Az első intés

Régi monda, hogy egy sokleányos apának az volt az első kérdése a kérőbe jövő ifjúhoz: „volt-e már uram-öcsém korhely?” Ha e furcsa interpellációra az illető neheztelő visszautasítással viszonza: „dehogy voltam!” – az apa így szólt: „akkor ezután lesz ön korhely!” – s nem adta neki a leányát. Hanem ha a fiatal kérő egészen őszintén vállat vont, s bevallá, hogy biz ő élte világát, akkor szóba állt vele, s engedte a házasságról beszélni.

Az a hit, hogy minden embernek ki kell járni egyszer a bolondját. Aki nem végzi el hajasan, arra majd rákerül a sor kopaszan.

Ez a nézete volt Jenőyné öregasszonyságnak is. Restellte nagyon, hogy a Béni negyvenöt esztendős koráig ilyen alamuszi; bizonyosan az ötvenes években jön rá a szeleburdiság korszaka. Szinte őrült neki, mikor tudomására jött, hogy Kálmán unokája elkezd egy idő óta korhely lenni.

Ha Korcza úr meg nem írta volna is, megírta az egymás után jelentkező sok apró hitelező.

Most már nem lehetett Kálmán ellen panasza.

Nem poétázott többé, nem komédiázott, nem pajtáskodott rongyos emberekkel, gavallér lett. A dolgot hagyta másnak, mintha kicserélték volna. Naphosszat a szép asszony után volt, azt kísérte a táncvigalmakba, estélyekre, azt őrizte a színházban. (Csak német színház volt a világon.)

Ha írt nagyanyjának, most már nem volt olyan kevés szavú, beszédes lett; leírta, minő mulatságokon, minő előkelő uraságokkal ismerkedett meg, minő fényes úrhölgyekkel mulatott. Ez az igazi út a magasra! Többet ér a nagy befolyású urakkal pertu lenni, a magas úrhölgyek által pártfogoltatni, mint az egész bibliotékát a fejébe szedni.

Az öregasszonyság a legjobb kedvvel fizeté ki Kálmán adósságait. Jobb most, mint később.

Azt is megtudta, hogy Kálmán egy szép hölgynek udvarol. Szerencse, hogy nem veheti el. Így majd elmúlik az magától.

Korcza úr is hagyta a fiatalságot a szelek mentében repülni, s egy idő óta nem bízott rá olyan dolgot, minél múlhatatlanul megkívántatott az, hogy el ne legyen felejtve. Szerencsére nyári időszak volt, s olyankor kevés az irodai teendő. Ha úriszékre kellett is eltávozni a városból, egyedül ment a hajdúval. Ilyenkor aztán a gazdasszonynak volt drága dolga, mert Kálmánt napestig nem látta; azt tehette a konyhapénzzel, amit akart.

Kálmán holdjává szegődött a ragyogó csillagnak; az volt az ő Vénusa. Tőle kölcsönözte világosságát; ha az elfordult tőle, sötéten maradt.

Úgy őrzötte, úgy féltette titkát, és amellett olyan vak volt, hogy nem vette észre, hogy azt a titkot csak az nem tudja, aki kettőjüket sohasem látta.

Bálban sohasem táncolt vele, színházban soha nem mutatta magát Katinka páholyában; hanem aztán oda volt hozzá láncolva szemének örök visszasugárzásával; tán ha egy férfi kettőjük kőzött elhaladt, éreznie kellett a villanyütést, melyet a megszakított villanyfolyam okozott, s szükségképpen észrevennie az eleven Volta-oszlopot.

És midőn közelében lehetett, nem féltve titkát a világ szemétől; minő forró napjai az első örömnek! Az ifjúi remegés, hogy hátha megsérti őt imádatával! A bocsánatkérő boldogság. Mint aki a sorstól egy mérhetetlen kincset kapott, s aztán nem meri azt egyszerre elfogadni, csak fillérenként kéreget ki belőle.

Mikor a szép hölgy, kerevetén végignyúlva, ő pedig lábainál ülve egy arasznyi magas furcsa kis karszékben, abban az olympi gyönyörben részesíték egymást, hogy Kálmán regényt olvasott Katinka előtt, az pedig hallgatta.

