HARMADIK RÉSZ
Alkotmányos harc

A HÍVEK TÁBORA

– Barátom, Leon – monda Alienor, mikor a kocsiban fenn ültek –, lesz-e még ma valami ivás, mert én ma már annyit ittam, szokásom ellenére, hogy úgy emelem már a fejemet, mint Atlas a földglóbust. Többet ki nem bírok.

– Ne félj semmit, az eddigit kirázza belőled Bátokig a kocsi, s kifújja a szél: még meg is szomjazol. A korteskedés jó étvágyat csinál, s kimíveli a torok képességeit. Ma pedig még szörnyű nagy eszemiszomság vár ránk. Bátokon lesz csak az igazi választási lagzi, s abból úgy sem maradhatsz ki, mint a menyasszony a lakodalomból. Hanem tanítalak egy praktikus fogásra. Ha nem vagy erős ivó, s tartasz tőle, hogy egy-két-tizenkét pohár levág, akkor adass magadnak veres bort, tölts a poharadba vizet, s a borbul csak annyit, hogy mikor iszod, lássék, hogy színe van, azután minden pohárkoccintásnál arra legyen gondod, hogy a poharad tartalmának felét a kettőtök közé eső hazafiak nyakába loccsantsd, így aztán kevesebb felhajtanivalód marad. Hanem inni kell: ez már regula. Ha vízbe ugrol, vizet kell innod; ha borba ugrottál, bort kell innod.

Alienor megköszönte szépen a jó tanácsot, s köpönyegébe takarózva, oldalt vetette magát, s aludt volna, ha minden öt percben el nem rikkantja magát egy-egy banderista a fülébe: „éljen a lion úr!” s arra aztán minden lovas legény rákezdi „a lion úr” (Alienor népies neve) nótáját: a szokott dallamra.

„A lion úr azt izente,
Hogy nincs elég regementje,
Ha még egyszer azt izeni
Mindnyájan el fogunk menni,
      Éljen a pirinc!”

A szomszéd márfalusi lovas legények svábok voltak, azok ugyanezt a szöveget németül énekelték, ami igen szépen hangzik:

„Herr Aljonur liesz uns sagen:
Er hat nicht genug Soldaten.
Wen ers nochmals haszt verkünden:
Werden alle uns einfinden.
      Es lebe der Prinz.”

Azután még a folytatását az ellenjelöltre vonatkozó szöveggel

„Karakánnak nem kell hinni,
Mert az jégre akar vinni.
Nincs itt annak semmi jussa:
Üres a pugyellárussa.
      Éljen a pirinc.”

A márfalusi banderisták műfordítása még sokkal erőteljesebben hangzott:

„Dem Garakan sollst nit trauen.
A schlechtes Bier thut er brauen.
Leer ist immer sein Geldbeutel:
Hol’ ihm der krumpete Teufel.
      Es lebe der Prinz!”

Alienor azon aggodalmát fejezte ki Leon előtt, hogy vajon Karakán nem fogja-e magát sértve érezni, ha ezt meghallja?

– Csak te aludjál békével – vigasztalá meg Leon. Azt aztán meg is fogadta Alienor, s minden kocsirázás, éneklés, éljenzés mellett átadta magát a keserves kocsinalvásnak, amitől az ember tudvalevőleg jobban elfárad, mintha gyalogolt volna.

Egyszer aztán rettentő harci zajra ébred fel. Lövöldöznek mozsárból, puskából, pisztolyból rettentő módon, s a világra ébredő ott találja magát az ütközet kellő közepén. Egy dombtetőrül mozsarak durrognak, a szekeret tomboló lovasok veszik körül, akik veszedelmesen pisztolyoznak fel a levegőbe, keresztül-kasul a hintóban ülők feje fölött, le a lovaik hasa alá, a garád mögül korpával csőszájig töltött puskák sortüzelése ropog; dob pörög, trombitahang rivall, s ezernyi száj kiált torkaszakadtából valami harci jelszót.

