AMIT EGY NŐ BESZÉL EGY LEÁNYNAK

– Ah, a kedves madame Corysande! Comme elle est charmante! Milyen régen kívántam önt már látni. Önt mindenki magasztalja előttem. Szép tudományú hölgy. Vous êtes mariée? Jamais? Annál jobb. Csakhogy elhoztad őtet hozzám, te „aranyfácán”. Az Isten áldjon meg, hová nősz még? fel az égbe? Hajolj le egy kicsit, hogy megcsókolhassalak! Bohó! Most meg letérdel. Térden is majdnem oly magas, mint én. No jól van. Elmehetsz. Veled nincs mit beszélnem. Te nem hallgatsz oda. Eredj zongorázni. Jó volt a zongorát feltalálni azoknak a számára, akik nem szeretik a gondolatokat. Eredj, verd agyon az eszméidet a billentyűkön. Eredj. Eleget megbámultalak. Majd ha ebédelni akarunk, hívatlak. Itt marad a kedves madame Corysande. Nos, hogy tetszik önnek ez az ócska kastély? Ugye milyen mesebeli vár? A négy donjonnal a négy szögleten, a falai mind végig befuttatva repkénnyel. Nem lepte önt meg, hogy az ablakok mind nyitvák, most szellőztetik a szobákat? A cselédek az udvaron a szőnyegeket most porolják. Nálunk most van reggel. Mikor ott a hársfák közül a lemenő nap ide veti sugarait. Ön bizonyosan megteszi a maga jegyzeteit, kedves madame Corysande. Ön okos, figyelmező hölgy. Nálunk este kelnek, s reggel feküsznek. Ez így van jól. Az éjszakai élet jobb, mint a nappali. Télen úgysem nagy a különbség. Akkor az ember nappal sem lát mást, mint egy alvó természetet. De nyáron nappal a hőség kiállhatatlan, az ember izzad, egyik kezével mindig a napernyőt kell tartania, csak naplemenet után lehet szabadon lélegzeni. Ha egész nap szél fú, pedig nálunk mindennap fú, éjjelre lecsendesül. Nappal tele van léggyel minden szoba; éjjel azok is alusznak. Nappal az ember az egész világot megkapja ráadásul az ébrenléthez. Minden ember jön, megy, kiabál körülöttünk, akire semmi szükségünk nincsen, aki csak alkalmatlankodik; éjjel nincs körülöttünk más társaság, csak amit magunk válogattunk össze: a többi lefeküdt. Nappal az ember az egész láthatárt körül látja, s arról, amit lát, százféle gondolat tódul kedélyére; olyan gondolat, amivel nem örömest foglalkozik; éjjel pedig csak azt látjuk meg, amit szándékosan meg akarunk lámpánkkal világítani. Aztán meg fordítva: aki éjjel alszik, az mintha el volna temetve. Nem elég, hogy nem lát: még sötétség is van körülötte. Mikor e sötétségben az ember fölébred, olyan nyomasztó azt tudni, hogy most az egész világ alszik. Számlálni az ébrenlét alatt az óraütéseket, s elborzadni annál a gondolatnál, hogy most éjfél az idő. Gondolkodni az ismerősről és az ismeretlenről. Eszébe jutnak az embernek a rémmesék és Pitaval bűntörténetei. Azoknak az ideje van most. S nem találni meg az elveszett álmot többé a nyugtalan szívdobogástól. Míg nappal az alvásnál oly megnyugtató érzés, hogy most az egész világ ébren van; zsibong, munkál, örül, s ha üt az óra (az én hálószobámban öt ismétlő óra van, mindegyik három perccel elébbre igazítva, úgy, hogy minden óranegyedet ötször hallok elkondulni), akkor a tizenkét óraütéssel is, ha fölébredünk, az jut eszünkbe: most ül le jól megszolgált ebédéhez az emberiség munkás része; most áldják milliók az Istent, ki asztalukat megáldotta; s valahányszor álmunk félbeszakad, mindig