Bálvándy

Ez volt amaz emlékezetes úr, akihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet adott Csollán Berti, mint „vándorló komédiás direktor”-hoz.

Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.

Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.

Elválhatatlanok!

Mindig van valami plánumuk egymás ellen, amivel a régebben kapott tromfot visszafizessék, amivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az ilyen terv néha évekig szövetik, fonatik, míg egyszer kapóra jön a foganatbavétel, amikor aztán tökéletes a mulatság.

Csakhogy ami Csollán Bertinél sordidus, mocskos tréfa, az Bálvándynál raffinírozott, elegáns patvarkodás. Négy vármegye vidám cimborasága bele van vonva e komikus guelf- és ghibellin-harcba, s segít hol az egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.

Bálvándy harminc évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés arcvonásai vannak, hogy sohasem vénülnek. Barnapiros arcszín, erős római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök; eleven tüzes szemek s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos, kifejlett.

Örökké vidám arc, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.

Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak, mikről nem tehetünk, mert nemzeti típus; akiben egyesítve van a ragyogó magyar mágnás s a kóbor betyár, a mecénás és a kéjenc; a kalandor és az örökös főúr; a hős és a bohóc.

Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja zsebét, nyúlj bele, végy ki annyit, amennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik neked valamivel, s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt s brachiummal se veszed meg rajta, azt is visszaveri.

Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.

Ha jó barátja vagy, tűzbe rohan, megverekszik érted, aláírja a váltódat s kifizeti, ha te elmulasztod; hanem szeretődet, fiatal szép nődet elcsábítja tőled; ha leülsz vele kártyázni, mulatva elnyeri a gyermekeid csizmájára való utolsó forintodat is, s ha összeveszesz vele, hidegvérrel agyonlő, s kifizeti a temetési költségeidet.

Jeges vízárból saját élete kockáztatásával kihozza a szegény asszony bölcsöstől elragadott csecsemőjét; hanem ha történetesen az a gyermek az övé volt, s a szegény asszony kétségbeestében maga dobta a vízbe, veszni hagyja, s fütyülve odábbmegy.

A színészek, az az ő szenvedélye. Ha egy jó színtársaságot megtud, azt messzeföldről elhozatja lakvárosába; s messze földre elkíséri őket vándorlásaikban. Udvarol minden viganónak; ott lakik a színpadon; oktatja a talentumos ifjakat, elviszi őket magával Bécsbe, hogy lássanak az udvari színháznál művészi tanulmány mintaképeket; bedobolja számukra a közönséget, s költ a kiállítás pompájára egész szenvedéllyel.

Ezért aztán meg is vannak az ő előjogai. Bizonyos magaslaton áll a többi fakó publikum fölött. Neki szabadalma van belejátszani a játékba és a közönségbe.

Az előadás alatt a szereplőkkel egész familiariter bánik. Bizonyos helye nincsen, mindenütt jár. Ha elkésett úrhölgy érkezett, kinek már zártszék nem jutott, kerít számára szalmaszéket s leülteti.

Helyeslését nyilvánítja fennhangon: „Bravó! Nagyon jól van! Remekül volt! Nézzék ezt az alakot! Milyen pompásan van ma öltözve a mi primadonnánk! Ezt a Drurylane-ben sem adták különben.”

Ha pedig ellenkezőre van indokolt napirendje, akkor meg éppen fékezhetetlen.

Jön valami szomorújátékban egy rossz színész, ki mindig részeg, s elkezdi: „most jövök” – nem jut eszébe, honnan; – „a kocsmából” – kiált fel rá Bálvándy – s menten vígjáték lesz a szomorújátékból.

Megkorrigálja a naivistánét, mikor az betű szerint kimondja magyarán, hogy „Rikkheli-e-u” – Riseljő! kisasszony, az Isten áldja meg!

Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: „súgj már annak a huncfutnak jobban, mert mindjárt belereked!”

Meginti a kezdő debutírozót: „Tüzesebben, öcsém! Nagyobb energiával! El ne aludjál.”

Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no most odafüleljen minden ember; most jön egy szép jelenet!

Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból.

Mikor pedig operát adnak, a kedvenc áriát együtt énekli a szereplővel, s a szólóból duót, a kvartettből kvintettet improvizál.

Felvonások közben gyakran kiveszi a cigány zenekarmester (az ő teremtménye és zsoldosa) kezéből a hegedűt s a közönség mulattatására valódi virtuozitással csodaszép nemzeti ábrándokat hegedül.

És amellett folyvást udvarol minden szép hölgyarcnak a parterre-en.

És mindez olyan jól illik neki.

Mindez nagy impertinencia; de Bálvándynál szeretetreméltó még az impertinencia is.

Egy nap pedig éppen mit cselekedett? Bocskai Istvánt adták először, az igazgató jutalomjátékául, melyre megjelent maga a főispán is, ki rendesen Bécsben lakott, s igen jó előadásokhoz volt szokva, hát ez pedig kivételképpen igen rossz előadás volt. Nagyon gyarló darab névtelen szerzőtől, ki azóta sem jött magát felfedezni. Aztán senki sem tudta szerepét. Csupa hosszú monológokból állt a história. Akire a sor következett, odaplántálta magát a súgólyuk elé, s onnan el nem mozdult, míg a maga mondókáját ki nem ásta abból a lyukból. Ásított szörnyen a publikum, s a főispán egyre nézegette az óráját, meg a nyílást, amelyen meg lehetne innen szökni. A színészek maguk is sültek, főttek zavarukban; Bányaváry úgy belehúzta magát a keményített gallérjába (ő német vitézt játszott), hogy szinte elveszett benne. Mikor aztán csak nem akart vége lenni az első felvonásnak, elvégre belekiált Bálvándy:

– Ugyan édes direktor úr, hagyják abba azt az unalmas darabot. Nem látják, hogy a főispán úrnak még ma útra kell készülni. Inkább énekeljék el szépen Cserni Gyurkát, aztán eresszenek bennünket haza!

Ez bizony általános tetszéssel találkozott, a közönség tapsolt az indítványnak, a színészeknek is megjött a jó kedvük, félrelökték Bocskai Istvánt, elővették Cserni Gyurkát, az már kedvence volt a közönségnek, s jól mulatott minden ember.

Hanem hát az ilyen tréfa csak Bálvándynak volt megengedve. Még ennél is nagyobb merényletet követett el aztán másszor.

Egy este a mi Kálmán barátunk már azon vette észre magát, hogy fél tizenkettőt vernek az órák a háznál, s az ő családjának színházlátogató ifjai, vénei még most sem jöttek haza. Aggódva a nők miatt, utánuk küldé a tehenesnét, hogy nézze meg, hol vesztek; ámbár kíséretükre velük volt nemcsak Béni bácsi, hanem Böske is, aki többet számít.

A tehenesné azzal jött vissza, hogy még mindig játszanak odabenn.

Elmúlt éjfél is; a tűz elaludt, a szakácsné is elaludt a konyhában, az egész vacsora korommá égett azalatt, s nagy későn, egy óra felé került haza a színházlátogató nép.

Hát az történt a színházban, hogy új darabot adtak, melyet még Bálvándy sem ismert a próbákról, őt is meglepték vele. A közönség pompásan mulatott mindvégig.

Mikor vége volt az előadásnak, s az igazgató szokás szerint előlépett, megköszönni a közönség szíves pártfogását, Bálvándy a közönség nevében felszólalt hozzá.

– No, direktor úr, ez igazán pompás játék volt; ilyet még nem láttam többet. Ezt önöknek el kell még ma egyszer játszani újra!

No, még ez nem történt meg, amióta a színházat feltalálták, hogy egy egész színművet elismételtessen a publikum. Az igazgató remonstrált is, hogy a társaság ki van fáradva, a publikum megkapta az egyszeri belépti díjért, ami egy estére illetménye volt; de bevágta a visszavonulás útját Bálvándy azzal, hogy „nem oda Buda: még egyszer befizetjük az entrée-t, s nekünk játsszák el a darabot még egyszer”.

