AZ ALBUMBÓL

Az urak megérkeztek a vadászatról, s ebéd idejéig atöltözni szobáikba vonultak.

Etelváry Miksa herceg udvara vendég nélkül is elég népes szokott lenni. Mikor idelenn lakott uradalmában, (tavasz és ősz idején) vele volt orvosa, etelvári uradalmának főszámtartója, titkárja és etelvári prépostja.

Igenis. Az etelvári hercegi uradalomnak saját prépostja van. Az egyházi javadalmakat maga a hercegi család alapította, s az etelvári prépost jövedelme fölér másfél miniszterével. A megürült papi hivatalra a hercegi családfő maga nevezi ki jelöltjét. Az etelvári prépost a legfüggetlenebb főpap.

A jelenlegi prépost: nagyságos és főtisztelendő Barcsák Timotheus, a közbeszédben „páter Timót”, hajdan ezredpap volt a huszároknál, a reverenda alatt most is veres huszárnadrágot és sarkantyús csizmát visel. Erős, egészséges, duráncai alak, gömbölyű piros orcával, katonás magatartással. Arról nevezetes, hogy szeret igazat mondani, nyersen és gorombán mindenütt és mindenkinek. Ezt megkapja tőle a herceg is, a hercegnő is, és a fiatal úrhölgyek meg madame Corysande, a megyegyűléseken a szónokok, a közönség és az elnök. Ez ellen nem véd meg senkit se fensőbbség, se alázatosság, se párthűség, se hízelkedés. Sohasem biztos felőle senki, hogy előre üt-e vagy hátra?

A főtisztelendő úr az első, aki az ebédhez megjelenik. Ehhez hozzászoktatták még a refectoriumban. Mielőtt a hercegi szalonba lépne, előbb útba ejti a konyhát, megtudakozza a szakácstól, mi lesz a menü; betekint az ebédlőbe, megszámlálja, hányra terítenek; értekezést tart a pincemesterrel a felszolgáltatandó borok érdemeiről, s csak azután halad át a szomszéd terembe. Az a társalgó. Ott még senki sincs. Csupán a zenélő óra. Annak meghúzza a zsinegét, mire az a kedveért eljátssza a „búsul a lengyelt”. Azután áttér az olvasóterembe, ott a kerek asztal beterítve hírlapokkal. Azokkal ő nem rontja az egészségét. Továbbhalad a fegyverszobába, mely egyúttal a férfitársaság gyűlhelye is. Még ott sincs senki. Innen egy becsukott ajtó a herceg hálószobájába vezet. Az egyházi méltóságnak oda is mindenkor szabad bejárása van. Kopogtatás után benyit. A szobában a herceg van csak jelen és az orvos.

A herceg ötvennégy éves férfi, magas, egyenes alak. Vonásai híven emlékeztetnek azokra az ősökre, kiknek arcképei a címerteremben néznek le az új ivadékra; csakhogy az élő arca halaványabb, mint a festett kísérteteké: alig látszik élni, ritkán szól, beszéde halk suttogás. Fején a sűrű haj galambfehérré őszült, míg erős szemöldökei s röviden tartott bajusza hollófeketék. A hercegnek idült szívbaja van, s az látszik meg rajta, mintha mindig szíve rendetlen verését hallgatná.

Most éppen orvosa rendeletére valami csillapító port vesz be. A vadászat felizgatta.

Az orvos régi híve a családnak, szüntelen vele jár. Nagy tudományú, tapasztalt ember, csak az a hibája, hogy amit tud, nem tudja elmondani. Egy tósztot nem volna képes kisütni, ha halottat támaszthatna is fel vele. S ha valami történetet el akar mondani, a hallgatójának kell kivontatni a hínárból, hogy benn ne rekedjen. Leírni igen szépen tudná azt: a tolla ékesen szóló, de disputálni nem született.

Ez a pap pedig valóságos kínzója a doktornak. Ez egy Torquemada. Annál is több. Homoeopatha. Doktor Barbo előtt azzal dicsekszik, hogy hány száz embert gyógyított ő ki itt a falun a nagy kolera alatt veratrummal!

A prépost az első üdvözlő szó után az orvoshoz fordul.

– Doktor úr, tudja ön, miért ítélték Palmert Londonban a garottra?

Az orvos megdöbbenve néz a kérdezőre. Az feleletet is ád neki.

– Azért, mert négy szemer digitalist adott be a feleségének. Hanyadik szemer ez már, doktor úr?