megtaláljuk annak folytatását az ablaktáblák hasadékain beszűrődő napvilág vékony sugarainál. Ön meg fogná ezt az életet szeretni, madame Corysande, ha gyakran eljönne hozzám. Én kérem, hogy gyakran jöjjön el hozzám. Itt is marasztalnám, de tudom, hogy nagy szüksége van önre ennek a nagy gyereknek. Valóságos nagy gyerek! Ez az aranyfácán. Olyan túlhalmozott minden szépségekkel, mint egy aranyfácán, és éppen olyan semmire egyébre nem való, mint ránézni. Ennek az arca még hetven esztendős korában is olyan lesz, mint most. Ilyen semmit se kifejező szépség. Akarja ön látni, milyen voltam én az ő korában? Jöjjön velem, megmutatom az arcképemet. Barabás festette tizennyolc éves koromban. Semmit sem szépített rajta: még a termetet egy kissé vaskosabbra vette. Műértők azt mondják, hogy ez csak látszat, a fehér öltöny a festményeken a derekat vastagabbnak tünteti fel. No nézzen ön ide. Ugye mennyire nem hasonlít a mostanihoz? Ne mondjon semmit bókot. Én jobban megvénültem, mint koromhoz illik. S ennek tudom az okait. Sok fizikai szenvedést álltam ki. Egy gyermeket szültem és szoptattam. Egy másikat elvesztettem. Az rettentő szenvedés egy nőre nézve. Avez vous des enfants? Ah, ah, pardon. Hisz ön nincs férjnél. Elszóltam magamat. Bocsánat, oly feledékeny vagyok. De az arcvonások elváltozásának egyéb okai is vannak. Az arcnak minden izomszalaga egy-egy különnemű indulat behatására jön önkénytelenül mozgásba, s ez fejezi ki az érzelmet. Akinek arca nagyon fogékony az indulatkifejezésekre, s érzésein nem tud uralkodni, annak arcán idő jártával egészen megosztoznak a szolgálattevő izomszálagok, s megannyi jellemző kígyóvonalt örökítenek meg rajta. Jöjjön csak, kedves madame Corysande, ide a tükör elé: hadd mutatom meg önnek, hogy lesz a fiatal arcból az indulatok befolyása által vén arc. Nézze ön, itt a homlokán, ha erősen figyel valamire, s homlokizmait felvonja, támad három paralel fekmentes kígyóvonal. Ha haragot fejez ki, három függélyes vonal fut alá. Ezeket mind diagonálban érinti az a ránc, mely a fél szemöld integető felhúzásától ered. A jókedvű nevetés, s még inkább a kritizáló hunyorgatás támasztja a szemszögletből kiinduló négy legyezőforma redőt. A gúny támasztja ezt a hármas karéjt az orrcimpák fölött, s a kínszenvedés ezt az állkapocsszeglettől az ajkszegletig húzódó redőt, a duzzogás a felső ajk fölött képezi ki az összetörekvő redőcskéket, míg a tetszelgés mély bevágásokat támaszt az ajkszegletek körül. A fitymálás kifejezése az egyik arcgödröcskét alakítja át mély árokká, s azzal egyúttal félképűvé teszi az arcot, míg a sok sírás koncentrikus ívekkel fogja körül az áll környékét, végre a gőg megkettőzteti a tokát. Lássa: ez az én arcomon mind megvan. Mind láttam őket támadni, kifejleni; magam is siettem az öregbítésükhöz azáltal, hogy indulataimon nem tudtam uralkodni. Ezért mondta azt a párizsi híres művész, kivel le akartam magamat arcképeztetni, hogy lehetetlen az arcomat eltalálni, mert az minden ülésnél más. Vigyázzon ön magára, madame Corysande. E tekintetben tanuljon Rafaelától. Más egyébben őneki kell öntől tanulnia. Mert az egy tudatlan és tudvágy nélküli teremtés. Akar-e ön felvilágosítója lenni, édes jó madame Corysande?

