A boldog szerelem

Zengett már az ország a hírhedett költő nevétől.

Ország? Miféle ország?

A középosztály, aki kabátban jár, abból is, ami városban lakik, abból is, ami magyar, ez a költő közönsége.

A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe éppen annyit. Ott még hideg van.

Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt volna azoknak arcába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.

Olyan könnyen elfeledték, mint egy elrepült kanárimadarat.

Ő még tartogatta az arcképet; de az arckép rég nem emlékezett már őreá.

A szép madonnaarc sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt, hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódít. A sors nagyon jól tett Kálmánnal, amidőn nem adta neki e kincset. Óh, az ilyen megmérhetetlen értékű szépség bírása nem annak való, ki szerelme tárgyát féltve őrzi, ki a tánctermek szegleteibe húzódva, szemeivel kíséri istennőjét, s arcmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki lelkét odaadja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, amennyit maga odaad; kinek ez a kincs az egész világ.

Jobb volt neki őt elveszteni.

Katinka azt mondta egykor neki: „én ismerem a magam nemét!” Ismerte ő Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, aminő Kálmáné volt, nem maradhatott az tizenhét éves korán túl; a következő évek még arckifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyúlt vonások tündöklő telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.

A Decséry család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy véletlenül hintajával az utcán elgázoltathassa, többnyire Bécsben laktak.

Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek: az idillel együtt feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem írt többé verseket, s a főispán minden generális gyűlésen, melyre Bécsből lerándult, egymás hírét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfencekkel örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket.

Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, aki a nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni, és meg nem hódol nekik. Ő az ideál. Szép, délceg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A szívében ugyan üresség van, mint a Szaharában, de ez – férfierény! Ezt szeretik a nők.

Aztán – prózai indokok is vannak.

A Decséry főispán családja nagy birtokú; de birtokaik egy része majorátus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná afelől, hogy roppant szerzeményéből egymillió készpénzt fog neki hagyományozni, ha kedve szerint megy férjhez; mégpedig százezret azonnal a menyegző napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.

És erre a százezer forintra és a később az egész millióra igen nagy szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok is, amiket csak nagy uzsorával lehetett rábírni, hogy aludjanak tovább.

Ez volt az ő érdeke Dorothea körül, nem a szép arc.

Viszont a Decséryeknek is volt érdekük a bárót megnyerni.

Először is az a német uralkodó herceg, ki három év előtt Dorotheáért őrjöngött, s aki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt; – tudták ugyan, hogy adóssága is sok van, de egymillió mindent helyrehozhat. És végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai kombináció.

Kancellárváltozás volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet, hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem korlátolására.

Bálvándynak három megyében volt birtoka, s aszerint, amint azon megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ókonzervatív úrként viselte magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat. „Csak nem fogok valamennyi mágnás barátommal végigduellálni, hogy ellenük beszéljek!” – Ha pedig azon megyében jelent meg, ahol Decséry volt a főispán, ott meg olyan véres szájú kurucnak mutatta be magát, amilyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. „Csak nem fogok valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!” – Ung megyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták prédikációira a pietista grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz pópának, s járta a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.

S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga megerőltetése nélkül sikerülend azt a szerepet, amit Pozsonyban játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt még talán az országgyűlésen is lehet majd számítani a szavazatára.

Mert az országgyűlésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot konzervatív befejezéssel, máskor konzervatív szónoklatot liberális befejezéssel, nehéz idők alkalmával pedig mindig az „absentium ablegatus” ült a helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.

Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a Decséry grófoknak a hercegi cím elnyerésére.

Csak a főszemély nem volt még meghódítva: – az öreg Decséry. Mert ő itt a főszemély, miután az övé a pénz.

