Hová vezettek a levelek?

Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó, meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, aki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide, vagy innen, gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.

Azonban mégis az történt, hogy amint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából, s aztán nem jött többé vissza. Úgyhogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.

– Hová lett az a sok gézengúz?

– Bizonyosan aludni szöktek – sejté Barkó Pali –, megyek, felkeresem őket.

– Fel ne verd, ha alusznak! Csillagot rúgatunk velük.

(Ez az astronomiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek, s azt meggyújtják.)

Barkó Pali is elpárolgott a szobából, s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön; – mikor megunta a várakozást, maga is utánanézett, de sehol sem talált írmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hívta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.

– Merre vannak a diákok? Hová lettek a kutyák?

A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, amelyiknek rossz van, fenn ül Csuka Feri nyakában, az szalad vele torony irányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kísértetüvöltés, mint a „wilde Jagd” föld alatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, cifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres búzaverembe; aminek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel; onnan üvöltött elő az egész kórus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garabonciás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No, az még rossz helyen fogja végezni a sorsát.

Amint Csollán Berti rájött, hogy a vendégei megszöktek, szörnyű haragra lobbant.

– Lóra! Valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.

Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást, s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniük.

A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa, – jó egy óra járásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a túlsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.

Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.

– Üff – nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. – Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.

Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.

Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképpen azt az öt legátust, aki negyednapja ott prédikált a portán. Mi járatban vannak?

– Hát bácsi, megvalljuk igazán, szökünk – mondá Biróczy. – Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, ahol már várnak ránk, kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szentelt vizet bécsi szappannal. A kendtek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikációt; aztán a prédikáció végével kit-kit megkatekizáljunk!

Az öreg révész megszeppent erősen.

– Hát aztán mi az a megkatakizálás?

– A biz abból áll, hogy egyenként minden ember kiszóllíttatik a középre, s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból; melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyiptomi tizenkét csapások? Kik voltak az apostolok név szerint? Hogy hítták Noé fiait? Mi nevük volt József kilenc testvéreinek?

– Micsoda? – kérdé a révész hüledezve.

– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, akit megkatekizálnak; s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentumot szerző próféták név szerint, és azoknak fejezetei?

– Az ótestamentomi próféták?

– Talán nem is tudja kend? No, majd én megtanítom rá, hogy megfelelhessen vers szerint.

Mózses volt az első, Józsué és Bírák,
Rút asszony, Sámuel, Királyok, Krónikák,
Esdrás, Nehémiás, Eszter, Jób, Zsoltárok,
A Példabeszédek és Prédikátorok,
Énekek éneke, aztán Jerémiás,
Ezékjel, Dániel, majd megint Hoseás,
Jóel, Amos, Jónás, Abdiás, Mikeás,
Nahum, Habakukkal, és még Sofoniás,
Aggeus, Zakariás, végre Malakiás,
Akiknél többeket nem ismer az írás.

No, mondja el kend utánam szépen; mert ha megkap bennünket Csollán Berti s visszavitet, ez lesz a kend felelete holnap.

– Csülökre legények! – ordítá rémülten a révész. – Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.

– De hátha utánunk jön a gazda – aggódott Biróczy –, s visszahoz?

– Ma ugyan nem. Arról már felelek – monda a révész. – Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.

A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a túlsó partra, ahogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.

Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révkunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőlőben, egy felfordított boroskád szellővédő oltalma alatt.

Berti szidta a révészgazdát, minek vitte át a diákokat, hogy merte őket szökésükben előmozdítani. A révész nem szólt semmit, csak magában dörmögé a rettenetes szókat: „Esdrás, Nehémiás, Hoseás, Mikeás!”

– Frissen utánuk! Vissza kell őket hozni!

(Dejszen, nem eszel ma azokból!)

Mikor a Tisza közepén járt a komp az üldöző csapattal: hogyan, hogyan nem; az nem tudódik, de megesik akárhányszor véletlenül, miért ne eshetett volna meg most is, hogy a kötél a túlsó parton elszakadt; a Tisza éppen áradásban volt, elkapta a kompot, a révészlegények megkapták a kötelet; s az öreg révész olyan ügyesen kormányozta a járművet, hogy a sebes ár a kötélnél fogva odacsapta azt a parthoz, ott mind belefordultak a vízbe; szerencsére a part tele volt ültetve fűzfával, azon kikapaszkodott minden ember szerencsésen pocsékká ázva.

És ezt mind Habakuk prófétának és az ő társainak köszönhetni.