Ez volt az első pihenő, ahol madame Corysande-nak alkalma nyílt szóhoz juthatni.

Madame Corysande oly megzsibbasztva érzé magát, mint mikor egy primadonna assoluta meghall énekelni egy másik művésznőt, aki őt egy egész olymppal felülmúlja. Madame Corysande eddig azt hitte, hogy ami az előadásí tehetséget illeti, abban ő az utolérhetetlen nagyságok közé tartozik, s íme most talált egy vetélytársra, akivel szemben a párbeszéd nem lehet más, mint az egyik fél által tartott, s a másik által „oui”-val és „non”-val megszaggatott monológ.

– Jawohl, duchesse.

A beszélgetés németül folyt, franciával vegyest.

– Ön igen okos hölgy, madame Corysande. De ugyebár, az okosságot nem adják ingyen? A férfi késő vénségeig tanul, az adja neki a fölényt a nő fölött, akit gyermekkorában megtanítanak egyre-másra félig-meddig, s amint egyszer bemutatják a világnak, be van zárva a háta mögött a propylaeum: azontúl nem tanul semmit. Könyvtára regény- és travellerirodalom. Kitől tanuljon még valamit?

– Igen hercegnő. Hanem auto-

– Az autodidaxie, akarta ön mondani? (A hercegnő nem engedett neki egy egész szót végigmondani.) Csakhogy az tízszeres fáradságba kerül, s nem is olyan egyéneknek való, akik vagy házi munkával vagy mulatsággal vannak elfoglalva. Ehhez nagy és erős belső ösztön kell, előszeretet valamely szakmához, különben a ferde választás egyoldalúvá, a mindent összetanulás kiállhatatlan tudákos polihisztorrá teszi az asszonyt. Isten őrizzen a tudákos asszonytól; ahol az leül, onnan férfi, asszony, gyerek úgy szalad szét, mintha a pestist hozta volna magával. – Uti figura docet!

A hercegnő elnevette magát, önmagára mutatva. Olyan kedves volt egyszerre az arca, mikor nevetett, a szétkuszált redők mindegyike harmóniába törekedett jönni egymással.

– Még a leányom is elszalad tőlem, pedig én neki csak javát akarom. Borzad a praelectióimtól. Igaz, hogy nekem kissé brusque előadásom van. Nem vagyok cicomázó. Nem szeret egy helyben ülve maradni mellettem.

– Hercegasszonyom! Talán peri…

– Igen, peripateticus módon (dehogy engedte neki a szót egészen kimondani). Ez a legjobb tanrendszer. Két hölgy, teszem föl, együtt sétálgat a parkban. Egy pókháló ötlik szemükbe, melynek központját egy superbe nagy keresztespók foglalja el. Ott megállnak. Kis idő múlva a kerekre kifeszített háló egyik szélén egy felényi nagyságú pók jelenik meg. Félénken közelít a másik felé. Az lábait összehúzva mozdulatlanul vár reá. A kisebbik pók egyre közelebb jön, tartózkodó rukkolásokkal. Kétszer-háromszor körültáncolja spirálkörben a nagyot. Annak pedig nyolc szeme van; mindenütt rálát. Most egészen közelébe ér. Akkor a nagy pók hirtelen szétpeckeli a lábait, mire a kis pók ijedten szalad le a hálóról, és siet elbújni a falevelek közé. Ekkor ön megmagyarázza a tanítványának: „Nézze kedves, ez egy jelenet a pókok házaséletéből. Férj és nő. De itt korántsem a férj az erősebb, hanem a nő. Ez a hatalmas nagy pók, akié az egész selyempalota, az asszonyság; az a félénken közelítő pedig, akinek a kuckóban a helye, az az úr. Ha rossz kedvében találja az úr az asszonyságot, az őt elkergeti, sőt ha megkaphatja, meg is öli”. Erről aztán áttér ön a corollariumokra és applicatiókra!

