AMIT A HARMADIK LEÁNY BESZÉL A KETTŐNEK

Erre a két fiatal leány felállt a nagy széles hímzőrámától, s egyet nevetett egymás szeme közé. Ok nélkül, de csak nevettek.

Lívia fél fejjel kisebb volt, mint Rafaela hercegnő. Mindketten egyforma szabású öltönyt viseltek, egyforma hajfonadékot; az egyiknek fehér, a másiknak piros tearózsa volt tűzve a hajába.

Lívia becsengette a komornát, rendeletet adott neki, a komorna utasítást vitt az inasnak, az inas öt perc múlva visszatért egy ezüst tálcán, porcelán csészében gőzölgő édes illatú bouillont hozva: azzal megindultak mind a négyen. Elöl Lívia, nyomában a hercegnő, utána a komorna, leghátul az inas a bouillonnal, lábujjhegyen.

– Szt! – suttogá Lívia.

– Csendesen – parancsolá Rafaela.

– Ugyan nem tud vigyázni, hogy ne csikorogjon a csizmája! – mondá a komorna az inasnak.

A beteget ingerli az, ha szobája ajtajában csak a csizmája ropogását hallja is egy férfinak.

A beteg szobája ajtaján legelőször belépett Lívia, s óvatosan odasompolygott az ágyig. – Utána jött Rafaela, de az már az ágyfüggönyök mögött maradt, a komorna az ajtóban állt meg, az inas az ajtón kívül.

A beteg szobája úri kényelemmel volt berendezve, ágya mellett az éji asztalkán minden színű orvosságok, s válogatott minőségű compressek és cataplasmák, ő pedig maga ott feküdt bekötött fővel hímzett vánkosai között, mint egy színpadi halott, akinek bárhogy bosszantsa is az orrát a légy, s bármiket beszéljenek is fölötte a színészek, nem szabad se a legyet elhajtani, se magát elnevetni.

– Madame Corysande…! – susogá Lívia.

A lehunyt szempillák még csak meg sem moccannak.

– Hogy van ön, madame?

Erre egy mély nyöszörgő sóhajtás felel.

– A hercegnő küldött önhöz, hogy tudjam meg hogylétét.

Semmi válasz, csak a szájszeglet ráncai vágnak be mélyebben, s a szemöldek húzódnak össze.

– Nem parancsol ön egy kis bouillont?

Erre a szóra éppen félrefordítja fejét a megszólított.

Most egészen odahajol föléje Lívia, s odasúg a fülébe.

– Rafaela hercegnő ma este meg akarja látogatni édesanyját.

Erre a varázsszóra egyszerre visszafordult a fej, s felnyíltak a szemek.

– Igen, madame. A hercegnő szerette volna önt magával vinni, hogyha egészsége helyreállt volna.

Most már félkönyökére emelkedett a beteg, s egyik kezével megfogá Lívia kezét, s ajkai megszólalásra nyíltak fel.

– Talán – egy kis – bouillont… – rebegé túlvilágról visszatérő hangon.

Ekkor Lívia hátratartá a kezét a hercegnő felé, a hercegnő a komorna felé, a komorna az inas felé: – az inas átadta a tálcát a csészével a komornának, a komorna a hercegnőnek, a hercegnő Líviának, s az odatartá azt madame Corysande ajkaihoz.

Az első korty után már csillogtak a szemei.

– De igaz ez? – kérdé erősbödő hangon.

– Csak igya meg ön előbb ezt a bouillont egészen.

Most eltolta magától a csészét.

– Ön engem csak ámít. Csak vissza akar az életre hozni.

– Komolyan mondom. A hercegnő azért akarja anyját meglátogatni, hogy önt bemutassa nála.

Erre a szóra egy nagy adag bouillon elfogyott ismét. De a gyanú visszatért.

– Hol van a hercegnő?

– Abban a percben itt lesz ön előtt, amint ön az utolsó csepp húslevest kiitta.

Ez sikeres volt. A csésze kiürült.

– Igazat mondott ön? – kérdé most a beteg, egészen felülve agyában.

– Igazat, madame – szólt most a hercegnő, előlépve, kinek láttára a beteg egészen friss erővel ugrott fel, paplanát leszórva magáról (teljes öltözetben szokott mindig ágyában feküdni), s hirtelen megragadva Rafaela kezét, azt odaszorítá kebléhez, ajkaihoz, s elkezdett zokogni.

