VI.

Aki ismeri Silindiát (valaki talán csak ismeri), s az ottani társadalmi viszonyokba be van avatva, az előtt megoldhatlan rejtvény fog maradni, hogy mivel tölthette ott el az idejét egy álló esztendeig Ottó gróf, akinek azelőtt a kerek föld sem volt elég tág?

Van ott szép nagy rengeteg, amelyben medvére is lehet vadászni; de Ottó gróf becsületszavát adta Szent Hubertusnak, hogy soha többé olyan állatot meg nem lő, melynek a bőre az utókor számára fennmarad, s még múzeumba is kerülhet.

Van azután ott igen kedves ábrándteljes magány, amelyben az ember naphosszant írhat verset, prózát: senki meg nem háborítja benne; de arra megint szent esküvel lekötött fogadás készti a grófot, hogy soha többet tollat a kezébe ne vegyen – más célból, mint a nevét aláírni. Nem is kapna egész Silindián tintát másutt, mint a pópánál; – az se tinta, hanem bodzalekvár.

Olyan embernek is megbecsülhetetlen hely ez, aki szeret a holdvilágnál kiülni a fa alá, s elgitározni magában és énekelni hozzá; de Ottó grófnak annyira a gyomrában fekszik a muzsika, hogy a parasztlegényektől is mind összevásárolta a tilinkó- és dudafélét, hogy semmiféle zenével ne háborgassa senki. S még a végrendeletében is meghagyta, hogy a temetésénél se muzsikáljanak, s kiváltképpen ne énekeljenek.

Szép oláh leányok is vannak Silindián, akik eltűrik, ha az ember a szemük közé néz; de ezzel is úgy van Ottó gróf, mint akit valamitől egyszer kilelt a hideg: a nevétől is fázik. Egyszer séta közben a kasznárja figyelmeztette egy ilyen domború, jól megtermett, karcsú derekú, piros orcájú, parázsszemű oláh fátára, aki utánozhatatlan kacérsággal mosta a patakban a patyolat ingét, feltűzködve mint Diana, s csalfán mosolygott hozzá.

– Ugye? hán! – monda a kasznár, szája szegletével ahintva fölfelé.

Erre az lett volna Ottó gróftul a felelet, hogy „szép!”

Ehelyett ő végignézte a leányt, s azt felelte, hogy: „Sok.”

A jámbor Pakulár Gligor (az volt a kasznár neve) eleinte nagyon megörült, mikor Ottó grófot a silindiai vadászkastélyban megjelenni látta. Azt hitte, azok a drága jó napok újra kezdődnek, amiket a hajdani családfő (az uralom senioratus volt) vidám tivornyáiról emlékezetessé tett. Hanem azután, hogy új gazdája heteket töltött a kastélyban, anélkül, hogy vadásztársaságot hítt volna össze, s csak ült naphosszant a pókháló lepte veranda alatt és bámult ki a zöld fákra: elkezdett aggódni az egészségi állapotja fölött.

Igazán érzékenyítő látvány, amikor egy ilyen városi nagy úr ottragad a falun, hogy igyekeznek a jó emberek kitalálni, hogy mivel lehetne neki kedvét tölteni? vajon mi baja lehet?

A legelső gondolat természetesen az, hogy boldogtalan szerelmes. Ennek van antidotuma. Hanem ezt a nemét az ellenméregnek mindjárt eleve visszautasítá Ottó gróf, mint fentebb láttuk.

Ekkor aztán más mulattatásról kellett gondoskodni. Mert az valóban nagy nyereség volna Silindiára, sőt az egész Rézalljára nézve, ha úgy meg lehetne vele szerettetni ezt a vidéket, hogy itt tartaná állandó lakását.

Pakulár Gligor maga nem tudott egyébről mulatságosan beszélni, mint a kaszkéval-sajt készítésmódjáról; hanem voltak nagybecsű ismeretségei.