Persze, német regényt. Hol vette volna a magyart? Talán „Erbiát.” – Csokonai, Gvadányi csak férfiaknak való olvasmányok.

Tehát Kálmán áldotta a németeket, amiért módot szolgáltatnak egy fiatal ábrándozónak, hogy a világ végéig mindennap olvashasson fel valamit a maga hölgyének.

S eközben tapasztalá, hogy a hölgy jobban szereti őt még a papagájánál is. – Különben e papagáj iránt csak hálát kellett éreznie, mert az mindennap ezzel a szóval fogadta: „Kedves Kálmán!” – amire nem taníthatta őt más, mint Katinka maga. Ez vigyázatlanság! Hátha megtudja az ellenfél? A Szentszék be fogja követelni a papagájt, s annak a tanúvallomását protocollumba veszi! (Amint hogy ez eset meg is történt valami huszonöt évvel később a haditörvényszéken, mely egy papagájt forma szerint kivallatott a gazdája ellen; s csak a papagáj makacs hallgatásán múlt, hogy vallomása gazdájának fejébe nem került.)

Hanem az az örökős félelem, tartózkodás; az a féltése a lopott kincseknek, elviselhetetlen kezd lenni utoljára.

Kálmánnak annyiszor nyelve hegyén volt már, hogy elmondja Katinkának azt a zsibói ház történetét. De nem érzett elég erőt soha, hogy így szóljon neki:

„Vesd el magadtól ezt a pompás házat; nézd: itt az én szívem ahelyett, lakjál abban!”

Pedig abban a sok jeles regényben, amiket előtte felolvas, akárhány eset fordul elő ehhez hasonló.

Hogy az ember megvásárolja a boldogságát a vagyonával.

Aztán nem kincs-e maga a férfi, aki azt mondja?

Az egész világ az övé: annyit foglalhat el belőle, amennyit akar. Nőhet olyan nagyra, ameddig az ég tart. – S prózában olvasva is bír elég beccsel. Van egy gazdag nagyanyja, akitől örökölni fog.

Elég buzdító oka lehetne rá, hogy az eladó ház történetét ott Zsibón megmagyarázza neki.

És aztán ne legyen többé okunk félni a boldogságtól.

Hanem amíg egyik napról a másikra halogatta e merész felvilágosítást, egyszer a szép hölgy lepte meg őt ezzel a szóval:

– Tudja ön, mit gondoltam? Mához egy hétre elutazom Ostendébe, fürdőkbe.

Kálmán úgy érezte, mintha a fejét beléütötte volna a plafonba.

– Milyen szép volna, ha ön is elkísérne oda – szólt a hölgy, lágy bársony kezével Kálmán mutatóujját megszorítva. – Távol minden ismerős arctól; nem kísérve leskelődő tekintetektől, szabadon járhatnánk az ég alatt, a tengerparton, kar karba öltve, s úsznánk ugyanabban a hullámban.

Kálmán már úszott.

– Én elmegyek önnel Ostendébe.

– Ugyebár? Óh be kedves! – kacagott Katinka, és nyakába borult. – Együtt fogunk utazni. Én már kigondoltam, ön mint titkárom jön velem.

Itt már ismét Kálmán büszkesége volt érintve.

– Nem, asszonyom, ha első találkozásunkkor nem fogadtam el ezt az állást: ma sem fogadom el. Én mint egyenrangú ember akarom magamat tekintetni.

Katinka kacagott. Ez tetszett neki.

– De hisz az nagyon sok pénzbe kerül.

– Az az én gondom.

A kevély ördög!

A szép hölgy hagyta futnia vadat ezzel az oldalába lőtt nyíllal.

Kálmán ki volt forgatva minden szférájából.

A legutolsó cseppecskéjét józan eszének is elmosta az a hullám, melyben együtt úsznak a szirének és a vízbe fúló szerelmesek.

Legelső bolondsága volt: Katinkának megírni levélben a zsibói ház történetét.