S azzal nekiindult, a kalapjába összeszedni a másodszori belépti díjat a tisztelt publikumtól. Ellentmondani senki sem mert neki. Ki örömest, ki kénytelenül még egyszer fizetett, s akkor aztán a színészeknek sem volt más választásuk, mint elejétől végig eljátszani megint az iménti darabot. – Ez aztán eltartott éjfél után egy óráig.

Hej, hogy szidták az asszonyságok odahaza a bárót, akiknek a vacsorájuk mind kárba ment ezalatt.

Hanem abban a szidalomban is a bámulat adója volt leróva.

A nagyasszony azzal kárpótolta Kálmánt az otthonmaradásért, hogy rendesen vacsora felett elmondta neki a darab tartalmát.

Hanem egy este elmaradt a szokott referáda; a nagymama rossz kedvvel jött haza. Hallgatott az egész vacsora alatt.

Kálmán még a philosophiae professzorától hallotta ezt a hármas aranymondást: „1. soha töltött puska csövébe bele ne nézz; 2. ló háta mögött el ne menj; 3. hallgató asszonyt, mikor haragszik, beszédre ne bírj.”

Tartotta magát hozzá.

Ilyenkor még Cilike is csak úgy némán tett-vett az asztalnál; még ő is remegett, ha a nagyasszonyra nézett, ki csak egy-egy hangos „sicc innen!” kiáltással jelzé haragját, mely az alkalmatlankodó macskához volt intézve.

Annál furcsább kedélyállapotban volt pedig Béni bácsi. Azt meg valami állkapcagörcs látszott bántani evés közben, melyet hasztalan iparkodott azáltal leküzdeni, hogy minden falatot olyan keményen megrágott, mintha csontot ropogtatna; mégiscsak ki-kitört belőle az elfojthatatlan jó kedv. Egyszer-egyszer nagyot pukkantott a markába a kitörő nevetéstől.

– Hát te mit röhögsz? – rivallt rá a nagyasszony.

Béni bácsi képe már akkor komoly volt.

– Nem én, édesz mama, nem nevetek cak a köhögész jött rám.

De meg-meg elővette valami titkos csiklandás. Majd a szeme dülledt ki a visszafojtott mulatságtól.

– Mit nevetsz megint?

– Nem én, édesz mama, cak a pecenyét fújom.

– Hiszen most is hideg!

Utoljára a nagyasszony felkelt az asztaltól, s otthagyta a vacsorát; azt mondta, lefekszik. Cilike ment vele a szobájába őt levetkőztetni.

Béni bácsinak ez egy kis lelkifurdalást okozott. Ő is sietett nagy hamar az ebédlőből eltűnni, s míg Kálmán leült az asztalhoz a Tripartitumot forgatni, addig ő sebten levetkőzött, s letette magát az ágyba.

De alig foghatott hozzá a dolgához Kálmán, amint egyszer felugrik az ágyból Béni bácsi, s a kitörő szenvedély frenetikus dühével rákezd torkaszakadtából kacagni. Úgy kacagott, hogy az ágy reszketett alatta; a szemei elbújtak a fejében, s a könnyei csorogtak végig az orcáján, az oldalait fogta a tenyereivel.

Kálmán már csak végigvárta, hogy hadd mosolyogja hát ki magát kedvére, míg belefárad, s elkezdi az inge ujjával törülni a szemeit.

– Ugyan, Béni bácsi, mi volt az a jó, amitől olyan derült kedve szottyant?

Béni bácsi kisóhajtotta magát a nevetési fáradságból.

