard-ekékről, a Clayton-cséplőgépekről négy ökörerőre, drainírozott vadvizes helyekről, esparzettről és kövi lóheréről; angol malacokról, rambouilleti kosokról, szarvatlan tehenekről, amik húsz icce tejet adnak, rétöntözésről, gipszezésről s mindenféle kellemetes tárgyról, amikbe én magam is halálosan beléjük vagyok bolondulva. Mindezek foganatba vannak már véve jószágomon, díszlenek, tenyésznek, jó karban vannak; cselédség, tisztek beléokultak. Nekem valóban igen nagy okom van megelégedve lenni azzal, hogy ezt a kis jószágot megszereztem. Éppen ilyen volt az én ideálom.

Örömömben egy szivarra akartam gyújtani.

Malczer úr, ez volt a tiszttartó neve, látva előkészületeimet, igen udvariasan instált, hogy ha csak lehetséges, tegyem meg azt az áldozatot a kedvéért: ne szivarozzam az ő jelenlétében.

Én rögtön visszatettem a zsebembe szivartárcámat. Bizonyosan mellbeteg szegény, s tiltva van neki a dohányfüst. Ellehetek nála nélkül; várhatok, míg hazamegyek.

– Hanem egy dolgot találok furcsának – mondám a tiszttartónak –; mi a csuda lelte ezt az itteni cselédséget? A víz okozza ezt, vagy a levegő? Hogy ennek mind valami sajátságos hóbortja van: a kocsisom az egész úton sírt, s utoljára gyilkosságot vallott magára, a kapuőr pálcalovon nyargalt előttem, a vadász úgy bánt velem, mintha ő volna az én gazdám, a komornyikomat pedig semmi ígérettel nem tudom rávenni, hogy hagyja egy percre abba a nevetés dolgát.

A tiszttartó bámulva nézett rám:

– Kegyed nem kapott volna erről felvilágosítást az ügyvédtől?

– Miféle felvilágosítást? Miről?

– Hogy ezek a cselédek mifélék és más egyebekről; azt nagyon csodálnám. Hisz ez az eladási feltételekkel együtt jár. No, ez nem volt rendjén, ha ezt kegyed előtt elhallgatták. Már most persze késő. Azok az emberek, uram, mindnyájan őrültek. A megboldogult grófnak az a sajátságos szenvedélye volt, hogy mindenféle tébolyodottakat gyűjtött maga körül, azokat maga gyógyította, tanulmányozta és valóban nagy sikerrel: mindannyit okos, kitartó, leleményes bánásmóddal annyira tudta vinni, hogy ismét ember lett belőlük. A kocsisa egy olyan maniacus volt, aki búskomolyságból háromszor el akarta magát ölni, azt annyira vitte, hogy most már csendesen megvan, legfeljebb egy kicsit sírdogál még, ha bűntetteire gondol, amiket sohasem követett el.

– Tehát nem igaz, hogy testvérét megölte?

– Kegyednek is elmondta már? Annyi testvért sem ölt biz az, mint mi ketten. A kapus dőre volt, aki még a megenni és nemenni valók között sem tudott különbséget tenni; a gróf ápolása alatt ebből is hasznavehető ember lett. A vadász dühös bolond volt; mikor idehozták, láncra volt kötve, tépett, harapott; lassanként ezzel is annyira ment, hogy a szemejárásával igazgathatta; s most nem látszik rajta egyéb különös, mint az őrültek rátartó büszkesége, hanem azért szófogadó és engedelmes; a komornyikját pedig éppen mint gyógyíthatatlan bolondot hozta ide, aki egyre lármázott, kacagott, bukfencet hányt, és most, ha az ember nem ügyel a nevetésére, igen jó fiú. Ez bizony egy kissé mágnásnak való szenvedély volt a gróftól, mint ami igen nagymértékű emberbaráti foglalkozás, amihez nem mindenkinek van szenvedélye, s éppen azért hiba volt az ügyvédtől azt kegyednek előre el nem mondani, mert az eladás feltétele levén az, hogy e pártoltjai a grófnak halálukig ittmaradhassanak, a vevőre nézve érdeklő lehetett megtudni, hogy azok miféle emberek.

– Nem mondott az énnekem erről egy szót sem. Igaz, hogy nem tanácsolta, hogy magam is idejöjjek lakni, hanem mindössze annyit mondott el, hogy egy inas, egy kocsis, egy vadász, egy kapus, egy tiszttartó és egy fogadott leány a jószágon fognak maradni. – Apropos: hát az a fogadott leány hol van? – Remélem, hogy az csak nem őrült?