– No, Alienor, itt vannak a mi bátoki híveink!

Nem ütközet az, csak egy kis üdvözlő felköszöntés a lelkesült párthívek táborából.

Az álmából felriadó jelölt maga előtt látja a tiszteletére emelt diadalkaput, ami díszesen ki van világítva sárgatök héjából készült lampionokkal. (Ami zseniális ötlet, akárki fejében termett!) Este lévén ti.! Mintha emberkoponyák lógnának ott, fogaik közül mécsvilágot derengetve.

Az „éljen”-harsogtató sokaság közül kiválik az üdvözlő szónok alakja, kinek a lovak lábai közt valahogy helyet csinálnak, hogy a hintóhoz furakodhassék, mivelhogy a jelölt rá nem bírható, hogy a kocsiról leszálljon.

Hanem az nem akadályozza a buzgó párthíveket, hogy a megállapodott hintóra minden oldalról fel ne kapaszkodjanak, a bakra, a felhágóra, a kerekekre, s onnan ne harsogtassák Alienornak a fülébe a saját nevét, hogy el ne felejtse, míg a diadalkapu magaslatán álló szűzek georgina, kassai rózsa, pulykaorr, kenyérbélvirág, égő szerelem, pézsma, boldogasszonytenyere koszorúkkal, s ami egyébbel az Isten megáldotta, igyekeznek kocsiját telehajigálni.

Egy nagyszájú kortes onnan a bakról aztán csendet kiabál a többieknek: „halljuk a szólnokot!”

A „szólnok” egy vén, fogatlan tisztelendő úr, akit nagyon megviseltek már az idők. Csak minden harmadik szavát lehet már hallani, s azt is oly keservesen mondja, hogy az üdvözlő beszéd hasonlít egy halotti búcsúztatóhoz, melyet egy reményteljes ifjú sírja fölött elzokognak.

– Nagyon be van már „káfolva” az öreg ilyenkor estefelé – magyarázza a nagyszájú kortes a bakról. – Kiáltsatok éljent, fiúk, mert különben nem lesz ám ennek vége soha! – Aztán Alienorhoz fordult. – Nem hallja ám ezt az öreg, süket ez, mint a föld.

Csakugyan az is lett a vége, hogy a siralmas üdvözlet végét agyonéljenezte a türelmetlen publikum, a szónokot pedig felkapta két ember a vállára, úgy szabadította ki az oratiója hínárjából, s azzal tódult a sokaság be a faluba, a jelölt hintaján elöl-hátul annyi ember, ahány ráfér, fél lábbal kapaszkodva. Az éljenriadalt puskalövések élénkíték, s a kísérő zenekar igyekezett bele még nagyobb zajt keverni.

A hívek arcán meglátszott, hogy ez az este már egy tettdús napnak a befejezése csak, s az üres hordók nem ok nélkül vannak a tanya udvarára kihengerítve. A jelölt kísérői, kik mai napság már két díszlakoma feladataival küzdöttek meg, a harmadik küszöbén éppen semmi előnyben sem látszottak lenni a rájuk vártak fölött.

Bátok nem olyan helység, ahol előkelő uraságok laknak, itt nagy vendéglő, táncterem nincsen, hanem van egy nagy, hajdani urasági dohányszárító pajta, ami azóta, hogy a hajdani úrbéresek az úri szolgalom alól felszabadultak, s a legelőelkülönítés megesett, a községnek jutván, üresen áll, váltig törik rajta a fejüket az elöljárók, hogy mit csináljanak egy olyan épületből, aminek harminc öl a hossza, s hat öl a szélessége. Dohányt meg már nem termesztenek.

Hát most ezt az épületet szerelték fel a díszlakoma helyiségeül. Elfér benne ötszáz vendég kényelmesen, három hosszú asztal mellett. A falak zöld gallyakkal és lobogókkal, a gerendázat virágfüzérekkel van festőileg feldíszítve.

