AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN

Alienor úgy érezte magát, mint akit gyöngén kerékben törtek.

– Te, Leon – panaszkodék egyik tagját a másik után próbálgatva, hogy az övé-e még, bajtársának, ki amint ébredt, egyszerre ugrott is ki az ágyból, s első dolga volt a hideg víznek menni és kegyetlenül megmosakodni. – Te, Leon! Mindennap így fog ez menni?

– Óh, nem. Most egy kis változatosság áll be a dologba. Ma az ellenpárt vidékét fogjuk meglátogatni. Ott minden egyéb lesz, csak fáklyászene nem.

– No hála a magas égnek! Csakhogy már a jó barátok közül kiszabadulunk. Vágyom már az ellenségek után.

Alienor azt hitte, hogy a tegnapi nagy dáridó után a csatatért rakva találja csatában elesettekkel, hogy úton-útfélen fognak heverni, akiket a bor lábaikról levert. Nem ismerte a kortes természetét. „A gárda iszik, de meg nem adja magát”! Évkönyveinkben nincs följegyezve olyan eset, hogy egy kortes egy nap annyit ivott volna, hogy másnap újra ne tudta volna kezdeni.

Mire a két hős kilépett a paplakból, már szekéren, lovon találta tegnapi kísérő seregét, mely harsány üdvriadallal fogadta ünnepeltjeit.

A tisztelendő úr még egy búcsúztatót zokogott az eltávozók fejére, azzal hintóikba ültek, s vágtattak seregestül, és énekelték Alion úr nótáját és közben lövöldöztek, amint illett. Nehány ember ingadozott, de a lováról le nem esett senki.

– Szeretném én ezt a tábort valahogy elveszteni magamtól – mondá Alienor nyílt bizalmassággal Leonnak.

– Ne búsulj, mindjárt elmaradnak.

Amint kikaptak a gyepre, s elértek a hármas halomhoz, ahonnan meglátszott a legközelebbi falu tornya, ott egyszerre, amint kétfelé válik az út, a domb előtt felállt a lovas bandérium szép katonás rendben. Itt aztán a szekerek is megállapodtak, s ki-ki leszállt a kocsijáról.

– Itt búcsút veszünk a híveinktől – mondá Leon Alienornak, aki aztán odament a lovasokhoz, megdicsérte lovaikat, megkérdezte tőlük, hogy nem fáj-e valamijök így szőrin ülni a lovat. S még egyszer kezet szorított a notabilitásokkal. A kísérettel asszonyok is jöttek: azok fenn maradtak a szekéren; ott volt a darázsderekú menyecske is.

– No, Alienor – biztatá Leon védencét –, nem adsz egy búcsúcsókot a szép táncosnénak?

De köszönte az szépen a ráadást, s örült nagyon, mikor már fenn ülhetett a hintóban, s egészen megkönnyebbült a lelke, mikor azt látta, hogy elmarad és visszafordul az egész szekérvár. S nem verik már a port a szemébe, s nem kiáltják a fülébe a keresztnevét.

Egy kocsi sem kísérte már. Még Dumka úr is hazaküldte a magáét a díszköntössel és az ezüstös karddal együtt, egészen civilbe öltözött, s átült a jelölt úr hintójába a szemközti ülésre. Még aztán Csajkos uram csatlakozott hozzájuk a nagy nemzetiszín szegélyű fehér zászlóval: a kocsis mellé ült fel. Többen nem voltak.

Mikor mind fenn ültek, akkor azt a kérdést intézé a kocsis Leonhoz, hogy melyik úton induljanak el.

– Hát csak arra, ahol az a falu tornya ragyog.

– Az ott „Gezetlen!” – mondá a kocsis, aggodalomteljesen mutatva ostorával arrafelé.

– Az ott Gezetlen! – ismétlé Csajkos uram a bakról és Dumka úr a szemközti ülésből duettben.

– Hát hiszen tudom, hogy Gezetlen, elégszer voltam benne adót egzekválni. Szeretnek ott engem nagyon. Éppen azért megyünk belé, mert ő Gezetlen.

A három polgártárs nagyon csóválta a fejét, még a lovak is csóválták a fejüket, azonban csak nekiindultak Gezetlennek.

Nagyon csendesek lettek azonban valamennyien.

Leon biztatni kezdte őket.