– Főtisztelendő úr! – szól az orvos elvösösödve. – Az orvosi tudomány…

De csak nem mondja tovább.

Régóta készül ezt a papot egy huszonnégy fontos gorombasággal agyonsújtani, mely így hangzanék: „az orvosi tudomány nem – breviarium.” – Amint ezt a vérmes pap meghallja, azt rögtön megüti a guta. – Azért a doktor csak megszánja őt mindig a mondat közepén, s engedi még egy kicsit tovább élni.

– Óh, dicső Hufeland! – sóhajt fel a prépost, még meg is kínozva kapituláló ellenfelét.

Azonban a túlsó teremből közeledő lépések új alakulást adnak a szcénának. A herceg szobájába vezető ajtó előtt két férfihang vitatkozik a belépés „utóbbisága” felett.

– „Kérem: ön az idősebb.” – „Rang szerint ön az első.” – „Ecclesia praecedit.” – „Én a házhoz tartozom.”

Csakugyan Napóleon öcsémnek kell előbb belépni. Az a másik úr pedig, aki a primogeniturát ekként ráerőszakolta, Kolompi, a „Jerichói Kürt” szerkesztője és tulajdonosa – egyházi személy, amennyiben a papok pénzét költi és a házhoz tartozó, amennyiben a herceg pénzét költi.

Különben Napóleon öcsémnek megvolt az az előjoga magához hasonlók között, hogy mindenütt elölbocsátották, azután arról, hogy ő mit és hogyan tett, tudták meg a többiek, hogy nekik mit és hogyan kell tenni. Utánzói voltak. Egyszer a bálban a nyakkendője csokra félrecsúszott: s félóra múlva minden táncos féloldalt hordta a nyakkendőcsokrot.

Ezúttal éppen azon nagy probléma megoldását akarná általa megkísérltetni Kolompi úr: vajon a hercegnek szokás-e, illendő-e kezet csókolni, mikor az ember a szobájába lép. Ezt ő eddig sohasem tette, s folytonos lelkiismeretmardosásokat érez emiatt, hogy nem követett-e el vétkes mulasztást az udvariasság szabályai ellen.

Zárkány Napóleon sugár, csaknem öles termetű ifjú, kissé aláhajtva hordja a fejét, mint aki megszokta, hogy minden emberhez le kell hajolnia, ha beszéd közben a szemeivel szemébe akar nézni. És ezekben a szemekben igézet van. Ezek folytonos derűt sugárzanak ki. Még mikor vív is, karddal a kézben, néha komolyan is, amidőn tornaszabály szerint folyton egymás szemébe kell nézni a két ellenfélnek: az a szelíd, félig tréfás, félig szerelmes sugárzat egy percre sem ad helyet vad villogásnak. Minden mozdulatában bennszületett kellem van, mely ily magas termetnél feltűnő. Minden ember tudja róla, hogy szeret rászedni, de oly bizalomgerjesztő tekintete van, hogy mégis mindenki hisz neki.

Napóleon öcsém a herceg elé lépett, s megcsókolta a kezét. Nem volt az szokás, illemszabály, hanem kivételes kegy, csupán az ő számára; kölcsönös hallgatag elismerése egy megnevezhetlen gyöngéd összeköttetésnek.

Hanem a hátul jövő Kolompi úr e tényt parancsoló rendszabálynak vette, s maga részéről is sietett a hódolatnak ez adóját leróni, s cuppantott a herceg kezére egy olyan hangos csókot, hogy minden addig elmulasztottakat kárpótolt vele.

Ezáltal kész prédául esett Napóleon öcsémnek.

Ez amint észrevette, hogy tisztelt barátja felkapott a nyeregbe, sietett őt meg is lovagoltatni, s tovább lépvén, a doktornak is kezet csókolt.

Ennek csakugyan az lett a következése, hogy Kolompi is, a maga szokott perplexitásában, utánacsinálta a kézcsókot a doktornak is.

Harmadik volt a prépost, annak aztán a tenyerébe csapott Napóleon, e szóval: „servus pater!”

Ekkor ébredt csak fel Kolompi, még mindig kezében tartva az orvos kezét. A két úr meghökkenten bámult egymásra, az egyiknek úgy tetszett, mintha vissza kellene kérni, a másiknak pedig, mintha vissza kellene adni az illetéktelenül lerótt kézcsókot.

Utoljára a doktornak volt annyi esze, hogy nem adta vissza.