Az a kis baj megvan ugyan benne, hogy a százesztendős dohánypor úgy belevette magát a padlóba és gerendázatba, hogy azt akárhogyan kitakarítottak, az ember az első belépésnél azon kezdi, hogy nagyot tüsszent, s ha az a sok ember elkezd majd egyszer mozogni, vagy éppen táncolni, s megrázza az épületet, nem győzik majd egymásnak a sok „kedves egészség” kívánást megköszönni.

– Itt fogunk mi lakmározni? – kérdé Alienor Leontól, gyanúsan szimatolva a levegőt –, hisz itt megfulladunk az emberi kigőzölgéstől.

Biz azok az úri vendégek nincsenek parfümozva. Szűr, ahogy megázott, ködmen, ahogy megkeseredett, csizma, ahogy a szántásból hazajött, azon módon jelenik meg a tisztességadásra; az asszonynép sem fürdött otkolonban, pedig az is szép számmal van képviselve, nem ugyan mint vendég, mert az úri szokás, az asszonyfélét is az asztalhoz ültetni, de mint néző sereg, s mindez Alienor essbouquethoz szokott szagérzékét nem kellemesen csiklandozza. De hát mit akarunk? „Monsieur, c’est la guerre.”

Itt nem sokáig ceremóniáznak: asztalhoz ülnek mindjárt. A középső asztalnál a főhelyre ültetik a jelöltet, mellette kétfelől a tisztelendő, aki megérkezésekor felköszöntötte, és Leon, tovább Dumka úr és az együtt jött honorácior kísérők, háta mögött az a nagyszájú kortes, aki úgy látszik, hogy itt a „rendező”.

Mögöttük van egy padozaton felállítva a cigánybanda, derék falusi művészek, akik remekül tudják játszani a „Kerekes András nótáját”, hanem a prímásuk ambitionatus ember, s hogy most egy princet kaphatott a színe elé, el nem engedi magának azt a dicsőséget, hogy végig ne húzza a háta mögött „Ördög Róbert” opera kivonatát, ami Alienor zenefinnyás idegeinek ördögi élvezeteket szerez.

No de hozzák az ételt, s ez minden más beszédtárgyat háttérbe szorít.

Malomkő nagyságú cseréptálban cinóbervörös lé között tornyosuló húsfalatok. Mi lehet ez?

– Pörkölt hús, kegyelmes princ! – kínálkozik vele a nagyszájú kortes. – Én magam készítettem. – S azzal odatartja eléje a nagy tálat.

– Ah, tehát maga a szakács – mond Alienor, mire a nagyszájú arcáról rögtön eltűnik a mosolygás a neheztelő duzma felhői mögé.

– Nem szakács – siet Leon helyrehozni a tévedést. – Csajkos uram helybeli birtokos, ő egyenesen a jelölt iránti tiszteletből vállalkozott a nemzeti eledel elkészítésére.

– Ah, tehát nemzeti eledel? – mondá Alienor, s nagyon kíváncsi volt megtudni, hogyan kell abból azzal a nagy fakanállal valamit kivenni, s mi abban a megennivaló.

Végre Csajkos uram (kinek most már tudjuk a nevét), megszánta a jelölt gyámoltalanságát, fogta a nagy kanalat, s rakott neki a tányérjára annyit a paprikásból, hogy azzal elmehetett volna napszámba kukoricát kapálni.

Egy másik polgártárs viszont egy tál ecetbe csinált zöldpaprikával kínálta meg, azt mondván, hogy ez magyar ananász. Abból is kellett kivenni egyet a becsületért.

Alienornak tökéletesen elég volt abból a nemzeti eledelből egy falat.

