A pusztában

A színészek eltávozása után másnap már ott volt Kálmánnál Biróczy.

– Nagyanyád küldött hozzád. Óhajt látni.

– Tudom, miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváryéktól így és ily örökre megváltam. Biróczy! Ügyvédi talentumod iránt teljes elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, húgomat, Bányaváryt, hogy így elszakadjunk még a helytől is, ahol valaha találkozhatnánk, hogy még a kívánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked sikerült. S te akkor azt gondoltad magadba: megmentem ezáltal védencem vagyonát, ami végveszélyben forog (hiszen én is ismerem a válóperét), amidőn egy harmadik által elkergettetem azt a színészt, akiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyúttal ezt a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja azáltal kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen, s ne jöjj hozzám többé; psycholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.

– Ah! ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. Te, a gyermek, haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.

– Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az útra, amelyen én elindultam, ne jöjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a célt akarják elérni, amit én, és szenvedni azt, amit én. Én elképzelem, hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. „Légy úr!” Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet, s a becsületes megélhetésre az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok. Nekem nem kell az ajánlott jóllét. Ha csak az kellett volna, most lehetnék boldog, hírneves rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom, előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Minderről lemondtam; belementem abba a pusztába, ami kietlenebb puszta, mint amelyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom. Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom. Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, amiért a legrosszabb napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta. Mégsem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk, s a szenvedés adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát, elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember anélkül. Úgy vagyok vele, mint az arsenicumevő: ha abbahagyja a méregevést, meghal. Ha egy napom van, amelyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, ahová te hívsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy olyan boldog életnek, melynek mindennapi feladata puskával a vállon cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, cimborákkal reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vak szerencsét! Hisz ez rám nézve a kétségbeesés örökkélétele volna! Hagyjatok engemet magamra.

– Nem addig, amíg szofizmáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához. Nem lehetsz-e író tovább is, ha vagyonod lesz?

– Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim azok, amiket megírni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna, ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelíd poétákat teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő étere. A jóllét zsír és faggyú neki. Én szeretem azt a világot, amelyben senkim sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kívánok senkit és semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól, hogy melle romlott s az írót attól a tudattól, hogy szegény. Bajtárs! Eredj vissza. És többé hozzám ne jöjj.

Biróczy csüggedten ment vissza – Korcza úrhoz, ezzel a szóval:

– Megbuktam! Vegye ön vissza az asszonyait!

Azoknak ugyan ne is került légyen többé szemeik elé Biróczy. Maguktól is rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent elront.

Még a nagyasszony csak hagyján, de ahogy Csollánné szidta!

A szép delnő nem bírta neki elfelejteni Bányaváry elűzetését. Ő valóban rajongott ezért a színészért, s dühös volt az ügyvédére, amiért megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse.

A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.

Katinka bérbe fogadta Aszályit, hogy mint a kullancs, mint a fűnyűg, ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt az első szubvencionált lap Magyarországon), melynek azon mellékfeladata mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyű erkölcsöt, asszonyi és férfiúi hiúságot s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a főkötelessége, hogy mindent, amit Kálmán bárhova írt, irgalom nélkül s az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson; egész írói jellemét nevetségessé, gyűlöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denunciálja, barátait ellene uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A bosszúálló asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.

Volt közönség, amelynek ez mindig tetszett.

Hanem volt azután egy kicsiny csoport; aki a dögvész ellenében a szent ihlet chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket. Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszméért, egyformán elszánva fáradni jutalmatlanul, és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy sorban állnak. Egyedül fennmaradt nemességünk családfájának törzsökei.

Ah! minő munka volt az, amit ők akkor véghezvittek.

Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse, hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az előfizetéseket felszedni.

Csekély közönségnek írtak. Három-négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy is lehetett volna kívánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely nem hízelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel akar hatni.

De mégis hatott.

De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, amit ez a szent csoport elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, amit Mózes-vesszejük a sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.

Dolgoztak éjjelt nappallá téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem dicsőség.

Országgyűlés, vármegyék, inszurrekció, Tudós Társaság összevéve nem mozdított ez országon annyit, mint az a néhány megszentelt nevű ember.