A prépost hangosan felkacagott. Nem tudta eltitkolni, ha a nevetés rájött. Megfenyegette ököllel Napóleont, aki minden helyen bolondot űz, s még úgy tesz, mintha nem tudna róla semmit.

– Nos! Hát mit álmodott ön megint? (Célzás az álmodott egzekúcióra.) – szólt a prépost a megfenyegetettre.

– A paradicsomról álmodom itt mindig, szent atyám – felelt Napóleon öcsém kenetteljesen.

– De hisz ön oda be nem jut – tiltakozék az egyház embere. – Majd, hogy még magát Ábrahámot is kifigurázza! Ott az ön számára nem lesz kvártély.

– Nincsenek nagy igényeim, szent atyám. Ez a tisztelt pártfogóm itt biztosított már a számomra, ha a mennybe jut, egy ágyhelyecskét a maga szállásán.

Kolompi barátunkra mutatott.

A „Jerichói Kürt” lovagja alacsony, tömzsi termet, akin minden csupa demonstráció.

A kiborotvált áll demonstrálja a lojális alattvalót, a kipödrött bajusz a rendületlen hazafit; attilájának antik gombjai a tradíciók hagyományos őrét, egyik inggombja liliom, az a legitimizmus helyreállítása mellett tüntet, másik inggombja egy halálfő, az a Szent Antonius egyesület tagsága mellett tanúskodik; az óraláncáról lefüggő csilingek egyike Szent György-pénz, mely a keresztény katolikus sportsman jellegével ruház fel, a másik egy aranytokú íróeszköz, az a szellem lovagját hirdeti; mellénygombjain Szent István koronája, mint az ős alkotmány jelvénye, bal keze kisujján címeres gyűrű, arisztokratikus tartozandóság igazolványa, sőt a szolgálattevő személyzet tanúskodása szerint még a csizmája talpaira is az országcímer van felvésve. És amit mond, az is mindig érzelmeinek és meggyőződéseinek szilárdságát demonstrálja.

Azonban a prépost nem engedi őt ezúttal szóhoz jutni.

– De hiszen ennek a patrónusnak magának is pártfogóra lesz szüksége, hogy a mennybe bejusson.

– Miért? – szólt tüntető megrettenéssel Kolompi úr, mint aki azt tartaná a legnagyobb csapásnak, ami rajta megeshetik.

– Azért, mert újságíró vagy. (Volt oka a tegezésre.) Minden újságíró egy héten hatszor vét sorba mind a tíz parancsolat ellen, elkezdve onnan, hogy „ne csinálj te magadnak xylographiákat!” egész odáig, „hogy ne kívánd te a te felebarátodnak előfizetőit”.

– Akkor bizonyára nem volna rajtunk ég áldása – védé magát és osztályosait nagylelkűen Kolompi úr.

– No hiszen szép kis ég áldása van rajtatok, mondhatom! Csak a szubvenció tartja bennetek a szuszt. Nem egy kis jusculumért jöttél-e most is ide?

A főtisztelendő úr nagyon őszinte volt, mert Kolompi megjelenését Etelváry hercegi lakában rendesen az ő részéről is meg szokta bánni egynéhány angyal (amik a bankjegyekre vannak rajzolva.) Ezért a keserves célzás a jusculumra.

– Az idők mostohasága … és az emberi hitetlenség … a közöny … – mutatott rá a vész indokára a betűk nagymestere.

– Ejh mit – zúgolódék az egyháznagy méltó bánattal –, ti nem értetek hozzá. Akinek újság van a kezében, annak át van adva a publikum ládájának a kulcsa. Csak ki kell tudni nyitni, van ott pénz elég. Tizenöt milliom lélek közül ha csak minden ezredik praenumerál is a lapodra, herceg vagy, s te traktálhatsz minket. Miért nem tudod őket megfogni? Mi átadtuk neked az egész világot, mint a cigány a fiának; hogy nem tudsz megélni belőle? Kaptál rá szabadalmat, hogy vesd ki az adót a népre: tanuld meg a módját, hogyan kell azt behajtani.

Ezt a módot csakugyan nem tudta Kolompi úr, s ennélfogva nagyon meg volt akadva, hogy mivel védje magát.

Napóleon öcsém aztán segítségére sietett.

– Én itt árulást sejtek – mondá fontoskodó arccal. – A kereskedelmi miniszter, mint tudjuk, szabadkőmíves.