Azt mondá rá, mikor szóhoz tudott jutni (mert a lélegzete két percig elmaradt utána), Leonnak:

– Te! Én azt hiszem, hogy én most vitriolban főtt csörgőkígyóhúst ettem meg. Ez valahol kirágja magát az oldalamon.

– Harapj hozzá egyet abból a magyar ananászból.

Alienor gyanakodva nézett rá, de miután azt látta, hogy Leon maga egész gyönyörűséggel harapja ketté azt a zöld gyümölcsöt, s csak úgy harsog a foga alatt, ő is nekibátorodott, s beleízlelt: akkor vette aztán észre, mikor már rágni kezdte, hogy hisz az égő parázs zöld burokban, ami az embernek a száját agyonégeti. De kiköpni nem merte, mert nagyon nézték, most rá kellett tenni az életét, hogy bátorságát kimutassa: hát csak lenyelte valahogy. De sietett hirtelen egyet inni utána, hogy eloltsa, mielőtt a gyomrát kiégetné.

Az a poháremelés pedig egyenes felhívás volt a jobbján ülő papnak, hogy felemelkedjék, s ekként kezdje a szót.

– Az előttem szólott kegyelmes jelölt úrnak felköszöntésére sietek válaszolni –, (süket levén, a jó lélek, azt hitte, hogy mikor a jelölt iszik, akkor egyúttal tósztot is mond) s elkezdett aztán egy bibliai felköszöntést elzokogni Józsefről, ki az ő testvéreinek az ínség idején enni és inni ád. Csakhogy a tósztot senki sem hallgatta, mert nagyon hosszú volt, és igen jámbor volt, a közönség pedig igen jókedvű volt, beleéljeneztek neki, ő azért csak mondta tovább. Már egy másik tósztot is elmondtak közbe, a cigányok is rákezdték a Luiza-csárdást, a szónok azért csak tátogott folyvást, s a vele szemben ülő Leon hallgatta nagy áhítatosan és szemöldökével igyekezett kifejezni a mondottakkal tökéletesen találkozó véleményét, amiknek sohase lesz vala vége, ha Csajkos uram oldalba nem üti az elpusztíthatlan tósztmondót egy tótkalap nagyságú tállal, melyre odatekintve, a szónok e nem várt retorikai fordulattal végezé tósztját: – Túrós csusza! De már abból eszünk! – Aztán leült.

– Ezt meg a feleségem készítette! – dicsekedék ragyogó orcával Csajkos uram, a tálat Alienor elé tartva, s aközben, odasúgott gordonkahangon Leon felé. (Ilyet, tudom, a hetvenhetedik öregapád sem evett fejedelem korában, ott Nornensteinban!)

Már az igaz, hogy pompás eledel volt: apró csipedett, fehérsárga, mint a kisasszony bőre, úszott a zsíros tejfelben, s elkevert morzsás kapros túróban, ami sűrűn volt fedezve apró vágott tepertyűvel.

– Hát ez micsoda? – rebegé Alienor Leonhoz fordulva; tűzkő, friss oltott mésszel, légylábakkal keverve és csizmatalp darabokkal felcifrázva, s dehogy mert volna belőle enni: attól félt, ez is megharapja, kivált mikor egy galuska, amit fel akart szúrni, kiugrott a villája alól, olyan kemény volt. Leonnak az sem ártott meg. Úgy evett, mintha egész nap kaszált volna, s most látna először főttet. Meg is nyerte a hívek tetszését. Az az igazi ember, aki jóízűen tud enni. Mit ér az olyan vendég, aki csak turkapiszkál a jó ételben.

Közben harsogtak a lelkes áldomások. Biz azokat nem gyorsírta le senki, mert nem is lehetett az asztal egyik végétől a másikig hallani, csak látni, hogy ki mit beszél. Bizonyosan mind jót kívántak Alienornak, s ilyenkor a felköszöntő szónokkal nemcsak összeinni, de összecsókolózni is napirenden levő kérdés volt.

