VII.

Nekünk regényünk hősét kell követnünk, ki, nagy kárára a regény meséjében megkívántató egységnek, szüntelen más térre invitál bennünket; mindent elkezd, de semmit el nem végez. Egyik-másik regényem szenvedett már ily fogyatkozásban, s elismerem; hogy azoknál ez az én hibám volt; de a jelen esetnél az egész olvasóközönség a tanúm, hogy nem én vagyok a hibás, hanem a regényhősöm, aki mindenhez ért. Sok helyre elmegyünk mi még vele! Hát csak kövessük.

Mikor hazaérkezett a lakodalomból Ottó gróf, megállt a falitükör előtt, s így beszélt magához:

– Bizony csak nagy golyhó voltál te ez ideig, kedves barátom, Ottó! Ne vedd tőlem gorombaságnak; hiszen négyszemközt mondom. Hát arra volt neked az eszed adva, hogy kifordítva viseld? Először elmentél katonának; engedtél magadnak parancsoltatni, kucorogtál kaszárnyában, ettél prófuntot, verekedtél barátokkal és ellenséggel, a bőrödet összeszabdaltattad, lövöldöztettél magadra, s megfeküdted a kórházat… Aztán miért?… Játszottál komédiát horvát szűkölködő testvéreink javára, viseltél oly szűk csizmát a nemzeti dicsőségért, hogy fél órába került a lehúzása; elbolondítottad a más feleségét, s aztán világgá futottál előle, mikor a tied lett, bekószáltad a kerek föld pusztáit, rengetegeit, s lőtted halomra a vadakat… S aztán miért?… Könyvet írtál viselt dolgaidról, híressé lettél róla; jól megfejtek, jól megvertek érte… Aztán miért?… Majd meg zenebolond lettél. Ez meg olyan bolond történet, hogy ezt el se lehet beszélni, ezt csak el lehet fütyülni. …Hát kellett ez neked? Utoljára még a csillagok közé kívánkoztál, s míg szellemmé akartad magadat tenni, bizony hagytad magad tenni lóvá… No ne haragudjál rám… hiszen nem bántalak… Van neked eszed is, tudományod is… De ideje már, hogy ez a kettő egy úton járjon… Ábrándulj ki… Kezdd el már az eszedet és vagyonodat valami okos célra használni… Mi volna az?… Mi volna egyéb, mint a mezőgazdászat… Van egy igen szép uradalmad Bálvándon: tízezer hold búzatermő föld, kaszáló egy tagban… Ez most a régimódi gazdálkodás mellett néha jövedelmez negyvenezer forintot, néha négyezret, néha semmit. Például az idén… Még az igásmarhák számára való takarmányt is Styriából kellett hozatni vasúton, szénalepénynek sajtolva… A vén táblabíró-jószágigazgató ugyan azzal menti magát, hogy nagy volt az aszály, nem esett az eső… Itt van ni: az ázsiai indolencia! Dehogy ázsiai! Hisz Ázsiában rég tudnak ezen segíteni; de még Afrikában is. Hát Egyiptomban esik valaha az eső? Mégis Kanahán az. Már a fáraók idejében öntözték az országot a Nílussal. A kínaiak egész mezőgazdasága öntözőcsatornáikra van alapítva. A mexikóiaknak már az inkák idejében voltak öntöző vízvezetékeik; a japániak bambuszcsöveken vezetik át egy hegyről a másikra a vizet, s rizst termesztenek a hegyoldalban. Magyarország címerében pedig ott van a négy folyóvíz, de azért mégis minden ember csak a „kereszttül” meg a „koronátul” várja a segítséget. Az angol farmer gőzmozdonnyal hordja körül a szántóföldjén a trágyalevet, s hosszú kaucsukcsövek segélyével mindennap megöntözi a búzaját. Kap húsz magot utána. Ha a bálvándi uradalmat ésszerűen rendeznék be, annyit kellene jövedelmeznie, mint a Reuß Lobenstein uralkodó fejedelemségnek… Ez azután dicső tér lesz egy gazdálkodó teremtő ész számára; mintagazdaságot alapítani! Ottó gróf emlékezett rá, hogy ő ehhez különösen ért. Látta Napóleon mintagazdaságát Saint-Cloud-ban, bámulta Albert herceg gulyáit Windsorban, elleste a cukornádültetés titkait Kínában, s a gyapottermelésről sokat tapasztalt közvetlen szemIélet útján Virginiában; kitanulta a bor petinirozása módját burgundi mód szerint Frankhonban, s az indigótenyésztésbe egészen be lett avatva a Singapore-i nábob kertésze által; hozott haza Egyiptombul múmia-búzát, mely százhatvan magot terem, mint a cirok, és cirokmagot, melynek a szárából cukrot préselnek, mint a nádból, és nádmagot, amelynek magja gesztenyeízű, és gesztenyét, amelynek gyökerén burgonya terem, és burgonyát, amelynek gyümölcse paradicsom alma. Látott szántani gőzekével Angliában, és tevével a kétágú ösztökével ekevas nélkül a Dobrudzsában. Látta Tibetben, hogy a jakot először megnyírják, azután megfejik, azután befogják. Elnézte Facsidzsio szigetén, hogy gombolyítják le a selymet, s aztán milyen pompás eledelt készítenek a fennmaradt pupákból, s kalapot emelt a kínai paraszt előtt, ki a birtokát képező tóbul négyféle hasznot tud húzni: először potykát, keszeget fog benne, meg lópiócát; azokat besózza, elteszi télire; azután kacsaólat épít rá, kacsát költ ki és nevel a vízen; harmadszor bambusztutajt rak a vízre, a tó fenekéről felhordja rá a sarat, abba káposztát ültet, és negyedszer szivacsot tenyészt a víz fenekén. Ez aztán megél! Itt meg akinek ezer hold földje van, hanyatt vágja magát, s azt mondja, hogy hol hát az a manna?