– Ah! Ez igaz volna? – hebegé bámészkodva Kolompi.

Napóleon öcsém csak a szem csöndes hunyorításával bizonyított állítása mellett.

– Mégpedig a nagy tanács tagja. Nagymesteri praesumptiv jelölt. Mikor a walesi herceg itt járt, aki valamennyi szabadkőműves páholyok főmestere, egyszerre odasereglettek hozzá a magyarországi kőművesek, egész éjjel tanácskoztak vele, s hogy plauzibilis ürügye legyen az értekezletnek, a herceg százezer fontot hagyott nekik quasi makaón elnyerni magától, ez volt a titkos szubvenció.

– Ah, ezt az én lapomban egészen ellenkezően írták le.

– Rászedték önt a ravaszok! A postamesterek, mint rég konstatálva van, mind a szabadkőművesek egyesületéhez tartoznak. Innen magyarázható meg már, hogy a hitbuzgó lapoknak oly kevés előfizetőjük van. Mit csinálnak ezek a postamesterek a vidéken? Ha jön valaki a „Jerichói Kürt”-re előfizetni, lebeszélik róla. Azt mondják neki, hogy a lap meg fog bukni, a pénz odavész; beírják erővel más lap előfizetői közé. Ha mégis erőszakosan előfizet, akkor megszekírozzák: minden második száma a lapjának elmarad. Vagy kap a „Jerichói Kürt” helyett „Alföldi Csimpolyát”, tót újságot, míg megunja. S ha mindennek dacára mégis oly tömeges a hívek jelentkezése, hogy az igaz ügyet elnyomni nem lehet, akkor mit cselekszenek? Azt, amit dicső druszám ott Párizsban praktizál a szabadelvű lapok irányában. Titkos nyomdában újranyomják a „Jerichói Kürt”-öt, titkos szerkesztőség által meghamisítottan, s e hamisított lapokat küldik szét titkos expedíció által az előfizetőknek.

Kolompi úr a hercegre nézett e szavak után, mintha azt akarná megkérdeni, hogy szabad-e az ő jelenlétében ilyen dolgokat elhinni.

Hanem a prépost nem kérdezte azt.

A hasára csapott a tenyerével, s elkezdett nevetni.

– Bravó, Napóleon! A kalapomat tegye az úr bolonddá, nem engem! Majd bizony miniszterek, királyi hercegek, s valamennyi kőművesek összeesküsznek azért, hogy egy magyar lapocskát megbuktassanak! Megbukik az magától azért, mert élvezhetlen.

E szó elfeledteté Kolompival elébb a hercegre nézni, hogy engedelmet kérjen a tűzbe jövetelre. Ennél a szónál a szerkesztő elkezd ember lenni.

– Miért volna a „Kürt” élvezhetetlen?

– Azért, mert átabotában van szerkesztve. Beleraknak tücsköt-bogarat. A szerkesztőt ha megszorítják valamiért, azt feleli, hogy nem olvasta a lapját. Aztán goromba, nyers, szószátyár!

Súlyos vádak!

De itt van Napóleon öcsém az intervencióval.

– Au contraire! Nekem éppen az a kifogásom a „Kürt” ellen, hogy nagyon is szelíd, hogy igen kíméletesen bánik ellenfeleivel. Nem fejt ki elég zélust.

Ez már sok volt! Azon vád által, hogy a lapja goromba, csak megtisztelve érezte magát Kolompi úr; de az a vádpont, hogy ellenfeleihez nagyon szelíd, minden védelmi eszközeihez nyúlni kényszeríté. Kereszttűzbe jutott. Napóleon öcsém ellen csinált arcvonalt.

– Én úgy hiszem – szólt a kötelesség teljesítését érző harcfi buzgalmával –, hogy én a szent ügy elleneseinek mindenkor a legkíméletlenebbül meg szoktam mondani az igazat.

– Igazat! Mit ér az? Igazat mondjanak a papok, mikor prédikálnak, igazat mondjanak a rabok, mikor vallatódnak; de igazat ne mondjon egy újságíró, aki előtt egy magas cél lebeg. Kinyomtatni csupán azt, ami igaz, annyi, mint gyertyával világítani meg a holdat. „Gyanúsítsunk!” mondá a nagy Széchenyi. Hát a derék Albufeda mit mond „De insidiis” című könyvében a 456. lapon: „Ha ellenfeled rossz ember, fogd rá, hogy bűnös; kétségtelen, hogy vagy elkövette már azt a bűnt, vagy el fogja követni, sőt ha ráfogod a bűnt, melyet nem is akart elkövetni, miután már rá van fogva, kedvet kap hozzá.” Ez volna a „Kürt” jelszava, programja. Így kell elbánni az igaz ügy elleneivel. Ráfogni. Kitalálni titkos bűneiket. Ha tagadják, annál gyanúsabbak. A hívek nekünk hisznek.