Második meg az volt, hogy elhatározta rá magát, hogy azon eszközhöz fog folyamodni, amit rajta kívül sok mások elég jól ismernek és használnak már. Felkeresi Kalendert.

Ez a Kalender pedig nem valami százesztendős naptár, melyben igen bölcs gazdasági tanácsok s beteljesülő időjóslatok foglaltatnak, hanem egy jeles tőzsér, aki előkelő családok ifjait (és véneit is) ki szokta segíteni a bajból. Hogy miként? Azt mindjárt meglátjuk.

Kalender urat milliomosnak nevezik.

Hogyan lesz az ember milliomossá?

Annál nincs egyszerűbb mesterség a világon.

Ha azt én mondanám, mindenki kinevetne vele. Úgyde nem én mondtam, hanem Széchenyi István, az a csodálatos ember, aki egy pisztolylövéstől nem halt meg, hanem feltámadt, s örökkön él.

Tehát Széchenyi István mondta azt, hogy semmi sem könnyebb mesterség, mint milliomossá lenni. Nem kell hozzá egyéb, mint – három szoba.

A középső szobában ül az a valaki, akiről predestinálva van, hogy milliomossá legyen. Mikor a jobb oldali szobába kihívják: ott vár reá egy hollandi vagy belgiumi bankár. Panaszkodik neki, hogy nem tudja a pénzét hova elhelyezni. Az otthoni bankok két percentet fizetnek. Így nem lehet megélni. A mi emberünk száraz képet fintorít a panaszokhoz. Biz itt Magyarországon pedig nehéz a pénzt elhelyezni. Bizonytalanok a birtokviszonyok, a pörlekedés nehéz, szigorú törvények meghatározzák a 6 százalékos kamatlábat, végre nagy számítások után megegyezik a hollandussal, hogy egypár milliót elfogad tőle négy percentnyi kamatfizetéssel. Azt viszi a középső szobájába. Ekkor kocogtatnak a bal oldali szobaajtón. Jön egy magyar földesúr. Hüh, be izzad az üstöke. Harminc lépésnyiről meglátszik az arcán, hogy meg van szorulva. – Elmondja: hogy pénz kellene neki – igen rövid időre. – Tízszeres biztosítékot nyújt. Előnyös szerzemény kínálkozik számára. Vagy pedig építésbe fogott. Vagy a jószágát akarja felszerelni. Az igazi helyét a pénznek dehogy mondaná meg. Azt pedig a mi emberünk hogyne tudná. A mi emberünk begombolja magát, fanyalogva válaszol, hogy a pénz most igen szűk s igen nagy az ára. Óh, azt a földesúr igen jól tudja, kész is valamivel nagyobb kamatot fizetni a törvényesnél: az igen természetes dolog. Végre aztán megegyeznek tisztességes harminc percentes kamatban. A mi emberünk átmegy a középső szobájába, kihozza a pénzt, megírják a szerződést, s minden rendben van.

Így lesz az ember milliomossá.

Eddig a nagy ember adomája.

Hanem fennmarad ám egy nehézség! Azt természetesen nem lehet kiírni a kötelezvénybe, hogy 30-as kamat fizettetik utána, mert azáltal a hitelező a tőkéjét veszítené el; ezen csak úgy lehet segíteni, hogy a kötelezvénybe akkora tőkét írnak be, mely a kölcsönadottat ötszörösen meghaladja. Ez igen egyszerű kalkulus. A kötelezvényeken azonban két tanúnak is kell lenni (még akkor váltótörvény nem volt Magyarországon), s azoknak hittel be kell bizonyítani, hogy látták a pénz lefizetését a kötelezvényben megírt magasságig. Ez hogy megyen végbe?

Mindjárt meglátjuk.

A bal oldali szoba ajtaján kocogtatnak. Gavallér jő Kalender úrhoz.

– Ah Jenőy úr, hozta Isten!

Óh Kalender úr ismer minden főt, mely az aranyozott ifjúság gőzkörében egyszer megjelent. Pontos tudomásai vannak minden fiatal embernek szenvedélyeiről, bohóságairól, remélt örökségéről; mikor látja őket lovagolni, kocsikázni az utcán: ő tudja, hova vágtatnak?