Legelőször is a postamester. Az kiszolgált katonatiszt volt, igaz, hogy csak a szekérosztálynál. Ez nagyon jó társaság lesz a grófra nézve, aki szinte katona volt. Tud is beszélni. Az első látogatásnál mindjárt olyan szépen leírta Ottó grófnak a solferinói ütközetet, hogy abból azt egészen megérthette. Hogy kergették a vörös nadrágosokat! Egy hajszálon múlt, hogy Napóleont magát is el nem csípték. Ő maga a szekerészosztályával egy fél üteg vontcsövű ágyút foglalt el, csak a szép tajtékpipáját sajnálja, amit egy tizenkét fontos haubitz kiütött a szájából; de ő meg cserébe egy francia generálist vágott le, s annak elvette a tubákos pikszisét; végre, mikor nekiszorították az Arnónak, s nem volt híd, valamennyi szekerével átúsztatott a vízen.

Ottó gróf hallgatta sokáig Hiób türelmével e hárijánoskodásokat, egyszer aztán fogta a hálókabátja két szárnyát, azoknak a csücskeit felemelte a fülei magasságáig, s ott elkezdé az állítólagos kolléga felé igen is tisztelet nélküli módon leffegetni, s midőn a babérkoszorús hadastyán e csodálatos jelbeszédre eltátott szájjal meredt el, nehogy valamiképp félremagyarázza a szimbolisztikát, élőszóval is hozzátette Ottó gróf a magyarázatot:

– Maga nagy szamár!

No, az aztán kegyelmesen nyugdíjaztatott. Nem jött többet látogatóba.

Persze – a gróf nemigen szereti, ha katonai dolgokrul beszélnek előtte. Ez neki nem kellemetes. A vadászkalandok jobban fogják mulattatni.

Itten van a járásbeli esküdt, aki többet ért a vadorzáshoz, mint a törvényszolgáltatáshoz. Ez lesz jó a grófnak. Egy kancsó bor mellett majd elbeszélhetnek egymásnak a vadászkalandjaikról. Skipetariu esküdt medvéi megbirkóznak Ottó gróf tigriseivel. Hogy fog ennek örülni a gróf!

Ezt aztán a nyakánál fogva dobta ki Ottó gróf az első látogatás után.

Pakulár Gligor csak nem riadt vissza: szerzett a grófnak egy hozzáillő tudós embert, a járási útibiztost, aki végzett mérnök; ezzel lehet tudományos dolgokrul értekezni. Az aztán elmesélte a grófnak hosszasan és nem mulatságosan a „meziási” cseppkőbarlangnak és a „Gyecár” jégbarlangnak mindenféle ritkaságait; ajánlkozott vezetőnek, ha majd a gróf azokat meg fogja látogatni: itt vannak mind a közelben; sajnálta nagyon, hogy ezeknek a leírását nem vette fel a gróf abba a remek albumába, melyből ő nagyon szeretne egy példányt – nem ajándékba – hogy merne ilyesmit kívánni? – de csak elolvasás végett kapni. Biztosítja a grófot felőle, hogy ha a „Meziást” meg a „Gyecárt” meglátja, azokat az albumának második kiadásába mindenesetre fölveszi. Inkább, ha a gróf restelli maga leírni, ő elkészíti a leírást, nem kíván érte honoráriumot.

Ezt a becsületes embert nem hányta ki a házából Ottó gróf; mert igazán jóhiszemű, becsületes ember volt, hanem azontúl, amikor meglátta, hogy jön be a kapun, bezárta az ajtót előtte, s kikiáltott az ablakon, hogy „nem vagyok idehaza”.

Egyszer meg aztán a jó Pakulár Gligor a dászkál segítségével parasztlegényekből és lányokból dalárdát alakított, s éjjel gyönyörű szerenádot adatott a gróf ablaka alatt.

Ottó gróf majd nyavalyássá lett ijedtében, azt hitte, Signore Spirifanti jött utána a konzervatóriummal. De már ezeket a mulattatóit csakugyan a karikással búcsúztatta el magától.