– No, Csajkos uram, most danoljuk már a nótánkat: magunk vagyunk hozzá! – S ő maga kezdte rá: „Füge legény a Karakán! Kendermadzag van a nyakán!” – De csak nem akart neki senki kontrázni. Nagyon szolíd életet kezdtek el folytatni. Aztán meg Dumka úrba kötött bele: – No, kedves urambátyám, Gezetlenben vannak ám még szép menyecskék, azokkal táncolunk ám még nagyot! – amire Dumka úr nagy mogorván azt felelte, hogy a Lucifer táncoljon az egész Gezetlennel!

Fele útján Gezetlennek, mikor a nagy tábla kukoricaföldek közé jutottak, jött rájuk szemközt valami egylovas szekér, az az egy ló az első lábára sántított, s a hátulsóra meg volt merevedve, egy ökölnyi kis gyerek hajtotta, ahányat ütött rá az ostorral, annyit rántott a száján a gyeplővel, s így igen jó taktusban tartotta. A hátulsó ülésben pedig egy növendék leány ült bekötött fejjel.

Amint az uraságokat megpillantá, a szekéren ülő leány megállíttatá a lovat, mely kívánatnak az sokkal könnyebben tett eleget, mint a szekér, mely szeretett volna még a lejtőn egy kicsit odább menni.

– Álljanak meg! Álljanak meg!

Az urak is megálltak aztán.

– Ez a Jakab korcsmáros leánya – monda Csajkos uram. – A Száli.

– A biz a Száli! – bizonyítá Dumka úr.

– Csakugyan a Száli! – erősíté a kocsis.

– No mi baj, Száli? – kiálta rá Leon.

– Jaj, rettenetes nagy baj van, tekintetes, nagyságos uraim – jajveszékelt a Száli, mindjárt a síráson kezdve. – Bele ne menjenek ma Gezetlenbe, az Isten szent szerelmiért; tele van a falu gyilkosokkal, haramiákkal. Amint tegnap este a tátele kitűzte az odaküldött fehér zászlót a házhiuba, egyszerre odarohantak, voltak legalább ezeren, késsel, baltával, fokossal, csúnyául káromkodtak, az Istent szidták, minden ablakot bevertek, az ajtót bedöntötték, minden iccés poharat összetörtek, rontottak, a tátelének a fejét három helyen beszakították, most megyek be a tilógusért Sipotára, hogy jöjjön ki visum repertumot meg flastrumot adni a szegény tátelének. Van legalább ötszáz forint ára kárunk. Ki tudja, ki fizeti meg? Ha ma éjjel mind meg nem ölnek bennünket, hát sohase érjem a holnapi napot. Be ne menjenek ma Gezetlenbe tekintetes, nagyságos uram, a gyilkosok ott állnak a falu végén, s mind valamennyit gulyáshúsnak felaprítják!

A megszeppenés nagy volt. Csak Leont nem hagyta el a jó kedve.

– Hahhó, húgám! Korábban kelj fel, ha engem bolonddá akarsz tenni. Rá se hallgassunk, uraim. Ismerem már ezt a fogást. Régi kortestempó: eleibe küldenek a közeledő jelöltnek egy ijesztő postát vérengző rémhírekkel, s ha aztán a gyönge szívű visszafordul, megszalad: nagyot nevetnek rajta. Mondd meg nekik, húgám, akik elejbénk küldtek ezzel a hírrel, hogy nem veszek belőle: magam is azzal kereskedem. Hajtson, kocsis!

A Száli még ezután is esküdött mennyre-földre, hogy de biz a tátele fejét nem pro forma szakasztották be három helyen, de már arra nem hallgatott senki, az urak a jelölttel robogtak tovább Gezetlen felé.

Az a biztos derült kedv, amivel Leon ezt a hírt fogadta, egészen megnyugtatá Alienort, kinek számtalan hasonló fogást mesélt el a kortesvilágból, amikor a küzdő ellenfelek egymást rászedni törekszenek.

Ő maga ugyan meg volt győződve róla, hogy amit Száli elbeszélt, az mind egy szálig igaz, de nem akarta elrémíteni embereit, attól tartott, fele úton visszafordulnak. Így pedig még ők nevettek nagyobbat.

Csak akkor győződtek aztán meg a valóságról, mikor egy nyárfaerdőből kibukkanva, maguk előtt látták Gezetlent. Gezetlen „kulcsos” város volt: amennyiben körös-körül lévén szőlőkertekkel befoglalva, abba akárhol csak az egyenes úton lehetett bejutni, mint egy avar körsáncba. Dűlőúton, „kertek alól” megkerülni sehol nem volt rá mód.