Hiszen sok igazsága volt a dologban Ottó grófnak, s ha úgy az inasesztendőn kezdte volna, még igen jó gazda lehetett volna belőle; hanem ő is mindjárt mester akart lenni abban a véghetetlen nagy tudományban, amit még az sem tud egészen, aki holtig azt tanulta; és azért mégis minden ember azt hiszi, hogy ért hozzá. A csizmadiának, ha száz forintja van, már földet vesz és gazdálkodik; hogy lehetne hát ugyanezt rossz néven venni egy gróftul, akinek van is mibül, és nagy tudománya is van hozzá.

De még a nemes szenvedélyen kívül van egy reális ok is, mely Ottó grófot ez elhatározásában megerősíti. E kiábrándult és kijózanodott kedélyhangulatban eszébe jut, hogy az ő bálvándi birtoka mellett van nagybátyjának, gróf Erdőváry Tivadarnak a birtoka. Ennek van egy leánya, Piroska. Derék, jó falusi gazdasszony. Egyszer látta csak, mikor ott volt nálok. Az öreg akkor azt mondta neki: látod, ez egészen neked való leány volna. Akkor nem mondott rá sem nemet, sem igent. Ez még most is megvan. Nem valami csodaszépség. De ha az ember feleséget keres, minek azt a csodaszépek közül válogatni? Az valódi sértés egy férjre nézve, mikor azt olvassa az újságból nyomtatva, hogy az ő felesége „szép”. Mit szabad azt észrevenni az ugrifülesnek? Becsülöm érte a törököket, azok nem engedik a feleségük után kiabáltatni, hogy ki milyen szép. S mihelyt az asszony azt hagyja magának egy idegen férfitól megmondatni, hogy „szép”, már egy kicsit hűtelen. Még ha a tükörtül hagyja is azt mondatni magának, az is hűtlenség. A tükör is férfi, hímnemű: „der Spiegel”, „le miroir”, s ezt az asszonyok tudják jól. Azért legtöbbet ér az, aki nem nagyon szép. A házaséletnek vannak bizonyos céljai. S azok egészen beillenek a mezőgazdasági foglalkozásba. Az ember egészséges mellette.