Másnap aztán könyörögve instálta meg Gligor urat.

– Ugyan kérem, ne uszítson mar énrám több becsületes embert, hogy engem mulattassanak, mert elszököm.

Pakulár Gligor igen őszinte, konfidens ember volt. A többi grófok úgy szoktatták, hogy komázzon velük. Azt mondta Ottó grófnak:

– De hát kivel mulatja akkor magát a nagyméltóságos úr?

Ottó gróf mérgében azt felelte neki rá, hogy:

– A lelkekkel!

Pakulár Gligor pedig egészen szó szerint vette a választ.

– S nem fél a lelkektül a méltóságos úr? – No, mert én félek. – Akkor ugyan odaillenék a méltóságos úr a nyiagrai kisasszony mellé: az is mindig a lelkekkel bomlik.

Ottó gróf kíváncsivá volt téve, s azt kérdezte:

– Ki az?

– Dejsz én meg nem mondom. Ha lelkekkel komázik a méltóságos úr, kérdezze meg azoktul; megmondanak azok mindent. Azok tudnak mindent, s kikopogtatják az asztallábbal.

– Hát valami spiritiszta hölgy?

– Tudom is én, hogy micsoda? Azt tudom, hogy a tölgyfaasztal elszalad, ha a kezét ráteszi, s az almáriomok köszöngetnek neki, ha rájuk néz; a zsámolyszéket odaküldi, ahova akarja. – Egyszer vitt oda a bűnöm hozzá, azt is megbántam. Azt akartam tőle megtudni, hogy a boldogult feleségem mit izen nekem a másvilágrul? Szegény, nem tudott se írni, se más nyelven beszélni, mint oláhul, s holta után olyan német levelet írt hozzám a háromlábú kisasztallal, hogy abban minden titkos latorságom a szememre volt hányva, amiről senki sem tudott semmit.

Ottó gróf nevetett.

– Merre van az a Nyiagra?

– De isz én meg nem mondom, hogy még majd a grófot is megbabonázza! Nincsen is már Nyiagrán, most jut eszembe; elköltöztek onnan, nem tudom, hová lettek.

Pakulár Gligor, ha kiszámítva tette volna, sem vihette volna okosabban a kerítő szerepét, mint mikor le akarta beszélni a grófot. Ez már most csak azért is fel akarta keresni a veszedelmes varázsló hölgyet.

Ottó gróf félig-meddig maga is hitt a spiritizmusban. Amerikában többször jelen volt a híres Home és Davenportok előadásain, s látta a sötétben megjelenő lángokat, hallotta a repülő hegedűk muzsikálását, s az ő zsebében is összekötözték a szellemek a zsebkendőt. Látta Home-ot a markába szedett parazsakkal játszani, az ablakon ki- s berepülni, s a fejét az égő kandallóba bedugva tartani percekig, anélkül, hogy egy hajszála elégett volna. Látta az Orinokon a vitalizált csónakot víz ellenében úszni, csupán spiritiszta médiumok rátett kézláncolata által hajtva, érezte a markában a szellemektől hozott gyümölcsöket, látta Tamerlán arcképét egy léleklátó festő által lerajzoltatni (s akik ismerték Tamerlánt, azt mondták, hogy megszólalásig volt találva), beszélt I. Napóleonnal az olasz saláta legjobb készítésmódjáról, s utazott azon a gőzhajón, melynek gépezetét mister Mestral számára maga Urunk Jézus Krisztus diktálta le (most is ott úszik a Genfi-tón); látta az emlékkövet, mely a Szaturnuszból esett le a földre, teleírva más csillagbeli hieroglifokkal, s megértette a médiumok által annak magyarázatát, s olvasta Mr. Harris verseit, miket az a psychográf segélyével szerzett (14500 strófát); a versek ugyan rosszak voltak, de szerzőjük rendes ésszel olyanokat sem tudott írni.