Az az egyenes bejárás ugyancsak meg volt szállva az ellenségtől.

Roppant népcsoport, asszony, férfi, gyerek hemzsegett a két szőlőgarád között, s hogy minő szándékkal, ezt tanúsíták a botok, csákányok, miket a levegőbe emeltek, midőn a kibukkanó hintót a fehér zászlóval a bakon megpillanták, valamint az üvöltő riadal felzendülése, aminek magja is volt, egy hatalmas kőzáporban, mely nem érte ugyan el a hintót, de a jó szándékot legalább kimutatta.

– Jó lesz visszafordulni – véleményezé a kocsis.

– Jó lett volna becsavarni a zászlót, s nem mutogatni messziről.

– Csendes vér, urak – mondá Leon, széttekintve a csatamező területén. – Nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik.

– De én nem akarom magamat a magyar alkotmányért skalpoztatni – tiltakozék Alienor.

– Ne félj semmit, míg engem látsz.

– Én visszafordulok.

– Nem fordulsz vissza. Én vagyok a kortesvezéred. A vezérnek engedelmeskedik minden ember. Most én kommandírozok. Nem vagyok én vándorsáska, hogy engem nagy lármával el lehessen kergetni. Másforma pereket is láttam én már! Mi az egy határigazítási per ítéletének végrehajtásához képest? Ott igazán csatát kell vívni. Ezek mostan jó emberek, jókedvük van. Odamegyek, s ha beszélek velük, lebeszélem a szűrt a nyakukból.

– Az Isten szerelméért, oda ne menjen ön – kiáltá Dumka úr.

– Leon, én nem bocsátlak – heveskedék Alienor.

De már akkor ő le is ugrott a kocsiról, s a kocsisnak azt parancsolta, hogy álljon félre addig a lovakkal a nyárfa árnyékába, míg ő visszakerül.

Hogy pedig semmi kétség ne legyen az utat elálló népcsoport szándékai iránt, az úton fölfelé egy lovas legény jött száguldva, aki amint hangtávolba jutott, fokosát megrázva a levegőben, ezt az izenetet adtá tudtul:

– Be ne próbáljatok jönni, aki rézangyalatok van! mert a kutyák isszák meg a véreteket!

– Ejnye de szép kancád van, Bandi – szólt Leon, odalépve a legényhez –, meg sem ismernéd a lóhátról a szegény embert.

A lovas herold abbahagyta addig egy kicsit a káromkodást.

– Hát addig, amíg a kutyák meginnák a vérünket, nem adnál egy kortyot abból a kulacsból? Szörnyű meleg van ám ma.

A szilaj legény csak leakasztotta a kulacsot a nyakából, s odanyújtotta Leonnak. Az jót húzott belőle.

– Magad bora van ebben ugye, Bandi? Érzik rajta, hogy nem a Jakab mérte. Hát termett-e sok?

Ezzel aztán belekeveredtek a diskurzusba. A lovas legény szép csendesen léptetett Leon mellett, az kikérdezte minden otthon levő pereputtyának állapotját, katonaviseltségét, vőlegénységét, azt a szép bokrétát kitől kapta a süvege mellé, s az a nyeresége volt belőle, hogy a kölykek nem hajigálhatták meg a szőlőgarád mellől, a kísérő lovas legény miatt.

– Hát ki a pártvezér? – kérdé végre Leon. – Ugyebár Tukmányi úr?

– Az: a vadpalatinus! Disznó túrja ki a tövéből!

– Szeretitek, ugye?

– Mint az ördög a malacot.

Leonnak nem nagyon kellett tudakozódni a pártvezér holléte iránt; mert amint odaért a népcsoport zöméhez, hol egy pár trikolor zászló is díszelgett, ő maga jött eléje.

Azaz, hogy nem egyedül maga, hanem feleségestől együtt. Igenis; az alkotmányos izgalom csodákat képes előidézni. Etelvárott kényszeríté az éjjel élő hercegnőt a fényes nappal előtt is kinyitni ablaktábláit, s a parlagi házban kibékíté a férjet és feleséget: most együtt járnak korteskedni, s ha a férj kifogy a szónoklatból, az asszony soha.