Ottó gróf ily erős elhatározásokkal utazott el Bálvándra; ott legelébb is felhívatta a gazdasági tisztjeit, s tudtokra adta, hogy ezentúl ő maga személyesen foga vezetni a gazdaságát. Nagy baj volt azonban, hogy már akkor késő ősz lévén az idő, a régi tiszttartó az őszieket mind elvettette, s amint a nagy aszály után megjött a nagy esőzés, az mind szépen ki is kelt már. Ottó gróf eleinte azt akarta, hogy kiszántatja mind a háromezer hold búza- és repcevetést, s múmia-búzát és festőmályvát vettet a helyébe; meg is teszi, ha az igás barmait, kiteleltetés végett (a takarmány szűk lévén az idén), amint a szántást végezték, rögtön Erdélybe nem hajtották volna. Így hát csak meg kellett még hagynia erre az esztendőre, amit már együgyű elődei a földbe tettek.

A második feladata volt nagybátyját, Erdőváryt meglátogatni. Ott igen szívesen fogadták. Piroska még mndig szabad volt. Ottó gróf az első látogatásnál mindjárt megismerteté Erdőváryt idetelepedése kettős feladatával. Az egyik a gazdálkodás, a másik a megnősülés. Tett is kérdést aziránt, hogy Piroska grófnő szíve nincsen-e még lefoglalva?

Az elsőre nézve Erdőváry szolgált neki régimódi jó tanácsokkal.

Biz itt meg lehet még élni puszta gazdálkodásbul is; hanem legelső dolog az embernek számon tartani a jövedelmét, mert tíz év közül van három jó, három középszerű és négy rossz: ezeknek az eredménye együttvéve képezi a bevételek alapját; a kiadásoknak ellenben minden évben egyformáknak kell lenni. Ez, ami a birtokos saját feladata; a többit elvégzik a tisztjei, a cselédjei, azokat fizesse jól, és részesítse a haszonban. Tudjon mindent, ami történik; de ne parancsolgasson sokat, mert azzal csak fennakasztja a munkát; vegyen számba mindent, de ne vetesse észre, hogy leskelődik, mert akkor dacból is megkárosítják; lakjék mentül többet otthon; a pénzét tartsa takarékpénztárban, s váltó alá a nevét ne írja soha; s ha éppen nagyon megragadja a gazdászati szenvedély, s új módikat akar behozni, akkor tanulmányozza az időjárás, a talaj természetét, jegyezgesse fel sok éven át személyes tapasztalatait az idevonatkozó tárgyakról, aminők a száraz, hótalan tél, a késői fagyok, a nyári aszály, a jégesőjárás, a rozsda, az üszög, a ragya, a drótféreg, a földi bolha, a hesszeni légy, az atkás talaj, a víz árja, a savanyú föld, a szikes föld, a futóhomok, a szőlőbetegség és burgonyabetegség és a zöldrothadás, a penészféreg, az áska, a vándor hörcsög és mezei egér, a métely, szőrféreg, vértályog, lépfene és keleti marhavész; az árvíz, a feneketlen utak; a drága napszám, az olcsó vásárló; kolera, vérhas, váltóláz nagy munka idején, hébe-hóba egy kis asztagfelgyújtás és az adóegzekúció s más efféle elemi viszontagságok; aminek ezek különösen megártanak, olyan se flórát, se faunát ne akklimatáljon. Azután iparkodjék tanulni attul a nagyon híres professzortul, akit „más kárának” neveznek; de a saját kárábul veendő leckéket, amennyire lehet, csavarogja el.

Ami pedig a második kérdést illeti: Piroska szíve még szabad; lásson utána Ottó öcsém, hogy megnyerje.

Ottó gróf az utóbbi tanácsra azt mondá magában, hogy jobban értem én azt, öreg, mint te! Az elsőre nézve pedig: „ezt meg már éppen jobban értem, mint te!”

Nem az a gazdának az első teendője, amit te mondasz; hanem az, hogy ha van egy milliót érő jószága, akkor vegyen föl rá háromszázezer forintot, s ha egyszer aztán ez a zsebében van, akkor könnyen fordíthat egyet az egész világon.

Ez nem is volt nagy mesterség: Ottó gróf birtokára lehetett kapni háromszázezer forintot a földhitelintézettől, ami a záloglevelek árkelete szerint felülért kétszázötvenezernél.