Az öreg úrnak pedig mindig van pénze, és sok pénze. Százezer forint nélkül az ő háza soha sincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva. Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azaz, hogy attól függ, hogy milyen lesz a férj? És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán ilyen excentrikus pályát választott, s magas összeköttetéseit oly egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig. Minden fiatalembernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja rövid időn, s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény ennél a fiatal embernél a takarékosság, a munkásság s az otthon maradási ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt odaadnak egymillióval, a fiaira tízmilliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért visszaadhassa neki a milliót.

De ha a leány nem szereti már?

Ejh, csak még egyszer meglássa őt magyar magántáncát eljárni, ismét belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rúgni sarkantyús lábaival vágytársai között, s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint ahogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a hercegnőnek udvarolt. Nemhiába adta őneki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni fog!

Hanem egyszer aztán hírül hozták az öreg úrnak, hogy az öreg Jenőyné megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a szerzeményéből, s majorátust csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak nagy anyja halála után.

Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt tovább is szeretni.

Az öreg úr nem restellt e tárgyban személyesen elmenni Korcza úrhoz, és tudakozódni a történtek után. Pedig nemigen szokott különben falusi kastélyából kimozdulni. A hercegnő és unokái jártak tetszés szerint a világban, amerre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.

Amit aztán Korcza úrtól megtudott, az egészen elrontotta a kedvét.

„Pedig olyan derék fiatalember volt!”

Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában, hová kedvetlenül hazautazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz.

Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő mint takarékos ifjú mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két gyertya közül elfújt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást; hogy az eldobott fidibuszt felvette újrahasználás végett, s hogy a cselédeknek kétkrajcárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry grófnál is sikerült annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a nagyapa előtt józan volt és takarékos.

Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, amik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, ami egy garasába sem került, éppen oda elviszi, ahova az angol paripa, sokkal szebb is, nem olyan sovány, s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.

S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképpeni tárgyra. Az öreg Decséry nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy őneki ebbe a dologba semmi beleszólása. Amit a hercegnő és a főispán parancsolnak, az történik meg; ő csak olyan ötödik kerék a szekérben, olyan eső után köpönyeg, olyan pictus masculus, akivel csak akkor tudatnak valamit, amikor már megtörtént. Hanem azért Bálvándy azzal a nyugodt hittel hagyhatta el a kastélyát, hogyha az öreg úr maga nem fog is felfáradni Bécsbe a menyegzőre, de az ígért nászhozomány bizonyosan ott fog lenni. Később a hercegnő maga is leutazott Decsérre unokájával együtt az öreg úrhoz, s ez alkalommal a családfő nagy húzódozva bár, de csak mégis kezükbe adta az ígért százezer forintot. A többit aszerint fogják megkapni, ahogy az elsővel bánni tudnak.

Egyéb akadály nem állt az összekelés útjában.

Kálmán? – Szegény Kálmán! Ki gondolt még őrá?

Egy reggel ragyogó képpel, szétborzolt hajjal, visszájáról felkötött nyakravalóval rohan be Kálmánhoz Bányaváry, nyakába borul, megöleli, megcsókolja; s aztán e szókat rebegi:

– Barátom! Apa vagyok!

Csak olyan színpadi pátosszal ne mondta volna.

Kálmán kérdő tekintetet vetett rá.

Bányaváry pedig elérté a tekintet kérdését.

Büszke önérzet sugárzott arcáról.

„Fiú!”

Ez volt a felelet.

Micsoda öröm, micsoda büszkeség, micsoda kérkedés, micsoda szerencseelismerés van abban a szóban! Hogy villannak meg a szemek, hogy gömbölyödik ki az arc, hogy tágul a mell annál a szónál „fiú”! – Míg ha azt kellene mondani, hogy „csak leány”, milyen halk volna a hang, hogy vonna egyet a váll, hogy sütné le az ember a szemeit, hogy húzná hosszúra a képét.

Hanem hát „fiú”!!! – s annak mármost híres, nevezetes keresztapa és keresztanya kell!

– Cilikém téged választott keresztapának.

Kálmán örömmel elfogadta a választást.