– Óh, hercegnő, ha ön szívembe látna…ha tudná, mit érzek itt belül… Csukják be azt az ajtót! (Az inas csizmacsikorgása hangzott, ki az üres csészét vitte el.) Én túl boldog vagyok, hogy önnek bizalmát visszanyerhettem.

– Bizonyosan mondhatom, hogy mindig bírta azt. De hogy van ön most?

– Óh, nagyon jól. Csodát tett velem az a kegy. Újjászülettem.

– Hát képes lesz velem jönni ma estére?

– A világ végére is, hercegnő.

– Akar ön most felöltözni? Segítsen valaki?

– Nem kell senki, felkelek magamtól. Most már kérem, hagyjanak magamra. Mikor felkelek, imádkozni szeretek, egyedül.

Tehát egyedül hagyták.

Madame Corysande sajátszerű rítus szerint szokott imádkozni, maga elé tett tükörből, s egy rizsporos dobozkából egy gömbölyű pelyhes tárggyal port szórva az arcába, s mindenféle töviskoszorúkkal és testsanyargató fűzőeszközökkel végezve penitenciáját. Azonban mi hagyjuk meg mindenkinek a maga vallását, s ne háborgassuk a szertartásaiban.

Egy óra múlva, mikor a villásreggelihez le kellett jönni, már teljesen felkészült pompájában szállt alá madame Corysande, s ki egy órával előbb éppen olyan magas volt termetre, mint Lívia, most már éppen kilenc hüvelykkel mutatott nálánál magasabbat.

A társalgóban még csak Lívia kisasszonyt találta madame Corysande. Rafaela hercegnő még toalettjét végezte szobájában. A luncheonhoz férfivendégekre is számítottak.

Madame Corysande szívét még egy gond terhelte nagyon, s az élénk kífejezést nyert ajkainak ama bemélyítő szögletráncaiban. Ez a következő volt. Ha Rafaela hercegnő a mamahercegnőt meglátogatandja, s Lívia kisasszonyt is magával viszi, vajon melyiket ülteti az első ülésbe: a madame-ot-e vagy Líviát? Ez casus belli lehet.

Annál fogva nagyon szenvedő hangon és erősen bal oldalra hanyatló fejjel kérdezé Líviától:

– Hány órára parancsol velünk a hercegnő, hogy készen legyünk a látogatáshoz?

– Csak egyedül madame Corysande megy vele, én itthon maradok.

E szóra egyszerre egyenesre állt a madame feje, s visszatért hangjának erélye.

– Igazán? Csak ketten megyünk? (Óh, milyen kedves barátnője lett egyszerre Líviának!) Ön már többször is volt az öreg hercegnőnél látogatóban, ugye?

– A kérdésre pedig azt a felvilágosítást adhatom, madame Corysande, hogy esti hét órára kell készen lenni az úti toalettel.

– Este? Miért olyan későn indulni útra?

– Mert Etelváry hercegnő nem fogad korábban.

Madame Corysande megkísérlé közelebb vonni a futóárkot az ostromlott várhoz.

– A hercegnő különös nőnek látszik.

– Honnan gondolja ön?

– Kombinációim eredményéből. Fél éve, hogy idekerültem a hercegnő mellé társalkodónőnek, mely minőséget Rafaela hercegnő jósága és finom gyöngéd tapintata egész a repraesentansnői kvalifikációig emelte. És mind ez idő alatt nem tudtam rávenni, hogy a hercegnő engemet édesanyjához elvigyen, és neki mint házához tartozót bemutasson. Pedig nincs közöttünk feszült viszony. Rafaela hercegnő minden hétfőn, szerdán, szombaton ír anyjának levelet, s az viszont minden kedden, csütörtökön, vasárnap küld neki egyet: csak a pénteket hagyják ki; tehát szeretik egymást. Etelváry herceg az idő alatt többször meglátogatta nejét, tehát elválva nincsenek. Mi oka mégis, hogy engem fél évig el nem vitt az anyahercegnőhöz Rafaela hercegnő?

– Azt ön az első látogatásnál meg fogja tudni.

– Talán valami kedélybaja van?

– Madame Corysande! ha tetszésére lesz, én önnek mindent elmondok az öreg hercegnőről, amit tudok.

E szóért kebléhez ölelte madame Corysande Líviát, ideges, csiklandós gyönyörrel.