Most is karöltve jönnek Leon elé. A barlanglakón csak az a különbség van azóta, amint legutoljára láttuk, hogy jól kiette-itta magát a faluzásban, s tökéletes kiegészítő részére talált visszakerült élete párjában. Még a vonásaik is hasonlítanak egymáshoz, két veszekedő élettárs arckifejezése rendesen egymáshoz idomul. A delnő öltözete épp oly piszkos volt és sasoktól tépett, mint a férjeé, lábain két felemás cipő, fején horgacsolt főkötő volt, de abból mint szeg a zsákból, törtek elő minden lyukon a fésületlen fakó hajpamatok, hanem aztán mindent jóvátett egy irgalmatlan nagy veres haraszból készített rózsa, ami a feje búbjára volt feltűzve. A karján hosszú szalaghurokra akasztott ridikült hordozott, mely gyöngy helyett tökmagokból volt hímezve, s tartalma súlyos lehetett.

– Szervusz, kedves cimborám, Palkó – üdvözlé a nagy férfiút Leon, tenyerébe csapva kordiálisan. – De megnőttél, amióta nem láttalak. Üdvözlöm szép nagysádat, tekintetes asszony. Ejnye, de jól néz ki! Csókolom a kezét.

S meg is tette, amit mondott. Kezet csókolt a vadpalatinusnénak. Amivel azt rögtön annyira lefőzte, hogy amint egy pákosz kölyök Leonra a nyelvét öltögette, azt a derék amazon úgy becsületre tanította, hogy rögtön megeredt az orra vére.

– Hát mért nem akartok minket beereszteni, kedves cimborám? – enyelgett Leon a félelmes ellenségi főnökkel. – Úgy megijesztitek az embert, még a vére is meghűl.

– Hát mit kerestek itten! – förmedt rá Leonra a vezér, kirángatva a kezét annak a markából!

Erre aztán Leon a karja alá ölté a kezét, s hamiskodó arckifejezéssel súgott oda neki.

– Te, pajtás, hát olyan sok pénzetek van, hogy magatok kibírjátok a választást, nem kell ellenjelölt?

– Van az ördögnek! A zászlókat is úgy kértük össze az asszonyoktól, egyik a fehér szoknyáját adta ide, a másik a vöröset a harmadik a zöldet: abból csináltunk trikolort.

– Hát akkor mi a patvarnak akadályozzátok meg, hogy az ellenjelölt bejöjjön a faluba, aki pénzt hoz, meg enni-innivalót? Hát szárazon akarjátok dicsérni az urat? Azt gondolod, hogy én ezt a majmot azért hordom a hátamon, hogy megválasztassam képviselőnek? Van eszemben! De hát hadd költse a pénzét a bolond: úgyis annyi van az apjának, hogy felveti, mint nagypéntek estén az elásott pénz. Aztán tudod, nekem is csak marad belőle egy kis „psóres”. Az ilyen szegény legénynek, mint magam, tíz-húsz ezer forint is jólesik. De bolond volnék, ha el nem venném. Hahaha.

– Hehehe! – már ennek a troglodyth is nevetett.

– Ugye, Palkó, hiszen emlékezel rá, hogy még eddigelé minden választásnál megtette Gezetlen azt a tréfát, hogy engedte az ellenjelöltnek megnyittatni a tanyáját, kitűzetni a zászlóját, eljárt oda meginni a borát, hazahozta a mészárszékből az ingyen vágott húst, táncolt neki, ivott neki a választás napjáig, akkor meg aztán ellene szavazott mind egy lábig, de csak írmagnak se kapott az egy votumot soha. No, nem úgy volt?

– A biz úgy volt.

– Hát mit akarsz mostan, új rendet csinálni; mit állod el a bornak az útját, ami a szomjasokat enyhíteni jön? Csak nem hiszed tán, hogy ha behozom hozzátok azt a fancsali feszületet, az egész táborod mind hozzá áll, s pápistává lesz a kedvéért?

– No már attól nem félek; hehehe! A viaszbábtól nem szoktam félni. Olyan mézeskalács huszártól nem ijedek meg.

– Hát akkor szépen beeresztesz bennünket a faluba.

– Tudod, nem félek, az ördögtől sem félek. A pénzetektől sem félek. Hozzátok ide! Nem vesztek meg rajta senkit. Hanem tetőled magadtól mégis félek. Te átkozott calefactor vagy! Ha tégedet beszélni hagyunk, befűtesz nekünk, attól félek.