Kezdeni azonban egyhirtelen nem is lehetett mit. Első feladata lett volna persze az öntözőcsatorna-rendszer. De azt egy ember a saját birtokán nem létesítheti. De létesítheti egy egész társulat. Ottó gróf már az alapszabályait is kidolgozta egy országos öntözőcsatorna-létesítő társulatnak, s remélte az ehhez szükséges tőkepénzeket könnyűszerrel, hazafiúi aláírás útján beszerezhetni. (Még akkor nem volt magyar parlament, mely a külföldi tőkéket kamatbiztosítással megtelepülni segítsen.) Hanem egy kis baj jött közbe. Az, hogy az év őszén annyi eső esett, mintha az elmúlt évben esőért mindenünnen beküldött petíciók özönét most egyszerre láták el kedvező hátiratokkal a fellegek között, s ennek következtében oly feneketlen sár támadt Ottó gróf és szomszédjai között, hogy mikor nagy nehezen el tudott valamelyikhez ötlovas szekéren vánszorogni, s annak a tervét előadta: a felszólított összetett kézzel könyörgött neki, hogy ne öntöztesse még csatornával is a földjét, hisz így is minden rét víz alatt áll.

S ez így tartott egész télen. A vén jószágigazgató azt mondta, hogy ez a jó esztendő nekünk. – No, annál több ideje maradt Ottó grófnak Piroskát meglátogatni. Erdőváryékhoz nem kellett öt ló, oda egy paripán is át lehetett lovagolni; mindennap szívesen látták. S minthogy Piroska grófnő nagyon kevés beszédű volt, Ottó gróf, hogy őt maga mellett fixírozhassa, azt gondolta ki, hogy megtanította őt pikétet játszani. Nincs annál kedvesebb mulatság, mint mikor két egymáshoz gyöngéd viszonyban álló ember pikétet játszik, és aztán mind a kettő azon törekszik, hogyan tudná a másikkal megnyeretni a partit? Hogy lesnek egymás kártyájába, csak azért, hogy magukat ronthassák. Hogy hallgatják el az elsőbbségeiket, hogy skartolják le a kész négyeseiket, hogy hajigálják el a biztos ütőiket! s aztán amelyik vesztett, hogy tetteti a kétségbeesést, azért, hogy a másiknak örömöt szerezzen! Ha pedig „kénytelen volt” nyerni, milyen diadalt ül vele, azért, mert tudja, hogy a vesztes fél milyen nagyon örül annak. Igazi hamis játékosok! Azonban Ottó gróf gyakorlottabb játékos lévén, mégis az volt a végeredmény, hogy rendesen ő hagyott ott néhány forintot Piroska grófnénál mindennap.

Eközben készítette nagyszerű gazdászati terveit. Ebben az évben ugyan nem volt szükség trágyalével öntöztetni a búzáját, se guanót hozatni Iquique szigetéről: a múlt évi kényszerugarolás után olyan termést adott az Úristen, hogy soha olyat az angol farmer nem látott. A magtárak a harmadik emeletig teltek búzával. – Hanem megint volt egy nagy baj. – Az, hogy a tiszta búzának az ára leszállt két osztrák forintra.

Mit csinál az ilyen bőtermés-ínség idején a jó gazda?

Erdőváry gróf szerint azt csinálja ilyenkor a jó gazda, hogy otthagyja a magtárban a búzáját, vár vele, míg felmegy az ára, s addig előveszi a takarékpénztárba tett tartalékösszegeit, s költ azokbul.

Ottó gróf szerint nem így nyilatkozik a gazdászati zseni; hanem úgy, hogy ha rossz ára van a gabonának itthon, a jó gazda építtet a tagján egy gőzmalmot; megőrleti a búzaját lisztnek, kiküldi Brazíliába; ott van állandó biztos piaca; eladja ott. Mert csak az a jó gazda, aki egyúttal gyáros is és kereskedő. Ottó gróf hozatott egy anglust, s építtetett vele gőzmalmot.

Harmincezer forint bánta csak.