– De véghetetlenül boldoggá tesz bizalmas nyíltságával.

– Ha kérdezte volna ön, korábban is megmondtam volna, mert hiszen nincs benne titkolni való. Etelváry hercegnő nem elmeháborult, de oly idegbetegségtől van megtámadva, mely eltávolítja a világtól. Ezelőtt tizennégy évvel az a szerencsétlenség érte, hogy fiat szült, de halva, s a balesetnek saját maga volt az oka: nem ügyelt az életrendre, melyet ily állapotban a nőnek szigorúan meg kell tartani.

– Én nem tudom, mi az. Kérem, ne beszéljen róla. – tiltakozék szemérmes pruderie-vel madame Corysande. (Ő még leányka volt.)

Lívia csendes mosolyt engedett arcán végigenyészni. Majd megtudjuk, hogy mi oka volt mosolyogni.

– E balesetnek az a szomorú következése lett, hogy a hercegnő idegrendszere egészen fel lett dúlva. Annak a tudatáról, hogy saját gondatlansága okozta gyermeke halva születését, az az önvád nőtt fel lelkében, hogy ő gyermekgyilkos. Szüntelen meghalt gyermeke lelkétől látta magát üldöztetve. E rémlátás üldözte minden éjjel, úgyhogy minden éjjelre más szobában vettetett magának ágyat, hogy a kísértet rá ne találjon. A hercegre nézve pedig megszűnt azontúl nő lenni.

– Ezt nem értem. Menjünk tovább.

– Utoljára aztán annyira ment az idegessége, hogy nem bírt egy házban megférni az őt környező világgal, s a herceget arra kérte, rendeztesse be számára ide egy óra járásnyira fekvő ősi lovagkastélyát, hadd lakjék ott saját cselédjeivel egyedül. Ez Etelvár. Körös-körül gyönyörű ezüst levelű hársak takarják el a kastélyt.

– Ah, az nagyon regényes élet lehet.

– Igen, regényes. Reggel öt órakor, mikor a nap felkel, becsukják a kastélynak minden ablaktábláját, a függönyöket leeresztik; a kapukat elzárják; a kutyákat eleresztik a láncaikról, s megy minden ember aludni. Éjszaka van. S hogy annál nagyobb legyen a csalódás: az éji őrnek a távolban minden órát meg kell kiáltani, s inteni a jámbor keresztyén embereket délelőtti tíz-tizenegy órakor, hogy tűzre-vízre vigyázzanak, s menjenek nyugodalomra. A déli tizenkét óra az éjfél. Ilyenkor kísértetek nem járnak. Ki vannak játszva tökéletesen. Mikor aztán az éji őr délutáni három órakor azt kiáltja, hogy „éjfél után óra három!”, akkor felhangzik a matutina harangszó. Hajnalodik. Az ablaktáblákat félig kinyitogatják a kastélyban. A hercegnő szeret korán kelni. Már négy órakor felöltözik – délután. Akkor kisétál a parkba, élvezni a szép reggeli levegőt; télen, vagy ha rossz idő van, téli kertjében teszi meg sétáját. Kocsira, lóra soha nem ül. Este hét órakor kész a reggeli, azt, ha vendégei vannak, azokkal együtt költi el, s igen eleven társalgó. Ekkor meggyújtják a lámpákat minden szobában és folyosón, s kezdődik a nappal. Tíz órakor mise van a kápolnában. Azalatt, míg úr és vendég ájtatoskodik, a cselédek takarítanak, söpörnek, szellőztetnek, mintha reggel volna. Pontosan éjfélkor jelenti a komornok, hogy kész az ebéd. A kísértetek órája a dél. Ebéd után, ha nyár van, következik a délutáni séta az angolkertben; vagy holdvilágnál, vagy lámpafény mellett. Meleg nyári éjszakán a halastóban horgásznak, s a mindig éber hattyúkat etetik. Lámpa- vagy holdfénynél megnézik a remontans rózsákat, s beszélnek róluk, hogy melyik szebb. Séta után reggeli három óra tájon elkészítik a kártyázóasztalokat, s azután whiszteznek mintegy óra hosszant. Következik az esteli tea reggel négy óra felé. Van hozzá hideg sült és sütemények. Mikor aztán a reggeli öt órát harangozzák, akkor minden ember felkel, jó éjszakát kíván egymásnak, és megy aludni. A hercegnő addig nem bocsát el senkit. S ez így megy napról napra, évről évre következetesen.