– Ah!

– Vagy pedig együtt ülnek a hímzésnél. Két légy a levegőből egyszerre lecsapódik a kartonra eléjük. Arról ön alkalmat vesz magának elmondani a „légy fiziológiáját”. Csak nem mosolyog ön azon, madame Corysande, amit mondok? A légy alkotása a legfenségesebb tanulmány. Az egy kiváltságolt lény a világon. A teremtés remeke! – Ha az ember azt mondhatja magáról, hogy ő a világ „ura”, úgy a légy elmondhatja, hogy ő a világ „úrnője”. – S ezt ön megmagyarázza neki.

– De hercegnő! Én nem tudok semmit a légy fiziológiájáról – kiálta fel elszörnyedve madame Corysande.

– Ah, menjen ön! Ön tudja azt nagyon jól! De hát miről beszélünk? Lehet-e botanikát tanítani a hím és nő ismertetése nélkül? Van valami haszna az ismeretlenségnek? Tudatlanságban kell-e nevelni a leányt, hogy jó erkölcse legyen? S csak addig kell-e tartani a jó erkölcsnek, amíg az ismeret megjön? Ez a tan érhet valamit a munkás polgárosztály leányainál, kik, ha szépek, sok csábnak vannak kitéve, s azért nekik jobb férjhezmenetelükig nem tudni semmit, ami női hivatásuk fiziológiai oldalát illeti; férjhezmenetelük után pedig őrizheti őket a férj, kihez az élet minden fázisában hozzá vannak varrva. De miért tartják rejtve a természet megtudásra méltó titkait azon körök leányai előtt, mikben a rang, gazdagság, megszokás a mindennapi csábokat lehetetlenné teszi, s akiknél az ismeretlenség nem biztosítja örök időkre a női erényt, mert később a férj és nő egészen külön szférában élnek; s a nőnek mégis mindig minden esetben szilárdnak kell maradnia? Mit használ egy hercegkisasszonynak nem tudni azt, amit megtudni veszedelmes egy polgárleánynak? És elvégre is a női erényt nem az ostoba ártatlanság őrzi, hanem a bennszületett szívbeli büszkeség. Egy polgárleány is lehet diadalmas minden csáb ellenében e szívbeli büszkeséggel, s ennek hiányával lehet egy hercegnő is luxuriőz. Daphne, a nimfa, meg tudta védeni női büszkeségét az erdőn maga a „Nap” ellenében; míg Danae, a királyleány, a zárt kastélyban, még csak az eső ellen sem.

Madame Corysande mégiscsak kíváncsi volt rá, hogy mi lesz mindennek a vége.

– Madame Corysande, kérem önt, nehogy azt higgye, hogy én itt száraz pedagógiai vitát akarok önnel előidézni. Én, mint anya beszélek önhöz, saját leányom fölötti aggodalmaimban. Nem vagyok én túlfeszített agyú. Ámbár nem volna csoda, ha az eszem összezavarodott volna azok miatt, amiket szenvedtem. Mert nem a csapás nagysága teszi a szenvedést naggyá, hanem a fogékonyság annak átérzéséhez. Gondolja meg ön, hogy a legnagyobb boldogság küszöbén álltam, ami egy nőt idvezít, s akkor egy könnyelmű, oktalan tett: egy pohár hideg víz, egy nyitott ablak, talán egy fölhevülés, örökre megfosztott egész várt paradicsomomtól. Mert engemet is tanítottak táncolni, zongorázní, festeni, öt nyelven beszélni, öltözködni; hanem arra nem tanítottak, ami a nő életében a végcél: hogyan kell nem lenni gyermekgyilkosnak.

Madame Corysande homloka kezdett verejtéket izzadni. Sejtette már, hogy hová megy ki ez az értekezlet.

– Avez vous des enfants?

– Még mindig nincsenek, hercegnő – felelé madame Corysande ecetesedni kezdő kedéllyel.