– Fájdalom, hogy ez is az. Egyébiránt igen szelíd, szánalomraméltó tébolygó, akivel különben kegyednek találkozni sem igen lesz alkalma, mert a kastélynak azon szegletében lakik, ahonnan külön van kijárás, s hacsak a dal nem háborítja kegyedet, egyébbel nem alkalmatlankodik.

– Boldog Isten! Tehát én öt őrülttel lakom egy házban?

– Uram, nincs különben.

– Kérek tintát és papirost; hadd írjak annak az ügyvédnek egy levelet; legalább egy kicsit megmosom neki a fejét, amiért ezt elhallgatta előlem.

– Tessék. Itt az írószer. Mindjárt behozatom a lámpát, mert sötét van már a szobában.

Leültem írni; egy kicsit ugyan furcsának találtam a lámpást, amit az asztalra tettek, az egész be volt vonva sűrű, vékony ércsodronnyal, mint a Davy-féle bányalámpák. Mi az ördögnek ez a sodronyszövet a lámpa körül, mintha kőszénbányában volnánk? A tejüveget akarja ez pótolni?

Hanem hát ezen én most nem sokat okoskodtam, hevenyében megírtam nagy nyersen az ügyvédnek, hogy azt meg kellett volna mondania, micsoda Bedlámot veszek én itt a nyakamra, és hogy most nagyon goromba tudnék lenni, ha kárpótlásul egy olyan derék, okos embert nem nyertem volna, mint ez a tiszttartó. Ennek köszönheti, hogy most kibékülők a dologgal, s iparkodom a helyzetbe beletalálni magamat.

– Punktum. Hajtsuk össze a levelet. Kérek egy gyertyát meg spanyolviaszt.

A tiszttartó a fogát szívta.

– Nem méltóztatnék inkább ostyával pecsételni?

– Nem! Spanyolviasz kell.

– Az ostya erősebben zár.

– Nem szeretem, no. (Magam sem tudom, miért nem szeretem? Denique haragos voltam!)

– Akkor hát majd odakint méltóztassék a másik szobában lepecsételni, ott lesz gyertya.

– Dehát nem könnyebb azt a gyertyát idehozni, mint nekem odamenni?

– Bocsánatot kérek – szólt a tiszttartó, egészen elsápadva –, meg kell uraságodnak mondanom, hogy én egy rendkívüli betegségben szenvedek: az én tüdőmben a levegő rögtön hydrogénné válik, úgy, hogy az a szoba, ahol én egy óráig vagyok, lassanként megtelik hydrogennel kilehellésemtől, és ha abba a szobába akkor égő gyertyával lépnek, vagy egy gyufát elgyújtanak, a robbanó lég egyszerre explodál, s az egész házat felvetheti.

Én csak hátraestem a székemben – hisz ez a fő-fő bolond! – Hisz én így hat bolond közé jutottam, magam vagyok a hetedik, aki ezt a szép társaságot megvettem pénzen.

Mármost mit csináljak? Adjon valaki tanácsot. Ha ittmaradok, akkor elébb-utóbb magamnak is bolonddá kell lennem; ha pedig elfutok innen, cserbenhagyok kastélyt, kertet, gazdaságot, akkor még nagyobb bolonddá lettem.

Mégis elmegyek. Alászolgája, uram. Ne kísérjen ki, kérem, hátha valaki meg odakinn oxygent lehell ki, s a hydrogen meg oxygen összetalálkoznak, víz lesz belőle; hogy úszom ki belőle?

Összetéptem az ügyvédnek írt levelemet, mentem az én elátkozott kastélyomba vissza, talán fennhangon is beszéltem, olyan dühös voltam; no, iszen szép mulatságot szereztem én magamnak!

Azt sem tudom, hány embert taszítottam fel az úton, annyit tudok, hogy a legutolsó, akinek betörtem a homlokommal az orrát, Louis volt, a komornyik.

Nevetett rajta szörnyen.

– No, öcsém Louis, hiszen most gyere ide nevetni, mert van minek. Nevessünk ketten, majd én kontrázok, hahaha, hehehe. Nevess hát jobban, ha tudsz! Hihihi! Hanem már most elég volt, mennykő csapjon a két nevető füled közé, hordd előlem magadat, s mondd meg a többi bolondnak is, hogy felém ne jöjjenek, mert én meg olyan bolond vagyok, aki emberhússal él, s rajtad kezdem.

A fiú takarodott előlem, hanem az nem zavarta meg jókedvét.

Én pedig bezártam utána az ajtót, s elkezdtem a palotában alá s fel járkálni, mint aki a bécsi vörös tornyot kapta volna örökségbe. Négy szoba egymás végtiben ki volt világítva; nekem az is kevés volt; a kandallóbam tűz ropogott, kellett is most nekem a mele