Aztán Ottó gróf nem az egyedüli okos ember, aki hisz a szellemek közvetlen érintkezésében az élő világgal. Amerikában nyolcmillióra megy a hívők száma, s van húsz hírlapjuk, azok között a „Banner of Light” napilap harmincezer előfizetőt számlál (nem lelket, hanem embereket, akik igazi dollárokkal fizetnek), vannak a médiumok közt híres emberek, mint: Cooper Fenimore; Európában Hugo Victor, Flammarion; Hofmann Fallersleben és Bulwer Lytton lord; van saját hitágazatuk, melyet a rochesteri nagy ökumeni koncíliumban nyilvánítottak tizenkilenc alapkánonba foglalva. Maga III. Napóleon is, Eugenie császárné és Montebello herceg jelenlétében, látta a szellemidéző Home hívására nagybátyja, a nagy Napóleon kezét asztalán megjelenni s nevét leírni; a nagy császár engedte kezét megcsókolni Bonaparte Lajosnak és Montijo Eugenie-nak; de Montebello elől már elkapta a kezét. (Bizonyosan előre tudta már az utóbbinak Metternich hercegnével leendő hírhedett afférjét.)

Ottó gróf nem kérdezte többet Pakulár Gligortul, hogy merre van Nyiagra, hanem fogadott egy kalauzt, s másnap hajnalban átvezetteté magát lóháton a hegyeken keresztül Nyiagrára. Feltalálni azt, akit keres, név nem tudás mellett sem nagy tudomány kellett. Ezekben a falukban egy kastély van csak, ha van; s ha kisasszony valaki, hát abban lakik. Egyébiránt nem bánta Ottó, ha cigányleány is a szellemidéző, neki az is mindegy. A „Spirit”-ok világában nincs se osztály, se nemkülönbség.

Annyit a kalauz is meg tudott Ottó grófnak mondani, hogy a Nyiagrán lakó egyetlen uraság neve Határyné. Özvegy asszonyság. A férjét agyonütötték 48-ban a „szabadság” alatt. Egyenesen odavezette a házához. Az egy tisztességes, régi divatú, ősi kastély volt, a homlokrészén kiülő rondellákkal, elöl virágos-, hátul gyümölcsöskerttel, lépcsőzetes feljárással, melynek mellvédjén sorba rakott ecetes üvegek érlelték a napon beágyazott tartalmukat; a két kapubálvány teteje takarva a fülfű kövér rózsáival.

A folyosó tetején állt egy egészséges, piros, kövér termetű asszonyság, aki a magát bemutató Ottó grófot azzal fogadta, hogy:

– Megmondta ezt a Xéninek a cikográp előre, hogy a szomszéd gróf ma eljön hozzánk látogatóba. Oly bizonyosnak tartottam, hogy levelensültet is készítettem a kedveért. Szereti-e?

Hogyne szeretné az ember háromórai lovaglás után a levelensültet? Az Isten áldja meg az a cikográpot! De hát ki az?

Mert hogy Határyné asszonyságnak jó kalotaszegi kiejtéséhez szokott nyelve ezt a három görög betűt: Ψ, Χ és Φ sehogy sem szerette kimondani: így támadt a „pszichográf”-bul „cikográp”. Hanem a levelensült fölséges volt azért. Ezt a méltóságos asszony maga készítette. Jó mézesmáli bor is volt hozzá. A gróf szívesen látott vendég volt. Illett is, hogy a szomszédokat meglátogassa. Ezt megvárták tőle.

Polyxena kisasszony még alszik. Ő csak délfelé szokott fölkelni. A médianimizáltak nappal alusznak s éjjel élnek. A méltóságos asszony nem csinált belőle semmi titkot, hogy leánya „médium”. Utolsó szülötte kilenc gyermek közül, kik mind a maguk szárnyán vannak már. Ez az utolsó akkor született, mikor az a nagy veszedelem volt a mócokkal 48-ban; amikor a boldogult férjét is meggyilkolták. Valószínűleg e rémesemények hatása az anyára okozta a gyermeknél azt a lunatikusságot, melyről most az egész környékben hírhedetté lett; de még a külföldi újságokban is írtak róla. Mutatta a grófnak a Banner of Lightot és a Start, amiket ugyan a méltóságos asszony a világ minden kopogó szelleme segélyével sem tudna elolvasni.