– A keresztanya választást pedig rám bízta. Én Csollánné asszonyságot választottam. – Nincs ellene valami kifogásod?

– Semmi. Nagy tisztelője vagyok.

– Akkor hát szaladok hozzá, őt is felkérni.

– Őnagysága még ilyenkor öltözőasztalánál lesz.

– Óh, elfogad ő engem ott is – monda Bányaváry hebehurgyán, aztán megbánta, hogy ezt kiszalasztá a száján, sietett a magyarázattal. – Tudod, a színésznek kivételes állapota van: azt nem tekintik úgy, mint más embert.

Azzal futott tovább. A konyhában megölelte a vén szolgálót, a műhelyben Tseresnyés mestert, mindenkinek eldicsekedett vele, hogy neki fia van, s miután még az utcán is minden előlutól talált ismerősét a falhoz szorongatta, s addig odább nem eresztette, amíg nem gratuláltak neki ahhoz a hírül esett szerencséhez, hogy neki fia van, végre eljutott Csollánné asszonysághoz.

Katinka a keresztelős háznál találkozott össze Kálmánnal.

Kedélyesen felkacagott, mikor kezét nyújtá neki.

– Eszerint mégiscsak, mint „egy pár” megyünk együtt a templomba!

– Mégpedig akik az egyházi törvény szerint lelki rokonságba keveredtek – folytatá Kálmán.

Katinka Cilikéhez lépett aztán, kinek arcán a földi bájak legédesebbike ragyogott, az anyai öröm. A delnő kezébe vette a kisgyermeket.

– Ah, minő szép szemei vannak „már”!

(Ez tán sohase látott még kisgyermeket, s azt hihette, hogy annak is kilencednapra nyílik ki a szeme, mint a kismacskának.)

A templomba egy kocsin ment a keresztapa a keresztanyával, a kisgyermeket együtt tartották a keresztvízre, s a neveiket egymás mellé írták be az anyakönyvbe.

Kálmánnak mindez nem okozott meleget többé.

A keresztelői lakomán a szép delnőnek pajkos jó kedve volt; hanem elméncségei úgy látszik, hogy még otthon készültek, s itt az alkalmazásban sehogy sem akartak sikerülni. Ő Kálmánt búsongó, levert tekintettel vélte maga előtt látni, annak pedig nagyon jó kedve volt, s semmi erőltetettség nem látszott a jó kedvében.

„Megállj! Majd mindjárt megtalálom én nálad azt, ahol fáj!”

A keresztanya gondoskodott a lakoma pompáját nevelő cukorcsecsebecsékről. Aztán a cukorfurcsaságok között voltak olyanok, melyek kegyeletes emlékeket foglaltak magukban, aranyakat rejtő dobozkák a keresztelő lelkész s a szülésznő számára, kinek-kinek ráírva a neve.

Kálmánnak jutott egy finom pálmarostból fonott kosárka cukorvirágokkal. Katinka maga adta azt át neki, kérve, hogy tekintse meg, mi van a virágok alatt.

Kálmán fölemelte a kosárkából a virágokat, s talált azok alatt egy aranynyomatú fényezett papírjegyecskét. Azok az aranybetűk tudatták a Decséry és Bálvándy családok minden főrangú ismerőseivel, hogy e két család a házassági frigy által mai napon boldog összeköttetésre lép egymással. Ma esküdtek Bálvándy és Dorothea grófnő.

Katinka égő kárörömmel leste Kálmán arcának elváltoztát. El fog-e szomorodni? Ki fog-e csordulni szeméből a könny? Vagy tettetni fogja, hogy nem fáj, és ügyetlenül? Vagy bort fog inni rá, s mámorba fojtja igazi érzelmeit?

Egyiket sem érte el vele. Kálmán nyugodtan monda:

– Régen tudom ezt. S én azt hiszem, hogy boldog pár lesz belőlük. Bálvándy igen derék férfi, ki egy nőt boldogítani tud.