Az elszabadult diákcsapat pedig, miután a túlparton érzé magát, igyekezett elérni egy közelből fehérlő házat; az pedig egy homoki szőlőnek elhagyott kunyhója volt. Olyan épület, amelynek csak három oldala van; a negyedik egészen ablak. Abban találtak egy szegletbe állított taposókádat, amögé letelepedtek.

– Fiúk. Itt a válaszút – monda Jenőy – holnap ki erre, ki amarra; ki tudja, mikor látjuk egymást. Hanem hát most tegyünk egy fogadást: hogy akik tizenkét esztendő múlva élünk: ezen a napon, melyen búcsút veszünk egymástól, ismét felkeressük egymást. A találkozás helye Pest.

Mindannyian megölelték, megcsókolták egymást, felfogadták, hogy tizenkét év múlva, akármilyen nagy úrrá, akármilyen koldussá tegye is őket a sors, egymást Pesten felkeresik. „Visszajövök Tatárországból is” – ígéri Barkó Pali.

Akkor aztán lefeküdtek egymás mellé a földre, betakaróztak a felleghajtóikkal, s két perc múlva aludtak csendesen az Úrban.

Csak sánta Biróczy maradt ébren, tettetve az alvást, s mikor társai már mélyen szunnyadtak, elővonta zsebéből a Csollán Bertitől elnyert pénzt, felosztá öt csomóra, egy-egy csomót odalopott mindegyik alvó társa zsebébe, titkosan nevetve magában, hogy fognak ezek majd bámulni, ha a legelső csárdában fizetni akarnak, s aztán belevész a markok a sok pénzbe. Tudta, hogy ébren egy sem fogadná el tőle a pénzt; azt a pénzt, amit ő is, csalót csalva, nyert kártyán. S hogy vissza se adhassák neki, maga kilopódzott a kunyhóból, kihúzott egy karót a szőlőgarádból, s reggelre olyan messze volt már tőlük, amilyen messze csak fél éjjel két sánta láb elvihet.

Mint a napból kiröpített bolygó, lódult az öt ifjú abba a véghetetlen semmibe, aminek világ a neve.

Leghamarabb beletalált a szférájába Borcsay. El sem jutott Miskolcig, hogy ott a Bálvándynak szóló levéllel keressen egy színházdirektort, aki aranykulcsos és -sarkantyús méltóságos úr. Keresztesen összetalálkozott egy színésztársasággal, ott beleszeretett a primadonnába, s mindjárt felcsapott primo amorosónak. A Bálvándynak írt levél majd szerepelhet máskor.

Csuka Feri is eljutott Kassába; hamar rátalált a lovas kaszárnyára, onnan az őrnagy lakására; akihez beállított katonás tisztelgéssel, s átadta neki a levelet.

Sátory őrnagy magas, szikár katona ember volt; mindig olyan magasan tartotta a fejét s olyan előre feszítve a mellét, mintha birkózni hívná a világot; kidülledt szemei egy hatalmas sasorr bástyája mögül gránátokat tüzeltek a szemközt álló szemei közé, kit még azonfelül két félelmesen kifent bajusz is fenyeget.

Amint az őrnagy elolvasá Csollán Berti levelét, olyan hangon, aminővel ezredet vezényelnek a concentrierung alatt, rivallt a fiúra:

– Hát kend trombitásnak áll be? Hát kend olyan jól tudja a Rákóczi-marsot fújni?

Szegény Csuka Feri láthatta már a hős vérben forgó szemeiről, hogy itt nagyon rossz helyen jár a Rákóczival; mondhatta már, hogy ő így nem tud, úgy nem tud, se Rákóczi-marsot, se trombitát fújni; nem hallotta a vitéz úr, amit neki válaszoltak, ő csak az ellenfele vagy áldozata arcáról, szempillái hunyorításáról, szája mozgásáról fogta el a választ.

– Hát csak tudja kend a Rákóczi-marsot fújni! No, hát mars legelőször is az árestomba, 24 órára kurta vasba.

A jámbor fiú csak elszédelgett a haragos úr elől, s átadta magát a porkolábnak, hogy tegye hát már most farkasgúzsba. Ez ugyan jól kezdődik.

Hanem már a második percben elpárolgott az őrnagy haragja. Elgondolá, hogy hisz ez a jámbor fiú nem tehet arról, amit az a hóbortos Csollán Berti írt a levelében, s menten futtatá az ordináncot a rekruta után, hogy hozza vissza, mielőtt megkapta volna a strófot.