Polyxena kisasszony azonban ezúttal nem aludt olyan sokáig. A Spirit rapping megérzi annak a közellétét, akivel álma rokonszenvez, s átváltozik Spirit knockinggé, elkezd kopogni az ágyban, s felkölti az alvót.

Polyxena kisasszony megjelent az elfogadó-teremben, s valóban érdekes jelenség volt. Karcsú, gyöngéd termet, liliomfehér arc, legkisebb háborító színe nélkül a pírnak, cseresnyepiros ajkakkal és nagy, léleklátó szemekkel, miket hosszú szempillák takartak; magas, sima homlokát kőszénfekete hajfonatok köríték festői dúltságban. Nyakát kissé félrehajtva viselte, s csak a fél szájszegletével mosolygott.

Miután a születése éve el volt árulva, könnyű volt kiszámítani, hogy a kisasszony most a tizenhatodik évében jár.

A találkozás első órájában nagyon kevés szavát hallotta Ottó gróf Polyxena kisasszonynak. A médiumok nem-eksztaziált állapotban hallgatagok, lehangoltak és gyanakodók. A méltóságos asszony előre megmondta, hogy ha csak egy olyan ember van a szobában, aki nem „hívő”, semmi kísérlet se sikerül. Azt megérzik a szellemek, s nem jelennek meg.

Úgy, de Ottó gróf „hívő” volt, s ebéd fölött ezt annyira nyilvánossá tette a két Davenport csodamutatványai elbeszélésével, hogy minden gyanút eloszlatott. Előadása delejes raportot idézett elő Polyxena kisasszonynál, s ebéd után már „védszellemeiknek” neveit is megvallották egymásnak. Polyxena kisasszony szelleme volt „Lucretia”, Ottó grófé pedig „Polycrates”.

E négyes ismerkedés után már az első találkozásnál annyira mentek, hogy együtt pszichográfoztak.

A méltóságos asszony megjegyzé, hogy ezt Xéni nem minden embernek engedi meg, hogy vele együtt cikográpozzon.

Az ármányos cikográp egy háromlábú kicsi asztal, melynek egyik lábába plajbász van dugva, s ha a médium ráteszi a kezét, s kérdez tőle valamit, ez a plajbásszal leírja az alátett papírra a feleletet.

S ha két ember teszi a két kezét az asztalra, úgy, hogy kinek-kinek a saját hüvelykujjai egymást, két kisujja hegye pedig társáét érinti, akkor kész a villanyláncolat, s ez csodatüneményeket idéz elő.

Az első napon Ottó és Polyxena beérték azzal, hogy véghetetlen sok meghalt nagy ember hogyléte felől tudakozták ki Lucretia és Polycrates szellemeit. A rokonszenv oly tökéletes volt közöttük, hogy az asztalláb már nem is írta, de sztenográfiázta a válaszokat (Gabelsberger modorban).

Mikor Ottó gróf visszatért Silindiába, egészen el volt bűvölve e találkozás által.

Íme, tehát talált valahára egy olyan hölgyet, akivel a legédesebb összeköttetésbe léphet, akivel szellemdúsan, magas élvezetek között társaloghat; anélkül, hogy szerelemre, vagy házasságra gondolna valaki.

Másnap megint átlovagolt Nyiagrára. És aztán mindennap átlovagolt.

A magnetikus raport egyre intenzívebb folyamot képezett közöttük.

Már elbeszélték egymásnak, hogy miket álmodtak; rendesen egymásról.

Annyira mentek, hogy megérezték a távolból egymás közeledtét a „second sight” által.