Katinka ajkába harapott.

És Kálmán még olyan tréfás volt, hogy nyájasan nyújtá neki a kosárkát.

– Nem tart meg a virágok közül egyet emlékül, szép nagysád?

Ez megsebesíthetetlen ember. – Vagy pedig valami titka van; de mi?

Hol van neki az érzékeny része?

Most a cukorsüteményeket tartó ezüsttálcát talapjáról leemelve, onnan egy iratot vett elő Katinka, s azt szétbontva odanyújtá Bányavárynak.

– Ez pedig az én kedves komáim számára hozott keresztelői ajándék.

Bányaváry elolvasta az iratot, kiejté a kezéből, térdre esett Katinka előtt, megcsókolta a kezét, megint felkapta az iratot; odatartá Kálmán elé: „nézd”, a pap elé: „nézze!” – odafutott vele Cilikéhez: „olvasd!” Egyiknek sem engedett ennyi időt, hogy egy sort is elolvashassanak belőle; végre felugrott vele egy székre, s onnan a magasból olvasta el maga az irat tartalmát.

Nádor őfensége különös kegyelmét tudatá ez irat Bányaváryval, melynek folytán a magyar színésztársulatnak megengedtetik ezentúl hetenként egyszer egy este előadást tartani a pompás pesti német színházban.

Hah, micsoda öröm volt az! Bányaváry kívül-belül összecsókolá a drága iratot, Cilike vánkosaiba rejté zokogó arcát. Ez volt az ő vágyaiknak netovábbja, az ő álmaik legmerészebbike. Hogy milyen nagy ez emberek öröme, azt Kálmán arcáról láthatá legjobban a delnő. És amidőn Kálmán megszorítá kezét, s melegen súgá: „Köszönöm ezt önnek! Ez az ön műve volt!” – akkor kitalálta Kálmán titkát. – Ez örül Cilike boldogságának.

Ezekben a napokban meglátogatta Korcza urat Jenőyné nagyasszony.

Az asszonyság igen szigorú tekintettel jött, Béni urat is magával hozva, ki ezúttal csak a jobb lábára sántított a tyúkszemei miatt. Korcza úrnak az arca pedig még mozgékonyabb volt, mint egyébkor, amint a nagyasszonyt meglátta. Fekete tubákkal bosszantotta az orrát, hogy annál mérgesebb legyen.

– Tessék helyet foglalni.

A nagyasszony leült a pamlagra, Béni állva akart maradni, míg a mama rá nem rivallt: „Ülj le, ha mondják!”

Akkor aztán Korcza urat szólítá meg.

– Nos, fiskális úr, készen van-e már az, amivel megbíztam?

– Még most nincs készen.

– Hát mikor lesz meg?

– Hogy mikor lesz meg? – ismétlé a kérdést Korcza úr.

– Igenis, mikor lesz meg?

– Hát mi lesz meg?

– Ejnye! Zebedeus áldottát! Most meg már azt kérdi, hogy mi lesz meg?

– No igen, a nagyasszonynak annyiféle processzusa van nálam, hogy azt sem tudom, melyiket sürgeti.

– Én nem sürgetek egy processzust sem. Ön tudja jól, hogy mit sürgetek. Egy dologért járok önhöz, jól tudja. Azt mikor készíti el már? Erre feleljen nekem kereken és egyenesen.

– No, hát felelek erre a kérdésére a nagyasszonynak kereken is, egyenesen is, s ha kívánja, triangulariter és hexaéder alakban és minden geometriai forma szerint. Az a dolog az én kezem által soha és semmiképpen nem lesz meg.

A nagyasszony elszörnyedve állt fel helyéről, mire Béni bácsi is hirtelen felpattant.

– S miért nem?