A prépost hahotával kacagott. A herceg pedig egy arcvonását sem mozdítá. A hírcsinálás mestere kétkedve nézett hol a nevető, hol a komoly arcra, mérlegelve, hogy mi ebben a tréfa, mi a valóság.

Szerencséjére még egy vendég érkezett: a számtartó.

A derék úr kezeit dörzsölte, mert odakinn hideg volt, s ő a kesztyűt csak a szobában szokta felhúzni, ha hölgyek vannak jelen. E kézdörzsölést Kolompi úr buzdító biztatásnak vette.

– Jöjjön, tekintetes úr, az Isten áldja meg, legyen védelmemre. Nézze, bántják a „Kürtöt”.

Számtartó úr megnyomta az orra hegyét a mutatóujjával, s kimondá a tábori jelszót.

– Éljen a „Jerichói Kürt!” Isten tartsa meg sok esztendőkig!

– Íme, itt van egy hű olvasóm! – szólt Kolompi úr, belekapaszkodva az új érkezett karjába. – Minden semestrisben ő az első előfizető a nagy könyvben.

– Mégpedig lelkiismeretes olvasó: aki elolvassa a hírlapot egész odáig, hogy: „Nyomtatta Gyurián és Bagó”. A „Jerichói Kürt” igen jó lap! A legjobb lap valamennyi között.

– Hát a többi lapokat is elolvassa a számtartó úr? – kapcáskodék a prépost.

– Nem! kérem. A pogány lapokból csak az újdonságokat olvasom, s onnan mondhatom, hogy a „Kürt” valamennyi fölött áll, mert abban minden nap találok olyan újdonságokat és kiváltképpen táviratokat, melyek semmi más lapokban nem észlelhetők.

Kolompi kissé meghőkölt. Ez sok lesz a jóból. Ő tudta, hogy az újdonságait kilenc más lapból szokta kiollózni, s a táviratokból a jó publikumnak a tegnapi sütést válogatja, hogy meg ne ártson. Akármi egyéb magasztalásra készen volt, csak erre nem.

Pedig a nagy oeconomnak nem természete az ironizálás. Ő mindig egyenesen beszél. Illusztrációkkal is szolgál a kétkedőknek.

– No hát nem a „Kürt” hozta legelőször, hogy „Rotschild megvette Palesztinát, s a zsidó nemzetet mind az egész világból oda foga összegyűjteni?” – Hát azt, hogy „Bismarcknak három fia – az egyik franciscanus, a másik dominicanus, a harmadik templarius baráttá lett.”

– Ah! – kiáltá fel elbámulva a szerkesztő – templarius! (Ez mégis sok volt.)

– Ahogy a következő lapban meg lett adva a felvilágosítás. A templariusok rende helyreállíttatott, s vagyonaik visszaadattak.

Ezt csakugyan nem olvasta a saját lapjában Kolompi úr.

A prépost arca már kezdett lilaszínre válni a nevetéstől:

– Kegyelem! kegyelem! Ne mondjon többet ilyet, mert megszakad bennem valami.

A derék gazdatiszt pedig egészen komolyan értette, amit mondott.

– Íme a legújabb számban is, ami csak éppen most érkezett, egész csoporttal vannak a meglepő hírek, melyek más lapokban nem találhatók. „Monacóban kiütött a forradalom.” – „Az ashantik fenékbe fúrták az angol hajóhadat.” – „Nena Sahib angol peerségre emeltetett.” – „A három északi nagyhatalom elhatározta a törökök kiűzetését Európából. Konstantinápoly a pápa leendő székhelye.”

– Per amorem Dei! Ne mondjon többet! – könyörgött a kacagó főpap, míg Kolompi úr, kezét szája elé téve, bámult és a fejét rázta.

– Ez mind itt van nyomtatva. Kérem! – szólt a számtartó előhúzva zsebéből a „Jerichói Kürt”-öt. – Tessék. Itt van. De nini! Még több is van itt! Amit még észre sem vettem. Egy távirat Rómából: „Timót etelvári prépost excommunikáltatott, oka a veres nadrág.”