Polyxena kisasszonynak elmondá a pszichográf, Ottó gróf hol jár és mit mível egész nap? s Ottó gróf úgy találta, hogy az mind tökéletesen úgy van; csupán az órában téved néha a pszichográf, nem tizenkét óra volt, mikor ebédelt, s nem hat óra, mikor lovagolt, hanem tizenkét óra volt, mikor lovagolt, s hat óra, mikor ebédelt; egyébként bámulatosan talál a „double vue” nyilvánítása.

Polyxena kisasszonynak rendkívül delejes túlmagasztaltságát a tökély fokáig emelte Ottó gróf igazhívősége és sokoldalú tapasztalata.

Kezdtek elválhatatlanok lenni.

Ottó gróf egész új világot nyitott meg Polyxena előtt, melyet a sejtelmek, jóslatok, távollátások, ébren álmodások, együttérzések, lélekjelenések teremtő ereje népesített meg, s egyre rafináltabbá tudta tenni a mágikus élvezetet.

Ottó gróf megtanította Polyxena kisasszonyt a szellemrajzolásra: rég elhalt híres emberek arcképeit úgy előállította a pszichográffal, mintha ültek volna előtte.

Azután egész albumokat teleíratott Confucius, Zoroaszter, Cicero, Mózes, Abulfeda, Hariri, Anacreon, Sappho s más híres lelkek által, megtartva a görög, kínai, gót, zsidó, arab betűjegyeket a szövegben.

Egyszer hozatott magának egy fényképészeti készletet, s angyalokat és Ádám apánk előtti földlakókat fotográfiázott le vele, akik Polyxena hívására megjelentek, s a háttérből vállain keresztül kandikáltak.

Naphosszant elértekeztek együtt a világteremtés titkairól, a Föld saját szelleméről, s a lég fölötti élő világról; Ottó gróf már éjszakára is ottmaradt gyakran a nyiagrai háznál, s olyankor esténként észlelték a csillagok befolyását az emberi organizmusra, a sziderikus erő hatványát saját idegeiken, s adtak egymásnak légyottokat távoleső csillagokban, ahova lelkeik a fény segítségével utaztak el. S aztán reggel közölték egymással tapasztalataikat, hogy minőnek találták a Vénuszt, Jupitert, Szaturnuszt? Még messzebb útra nem mertek vállalkozni. Csak a naprendszerben maradtak egyelőre. Azok is igen szép tájékok lehetnek mind.

Ottó grófnál túlnyomó volt a materializmus: ő az egész titkos világ befolyását a jódozmon, a magnale magnum és a vibrációk elméletéből akarta kimagyarázni, míg Polyxena kisasszonynál túlnyomó volt a vallásos eksztázis, s nála a szimpátiák és túlvilági jelenések szolgáltak irányeszmékül.

Egyszer Polyxena kisasszony egy ilyen delejgyönyörös estén bal keze kisujjának hegyét Ottó gróf jobb keze kisujjának hegyéhez értette (mint tudjuk, ez a médianimizált halandóknál a gyönyörnek és csábításnak legnagyobb foka), s így szólt hozzá:

– Tudja-e ön, hány napja annak, hogy a mi szellemeink egymással érintkeznek?

Ottó gróf tudta. Számot tartott rá.

– Háromszázötven nap.

– Nem annyi – szólt Polyxena kisasszony. – Mert nem az tesz egy napot, amikor a Föld megfordul maga körül, az csak „egy föld”; hanem amíg a Nap megfordul önmaga körül, s az tesz huszonöt földfordulást, és így mi csak tizennégy nap óta érintkezünk egymással.

Ez ellen nem lehetett észrevételt tenni.

– S mily végtelen világokat bejártunk azóta együtt.

A halavány hölgy nagyot sóhajtott, s vágyteljesen tekinte fel az égre. Arcán az a kifejezés ragyogott, mintha egy egész életet tele gyönyörrel élvezett volna keresztül; kísérve sejtő reménytől egy másik még édesebb élet után, melynek örömeiről még eddig ábrándjai sincsenek. Igazán ártatlan, szűz kedély volt, kinél az élvezet csak a rokonszenvek találkozásaiban élt még; s kinél minden ösztön aludt még, s ellenszenvvel fogadta (mint szokták az alvók) azt a szót, mely őket fel akarja költeni.