– Az baj. Mert így nagyon körülményesen meg kell önnek mindent magyaráznom. Lesz ön szíves velem az olvasószobámba jönni?

Kénytelen volt vele.

Az olvasószoba az emeleten volt, éppen azon terem fölött, amelyben Rafaela zongorázott. Felhangzottak onnan alulról a változatok, amiket Chopin ábrándjaiból játszott.

A kastélyban már meggyújtották a lámpásokat, minden terem ki volt világítva. A legtöbb szobának nyitva volt hagyva az ablaka, s azon keresztül az éjjeli lepkék minden fajai tódultak be körülrepkedni a lámpásokat; néha egy-egy denevér is besuhant, a maga zegzugos röptével bekalandozva a világos termet. A hercegnő nem félt attól. „Ezek az én fecskéim”, mondá.

Künn a ligetben hangversenyeztek az éj dalnokai: a csalogányok.

Gyönyörű éjszaka volt, a hold végigsütött a szobákon, a lámpáktól vetett sárga árnyékokat ezüstkék árnyékokkal kettőztetve.

A hercegnő rendeletet adott komornyikjának, hogy a reggelit mindkettőjük számára vigyék fel az olvasóterembe. Rafaelának nem kell: ő nem szokott reggelizni (ti. este).

Madame Corysande is elengedte volna azt a reggelit, mert elébb is egy tojást kellett meginnia nyersen, azután meg teát kapott, amiről nem tudta kitalálni, hogy ambra van-e benne vagy ánizs; azután egy csigahéj alakú csészében valami gyanús rezgő anyagot kellett leküzdenie, ami alighanem héjastól összetört kerti csigák kocsonyája lehetett, s mellé pirított kenyérszeletkék vártak reá, mik meg voltak kenve valamivel, ami erősen gyanús volt arról, hogy azt valaha tengeri pók rejtegette csontkarjaiban.

A hercegnő leeresztette az ablakok elé a függönyöket. A tudományos értekezéshez nem volt szükség az éjjeli lepkékre.

Gyönyörűen berendezett könyvtár volt ott: de ijedelem fogta el madame Corysande szívét, amint a könyvek sarkán a címeket kezdé olvasgatni. Ez neki igazán „étrange” irodalom!

A hercegnő legelső ismertetésül kiválasztott számára egy bonctani atlaszt, melynek a legelső felnyitására madame Corysande-ot az ájulás kezdte kerülgetni. Nem! Soha rézmetsző vésűje rettentőbb működésre nem használtatott fel, mint ezeknél az ábráknál.

A hercegnő magyarázott. Madame Corysande kékült-zöldült.

– Mert, lássa ön, madame Corysande – szólt a tudományos magyarázat közben a hercegnő –, a mi nőnevelésünknek halálbűne az, hogy a leányoknak csupán a szellemi kimívelésére gondolunk, s a testet, az állatot elmulasztjuk rendeltetéséhez megfelelőleg kifejteni. Ezen mulasztás következményei aztán a boldogtalan házasságok. A fizika erősebb az etikánál. Erény és erkölcs vele születik a nővel: azt nem kell neki tanítani, de az életszervezet ismeretét: a belső organizmus csodálatos összműködését kell vele megismertetni. Látja ön, mivé lettem én amiatt, hogy az ismereteket annak idejében megszerezni elmulasztottam? A világból száműzött halott. Hasonló sorstól szeretném megmenteni egyetlen leányomat. De neki hiába beszélek e tárgyról. Ő egy rigó! Figyelni sem tud előadásomra, mindig kacag rajta, s ha öt percig magyarázok neki valamit, felugrik és elszalad. Azért nagyon szeretem, hogy önnel beszélhetek. Én önnek magyarázok meg mindent, s ön aztán enseigne-olja Rafaelát. De talán nem is kezdtem eléggé a dolgok alfáján? Ismeri ön a nőalkat struktúrájának alapzatát? Nem? Akkor én mutatok önnek egy nőalakot a maga primitív valóságában.