Alienor alattomban az asztal alatt felnyitotta a mindig zsebében hordott otkolonos üveget, a markába töltött belőle, s azt olyan mozdulatokkal simította végig a homlokán, mintha valami gondolatokat terelne össze benne.

Lassankint kezdett rossz kedve lenni a sok megivott veres bortól, amivel a világot bolondította. Leon vette azt észre, s odasúgott valamit Csajkos uramnak, mire az tenyerébe csapott, s azt mondá: igaz a! s azzal ugrott a menyecskék közé.

Éppen akkor hozták fel a káposztás rétest, azon módon tepsiben összegöngyölítve tekercsben, mint az alvó kígyót.

– Ahol jön még a boa constrictor! – ijeszgetőzött Leon. – De már abból nem eszünk. Asszonyoknak való az a csemege. Hagyjuk azt a táncos menyecskéknek.

Erre a szóra odapenderült a néző tömeg közül a cigányok elé nyolc darab idei menyecske, akik most farsangkor mentek férjhez, szép, eleven, ruganyos alakok, piros arcokkal, tüzes szemekkel, a népdivat örökszép viseletében: fekete mellénykék, széles piros vállcsíkokkal, átkötve fehér csipkekendővel, a fejükön aranycsipkés, lobogó pántlikás főkötők, a százráncú tarka szoknya fölött színes selyemkötények, s azok ott elkezdtek egymással táncolni: nő nővel, egyik kezét csipejére téve, másikat társa vállára nyugtatva. Azon vidék sajátszerű tánca volt ez: a nők toborzója. Valóban eszményi szép tánc, szelíd, ábrándteljes: a zenéjét sem tudja más, csak az ottani cigány húzni.

Alienornak rendkívül megtetszett ez.

– No, ugye, hogy ezért magáért érdemes volt Budapestről Bátokig jönni? – mondá neki Leon.

Alienor figyelmét különösen lekötötte egy karcsú, darázsderekú, bogárszemű menyecske, aki tripla villámokat szórt felé a szeméből, s a selyemszoknyájával söprötte a tért. Úgy suttogott hozzá az a selyemviganó!

– Az éppen Csajkos uramnak a menyecske leánya: húshagyókor ment férjhez, ott áll a férje, a jegyző, abban a molnárszínű dókában – világosítá fel Leon, ki ismert a hajdani szolgabírói járásban minden embert, s különösen menyecskét.

Hiszen szép az a csupa asszonyok tánca, de mégis csak többet ér az, ha férfival van tarkítva. Csakhogy legény kell a gátra, akinek elég oroszlánszíve legyen, odarontani a villik közé, és megbontani a tündéri falanxot.

Taszigálnak is előre egy-egy legényt, hogy merjen közévágni, de az még egyik sem ivott annyit, hogy ezt meg merje tenni.

Egyszer aztán kitör a zsivajból egy harsány „ujuju!”, mely a vállalkozó vakmerőt jelzi, s a bámuló társaság egy vendéget lát felugorni az asztal mellől, akiről senki sem tette volna ezt fel.

Dumka úr ez: a jámbor, szelíd, higgadt eszű férfi. Csak egyszerre lecsapja az asztalra az ezüstös kardot, amitől addig meg nem vált volna a világért, ledobja nyakábul a panyókát, kiugrik a középre, az egyik vállát felhúzza, a másikat aláereszti; összecsapja a két tenyerét, rácsap a csizma szárára, szügyébe vágja a fejét, belekiált a cigányba: „hogy volt hogy?”, s azzal elrikkantja a csatajelszót: „utcucuca! szűk az utca!”, közibe veti magát a menyecskecsoportnak, egyet mindjárt nyalábra kap, s azt úgy megpörgeti, forgatja, mártogatja, hogy senki jobban, s míg a sarkával kirakja a taktust, addig még el is dalolja a nótáját a kopogósnak: „száraz dió csördögél, – a vén asszony dörögdögél, – hap, hap, hap, – eb lesz pap, – egyszer voltam, kicsaptak!” – hogy minden ember majd szétdűl a nevetéstül. Ugyancsak tapsolnak neki.