S minő apró kövek állták útjukat akkor! Most csak kövek: de akkor Csimborasszók!

A szerkesztő maga volt a korrektor, s Kálmán nemcsak novellákat és esztétikai értekezéseket írt, hanem a lapborítékokat is csirizelte Tseresnyés uram segítségével, s felírta rájuk a levélcímzetet. Azonkívül a lap netaláni deficitjéért is magára vállalta a kezességet.

Ez volt azután a hic Rhodus, hic salta!

Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint a hiány a költségvetésből, ami akként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek az előleges budget-ből, tudniillik, hogy amit cenzor úr őméltósága kitörülget a lapból, ahelyett aztán friss szedés kell, s ez éven át felmegy száz forintra. A cenzor okozta költségekre nem gondoltak ők, az impraktikus poéták!

Most ez hát bizony a vállalatot terheli.

A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből, hanem mármost az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az előfizetők is nemhogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon körülménynél fogva, hogy a múlt ősz nagyon esős volt, s a kukorica megpenészedett, még tíz percent el is maradt belőlük. Így aztán lehet még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nemcsak baj lesz, hanem szégyen is lesz.

Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkívül Tseresnyés uramnak is hátralékban volt már egy negyedévi angáriával, s kezdte megtanulni, hogy az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik; hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy amit most erre az üres papírra írni fog, annak az árával már régen tartozik valakinek, az nagyon megbénítja a karját.

Tseresnyés uram kitalálni látszott Kálmán töprengéseinek okát. Egy napon azt mondta neki:

– Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti, amit tanult, értem a festés tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem, hogy fessen le engemet – illő honoráriumért?

Kálmán mosolygott az ajánlaton; éppen akkor betűcsömör volt a derekában. Sajátságos betegség az: ismerik, akik folytonosan foglalkoznak irodalmi munkássággal; hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele, vagy ha aranyakat ígérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot leírni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés, nem jön ki a tollból az első szó, vagy ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön kitörli.

Egy éppen ilyen betűutáló napon (amilyen minden írónak van, még aki úgy megszokta is a folytonos munkát, mint az arsenicumevő a maga méregadagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.

– Igaza van, mester – mondá Kálmán –, még ma veszek vásznat és festéket, próbáljunk más mesterséget is.

És azután úgy tapasztalta Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember kétféle mesterséget tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Azalatt, amíg fest, megpihen az írástól; s amíg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást pihen. A festés közben visszakapja a kedvét az íráshoz, s az írás közben a festéshez. Folyvást mulat.

Tseresnyés uram arcképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüstgombos magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán kifordult a szobájából, belopódzott a képet megbámulni, s megcsókolta a drágalátos arcot; persze, hogy egy akkora darab a szájához ragadt belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a csók nyomát megint.

Mikor készen volt az arckép, Tseresnyés uram azt mondá:

– Erre tehát lehajlik egy negyedév.

Értette alatta az esedékes húsz forintot.

– Ez bizony nem is rossz kereset – monda Kálmán –, emellett még könnyen el lehetne irodalmaskodni.

– Úgy lesz – veté rá Tseresnyés uram. S azonnal kifüggeszté a műhelyébe az arcképét, hogy láthassa minden ember, aki csizmát rendel, s kapjon kedvet utána.

Csakhogy igen sok embernek van szüksége csizmára, akinek nincs szüksége arcképre. A második szobában dolgozó mesterembernek nemigen akart jönni munkarendelője.

Egy napon mégis került egy hal a varsába. Wasztl volt az, ki Tseresnyés uramnál rendelt meg magának kordovány csizmát, s ott meglátta azt a képet. Ejh, az neki nagyon megtetszett. – Mibe került? – Tseresnyés uram azt hazudta, hogy ötven forintba. Kegyes célokra a hazugság meg van engedve.