– De hisz ez még mind kedélyes dolog. A hercegnő tehát szereti a társalgást.

– Nagyon szereti. Beszéde szellemdús, társalgása kedélyes, roppant sok ismeretekkel bír, és emlékező tehetsége bámulatos; tud beszélni egyszerre négy emberhez, folyvást négy különböző nyelven, angolul, franciául, németül, magyarul, átszökve az egyikből a másikba, intéz egymás után tíz kérdést az emberhez, s követeli a feleletet, de azalatt, míg a válaszra hallgat, már egy új tárgyról beszél, s megkívánja, hogy más is tudjon egyszerre beszélni és ügyelni.

– Ah, hisz a hercegnő nekem nagyon fog tetszeni.

– No – már nem tudom. Attól függ, hogy hogyan veszi önt? Úgy veszi-e, mint madame-ot, vagy úgy, mint mademoiselle-t?

– Miért?

– Azért, mert egészen más társalgási modort követ asszonyságokkal és mást kisasszonyokkal szemben.

– Mit ért ön azalatt? Minő más modort?

– Én nem tudom. Mert engem sohasem vitt el hozzá Rafaela hercegnő; én csak az ő beszédéből tudom ezt.

– Tehát önt sohasem vitte még el az anyjához a hercegnő? S ön megnyugodott benne?

– Tökéletesen.

Madame Corysande kezdette magát fensőbb lénynek tartani Lívia kisasszonynál.

A hercegnő belépte megakadályozá a további beszélgetést e tárgyról.

A hercegnő toalettje elárulta, hogy ma nagyon szép akar lenni. Ugyan kinek a kedveért?

Mikor mind a három hölgy együtt volt, a herceg inasa jött jelenteni, hogy őexcellenciája menti magát, nem jöhet a reggelire, mert elment vadászni az urakkal, csak ebédre jön haza, méltóztassanak la duchesse és mesdames egyedül reggelizni.

A hercegnő kérdé az inastól, hogy kik voltak azok az urak, akikkel a herceg vadászni ment?

Az inas elsorolta őket. (Francia volt és párizsi.)

– Monsieur le Saint Arteaux.

– (Értsd: „Számtartó” – magyarázá madame Corysande.)

– Azután monsieur le Jericho.

– (Azaz Kolompi úr, a „Jerichói Trombita” szerkesztője.)

– És monsieur Napóleon öcsém.

Már ennél rendreutasítá őt mme Corysande.

– Ne mondja ön Napóleon öcsém, hanem monsieur de Zárkány.

– Oui, madame: monsieur Des Arcanes.

– Vagy pedig: monsieur szolgabíró.

– Oui, madame: monsieur Saule Gaburon.

A hercegnő nevetett. Mindhárman helyet foglaltak az étkezőasztal mellett, s aztán a magára maradt három leánynak nagy kedve telt abban, hogy oly ételnemeket is ízletesnek találjon, amiket máskor csak a férfiaknak szokás átengedni, s torkoskodjék a paradicsom tiltott gyümölcseiből, sorba kóstolva kaviárt, paprikás szalonnát, s rá egy nyelvhegy megégetésére elég chartreuse-t. És most szóljuk meg a férfiakat! Hisz egyedül vagyunk. A felszolgáló inas nem számít, mert az nem ért magyarul.

– Micsoda ember ez a Napóleon öcsém? – kérdé Rafaela hercegnő, egyenesen Corysande-ot aposztrofálva. – Mit keres ez minálunk?

– Szolgabírája őexcellenciájának, a főispánnak.

– Azt tudom. De ezenkívül? Ön ismeri őt jól, én akarom, hogy mondjon el róla mindent.

– Valóban jól ismerem őt, hercegnő, tíz évig voltam boldogult édesanyjának társalkodónője, egész házuknak minden történetébe be vagyok avatva, s különösen Napóleonról sokat tudok beszélni.

– De hát gúnyolják őt Napóleonnak?