– Apátok lelke! – szörnyedt fel a főtisztelendő úr, minden tekintetről elfeledkezve.

– Itt van – mondá a számtartó, eléje tartva a lapot. – Nyomtatva van.

– Az nem lehet! – kiálta felvillanyozottan Kolompi úr. – Az nincs az én lapomban! Ezt a számot én magam revideáltam.

– Pedig íme, itt van.

– Hogy történhetik ez?

– Uraim! – szólt megnyugtatólag Napóleon öcsém a felháborodott hívekhez. – Mondok egy szót. Van itt egy másik példány is a „Jerichói Kürt”-ből. Őhercegsége példánya. Künn fekszik az olvasóteremben, hasonlítsuk vele össze.

Ez az indítvány praktikusnak látszott, az egész társaságot izgalomba hozta. A herceg arcán szelíd mosoly kezdett feltűnni.

– Megengedi, kegyelmes uram – szólt Napóleon –, hogy a komornyikot elküldjem a lapért?

A herceg helyeslően inte, Napóleon a csengettyűvel jelt adott.

– Hiszen közülünk is elhozhatná azt valaki az olvasóteremből – serénykedék Kolompi úr.

– Nincs még az olvasóteremben – súgá fülébe Napóleon öcsém.

– Hát hol van?

– A konyhában odafenn.

– A konyhában?

– Nem mintha főzni tanulnának belőle, de mivel oly illatos festékkel van a lap nyomtatva, hogy a herceg egyszer azt mondta rá: „ennek a lapnak olyan szaga van, mint egy új koporsónak”, s azóta elébb mindig kiterítik a kemencére száradni.

De már ezt nem hitte el Kolompi úr. Pedig ez az egy kivételképpen igaz volt. A visszakerült hírlap még azon meleg volt, mint a most sütött zsemlye.

A herceg arcvonásain mind jobban erőt vett a mosoly, amint a most bekövetkező, hogarthi irónra méltó jelenetet végignézte. A megdöbbenés, az elbámulás, az elszörnyedés torzalakító kifejezéseit e különféle arcokon. A prépost nyitva maradó szájába befulladt a kacaj, a számtartó álla leesett, szemöldökei pedig felszaladtak; Kolompi úr beledugta a fejét az incriminált hírlapba, minden arcvonását az orra körül iparkodva összegyűjteni; míg Napóleon öcsém maga igyekezett a legnagyobb rémületet kifejezni, fejét két válla közé húzva s haját az ég felé borzolva.

– Ez hamisítvány!! Ez utánnyomás!! – hangzék fel minden oldalról.

– Felonia! Stellionatus! Larvatus! – szólt szerencsétlenkedve Kolompi úr.

– Sőt misdemeanour! – hajszolta tovább Napóleon öcsém.

– Igenis az! Íme itt van egy utánnyomott lap! – kiálta felragadva a corpus delictit Kolompi úr. – Itt az elvitázhatlan tény! Kegyelmes herceg, én kötelességemnek tartom az esetet kegyelmességednek, mint a vármegye kormányzójának feljelenteni.

A számtartó megrántotta az atilláját hátulról, s fülébe súgott.

– Ezt a szolgabírónak kell feljelenteni, az az első instantia.

– Igen, uram, Zárkány Napóleon! Én kívánom, hogy szigorú inkvizíció tétessék rögtön ezen mis – izé – angol nevű cudarság felett.

– In flagranti? – In facie loci? – biztatá őt a – fődelinquens.

– De talán mégis, nem illenék itt őkegyelmessége színe előtt – okoskodék Dumka úr szerénykedve.

– A törvény nem ismer személyválogatást – szólt a hivatalos tekintély szigorú hangján Zárkány Napóleon, s tudta arcával jelezni, hogy mikor a szolgabíró hivatalosan működik, akkor a főispánja is csak „közönség” vagy „tanú” – cím nélkül.

S hogy tökéletes legyen az illúzió, a herceg is letette kezéből a szivart, amire éppen rá akart gyújtani, s ahelyett az égő gyertyákat a komornyikkal az íróasztalra helyeztette, az ott mindig középütt álló feszület mellé.

Zárkány Napóleon helyet foglalt az íróasztal mellett, s elkezdé a benevolumot magán a komornyikon, azután került a sor a számtartóra, majd a publicistára, végül a prépostra. A három elsőnek