Wasztl pedig az az ember volt, aki ilyen luxust megengedhetett magának. Egy gazdag fűszerkereskedőnét vett el, s most már emeletes háza van. Hanem azért Tseresnyés uram, ki Wasztlt még hentesinas korából ismerte, csak most is „te Wasztli”-nak hívja őt, az pedig viszont Tseresnyés uramat „majszter bácsi”-nak, s az egész városban senkit sem tart tekintélynek, csak Tseresnyés uramat.

Tehát Wasztl azt mondta az ötven forintra, hogy az még nem is sok. – Hol az a piktor?

El is dobta rögtön a kezéből a fordítófát s a térdéről a lábszíjat Tseresnyés uram, s vitte Wasztlt a mentezsinórjánál fogva a konyhán keresztül a másik szobába, ahol Kálmán atelier-je volt felütve, s ez szókkal mutatá be ragadományát: „Itt a kuntsaft!”

– Hát Wasztli! Kit akarsz lefestetni? Magadat, vagy az asszonyodat?

Wasztl önelégülten mosolygott.

– Már majd csak magamat. Az asszonyom le van már festve fiatalabb korából. Nem sajnálom magamért az ötven forintot.

Kálmánnak kellemesen hangzott ez a szó (a fél deficit törlesztése!).

– Hanem én egészen akarnám magamat lefestetni, hallja az úr, ahogy állok.

– Ne félj, lefest téged ez az úr mindenestül, még a sarkantyús csizmádat is odafesti, meg a zsinóros mentédet is.

– De sőt inkább egészen mente nélkül és csizma nélkül akarnám magamat lefestetni.

– Mi a kánya? – monda Tseresnyés uram elbámulva – pőrén, egy szál vászonban?

– Sőt egészen anélkül; csupán egy nagy zöld levélkoszorúval körös-körül, ahol kell.

– Tréfálsz, te Wasztli.

– Nem én.

Tseresnyés uram nem kérdte másodszor Wasztlitól, hogy tréfál-e, mert attól tartott, hogy meg találja Wasztlit verni; hanem Kálmánhoz fordult.

– De hát szokás ez a bolond pozitúra?

– Óh, igen! – nyugtatá meg Kálmán –, sőt külföldön az ilyen szép kifejlett herculesi termet lefestéséért, természetes mivoltában, a festők szoktak fizetni. Sőt ez rá nézve valódi becses tanulmányt fog képezni.

Tseresnyés uram csak a fejét rázta.

– De hát mi a hét kőnek teneked az ilyen förtelmes figura, Wasztli? Hisz azt kidobja a feleséged a szobából.

– Hát hiszen nem is viszem én azt a szobába.

– Hanem eldugod a padlásra?

– Dehogy dugom a padlásra! A mi specerei-boltunknak a cége: „A Vademberhez”, kell nekem ez a kép boltcímernek az utcára, hogy hadd csodáljon ott engem minden ember!

Tseresnyés uramban felforrt a harag e hármas szemtelenségre.

– Micsoda? Hát te azt hiszed, hogy ez az úr olyan piktor, aki boltcímereket fest? Ma vörös oroszlánt fest, holnap fehér elefántot fest, holnapután téged fest le vadembernek? Annak köszönd, hogy nincs itt a szobában a fordítófa, mert majd megtanítanálak én téged mindjárt becsületre. Pusztulj, takarodj, ide ne jöjj többé a házhoz!

Tseresnyés uram nagy haragjában megkapta két kézzel Wasztl gallérját, úgy tolta ki az udvarra. A nagy mahumed ember csak nevetett és könyörgött: „de hát legalább a csizmámat adja ide, majszter bácsi, amiért ide jöttem.”

– Csizmát sem adok többé; ha vadember vagy, járj mezítláb!

Tseresnyés uram egész felindulással ment vissza Kálmánhoz.

– A neveletlen ember! S még szóba álltunk vele.

– De pedig kár volt elkergetni – monda Kálmán –, mert pénzt hozott volna a házhoz, s a munka egyre megy.

– Ejh! egy művésznek nem szabad bizonyos fokon alul leszállni.

– De hisz ön maga mondta, hogy addig nem lesz belőlünk semmi, amíg szégyeneljük a bőrkötényt.