– Nem azt, hercegnő. Ez neki valóságos keresztneve. Mert ámbátor minálunk augusztus 15-én Mária mennybemenetelét ünneplik, nem pedig annak a nagy embernek a földre jövetelét, aki e napon a Marsmezőn katonai szemlét tart, mégis támad néha egy-egy magyar úr, ki a Bonaparte-kultuszban annyira haladt, hogy újszülött fiát Napóleonnak keresztelteti, s miután e névnek alig akad még egypár druszája az országban, az ekként kiemelkedő nagy nevet aztán jobban megismerik, mint magát a családi nevet predikátumostul: „Zákány de Sárkányháza”. S midőn még azt is hozzáteszik, hogy „öcsém”, ezzel egyrészt azon nyájas elismerés van egybekötve, miszerint e névnek viselője kedvelt és társaságba való fiatalember, másrészt meg jólesik az embernek, ha egy olyan nagy császári névvel ilyen komázást követhet el.

– Napóleon szülői fennhéjázó emberek lehettek – szólt a hercegnő.

– Csak az atyja. Az rendkívüli ember volt. Mindenhez értett, csak a kétszerkettőhöz nem. Szüntelen nagy vállalatokon törte a fejét, amikbe beleveszett. Vendégszerető volt, nyílt házat tartott. Jó barátjaitól nem tudta megtagadni a neve aláírását. Magánál nagyobb urakkal szeretett együtt mulatni, s mindennek az lett a vége, hogy mikor meghalt, a fiára egy teljesen szétzilált nagy gazdaságot hagyott, amiből az csak úgy tudott megszabadulni, hogy minden nagy terjedelmű birtokát eladta, ménesen, gulyán túladott, hogy adósságaitól meneküljön; míg magának csak egy kis udvartelket tartott meg, egy régi kastéllyal, akkor aztán nevetve mondá: „most már igazán Napóleon vagyok – Szent Ilona szigetén”.

– Könnyű vérrel tudta azt venni.

– Mindent a világon. Legalább úgy mutatja. Tréfát csinál minden bajból. Ha fáj is talán neki valami, azt nem mutatja soha. Ő maga élcel a balesetén legjobban. Ahol más ember kérkedik, ott ő ócsárolja magát. S ha valaki részvéttel van iránta, azt kineveti. – Ő maga szívességet tesz mindenkivel, aki rászorul, de azt is oly furcsa modorban teszi, hogy akit kielégített, azt egyúttal ki is neveti. Még most is megvan a múlt évekbeli udvari kancellárnál az a folyamodás, melyet egy szegény földmíves kérésére készített, ki minden fórumon elvesztette a perét, s most a kormányhoz akart járulni; ezért kérte fel Napóleont, ki akkor otthon volt az atyjánál, mint fiatal jogász. Ez aztán nem írt, hanem rajzolt neki egy folyamodványt, amiben csupa karikatúrákból volt összeállítva az egész perpatvar, ami a szegény paraszt panaszát képezte. Ezt vitte az fel a kancellárhoz. És lám a folyamodásnak teljes sikere lett. Ha írva lett volna, elvetették volna a papírkosárba: így minden ember nevetett rajta, akinek kezébe került; a cifra folyamodás megjárta a legmagasabb köröket is: derültséget idézett elő; a szegény parasztnak az ügyét elővették, megvizsgálták; rájöttek, hogy igaza van, s megorvosolták a baját. Az máig is áldja Napóleont nagyhatású instantiájáért.

– Pedig ő csak gúnykeresésből jött erre az ötletre?