Mikor aztán újra előtte volt Ferkó, akkor meg elkezdett hozzá olyan csendes hangon beszélni, hogy alig lehetett a szavát hallani.

– Hát fiam, te trombitás vagy? Ha annyiféle marsot tudsz, talán tudod a „negyvenemberes verbunkot” is.

Híres dallam volt ez valaha. A francia háború alatt, mikor Debrecennek negyven huszárt kellett állítani, szerzé ezt a toborzót Bihari, s az első délelőtt, mikor azt végigjátszották az utcán, beállt rá mind a negyven legény. Ezért a „negyvenemberes” verbunk.

Még most is érthető annak a dallama.

Kezdődik azon a nyalka, sarkantyúpengéssel tele táncon, amihez a lábhoz verődő kard veri a taktust, átmegy aztán a távozó vitéz búcsúszavába, folytatja az indulni készülő paripák robogása, s az ellenséget kihívó szózat; jön rá a csatában pengő szablyák csattogása, öld, vágd, ne hagyd magad; s aztán ismét a diadaltánc, s a hazatérő viszontlátási öröme.

Valami csodálatos beszélő nóta az; aminőt sohasem fognak többé kigondolni.

Hogyne ismerte volna azt Csuka Feri. Vitéz Sátory úr leakasztott a falról egy huszártrombitát, s odaadta a kezébe.

Ferkó belefújt hatalmasan.

– Megállj, fiam. Nem úgy. Úgy nem hallok belőle egy hangot sem. Hanem majd én ide végigfekszem a medvebőrre, aztán te odatartod a fülemre a trombita tölcsérét, s úgy fújod a verbunkot; hadd hallom.

Úgy tett. Végigfeküdt a medvebőrre; s fél fülét odatartva a trombita elé, hallgatá nagy gyönyörűséggel azokat a recsegő hangokat, amik még egyedül voltak rá nézve hangok; amik süketsége koporsófödelén keresztül is lehangzottak hozzá, s amíg a trombita szólt, lehunyta szemeit, s akárhogy titkolta, meg kellett azokat törülgetnie.

– Jól van, fiam – mondta aztán felkelve a medvebőrről s megveregeté Ferkó vállát. – Látod, ez az egyetlen szó még a világon, ami hozzám szól. Enélkül olyan volnék, mint a Kempelen sakkjátszó bábja. Nesze fiam egy arany: igyál egyet a magad kedvéért. Jövőre is lesz rá gondom, hogy a torkod ki ne száradjon.

Csuka Ferinek hát jól van dolga. Kántornak készült, trombitásnak vált be; – talán nem is vesztett vele.

Következik sánta Biróczy fátuma.

Egy szép korán reggel ő is csak rátalált tekintetes Korcza fiskális úr lakására; ki híres tabuláris ügyvéd volt a maga idejében.

Egészen másforma dolog volt hajdanában híres fiskálisnak lenni, mint most.

Az nem dolgozott tíz segéddel, nagy bureau-ban, a legnépesebb utcában; – dolog volt először is ráakadni, másodszor nyitva találni az ajtaját. És végzett mindent maga. Amilyen vastag csomagok hevertek ott a hegyektől láttamozott borítékokban, húsz-, negyvenéves, félszázados, egész százados jogi perek; azok mind sajátkezű iratai a bennük megvénült fiskális uraknak; nincs azok közt másolat, írnoki calligraphia, kínai tintás lenyomat, vagy éppen kőnyomatú felzet; igazi megfontolással írt, veres és fakó betűk, miknek a papírja is oly elszaggathatatlan.

Ócska festett szekrény, megtömve avult percsomagokkal, tintafreccsegéstől felismerhetetlen színű asztalok, bőrszékek, mik agyon vannak ülve, ezek az egész fényűzése a hírhedett fiskális irodájának. Festetlen falán egyetlen rámában levő kép egy nemesi címer, mely nemes Csollán Barnabás úr halála alkalmát örökíté; azon sincsen üveg.

Maga e dolgozószoba pedig olyan kicsiny, hogy amint Biróczy benyitja a belső ajtót, az azzal szemközt álló nagy bolond zöld mázas gömbölyű kályhához merőben odaszorítja az éppen kifelé törekvő principálist, úgyhogy ebben az egérfogóban okvetetlen egymás lábára kell lépniük.

Mely találkozás alkalmával aztán abban a kellemetes meglepetésben részesülnek mind a ketten, hogy mind a kettő lát maga előtt egy magánál sokkal csúnyább embert!