– Jaj, kedves uramöcsém, nagyon mulatságos eset volt az, kár, hogy maga is ott nem volt. Óh, az a Bálvándy! Az a báró Bálvándy, de bolondos egy ember az! Igazán bolondos egy ember. Hát ma, hiszen tudja, Lucretia Borgiát adták, azt a híres méregkeverőnét. Aztán mikor jönnek egyenként az olasz lovagok, s elmondják neki, hogy kit kinek hívnak; az egyik azt mondja: én vagyok Maffio Orsini, a másik azt mondja, én vagyok „Holoferno Vitelezzo”, hanem rosszul hallotta a súgótól, aztán igen furcsát mondott: amire aztán a báró felkiáltott rá, hogy „mi vagy te? Lityipátyi Vityilló?” Uhhahaha! Bruhehehe. Ühühühühü! Jaj de nevetett minden ember! Én még most is nevetek. Még azután sok furcsát mondott az a báró, mindig megnevettette a publikumot. Hanem a mamának nagyon rossz kedve volt. Én nem tudom, a mama nem szereti, ha a teátrumban az emberek nevetnek. Pedig hát ’sz a teátrum arra való. Egyszer aztán a mama rákiáltott a báróra; de fennhangon ám, mint ahogy én most kiáltok. S azt mondta neki: „Hallja az úr! Maradjon veszteg, üljön le a helyére, s ne lármázzon a darabba; mert mi nem azért jöttünk ide, hogy az urat hallgassuk, hanem hogy az előadást hallgassuk.”

– Nos? És Bálvándy?

– Hát; a báró Bálvándy erre odament a mamához, szépen kezet csókolt neki, s aztán, hogy megmutassa, hogy milyen szófogadó, engedelmes ember, elkérte a bilétszedőnétől a kis zsámolyát, azt kitette oda a középre, arra lekutyorodott, s onnan nézte a darabot csendesen. A publikum meg röhögött még jobban.

– Hát Béni bátyám mit csinált?

– Én? Hát én is nevettem nagyon.

– Nevetett! – kiálta Kálmán, nagyot ütve öklével a Tripartitumra.

Béni bácsi eltátotta a száját nagyon.

– Hát mit csináltam volna?

– Hát azt csinálta volna, hogy odamegy ahhoz az úrhoz, megfogja a gallérját, s azt mondja neki: „Ott az úrnak a helye, ahol a zártszéke van, menjen innen, s az én anyámat ne tegye köznevetség tárgyává.”

– Gallérját? – hebegé Béni bácsi. (Ez maradt meg leginkább a fejében.) Nem is nevetett aztán egy garas árát sem többet, hanem lebújt az ágyába, fejére rántotta a dunnáját, bedugta mind a két fülét, s erőhatalommal elaludt; ami különben is nagyon könnyen ment nála.

Másnap Hamletet adták.

Régen híresztelt darab, amire nagy előkészületek tétettek. Bányaváry a címszerepben. Egyúttal az ő jutalomjátéka. Ebédnél Kálmán kifejezé azon óhajtását, hogy ma ő is elmegy a színházba.

A nagymama és Cilike nagyon örültek rajta. Úgyis nagyon sokat töri már magát a tanulással. Csak Béni bácsit bántották homályos sejtelmek, hogy ebből a rögtöni elhatározásból valami rossz lesz még.

S Béni bácsi emberismerete csalhatatlan volt. Ezt a Kálmánt nagyon háborította az, hogy valamiféle teremtés az ő nagyanyját nevetség tárgyává tette. Ha nagy úr, annál rosszabb rá nézve. A nagyurak gondolják meg azt, hogy már az első megjelenésüknél valami indokolt gyanút hoznak magukkal, amiért a nem nagyurak őket rossz elővéleménnyel kísérik, s folyvást policialis felügyelet alatt állanak.

Béni bácsi gonosz dolgokat sejtett.

Ebéd után szokatlan dobogást hallott abban a szobában, ahol Kálmán öcsémet hagyta a Werbőczi mellett. Ilyen dobajjal törvényt tanulni nem szokás.

Odalopózott az udvar felőli ablakhoz, s bekukucskált a függönynyílás alatt: vajon mit művel Kálmán öcsém?

Az bizony eléggé félelmes dolgot művelt.