– Palkó, ugyan legyen eszed! Hisz ismered a programunkat. Lehet azzal valakit Gezetlenben eltántorítani? A „Jerichói Kürt” elveivel meg lehet ingatni valakit Gezetlenben? Meg biz a botot! De olyan bolond sem leszek ám, hogy azt én itt elprédikáljam a piacon, s beveressem a fejemet. Hanem mindössze is annyit fogok mondani, hogy édes atyámfiai, itt hozok nektek hat tulkot.

– A hetedik a jelölt.

– No, ne gorombáskodj! Mert hátba váglak itt a táborod közepén! Csókolom a kezét, kedves nagysád, hogy megadta neki a hátbavágást helyettem. Ugyan szedje ráncba kérem, ezt a rakoncátlan kópét! Hát az lesz az egész, hogy itt a csapszék, itt a mészárszék; ahol a zászlónk kitűzve, minden embernek ingyen mérnek a választási szent napig. Adja Isten egészségetekre, szeretett pogártársaim! S azzal „ámen!” Ha pedig valami veszedelmes dolgot találnék mondani, ami ellenetekre volna, hát hiszen ott leszesz te, ott lesz Tarifás rektor uram (már akkorra az is odafurakodott, s a két beszélő közé dugta a veres orrát), majd megcáfoltok rendén. Hát hiszen intelligens emberek előtt beszélünk, akiket nem lehet elbolondítani. Először szóltok ti; kifejtitek programotokat, azután szólunk mi, s végül megint a tietek az utolsó szó. Te! hiszen az valami gyönyörű komédia lesz, mikor ez a német elkezd magyarul beszélni, aki nem tudja az „r”-et kimondani, aztán az orrán át nyekeg, – hogy akarod ettől a mulatságtól megfosztani a publikumot?

A vadpalatinus már nevetett, de Tarifás, a rektor keményen tartotta magát.

– No, én csak félek az urakat beereszteni a városunkba.

– Micsoda? – kiálta fel Leon – hát magyarok vagytok ti? Háromszázan vagytok, s féltek egy szál némettől? Még csak közel sem meritek magatokhoz ereszteni?

– No, hát nem félünk, azért sem félünk! – kiáltott közbe türelme hagyottan Tukmányi nagyasszony, karjára gyűrve a fűzős oldaltáskát. – Jöjjenek elejbénk! Nézzenek a szemünkbe. Halljuk a szép szót. Itt is van ész elég. Nem félünk a nagy uraktól. No hát tessék besétálni.

– Köszönöm, óh tisztelt honleány, tekintetes asszony! kegyes pártfogását. Bátor leszek további kegyességét magam és társaim számára kikérni.

Az asszonyság aztán megtette érette azt a barátságot, hogy a gyermekeknek megparancsolta, hogy ne merjenek az eltávozó után hajigálni, úgy látszik, ennek a falanxnak ő volt a commendánsa.

A kocsin maradtaknak nagy volt az elbámulásuk, hogy Leont épkézláb visszatérni látták, de még nagyobb lett, mikor elmondta alkudozásai eredményét, hogy nemcsak akadálytalanul bemehetnek Gezetlenbe, sőt a zászlójukat is kitűzhetik a tanya fölé, s azt onnan senki le nem fogja tépni. Sőt mindezek fölött még az is megengedtetik nekik, hogy programjukat a népgyűlés előtt a vásártér közepén elmondják.

– Ön ezermester! – nyilatkozék Dumka úr.

– Valami spiritussa van – véleményezé Csajkos uram, megint kibontva a zászló lobogóját.

– Utoljára mégis csak az lesz a vége, hogy itt agyonvernek bennünket – sóhajtá Alienor.

– Te pedig legkevésbé sóhajtozzál. Te mondtad, hogy barcsak már ellenséget látnál. Hát itt van.

– Ellenséget látni! igen, de nem verést kapni.

– Mais c’est la guerre, monsieur.

A hintó tehát megindult a helység felé. Az ellenfél tábora szépen két oldalra sorakozott előtte, nagyszerű gúnyhahotával fogadva a közbül elhaladókat.