Mert az igaz, hogy Biróczy is elég csúnya; de Korcza úr nem engedi neki oda a pálmát.

Amelyik később jön, az a csúnyább.

Korcza úr valami hajszálnyival magasabb termetű, mint Biróczy. Az is lehet, hogy csak azért van, mert a szürke haját a homlokán magasra felviaszkolva, hegyes üstökben viseli.

A képe nemhogy ragyás volna, hanem fel van szántva és göröngyösen hagyva. A himlő kiirtotta a fél bajuszát, s csak egypár szálat hagyott meg belőle; a megmaradt fél bajusz aztán ki van pödörve; szemöldökei nincsenek, a szemei pedig vörös karikába vannak foglalva. Az orra félreáll, mintha ő volna az igazság istenasszonya, akinek viaszból van az orra. S mintha meg volna győződve arról, hogy micsoda nagy kincset kapott ő ebben az ő személyleírásában, ugyan igyekszik is azt kibányászni; – szemével, szájával válogatott fintorulatokat idomítva, mikben gúny, kötekedés, ingerkedés, csúfondároskodás, malícia, szatíra, hetvenkedés, bosszantás, visszatromfolás keresztezik egymást remek változatokban.

Tehát az ajtónyitásnál egymásba ütve az orraikat, áll a két díszpéldány egymással szemközt.

– Mi kell, héj? – kiált a principális éles hangon a belépőre. – Mért jössz ide, héj?

– Mert itt akarok maradni – felel rá Biróczy; bekacsázva az ajtón s betéve azt a hátával.

– Itt e? Quo jure?

– Jure patvaristico.

– Mit? – kiált rá a fiskális, olyan képet fintorítva ellene, amilyennel a pávián a hozzá közeledő „pongó”-ra vicsorít. – Hisz ez a csúf pofa minden embert elijeszt, aki hozzám akar jönni.

– Mind visszajönnek azok a principális úr szépségéért – válaszolt rá Biróczy infámis nyájassággal mosolyogva.

Korcza úr elnevette magát. Biróczy egy lépésnyi tért már elnyert a szobájában.

Csakhogy még addig az íróasztalig, amely a patvarista számára volt fenntartva, legalább nyolc lépés volt hátra.

– Hát aztán van-e jó testimoniumod?

– Van bizony semmilyen sem. Elcsaptam magamtól a kollégiumot. Hanem van egy attestatumom Csollán Bertitől, aki maga egy fakultás.

Erre a szóra még egy lábnyomnyival beljebb engedte hatolni a principális.

A „Csollán Berti” név galvanikus hatást gyakorolt a fiskális arcán. Mind a két szájszeglete felfelé húzódott, még a fülei is hegyesebben álltak.

Mikor pedig Csollán Berti ajánlólevelét elolvasta, lábujjhegyeire emelkedett, s a homloka ráncaival húzta magát fölfelé, nagyot kiáltva.

– Tyhű! Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki! (Mert ez volt nála a káromkodás. „Kutyánszki!” egyszerű felkiáltás. „Kutyánszki-labánszki!” megerősített kifejezés. „Kutya-kutyánszki, lába-labánszki” végre mindazon káromkodások összege, amikért hadadi gróf Wesselényi Ferenc minden közemberre 50 pénzt, minden főemberre egy forintot, minden tisztviselőre 3 forintot; ha pedig önmaga szalasztaná ki a száján, saját magára 12 forintot szabott bírságul! Hejh, minő gazdag jövedelem volna „ez mai nap” egy fináncminiszternek! Minő „Befund”-okra kilátás!)

– Hallgasd csak, mi van az ajánlóleveledben! – monda Biróczynak a fiskális. „Recommendo tibi fidelem meum, Alexandrum Biróczy (az hát te vagy), capitis bisonis (amerikai bölényfejűt. – Itt Biróczy fejére tette a kezét), asotum trimodium (három akót befogadó bendőt! – Itt megtapintá a gyomrát). Reverendissimi Gringenőrii asseclam diligentissimum.” (A kártya feltalálójának leghívebb követőjét – itt megfogta a kezét, s az ujja hegyeit vizsgálta. A ravasz kártyások le szokták vakarni az ujjaik hegyéről a bőrt, hogy a kártyaosztáskor megérezzék a kártya jegyeit). – No, ez szép ajánlólevél.

– Nagyon szép! – felelt meg Biróczy azonnal. – Mert vagy igaz, ami abban a levélben van, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor az is igaz, hogy Csollán Berti ajánl engem ide; ha pedig az nem igaz, akkor az utóbbi sem igaz.