Aztán hirtelen odafordult Ottóhoz, azzal az ideges fellángolással arcán, melyet a szemek szokatlan delejes villanása kísér, amikor a lélek a maga képét kölcsönzi a testi arcnak, s új alakot idomít vonásaiból.

– Merjek-e öntül egy nagy elhatározást kérni?

Ottó gróf villanyos melegséget érzett e forró szavaknál idegeiben.

– Bármit… – volt válasza.

– Igen nagyot. Rendkívülit. Lehetetlenséggel határost!

– Mondja ki.

– Nem. Nem lehet azt. Nem mondhatom én el – szólt a hölgy, és lesüté szemeit, és szempillái alatt két könnycsepp alá rejtőzött a küzdő szemérem, védve magát az ajkak árulása ellen.

Ottó úgy érezé, hogy élete fordulópontján van. Sohasem érezte magát így elbűvölve nő által.

– Engedje kitalálnom, mi az? – szólt az egész kezet kezébe szorítva, mely galvánilag vonaglott ujjainak érces nyomása alatt.

A leányka ábrándosan rebegé:

– Milyen szép volt az, mikor együtt jártunk a közel csillagok virányain!

Ennek az eszmének csak egy természetes folytatása lehet („járjunk hát e szép földi virányokon is oly boldogan együtt!”).

Ottó gróf érzé, hogy most meg van fogva.

– Kívánja ön…? – kérdé a lánytól.

– Igen! Egy nagy elhatározást! – szólt most a lányka, egyszerre mindkét kezével görcsösen megragadva Ottó kezét.

– Jöjjön el ön együtt velem – a Szíriuszba!

Ottó gróf, mint akit csiklandanak, úgy kacagott fel e szóra. Öröme telt a megszabadulásban; de egyúttal túlföldivé lett hatványozva ez öröm azon felfedezés által, hogy van a világon leány, aki akkor, midőn ideálját egész a meghódolásig vitte, amidőn imádója megtérülten, vezekülten lábaihoz fekszik, s azt mondja neki, hogy mindent megtesz érte: – akkor azt kívánja tőle, hogy menjen el vele a Szíriuszba!

S ha Ottó gróf a sok tudomány közül egyet tudott volna, amit nem tudott: akkor az lett volna erre a válasza, hogy az útra hívó gyöngéd teremtést egyszerre mindkét karjával keblére ölelje, arcait, ajkát, homlokát, nyakát, ahol éri, csókjaival elárassza, s aztán azt mondja neki:

– Nem a Szíriuszba, szerelmes szellemem, hanem megyünk együtt Silindiába; te az enyim, én a tied; leszesz nekem feleségem, s aztán nem kell nekünk több közbenjáró szellem a másvilágról, az Isten nyugtassa meg őket.

Hanem hát ebből a tudományból nem kapott Ottó gróf, s ehelyett azt válaszolta Polyxena kisasszonynak, hogy:

– Elmegyek önnel a Szíriuszba.

És Ottó gróf éppen nem tréfált. Ő egész komolyan martalékul engedte magát annak a dicsvágynak, hogy kettőjükből világhírű spiritiszta médiumok váljanak.

S miért ne válhatnának magyar létükre?

Lám egy magyar gróf, Szapáry, elsőrendű próféta és kodifikátor a spiritiszták között. S egy magyar Vay baronesse nemcsak híres médium, de kiváló írónő a spiritizmus tanában, s azonkívül ismeretes politikai jósnő. Tőle származott az a közkézen forgó jóslat, amit az ötvenes évek elején mint a „hiszekegyet” tudott könyv nélkül minden igaz magyar hazafi és honleány. Azért írjuk le, mert meglehet, hogy már elefejtették.

„1850: – gyász az öltözetben;

1851: – minden ügyünk rosszul