– Dieu! – rezzent fel galvanizáltan madame Corysande: Une dame sans habits?

A hercegnő egy szekrény elől félrehúzta a függönyt.

Attól aztán, amit abban látott, nem elpirulni, de elsápadni volt oka madame Corysande-nak. Az az asszonyság egy csontváz volt.

E látvánnyal találkozni különben sem minden emberre nézve kellemetes: de ami madame Corysande-ra nézve még behatóbbá tette az élvezetet, az, hogy neki a női csontváz minden egyes porcikájának rendeltetését, előnyeit, hátrányait apróra végig kellett tanulmányozni, s ha elfordította a fejét, akkor azt még egyszer megmagyarázta neki a hercegnő. Született bonctanár volt!

Soha még harangszó oly szívből üdvözölve nem volt, mint a tízórai, mely a misére jelt adott, s félbeszakítva az előadást, madame Corysande-nak e spanyol inkvizítori tortúra alól felszabadulást hozott. A hercegnő ájtatosságát a tudományos szenvedély sem csorbítá meg.

– Menjünk most a kápolnába – szólt helyre téve természettani könyveit, s imakönyvét keresve elő, ami azon gyönge reményt gerjeszté madame Corysande-nál, hogy talán már most a praelectió be van fejezve.

Rafaela hercegnő nyitott be az ajtón; de csak a fejét dugta be rajta, előrebocsátva a tudakozó kérdést.

– Csak ketten vannak önök vagy hárman?

– Csak ketten! – mondá a hercegnő, a csontváz elé húzva a szőnyeget. – Te Loripapagáj! Csak két szót tud, s azért azt hiszi, hogy beszélni tud.

Rafaela bejött s maliciózus nyájassággal kérdé madame Corysande-tól

– Nos, hogy tetszik önnek anyám könyvtára?

– Rettenetes szép.

– Mit értesz te hozzá? Te aranyfácán! Neked ha nem regény, hát nem könyv. Nesze, hozd az imakönyvemet. Ez legalább közös olvasmányunk. No nyújtsd karodat. Te óriásnő. Milyen gránátos lett volna belőled, ha férfi volnál. Jer. Imádkozzál, hogy teremtsen az Isten egy hozzád való embert.

A kápolna a kastély bal szárnyán volt, az egyik donjont foglalta el. Belseje fejedelmi pompával díszítve. Művészi remekképek és szobrok a falakon, az oltár körül. De madame Corysande itt sem tudott ájtatos hangulatába beletalálni, a képeknél, szobroknál is mindig az kísértett fejében, hogy ez itt a „musculus buccinator”, ez a „musculus masseter”, ez a „serratus magnus”, ez a „pronator”, ez a „flexor”, et caetera! et caetera!

Fél óra eltelt az ájtatos szertartással.

A kápolnából visszajövet azt mondá a hercegnő Rafaelának:

– Most eredj tőlünk. Ránk nézve hasznavehetetlen vagy. Tudom, hogy te nem szereted azokat az ételeket, amiket én eszem. Pedig azok specialiter a női rendeltetéshez vannak alkalmazva. Te a magad különc ételeidet szereted. No hát, rendeld meg a szakácsnál, hogy mit készítsen neked külön! Ne koplalj nálam. Eredj, te szép páva.

Rafaela megköszönte az engedélyt, s trillázva futott végig a folyosón.

– Mi pedig menjünk a múzeumomba.

Madame Corysande könnyebbülten sóhajta föl. Tehát nem a könyvtárba. Mégis használt hát Szent Rókushoz folyamodni. Már ahogy vesszük. A „használás” relatív fogalom. Madame Corysande a „hercegnő múzeuma” alatt képzelt magának egy ritkasággyűjteményt, antik ékszerekből, becses festményekből, régi hímzetekből, viseletekből, bútorokból; porcelánokat, majolikákat, vén emlékeket, ahogy ezeket fel szokta az ember találni előkelő nagyúri családoknál.