Tseresnyés uram úgy meg volt szorítva ez emlékeztetés által, hogy ki kellett fordítania keble minden titkos gondolatjait.

– Igaz, azt mondtam. Nem szabad szégyenelnünk a bőrkötényt és semmiféle becsületes munkát, nekünk többieknek. De ön nem jön velünk egy kategóriába. Mikor Abdolonymus király maga kényszerült az eke szarvát megfogni, az az egész országára nézve volt szégyen. Mikor Dobzse László király kontóra nem kapott húst a mészárszékből, az egész Magyarországnak volt gyalázat. Ha ön megalázza magát, mi vagyunk megalázva, mi többiek, kik önt tiszteljük, bámuljuk, és én inkább két órával dolgozom többet naponként, mint hogy engemet az irigyeink azzal gúnyoljanak, hogy „Ahol van, ni! A ti nagy emberetek boltcímereket fest!” Nem, azt meg nem engedem. Tudok én annál az ön számára okosabb foglalkozást. Van itt egy műárus, aki képekkel is kereskedik. Fessen ön tájképeket. Azokat az én ismerősöm bizonnyal megveszi. Vannak gazdag polgárok, akik szeretik a szobájukban a szép tájképeket, azoknak a képeknek lesz kelete bizonnyal.

Kálmán rá hagyta magát beszéltetni a csizmadiától, hogy tájképeket fessen.

Két gyönyörű művet tett vászonra: az egyik volt egy sík alföldi puszta, tiszta, derült nyári éggel, a távolban a gémeskút, közepén egy alacsony ház, virágcserép takarta ablakokkal, az eresz alatt a kukoricafonatok, a padlásablakban a paprikafüzérek, a ház előtt parasztszekér, útra készen, az egész képen áldott melegség ömlik el, minő egy csendes nyári délest varázsmelege a pusztán. A másik kép szinte a pusztatáj volt éjjel. A háttérben az elsötétült falusi lak, csak egy ablakában ég a mécses; a szérűn három férfialak fekszik, lábaiknál egy komondor, a hold előtt egy fekete felhő vonul el, ezüstszegélyű, s a távol Tisza kanyarulatai csillognak a visszfényben a ködös láthatáron.

Kálmán maga meg volt elégedve a két művel. Tseresnyés uram azt mondta, hogy nagyszerűek; de eszébe jutott Apelles csizmadiája, s nem mondá el, hogy van egy nagy hibájuk a képeknek: az, hogy a közönség nem érti meg őket.

Azért csak elvitte azokat, köpenyege alá takarva a műárushoz.

Hejh! de szomorúan hozta őket vissza.

– Nem értenek a mostani emberek az ilyen képekhez! – szólt, kibontva gondosan betakargató nagy kendőjéből a becses műveket. – Az ostoba műárus, mekkorát nevetett neki, mikor meglátta a képeket. Hogy hát micsoda ez? Egy sík puszta, amin semmi sincsen, még csak egy bokor sincs? Hát ez landschaft akar lenni. Ha valaki landschaftot akar festeni, azon kell lenni kősziklának, zöld, sárga és veres levelű fáknak, vízesésnek, melyben meztelen nimfák fürdenek, a hegytetőn régimódi várnak, a vár tornyában órának, hogy oda igazi órát lehessen betétetni, mely üt és muzsikál. Az ilyenre aztán akad vevő. – Ha pedig éjszakai tájképet akar valaki festeni, ne kímélje az effektust, a hold süssön istenigazában, a felhők között legyen villámlás, a távolban legyen egy égő ház, s annak a fényénél legyen valami gyilkos verekedés. Ezt majd megveszik – talán. Hanem ha rögtön akar ön fizetendő munkát kapni, hát akkor vannak a műárusnál mindenféle fancsali képek; ő azt mondja, németalföldi iskola, nagy hollandus sipkás Magdolnák és pulideres Pilátusok. Azokat a műárus lemásoltatja, de ott kell nála dolgozni, hogy meg ne lássák; mert azokat a képeket ő aztán felakasztatja egy húsfüstölő kürtőjébe, s mikor jó füstösek, akkor eladja őket régiséggyűjtő magyar főuraknak. – Ilyen munka kapható azonnal.