A szobában volt egy vaskályha, embermagasságnyi, annak a tetején volt egy vasurna, mintha egy emberfej volna. Kálmán öcsém arra az urnára feltette Béni bácsi egyik taplósipkáját (volt neki nyolc) s aztán kezébe véve a kivont ezüstös fringiát, végigpróbálta rajta a vívóiskola vágásait, egymás után, alsó-felső, külső-belső vágásokat, a fintákat, a cselcsapásokat. Olyan tűzzel dolgozott egymagában a kályha ellen, hogy rettenetes volt elnézni. Most az orrát! Most a fülét! Most a nyakát! Volt mit szenvedni a taplósipkának! Persze, a vaskályha nem védelmezte magát.

Itt nagy veszedelem készül, – gondolá magában Béni bácsi. S nem szólt senkinek semmit. Csak mikor a hetet harangozták, lepte meg a színházba készülőket azzal a nyilatkozattal, hogy „én ma nem megyek!”

– Hát mért nem jössz? – kérdé a nagyasszony.

– Nagyon megfájdult a fejem.

– A te fejed? Hol?

– Itten hátul.

– Hát talán nem is vacsorálsz ma?

– De addig talán elmúlik.

Dehogy ment volna el ezen az estén a színházba! Ha mindjárt Kakambukifornihorgyeminomen herceget adták volna is!

Kálmán valósággal gyűlölte ezt a Bálvándyt. Sokszor látta őt már városukban megfordulni, s a gyűlölet alapja volt az irigykedés. A gyermek irigysége a férfira.

„Miért hogy az már férfi, én pedig még csak suhanc? Az mindenütt benn van, én mindenütt kívül maradok. Az szórja a pénzt; én kéztől várok minden garast. Az délceg, hős, izmos termetű, én nyurga, nyápic és kákabélű. Az bejárta az egész világot, én még nem ismerek belőle semmit. Az előcsahos a gyűlésteremben, előtáncos a vigalomban, ahova engem még nem is eresztenek. A szép leányhoz én verset írok, s míg azon töprengek, hogyan juttassam azt kezébe, azalatt ez régen el is csábította, ott is hagyta a szép leányt.”

S hozzájárul még a szőke és gesztenyeszín hajú férfi gyűlölete a fekete hajú ellen. Óh, ez a gyűlölet nagyon régi! Talán a francia-német háború elkeseredése is e kútforrásra vezethető vissza. Ez valóságos nemzetiségi gyűlölet!

Kálmán azzal a föltett szándékkal vezette nagyanyját és unokahúgát a színházba, hogy ma ennek az embernek valahogyan, még nem tudja hogyan, de meg fogja mutatni, hogy van nálánál derekabb ember is a világon.

E kemény elhatározással váltott magának állóhelyi jegyet a pénztárnál, míg a hölgyek rá vártak, hogy majd az ácsorgó publikumon keresztül utat tör nekik a zártszékekig.

De mindjárt az első szándékánál felsült kegyetlenül; mert amint jegyet váltott, azalatt Bálvándy, ki mindig ott ténfereg a bejáratnál, meglátva a vele jött két hölgyet, nagy zajjal kiálta a férfiakra: „helyet, uraim, a hölgyeknek!” – s kiáltására, mint Mózes előtt a Veres-tenger, nyílt széjjel a láb alatt lézengő csoport, úgyhogy mire Kálmán visszakerült, a hölgyeket rég zártszékeikhez vezette Bálvándy, a legvilágiasabb udvariassággal hajtva meg magát előttük; s azután egy öreg úrnak látszott valamit súgni, ki éppen a Jenőyné széke mellett ült. Kálmán ráismert ez öreg úrban a főispánra.

A főispán bajusztalan, simára borotvált öreg úr volt; bécsi mintakép: fehér, de göndörített hajjal.

Kálmánnak úgy tetszék, mintha nagyanyja, a főispán és Bálvándy szót váltanának, s aztán mind a hárman ő felé fordítanák arcaikat.

Bálvándy, amint meglátta Kálmánt, egyenesen hozzá sietett.

– Jó estét, Kálmán barátom – monda neki, mintha legrégibb jó pajtások volnának. – Csakhogy egyszer már látjuk. Jöjjön csak velem. Főispán úr őkegyelmessége akarja önt látni.