Ez tűzbe hozza Alienort. A bátorság ragályos. Sohasem hitte volna, hogy Dumka úr valami dologban merészebb legyen, mint ő. A versenyvágy is nagy dolgokra kényszeríti az embert. Alienor ráadta a fejét arra a vakmerőségre, hogy a szép parasztmenyecskét, akinek a férje ott áll vele szemközt, az apja meg a háta mögött, kiszakítsa a falkából, átölelje, s elkezdjen vele csárdást táncolni.

Ez már férfias tett! Bizton melléje állítható Fürst Octavian Nornenstein bajrám ünnepi kegyencnő rablásának. Az bizonyosan látatlanul történt, fekete éjszaka, alvó őrök mellett, ez pedig ötszáz paprikaevő ember láttára.

S a menyecske éppen nem volt vad. Inkább ő forgatta a táncosát, mint az őtet, oda is tapadt hozzá, ha átszorította, s nem hunyta le a szemét, ha bele akart nézni. A közönség tapsolt, éljenzett; a zene is biztatta: „szorítsd hozzád: nem anyád!” Egyszer csak az történt, hogy Alienor a szép farsangi menyecske rózsaarcára egy csókot nyomott.

Ettől aztán maga is megijedt.

Emlékezett rá, hogy látott ő egyszer egy népszínművet, ahol egy ilyen úrfiadta csókból rettentő három felvonás származik, a csókadónak irgalmatlan agyonveretésével végződő.

De nem így van ez az életben.

Annak a csóknak egészen más lett a következése. Az lett belőle, hogy amint Alienor azt a menyecskét eleresztette, nyalábra kapta őt magát egy másik, ez forgatta meg, attól is kapott egy csókot. Attól megint elkapta egy másik, úgy vándorolt kézről kézre. Megforgatták, megcsókolták. Hisz a mi képviselőjelöltünk ez. Aki a képviselőjét megcsókolja, csak annyi, mintha sajátmagát csókolná meg.

Aztán szép fiú is volt Alienor, megérdemlette e tisztességet.

Azzal ugyan meg is lehetett elégedve.

Elhalmoztatott a szeretetnek legcsalhatatlanabb jeleivel.

Csakhogy a szeretet jeleinek van aztán örege is.

Amint az idei menyecskék kézről kézre sorba adták, jött a nagyja a mulatságnak. A derék tenyeres-talpas asszonyságok magok is kedvet kaptak a folytatáshoz: mindjárt legelöl maga Csajkosné asszonyom, a szép süldőmenyecske szülője, két karral átérhetlen termetű hölgy, piros karokkal, mint a cékla, kerek, ragyogó orcával, az kapta ölre a mi jelöltünket, aki most tudta már meg, hogy mit tesz a jelöltnek egy csókot rabolni: azt, hogy kap utána százat ingyen. És minő csókokat? Hatalmas, őszinte, jó szívvel odaszánt, tetézve adott csókokat, fokhagymától emlékezetes csókokat, káposztás rétestől ihletett csókokat, cuppanó csókokat, amiktől a füle megcsendül, s az állkapcsa félrelódul. Közel volt hozzá, hogy Orpheus sorsára jusson, amitől egyedül az mentette meg, hogy egyszer csak bekiált valaki a nyitott ajtón ezzel a rémszóval: Tűz van a faluban!

S az ablakon át csakugyan látható volt a tűzfényben vereslő ég.

A társaság képe rögtön megváltozott.

– Ezt a Karakán emberei tették! – ordíta a zsivajon keresztül Csajkos uram, s azzal rohant minden ember, egymást taposva, az ajtónak.