Hanem mikor készen volt, akkor vették észre, hogy nincsen hozzávaló víz. Megmondta azt előre Erdőváry az öccseurának, hogy csordakutat ugyan mindenütt lehet itt ásatni, hét lábnyira már megkapni a vizet, de az sekély víz, ha egész nap merik, kifogy, nyáron éppen kiszárad, s annyira kovany-tartalmú, hogy ha azt gőzgépitatásra használják, minden héten három nap pauzálni kell az üstnek, amíg a követ kiverik belőle.

No, de aki mindent tud, ezen a bajon is tud segíteni. Ottó grófhozatott magának egy másik anglust, s fúratott vele a gőzmalom számára egy artézi kutat.

Az belefúrt neki a földbe másik harmincezer forintot, még tán most is fúr: azóta a szilúri rétegekben járhat valahol, s nagy csoda, ha az „ichor”-t fel nem találta; hanem vizet az sem talált.

Ottó gróf rájött arra a meggyőződésre, hogy Magyarország földe nem való búzatermelésre. Egy szerencsés látnoki pillanatban az a sugallat szállta meg, hogy jövőre fő figyelmét a gyapottermelésre fogja fordítani. Soha jobbkor! Az Észak és Dél közt folytatott háború miatt az amerikai gyapot csak blokádtörés útján lett kapható Európában, ha most ez alkalmat megragadjuk, s elkiáltjuk egyhangúlag a jelszót: „cotton is king!” (gyapot a király!) – akkor nem vakarja most a fejét a financminiszter, hogy honnan fizesse az adósságainkat? Mi kölcsönöznénk Belgiumnak 4%-ra. Hanem hát senki sem akarta követni Ottó grófot. Erdőváry gróf egész nyíltan megmondta neki, hogy „hagyd te az akklimatálást, experimentálást, kedves öcsém, a császároknak, érchercegeknek, akiknek van elég pénzök hozzá, s ha nincs, préselnek: vagy a bankóprésbül, vagy az alattvalókbul. Nem nekünk való ez!” Ottó grófot ez nem riasztotta vissza. Hozatott magának egy harmadik anglust, azzal berendezteté a nagyszerű gyapotültetvényt, mely díszlett is gyönyörűen: csupa öröm volt elnézni szeptember vége felé azokat a szélesen elterülő táblákat, amiken a mályvarózsaalakú, sárgás, testszínű virágok mint egy bronztenger hullámzottak. Már a magtokok is érő félben voltak; sőt egyes halmosabb helyeken böngészni lehetett a kipattanó tokokbul a hófehér gyapotpelyhet. Rendkívüli gyapotszüret ígérkezett. Az anglus (Nr. III.) már meg is hozatta Brightonbul a gyapottisztításra szükséges gépeket, miket a szüretelés helyszínére kell vontatni, s ott rögtön legyaratolni a magrul a gyapotot, mert ha az beletörik; olajos lesz és hasznavehetetlen. Ez is harmincezer forint. De a várható gyapottermés százezret ér!

Október elsejére virradóra aztán jött egy kicsike kis dér. Olyan kis haszontalan dér, hogy a hazai ideszokott kukorica, szőlő oda se néz neki. Hanem a gyapotnak az éppen elég volt. Másnap aztán megint vidám, derült idő lett, s tartott a meleg egész novemberig: csak arra az egy éjszakára tetszett neki a 0 fokon alul 1/2 fokkal alábbszállni; s az egész aranyszínű ültetvénytengerből lett azontúl egy nagy fekete tenger; levél, virág, magtokok olyanok, mint a tinta. Jó volt minél elébb leszántani, hogy ne lássa az ember.