S ezzel Kálmán csak azon vette észre magát, hogy a félelmes ellenség őt rohammal elfoglalja, lefegyverzi, rabságba ejti, kezét hóna alá szorítja, s viszi magával, ahová akarja.

Hanem hát az nagyon szép megtiszteltetés volt egy fiatal juristára, akit az iskolából kitettek, hogy a főispán úr akarja látni. Vajon mit akar rajta látni?

Bálvándy odavezette őt az öreg úr elé, mire az öreg úr elővette aranyfoglalványos szemüvegét, s elkezdte tetőtől talpig végig nézni az előtte álló fiatal legényt, aki meg volt győződve róla, hogy őtet most nemcsak a főispán, hanem az összes publikum bámulja, s aztán nem tudta hirtelenében kitalálni, hogy hát ő mármost ennyi bámulással szemben mit csináljon.

A főispán pedig csak nézte a szemüveggel, s nem szólt hozzá semmit, hanem az arca valami feszes mosolyra vonult el.

Végre mégis megszólalt őkegyelmessége; de akkor sem őhozzá szólt, hanem a nagyanyjához; rossz, tört magyarsággal.

– Hát ez az a híres krónikaíró gyerek?

A nagyasszony ijedtében azt mondta:

– Kérem alássan.

Hanem erre a szóra Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.

„Eppur si muove!”

– Igenis, én vagyok az! – felelt merészen, s rákvörösre gyulladt arcát fölemelte vakmerően.

– Áh! – hallatá a főispán, s aztán letette a szemüvegét, úgy nézte végig még egyszer az ifjút.

Akkor aztán ismét odafordult a nagyasszonyhoz, s annak mondá:

– No majd, ha a gyerek elvégezte a patvariát, odaveszem hozzám jurátusnak, s aztán majd előbbre fog menni a gyerek.

S azzal inte a fejével, hogy elmehet a gyerek.

Bálvándy ismét karon fogta Kálmánt, s vitte magával egy szegletbe. Kálmán meg volt főve.

– De honnan tudhatja a főispán ezt a dolgot? – kérdé zavarodottan Bálvándytól.

– A palatinustól.

– Hát a palatinus honnan tudja?

– A Pest megyei gyűlésen előfordult ez az ügy, s valaki nagyon befűtött érte a kormányférfiaknak, kik a vaskalaposokra nyomást gyakoroltak.

– Ki hozhatta azt elő?

– Azt biz én tettem.

– Hát ön honnan tudja?

– Hja, én mindent tudok. De most legyünk csendesen, kezdődik a darab, s Hamletet nem szabad megzavarni.

Kálmán csodálatos érzések között találta magát. Megalázva is, felmagasztalva is érezte magát; a közönség előtt egyszerre jó és rossz fénybe lett állítva, biztatást is, fenyegetést is kapott, ellenséget keresett s patrónust talált benne, s ezáltal még jobban érezte, hogy nekik ellenségeknek kell lenniük.

Nem is ügyelt a darabra, saját komédiájával volt elfoglalva; nagyobb kérdés volt most ő rá nézve a „to be, or not to be”, mint Hamletre.

A közönség tapsolt a kilépő Hamletnek; ő bizony rá sem igen nézett. Király, királyné összevissza beszéltek, rájuk sem hallgatott. Csak akkor, mikor Hamlet elkezdé azt a monológját, amelyben így szól: „hiúság, asszony a neved!” – akkor kezdett meglepetve odafigyelni. Mentől tovább szónokolt Hamlet, annál jobban bámult reá. Arca önkéntelen mosolyogni kezdett. S midőn a jelenet végén a közönség riadó tapssal vegyíté a „fóra Bányaváry!” megtisztelő kiáltást, Kálmán akadozó találékonysággal kockáztatá ezt az észrevételt Bálvándyhoz fordulva:

– Hiszen ez – Borcsay!

– Hát ön ezt még nem tudta? – mondá Bálvándy. – Talán még nem is beszélt barátjával, amióta ez színésszé lett? Még nem látta eddig?

– Ha tudtam volna, hogy ő van ez álnév alatt.

– No hát majd fe