– Jó replika! – monda Korcza úr, s most már a levelet eldugva háta mögé, ő is lehúzta úgy a nyakát a válla közé, ahogy Biróczyé volt. – De mármost hát felelj nekem igazán erre a „punctum de utri”-ra. – Nem kérdezem tőled, hogy mit vétettél a kollégiumnak, amiért nem kaptál bizonyítványt a professzorodtól. Hanem azt kérdezem: mit vétettél Csollán Bertinek, amiért ilyen bizonyítványt adott?

– Megvallom igazán. Elnyertem a pénzét.

– Mit? – kiálta Korcza úr, odatartva az orrát Biróczy orra elé. – Te? Pénzt? Csollán Bertitől? Akkor gyere, ülj le, maradj itt! Hadd tanulok tőled! Mert még eddig soha senki ez életben Csollán Berti zsebéből pénzt ki nem bírt csikarni. Se én, aki védőügyvédje vagyok; se az ellenfél ügyvédje, pénzét nem láttuk soha; se szép asszony szép szemével, se vicispán brachiummal, se cimbora kártya útján, se zsivány puskájával, se égett ember könyörgő levelével, se zsidó kötelezvényével attól ugyan pénzt soha ki nem izzasztott. Te vagy az első, aki ezzel dicsekedel. Nagy prókátor lesz belőled, felfogadlak patvaristának, ott a széked.

Biróczy nem mondatta azt magának kétszer. Még öt lépés volt elfoglalni való a mondott székig. Úgy sietett, hogy előbb ott legyen, mint a principális a maga álló íróasztalánál. Emlékeztetett a teknősbéka és a nyúl versenyfutására.

Tehát már most „audiat!”

„Audiat!” (Hallja!) Ez volt a patvaristának a címe. A „kend”-nél egy fokkal feljebb.

– Hanem, audiat, egyet elfeledtem kérdezni: tud-e audiat, olvasni?

– Hogyne tudnék én olvasni?

– No hát olvassa el ezt az írást…

Korcza úr patvaristájának az volt a legelső próbája, hogy el tudja-e olvasni principálisa írását.

Mert olyan írás volt az, mint mikor a légy beleesik a kalamárisba, aztán végigmászik a papiroson. Ha mindenki írása hasonlít a maga emberéhez, úgy Korcza úr írása saját szakasztott mása volt; oly átkozott rossz kalligráfia, hogy ha öt-hat napig hevert, ő maga sem tudta kitalálni, mi tartalma lehet a tintasövénynek; s ilyenkor a kétségbeesetten hozzá folyamodó másolót azzal torkolta le: „az én dolgom: írni; audiat dolga: hogy el tudja olvasni.”

– No halljuk! – szólt, kétszer is rándítva homlokán, Korcza úr. – Olvassa hát.

– Óh, így nem mesterség olvasni – monda Biróczy –, de megfordítva. – S azzal felfordítva az írást, olvasá el principálisának a fertelmes ákombákot.

– Kutyánszki! – dörmögé Korcza úr. – Mármost lássuk, tud-e audiat írni. Le tudja azt híven másolni, amit írtam? Tessék a toll!

Az asztalon állt egy óriási négyszögletű ólomkalamáris; abba Korcza úr beleütött egy tollat félszárig, úgyhogy azt azután nem lehetett csak éppen a közepén megfogni. A toll vitorlájának meg az a hivatala volt, hogy azzal a pipaszopókát szokták tisztítani: aminek az a kettős haszna lett, hogy a patvaristát elszoktatta arról, hogy a tollat rágja.

– No, tessék a toll!

Korcza úr gonoszkásan nevetett fél szemmel, hogy fogja meg a gyerek a félig tintás, félig pipanedves tollat.

Biróczy körülnézett: ott hevert az asztalon egy nyúlláb, amivel a krétát szokták a jegyzéktábláról letörülni; annak a nyúllábnak a körmei közé szorította a maszatos tollat, s úgy másolta le az iratot.

Korcza úr csak a fejét rángatta, s az üstökéhez kapkodott erre a tromfra.

Mikor készen volt a másolat, odavitte hozzá Biróczy, s bemutatta.

Korcza úr egy pillantást vetett az iratba:

– Nem jól van, nem jól van, nem jól van!

– Mi nincs jól, mi nincs jól, mi nincs jól?

– Azt audiat dolga kitalálni.

Azzal kétfelé repeszté a másolatot.

– Írja újra.