– Arra ő minden percben kész. S bír a színjátszás minden előnyével. Amit játszik, az mindig komoly szerep. Nem látszik belőle az a törekvés, hogy mulattasson a bohóskodásával. Csak távol tartja magától az embereket vele. Még külsejét is el tudja tagadni. Fejét lehajtva, vállait előrehúzva, mellét begörbítve jár, renyhe léptekkel, mint aki el van fáradva, köhécsel is, pedig alakja egy Achillesé, s minden férfias testgyakorlatban versenytárs nélkül áll az egykorú fiatalok közt. Hanem ő azért úgy tesz, mint aki mindentől fél, és minden embernek kénytelen megengedni, hogy az ő rovására rossz élceket mondjon. Mindenkinek hízelkedik, s ritka ember, aki észreveszi, hogy hízelgése irónia. Aki elárulja előtte valami gyöngeségét, az kész zsákmány rá nézve. Paródiázó magasztalásával kövérre hizlalja a mások hiúságat. Aki szereti a magasztalás nektárját, azt ő ez itallal lerészegíti. Erős utánzási tehetséggel bír, s kiváló egyéniségek modorát, szokásait, ferdeségeit remekül tudja visszaadni; amivel társaságokban, nyilvános gyűlésekben közderültséget idéz elő. Felel az előtte speechelt szónokoknak, mindeniket paródiázva: aki applombbal lép föl, aki eredetiskedik, aki mokányul hánykódik, aki kenettel perorál, azt ő mind túlhajtja utánzásával. Másoktól elmondott balgaságokat mint bölcs, feljegyzésre méltó reminiszcenciákat, auktoritás gyanánt idézget. A megyebizottmányi üléseken szokott egy tudálékos szónok szerepelni (abból a kategóriából, amelyet „unius libri” – egykönyvűek címmel szoktak megtisztelni), ki egy alkalmat sem szalaszt el, hogy beszédébe be ne fonja Stuart Millt, s ne idézzen belőle nézeteit támogató érveket eredeti angol szöveggel. Rendesen Napóleon felel meg neki hasonló katedrai pedáns bölcsességgel, s idéz ellenérveket, amik szintén Stuart Millnél vannak megírva, szintén angolul. A tudós szónok az ellenészrevétel által igen megtisztelve érzi magát és bámul: először az ifjú ember olvasottságán, másodszor pedig a publikum bornírtságán, mely Napóleon beszédét élénk kacajjal követi, s nem jön rá magától, hogy mindaz, amivel őt Napóleon megcáfolta, először is sehol sincs meg Stuart Millben, másodszor pedig éppen nincsen angolul.

– Ez egy haszon nélküli zsenialitás – jegyzé meg rá a hercegnő.

– De tudja ezt Napóleon haszonra is fordítani. Egyszer például az atyja halála után, mikor már vagyoni állása felől egészen tisztában volt, s éppen a követelések és tartozások kiegyenlítésének sakkfeladványán törte a fejét, betoppant hozzá egy pénzügyi biztos, megfelelő kísérettel, s tudatja vele, hogy ő atyja után még a kincstárnak is tartozik ezer és sok száz forinttal, amihez az öreg úgy jutott, hogy nagy kertész levén, mindenféle külföldi virágmagokat hozatott magának, s azokat elvetette. Azok között volt egy, amit Cacalia speciosa cím alatt árult a kertész. A rászák nőttek embermagasra; az öreg csak várta, hogy milyen virág lesz belőlük. Egyszer aztán megverte egy kertészlegényét, s akkor mindjárt megtudta, hogy milyen virág az amerikai Cacalia speciosa. Másnap nyakán volt a finánc, megmondta neki, hogy ez az ismeretlen molyhos lapu nem díszvirág, hanem dohány; a rászán kihúzgálták a földből, megmázsálták nyersen, s csempészett dohánynak véve, elítélték az öreget horticulturai kísérleteért roppant nagy összegre. Most azt jött behajtani a biztos. „Hogy hívják önt?” – kérdi Napóleon. – „Zubka”. „Hja, akkor önre csak az alfabét végén kerül a sor.” Hanem a pénzügyi biztos nem engedte tréfákkal elüttetni a dolgot; azt mondta, hogy a kincstár követelése az első, azt ki kell az úrfinak fizetni, ha a pokolból veszi is elő a pénzt. „Tehát megengedi ön, hogy a pokolból vegyem elő a pénzt? Jó, meglesz.” Azzal ott marasztá vendégül a végrehajtót, leveleket írt, s estefelé jól megvacsorálván vele, felszólítá, hogy nem volna-e kedve kimenni vele a pagonyba, szalonkára lesni. A biztos szenvedélyes vadász volt, ráállt, vették a puskáikat, felálltak az út mellé, ahonnan a szalonkákat kapóra lehet várni: szalonka ugyan nem jött, mert már vége volt az idejének, hanem jött ahelyett egy szekér végig az úton, s azon egy bundás ember; külsejére nézve tehetős bérlő vagy pálinkagyáros. A biztos látta őt maga előtt elhaladni, s még köszönt is neki és tüzet kért tőle, mert tűzszerszámát otthon feledte. Az utas továbbment, s amint Napóleon leshelye elé ért, az kiugrott eléje nekiszegzett puskával s pénzét követelte. Az utas előadta tárcáját, s aztán menekült lóhalálában.

– Ah, rabolt volna!

– Dehogy rabolt! Csak a biztost tréfálta meg. Az utas saját bérlője volt, akivel a tréfára összebeszélt. Azzal odament a rémületben kővé vált biztoshoz: „No cimbora, van már pénz a pokolból! Kitelik