Volt Ottó grófnak egy gyönyörűen berendezett szőlője: egy egész hegyoldal, amit még a régi vincellér és pincemester telekített, ez ritka jó veres aszúbort szokott teremni, mely vetekedett a ménesivel. Keveset termett, az igaz, hanem akóját kétszáz forintjával vették, s bizonyos vevője volt mindig. Ottó grófnak nem tetszett ez a művelési mód. Elhatározta, hogy a szőlejét hooibrenkezni fogja. Ki nem látott hooibrenkezett szőlőt? Aki nem látott, örüljön rajta. A metódus abból áll, hogy a szőlő igen sok bort teremjen. Hogy milyent? Az aztán a krumplicukor dolga, meg a spirituszé. Mikor ezzel az anglussal (morvaországi hollandus volt ugyan, de mondjuk, hogy Nr. IV.) megismertette a szőlője állapotját Rengeteghy Ottó, ez a hírhedett szaktudós rögtön távolról is felfedezte, hogy hiszen nem aszúbornak kell azon a talajon és tőkén teremni: már abbul az ő metódusa szerint valóságos „lacrima Christi”-nek kell előállani. Adott aztán utasítást hozzá, hogyan kell vele elbánni: minden második tőkét ki kell vágni, a tavalyi vesszőket sodronyra kifeszíteni, s ezért a titokért holdankint öt forintot fizetni a felfedezőnek. Lett is abban az esztendőben szőlő sok; s az a jó volt benne, hogy csőszt se kellett mellette tartani, mert elfutott attól nemcsak a tolvaj, de még a rigók is átköltöztek tőle a Tiszán túl. Másutt már rég leszüreteltek; de a hooibrenkes szőlőben híre sem volt, hogy a szőlő barnulni akarjon. Pedig aranyidők jártak október végén, mint csak a kánikulában. A Nr. IV. anglus azt a tanácsot adta, hogy le kell levelezni a szőlőt, ha nem akar érni a fürtje. Megtették neki. Akkor aztán ahol megsütötte a forró nap a szőlőt, ott megsült és megfőtt. Ottó gróf novemberben zaklatni kezdte Hooibrenket, hogy mi lesz a szőlőjével? nem érik ez meg soha. A tudós kertészauktoritás aztán összeszidta, hogy az ő metódusa nem a magyarországi rideg klímához való. Ha itt hooibrenkezni akar valaki, rakasson le alagcsöveket a szőlejébe, és fűttesse a talajt. Ottó gróf még ezt is megtette. Drainage-oltatta a szőlejét, s fűttetett alája pogányul november végéig, még csak a hó le nem esett: akkor szüreteltek. Lett is aztán elég „lacrima Christi”; már ti. hogy aki abból ivott, kicsordult a könnye, Krisztus utolsó szenvedései jutván eszébe tőle.

– Nem való ez az ország semmiféle termelésre – mondá Ottó gróf –; valamint hogy vannak Dél-Amerikában egész országok, amikben semmi ága a földmívelésnek nem honosulhat meg: a mi fő feladatunk a baromtenyésztés.

Hiszen az is igen szép tudomány, s Ottó gróf birtokán régen gyakorlatba volt véve. Voltak törzsgulyái, ménesei, híres merinónyája; csakhogy azoknál ő mind szebbeket és jobbakat tudott másutt. Ambíciójává tette, hogy neki mindenből legyen, ami csak a világon híres, nevezetes barom, az aargaui tehéntől az angol versenyparipáig, s azoknak a számára palotákat építtetett istálló helyett, s juhász, lovász csupa birka-osztálytanácsos és ló-titkár volt nála. Büszke is volt az eredményre!

A gazdasági kiállításokon arany-, ezüst-, bronzérmeket nyert, a futtatásokon ezüstbillikomokat, s a győztes barmainak arcképeit acélba metszették.

Egyszer azt mondta Ottó gróf Erdőváry gróf nagybátyjának több szomszéd társaságában:

– Hja, én jövőre más birkagazdaságot fogok folytatni, mint a szomszédaim. Az én birkáim tejéből a legtökéletesebb chester-sajt készül. Jövőre én minden birkának a két tölgyét kifejetem, s csak a másik kettőt engedem a báránynak kiszopatni.

– Tudod mit? – mondá neki Erdőváry – légy szíves elébb a báránykával kiszopatni a birka egyik két tölgyét, – azután fejesd ki a másik kettőt chesternek.

Az erre támadt nevetésből észrevevé Ottó gróf, hogy valami furcsát mondott. Hanem hát tudós embernek nem szabad bevallani, hogy tévedett, tudós embernek becsületbeli kötelessége, ha a holdat napnak nézte, bebizonyítani, hogy igaza van.

– Hja, én nem ezeket a komisz európai birkákat értettem; egzotikus birkákról beszélek: olyanokat fogok meghonosítani.