Bezzeg hallott most már Alienor egyebet is, mint hízelkedést! Egy csoport a gúnydalt énekelte rá: „Nincs a németnek…” (bizonyos öltönydarabja), másutt meg a póznára akasztva mutogatták fel az élclapban megjelent torzképét, s egy siheder óriási kulacsot vitt a hintaja előtt, nagy meszelőrúdra tűzve, arra volt írva: „In hoc signo vinces”. S a vexillifer egyre süvöltözé: „Éljen Alienor, zászlónk vezére!” (Ez a rektor ötlete volt.) Mire száz meg száz torok bömbölte rivallva: „Éljen Karakán Absolon!” Egy suhanc belekapaszkodott a jelölt hintaja kocsifogantyújába, úgy szaladt mellette, visítva: éljen Karakán, a túlzó oldalon pedig egy cigányasszony futott vele versenyt, egyik kezében egy visító malaccal, a másikban egy ökörkolomppal. Valahonnan egy bógácsból összeragasztott koszorút dobtak a hintajába. Szép változatosság a tegnapi diadalúthoz.

A Jakab kocsmája előtt volt a megállapodás: azt volt a fehér zászlósok tanyája.

No hiszen, nem fogadták itt Alienort üdvözlő szónoklattal; hanem amint a Jakab meglátta azt a fehér zászlót a bakon, jajt kiáltott ijedtében, s maga felfutott a padlásra, a felesége meg le a pincébe. Csakugyan igaz volt, amit a Száli mondott, Jakab feje be volt kötve, s az ablakai mind beverve. A tanyára betérő urak csak nagy könyörgéssel bírták előcsalni a pincéből az ifjasszonyt, hogy adjon nekik egy kis vizet – megmosdani.

Szívszaggató volt az érdemes hölgy panaszát hallani, kivált midőn az összetört üvegek rémes recsegését elmondta. A rémület ékesenszólását toll nem képes visszaadni. Itt ismét kitűnt az a bizonyos varázserő, melyet Leon gyakorolt a vele érintkező emberekre, s melyről nem tudni, a szemeiben vagy hangának ércében rejlik, vagy delejes fascinatiónak nevezendő-e, de annyi bizonyos, hogy amint az mondta a halálra rémült asszonynak, hogy az eddigi szenvedések ötszáz forinttal kárpótoltatni fognak, s hogy ezentúl Dumka úr számlájára éjjel-nappal mindenkinek, aki érte jön, a székben marhahús és juhhús méretik ingyen, a söntésben pedig idei nyolc krajcáros, amennyi csak el akar fogyni, szintén ingyen: az ideges reszketés egyszerre mintha el lett volna fújva az asszonyság tagjairól, keze nem reszketett, feje nem vacogott többé, a hangja is megjött egyszerre, sőt gyógyulása még a padláson levő férjre is elragadt, annak is csodamódon begyógyultak egyszerre a fején ütött veszedelmes sebek, amint a lépcsőn alásietett e szóra.

– Te Leon, elmehetnél nyavalyatörősöket és betört fejűeket gyógyítani a világba – monda Alienor, ki egy percre elfeledte, hogy maga is a betegek sorába tartozik.

A népség ezalatt felgyülekezett a térre, mely a korcsma előtt volt. A korcsmával szemben a község háza.

Közepén volt a kút: annak a kámváját ez alkalommal befedték egy keresztbe tett pinceajtóval, elmés találékonysággal rögtönözve abból szószéknek való emelvényt. Az ajtó jó vastag volt, a szónoknak nem kellett attól tartani, hogy keresztülesik rajta, s megfürdik a kútban; míg jó volt neki tudni, hogy alatta víz van; ha rosszul beszél, beledobják.

De ki beszélne ilyen helyen rosszul? Beteg ember és képviselőjelölt mind igen szépen szokott beszélni.

A Jakab korcsmájában levő uraságok nemsokára, lelkes éljenzések szűnni nem akaró vihara közepett látták megjelenni ellenjelöltjük személyét, a nép vállain emelt Karakán urat.

Dehogy „urat!” Zseniális gondolat volt tőle egészen parasztnak öltözni, lobogós borjúszárú ingben, meg abban a másik öltönydarabban, ami a németnek nincsen; pitykés mellénye volt, túri süveg a fején, meg tulipános szűr a nyakában. Sohasem mondta volna senki, hogy nem most szalajtották el a Bakonyból a disznókonda mellől.

A lelkes szónoklat is egészen abból a szűrkelméből volt szabva.

„Szeretett testvéreim! Látjátok, hogy én nem vagyok úr. Szegény paraszt vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásúak voltak: magam is tenyerem törésével keresem hazánk véraztatta földéből veríté