– Azért nem, mert én nem fogok a nagyasszonynak abban a hóbortjában segítségére lenni, hogy az egyik gyermekét, a jót, a lángeszűt, kitagadja, azt, aki nekem csak egy évig volt fiam, s mégis úgy szerettem, mint a magamét, s ennek a másiknak meg majorátust csináljon. Száradjon el a kezem, ha én ebben a munkában a nagyasszonynak egy körömvakarintással is segítségére leszek.

A nagyasszony is felfortyant erre a szóra.

– Akkor keresek magamnak más ügyvédet.

– Keressen a nagyasszony.

– Elviszem öntől minden peremet – azonnal!

Erre a fenyegetésre nem is szólt semmit Korcza úr, csak kinyitotta a szekrényét, kinyalábolt belőle egy csomó összekötött aktát, s anélkül, hogy azt mondaná, hogy „tessék”: odafektette a poros iratokat Béni bácsi ölelő karjai közé, ki csak bámult, mint a sült hal, amint az összehordott pörcsomagok egyre magasabbra kezdtek nőni nyalábjában, úgyhogy a legfelsőt már az állával kellett neki leszorítani, hogy a többiről le ne csússzék.

A nagyasszony pedig következetes akart maradni a maga haragjával és büszkeségével.

– Jól van, elviszek rögtön mindent más ügyvédhez. Van még prokátor Pesten elég! Elviszem az úr adjunktusához, annak adom. Hogy hívják azt a sántát?

– A sántának neve Biróczy. Lakik az Öt pacsirta utcában, Nro 50. Csak tessék hozzá menni az egész cókmókjával. Úgyis egy másik asszonynak a processzusait is most adtam át neki. Nem akarok többet asszonnyal bajlódni, se széppel, se csúnyával.

– Engem a csúnya asszonyok közé számít az úr, ugye?

– Nemcsak a csúnyák közé, hanem a rosszak közé, a rossz-szívű, rosszindulatú, kegyetlen asszonyok közé. Most már megtudta tőlem a nagyasszony, amit még eddig nem tudott, s mármost nem bánom, tegyen amit akar; lökje ki az unokáját, a nemes, derék, lángeszű ifjút a szemétre: abból ott is gyöngy lesz; ezt a hosszú állú mamlaszt meg tegye majorescojává, vegyen neki grófságot, hogy legyen neki még két szarvával több, öltöztesse fel aranyba, s mutogassa pénzért, mint mexikói vadkirályt, vigye fel Bécsbe, vetessen el vele valami kifestett vén banyát, hogy legyen, aki ebédnél felköti neki a nyakába a hangedlit.

Még többet is mondott volna ebből a fogásból Korcza úr, ha a nagyasszony meg nem lódítja Béni urat, ki csak állt ott, és kíváncsi volt meghallani, hogy mit tud még az a kis ember felőle. Aztán csak mennie kellett azzal a sok ölébe rakott írással.

– Még elhallgattad volna, hogy ócsárol szemtől szemedbe! – agyarkodott rá a nagyasszony, mikor a kapu alá kijutottak.

– De édesz mama, hiszen igazat mondott; mert nekem csakugyan nagyon nagy állam van.

Hanem aztán meggyűlt a baja Béni bácsinak azzal az átkozott sok írással az ölében. Nem voltak hozzákészülve, hogy szekérrel jöttek volna; ebben a városrészben pedig Szent Fiakkernek semmi állomása nincsen; annálfogva gyalog kellett cipekedni a terhes aktákkal egész az Öt pacsirta utcáig; a nagyasszony ugyan maga is átvett néhány percsomagot, hogy Béni bácsin könnyítsen; de azért mégis annyi maradt annál, hogy nem bírt vele. Egy-egy engedetlen csomag, mint az angolna kicsúszott a többi közül, mikor azt fel akarta venni, a többi mind utána esett, a szél szétterítgette a leveleket, utcagyerekek kergették a messze repült írást. A nagyasszony dühös volt, mint az oroszlán, mikor Biróczy lakására elértek.

Este összetalálkozott Korcza úr Biróczyval.

– Volt önnél a nagyasszony?