– Csak a jelöltre vigyázzatok! – figyelmezteté őket Leon, az ajtónál megszorult tömeg agyonszorítással fenyegetett minden gyöngébb alkotású embert. Elvégre is Leon felkapta Alienort a nyakába. „No most már hasonlítunk ahhoz a képhez, amit a bolond lapban adtak rólunk”.

Így vitte ki Alienort a zűrzavarból, mint Aeneas Anchisest Trója romjai közül, s addig meg sem állt vele, míg szállására nem jutott, a pap lakára, aki maga is fél stólája kárbavesztével menekült haza a nagy veszedelemből.

Pedig hát semmi baj nem volt. Egy kukoricagóré gyulladt meg a mezőn, pásztorgyerekek vigyázatlansága miatt, Csajkos uram maga jött a megnyugtató hírt bejelenteni.

Alienor félholtra volt fáradva. Ennyi szeretetet és ragaszkodást végigélvezni, csakugyan sok egy napra: kivált néki, aki a világ leglustább emberének ismerte magát. Tíz mérföldet vágtatni, feldűlni, három lakomát végigenni, inni, utoljára még táncolni, s fiatal és vén asszonyokkal csókolózni, más idegeknek való.

– Most már menjünk aludni – mondá Leonnak.

– Még nem lehet, kedves barátom. Itt van még Csermő uram, Bátok nagyérdemű bírája, aki megérkezésed óta itt vár reád a folyosón ülve. A lakomára sem jött fel, csak azért, hogy józanon maradjon a derék ember. Nehány szóval el akarja mondani Bátok helység leglényegesebb panaszait, ezt még ki kell hallgatnod. Ez egy igen derék, okos ember.

– No hát hadd jöjjön be – mondá Alienor, nagyot ásítva s két lábát szétvetve, végigvágta magát a pamlagon.

Csermő uram, az érdemes helységbíró csakugyan igen derék, okos és tanult ember volt, de éppen ez volt az ő tulajdonsága, amiért őt Alienor fél óra múlva a bátoki legmélyebb kút fenekére kívánta.

Mert éppen fél óráig tartott az az egypár szó, amivel Csermő uram a képviselőjelölt úrnak Bátok község égető kérdését érthetővé tenni megkísérté.

Elmondá neki Bátok község keletkezésének történetét. Hogy települtek ide le az ősök, hogy nyerték privilégiumaikat, hogy vették el azokat tőlük, hűnek maradtaktól a protestáns erdélyi fejedelmek, s hogy nem adták vissza a császáriak? Hogy kerültek földesuraság alá? Hogy volt faizási joguk az erdőben, amíg erdő volt, s hogy lettek szőlődézsmások az erdőkiirtás után? Hogy kaptak sok vizet a Tisza-szabályozás után, ahol azelőtt legelő volt? Milyen commassationalis pereket folytattak a földesuraság ellen? Hogy kötöttek végre egyezséget? Hogy bánták azt meg? Hogy semmisítették meg a szerződést, s hogy bánták meg.ismét, hogy a szerződést megsemmisítették s a törvényre apelláltak?

Hasztalan ásított Alienor egyiket a másik után: a derék ember nem félt, hogy elnyeli, folyt ajkairól az előadás, mint a csergedező patak. Úgy tudta azt a dolgot, hogy nincs az a prókátor, aki jobban értsen az informáláshoz.

S nem haszontalan mendemonda volt, amit előadott. Idézte a törvényeket II. Ulászlóból, Mária Teréziából, pontosan évszám és paragrafus szerint. Hivatkozott az 1836-i és 1842-i idevonatkozó törvénycikkelyekre, amiket a tisztelt jelölt úr bizonyosan nagyon jól fog ismerni, felemlegette a curialis decretumokat és kegyelmes királyi leiratokat, amik e tárgyban történtek.

Alienor már a mutatóujjával támogatta fel a szeme pilláit, hogy le ne ragadjanak. A rettenetes derék ember még mindig nem érte