Erdőváry gróf azonban szintén megbikacsolta magát, s azt állította, hogy sehol az egész világon nincs az a kérődző, hasított körmű és gyapjúviselő állat, melynek két tölgyénél több volna.

Ottó gróf fogadást ajánlott. Fogadtak ezer szivarba. Eldönti a fogadást Oken. Az öreg gróf könyvtárábul kihozták Okent, s abbul Erdőváry ráolvasta Rengeteghyre a birkafajnak megismertető jeleit. Hanem aztán meg Rengeteghy vette át az Okent, s viszont rásütötte ellenfelére a könyvbül a „jak” leírását, mely az igaz, hogy nem birkafaj, de gyapjút visel és négy tölgye van. Aki mindent tud, annak igazának kell lenni.

– És így én kapom meg az ezer szivart.

– Megkapod, ha meghonosítod a jakot! – erre fogadtunk.

Ekkor aztán Ottó gróf, hogy az ezer szivart megnyerje, s igaza maradjon, egy calcuttai ismerős bankárház által megrendelt magának Tibetből egy egész gulya jakot; bikástul, borjústul. Mire Magyarországra megérkeztek, még megvolt egy tizedrésze. Azokat aztán nagy diadallal szállították gyaloghintóban Bálvándra, a velük utazott Dalai Lámával (vagy nem tudom én, minek híják ott a csordapásztort?), azzal együtt.

Hanem egy igen nagy baj volt a jakkal. Az, hogy annak nem elég a tibeti tehénpásztor, annak tibeti ivóvíz is kell; mert ahhoz a mi kútjainkhoz otthonos, víziborjúval viselős, tízszarvú bogaraktól hemzsegő, szikízű, hínárszagú, békafürdötte, állott, pállott vizekhez a jak hozzá sem szagol, annak az a kristálytiszta, jéghideg, szénenyterhes ital kell, ami a Dhavalagiri szikláiból fakad, s amitől a tudós utazók állítása szerint a vadállat megszelídül, s az ember megmámorosodik.

Mit kell tenni? Desztilláltatni a kútvizet, s aztán egy angollal (Nr. V.) jégkészítő gépet állíttatni fel; s ekként mindennap lepárolt és jégbe hűtött vézzel traktálni meg a jakokat, hogy százrétű pacal-aszályt ne kapjanak.

Hanem az ezer szivart megnyerte Ottó gróf, s kapott a kiállított jakjaiért elismerő oklevelet a londoni exhibitionbül.

S nem ez volt a legnagyobb kitüntetés, mely őt mint mezei gazdát érte. Egy Lipót-rend alakjában jött az meg, amit különösen azáltal érdemelt ki, hogy a múlt nyári nagy országos járvány alkalmával oly hathatósan segélyére sietett a szegény földnépének.

Mert hát mit is csináljon a falusi ember, ha tanult ember? Kénytelen a természettudományokkal foglalkozni. A gazdának örökösen bíbelődnie kell a górcsővel, a retortával, a barometrummal, hidrométerrel, az ózonméterrel: szükséges hogy obszervatóriuma is legyen, amelyből a csillagok járását, a napfoltokat és az üstökösöket vizsgálhatja; ilyenformán az ember belejön lassankint az orvosi tudományokba; gyakran kénytelen is íziben maga doktor és patikárus lenni: sertésen, birkán próbálgatja, kanászon, juhászon folytatja; egyszer azon veszi észre, hogy valóságos csodadoktorrá lett, s jó szerencse, ha csak homeopathiával gyógyít.

Ottó gróf a nagy epidémia alkalmával ott, a maga pusztáján tömérdek embert kigyógyított, és bámulatos szerencsével.

S mi volt a gyógyszere? Igen egyszerű panacea. A „ginsenggyökér”. Ezt ő Kínában ismerte meg. Ott állandó ez a járvány, s mindenütt ginsenggel gyógyítják.

Mikor a járvány kiütött Csehországban, ő rögtön gondoskodott, hogy kapjon Kínából tíz mázsa ginsenggyökeret: abból aztán kész decoctummal várta a járványt, mire idejön.

S minthogy a paraszt olyan