Kálmán földhöz vágta az ecsetjét, s azt mondá Tseresnyés uramnak:

– Uram! Megtanulhatnám-e én még a csizmadia mesterségét? Beállok önhöz inasnak!…

Tseresnyés uram nagyon komolyan csóválta a fejét erre a kifakadásra. Nem tetszett neki, hogy az ő mesterségét mint utolsó menedéket nézze valaki. Szép tudomány az, aki igazán érti!

– Csak maradjon mindenikünk a maga mesterségénél. Ami halad, az nem marad. Napjára várjuk a vásárt. Megjön az ideje annak is. Ami a csizmákat illeti, azoknak most lesz itt az ideje. Jön a szolnoki vásár: itt van ötven pár készen a kamrában felaggatva, azokkal lerándulok Szolnokba; lesz pénzünk elég. S ha nekem lesz, önnek is lesz; majd visszakapom én azt öntől, mikor meg nekem lesz rá nagyobb szükségem. Egyszer a csizmadia segíti ki a hínárból a művészt, másszor meg a művész a csizmadiát. Hát nem jó lesz-e így?

Kálmán megszorítá jó öreg házigazdája kérges tenyerét, s aztán csak fölvette ismét a rajzónt, s hozzáfogott, hogy egy olyan muzsikáló órához való tájképet vázoljon. Amíg festett, szépen kidolgozhatta a fejében azt az elbeszélést, amit majd az éjjel fog leírni a lapja számára.

Hajh, az a lap pedig csak nem akart felvirágozni. Dicsérte azt minden ember. Remek dolgok, nagy eszmék jönnek benne, elismerék; hanem elő nem fizettek rá. A munkatársak, kik annyi lángészt, annyi tanulmányt, annyi merész kezdeményezést halmoztak benne össze, mind ingyen dolgoztak: kenyérkereső óráikból, éjjeleik nyugalmából vonva el a drága időt. S már az évnegyed is a vége felé közelgett, s újra fenyegetőleg tornyosodott a láthatáron a deficit: Csimborasszó akkor, száz és még nem tudom hány forint! Honnan azt előteremteni? Kálmán feje főtt abban nagyon.

– Ne ráncolja ön úgy össze a homlokát! Itt jön már a szolnoki vásár; jó lesz minden!

Aztán három nappal a szolnoki vásár előtt, mikor Tseresnyés uram éppen adogatná le a kamarában felaggatott csizmákat az öreg szolgálónak, ki azokat a nagy vásáros ládában műértőleg elhelyezgeté, a bicegő szalmaszék kicsúszott alóla, ő leesett, s kificamította a lábát bokában.

A borbély, aki helyre tette a lábát, azt mondá, hogy ez veszedelmes ficam: egy hétig nem szabad felkelni vele az ágyból, s három hétig nem állhat a páciens a lábára.

– Szervusz neked, szolnoki vásár! – sóhajta fel Tseresnyés uram, sztoikus nyugalommal.

Ez a csapás egészen felzavart minden emberi számítást.

Mi haszna a sok csizma a kamrában, ha nem lehet vásárra menni. Pesten minden ember cipőben jár; itt nem veszik azt a ráncos torkú, fontos talpú, hatalmas hegyes orrú jószágot; másra meg nem lehet bízni a drága portékát. Biz elmúlt a szolnoki vásár, anélkül, hogy Tseresnyés uram csizmái jelen lehettek volna rajta.

És ez aztán nagy baj volt. Minden nap egy nap; a vén cseléd egy nap azt jelenté, hogy az egyetlen utolsó legény is elvitte a vándorlókönyvét, mert szűknek találta a kosztot; másik nap azt jelenté, hogy Jenőy tensúr nem akar többé feketekávét inni ebéd után, azt mondja, hogy az nem jót tesz a mellének. Pedig bizonyos, hogy csak ez tartja benne a lelket, mert alig nevezhető az evése evésnek.

Tseresnyés uramnak ez a szó nagyon keservessé tette az ágyban fekve maradást