Rettenetes csalatkozás várt reá.

Az egy anatómiai múzeum volt. Összeállítva mindazon borzasztó szép remekmintázásaiból a – természetnek, amiken, ha egy kíváncsi laikus végighalad, egy hónapra elmegy a kedve ételtől, italtól, minden felebarátjától és saját magától.

S e borzasztó múzeumban másfél óráig kellett madame Corysande-nak hallgatni és nézni a hercegnő felvilágosításait patológiai misztériumokról, az emberi belső részek titokteljes működésének revelációiról, hipochondriaköltő felfedezéseket, amikkel a jószívű előadó annyira megtölté a madame minden érzékét, hogy az valamennyi megismertetett bajt és nyavalyát érzett már testének minden belső részében.

– No, lássa ön: az igen jó, hogy önnek elmondhattam – szólt a hercegnő nagyon elégülten. – Azt a nagy aranyfácánt hasztalan hozom ide, mert az felkapja a szoknyájáról a volant, az arcára teríti, hogy ne lásson semmit.

De bizony madame Corysande szerette volna az egész esőköpönyeget a fejére borítani!

– És lássa ön: ezek azok, amiket az előkelő családok leányainak mindenekfelett megtanulniok kellene. Ezen ismeretek hiánya az alapja minden családi szerencsétlenségnek, oka annak, hogy a férfiak nejeiket elhanyagolják, hogy a nők boldogtalanok. Megjegyzett ön magának mindent? El tudja majd mondani a tőlem hallottakat Rafaelának? Nem felejti ön el ezeket?

(„Tartok tőle, hogy nem”, mondá magában madame Corysande.)

Most értette már, hogy mi volt az értelme annak a szónak, amit Líviától hallott a hercegnő felől; azt is kitalálta már, hogy Rafaela miért nem hozza el anyjához Líviát soha?

Nem vélünk a világtörténelembe hamis adatot becsúsztatni, amidőn azt állítjuk, hogy ez volt az első eset, amidőn egy élő testtel felruházott ember az éjféli rémes tizenkét óraütést mint szabadulása hangját áhította. Madame Corysande úgy volt értesülve, hogy az etelvári kastélyban az éji tizenkét óra kondulására tálalni szoktak. Ez az órakondulás azonban az egész kastélyban szabályszerűen van berendezve. Ahogy más uraság családi orvost tart a kastélyában, akként a hercegnő egy családi órást. A szakács órája három perccel előbb jár, mint az étterem órája. A nőcselédség azt pletykázta, hogy ez a kísértetek confundálása végett van így: azok nem tudják a sok óraütés közül kiválasztani az igazit; a férficselédség ellenben azt állítja, hogy ez a tálalás rende végett van így, a hercegnő csak teljesen kihűlt állapotban engedi az ételeket feladni: ezért a szakács jeladó csengettyűje s a komornyik „le diner est servi” jelentése között hárompercnyi időköz van hagyva.

És ez a három perc időköz még éppen elég arra, hogy a hercegnő madame Corysande előtt legrejtettebb szekrényét a viaszminta múzeumnak felfedezze, s őt ama borzalmas misztériummal contemplative megismertesse, mely II. Lajos magyar király és Macduff életében az első végzetterhes eseményt alkotta.

Madame Corysande-ot a hideg lelte. Néhányszor el akart ájulni.

Egy kastély, tele kísértetekkel nem kínozta volna így meg, mint e borzasztó tudományos előadások.

Még az ebédre hívás után is, amíg a lépcsőn az étteremig lehaladtak, nem szűnt meg a hercegnő az értekezést folytatni materialisztikus életnézeteiről, s meg-megállt a lépcsőn, madame Corysande-ot nekiszorítva a falnak, s bebizonyítva neki, hogy minden rossz indulat, szenvedély, jellemgyöngeség a testi életműszerek hibáiból ered; ez a baj ilyen lelki állapotot idéz elő, amaz meg amolyant; s