El tudná előre mondani Kálmánnak, miért jött. Mennyi pénz kell neki? Mire akarja elprédálni? Mit gondol a visszafizetésről?

Kálmán szorongva foglal helyet a tőzsérrel szemben.

Nagy munka az első ezer forintot kölcsönkérni! – Ezer forintot, mikor még az ember ezer krajcárt sem tud munkával keresni.

– Uram! – szól vízbehaló hangon. – Nekem szükségem volna pénzre.

– Sok pénzre?

– Nagyon sokra. Kellene ezer forint.

– Az nem sok – szólt Kalender úr egész atyai biztató hangon.

– Annyira volna szükségem – folytatá Kálmán, nekibátorodva –, őszinte fogok lenni. Nekem ez a pénz utazásra kellene. Nagyanyám gazdag; de e célra nem ad. Nem érti, hogy mi szüksége van egy fiatal embernek a külföldet megismerni.

– Én értem – monda Kalender úr, s még nem is mosolygott hozzá, pedig ő már tudta, hogy mi szüksége van Kálmánnak a külföldön tapasztalatokat szerezni.

– Én még csak húszéves vagyok; négy év múlva leszek teljes korú. Addig semmivel nem rendelkezem. Akkor megfizetek, hamarább nem. Ön felszámíthatja nekem, mit kockáztat nálam, ha addig meg találok halni. De ha élve maradok, bizonyosan megfizetek.

– Jól van – monda Kalender úr. – Én szoktam ilyen kockáztatásokba vágni. Én merek önnek arra a szakállára kölcsönözni, ami még csak azután fog kinőni. Nem is ezer forintot; hanem tízezeret.

Kálmán maga is megijedt ettől a szótól.

– De uram, én nem kívánok olyan sokat.

– Én pedig nem adok kevesebbet. Én ismerem önnek a viszonyait. Van nálam tízezer forintig hitele. Több nincs. Előre megmondom. Nem akarom, hogy tízszer jöjjön hozzám; egyszerre ki akarom adni, amennyivel megemberelem. S aztán énrám többet ne járjon.

Kálmán furcsa tréfás embernek találta Kalender urat. A sok pénz biztatása elszédítette fejét.

– Hát jól van – monda, de a fogai vacogtak, s tagadták, hogy jól van –, fölveszem a tízezer forintot.

– Átadjam mindjárt?

– Nem bánom.

Kalender úr átment a középső szobájába, s onnan egy nagy acéllakatra járó tárcával tért vissza.

– Tehát legelőbb is leszámlálom ön elé az összeget; azután megírjuk a kötelezvényt; hatos kamattal. Én többet nem veszek. Az írnokom és könyvvivőm előttemezik mint tanúk, akik előtt ön az összeget még egyszer meg fogja számlálni, hogy élő szemmel lássák.

Kálmánnak a szemei kápráztak, mikor azokat a rekeszeket meglátta nyílni a záros tárcában, mik a mesés kincseket rejték magukban. Kalender úr három nagy csomagot lökött ki belőlük, közönyösen.

– Ez a csomag itt ezer forintot tesz ötforintos bankjegyekben.

– Ha ön megszámlálta, én megnyugszom benne – szólt Kálmán gavalléros nagylelkűséggel.

– De kérem: megszámláljuk. Pénzt olvasatlan nem szabad elfogadni.

Kalender úr kényszeríté Kálmánt, hogy egyenként szedje sorba reszkető kezekkel mind a kétszáz darab bankjegyet. Kálmánnak megizzadt a homloka ebben a munkában.

– Ez a második csomag szinte ezer forint – sorsjegyekben.

– Sorsjegyekben? Hát mit csináljak én sorsjegyekkel. Soha életemben sem lutriztam.

– Az igen egyszerű dolog. Elviszi ön a legelső pénzváltóhoz; s az igen csekély rabattért beváltja önnek készpénzre. Tessék megszámlálni.

– Sohase számlálom én – szólt Kálmán bosszúsan; most már jól értve, hogy a második ezer forinton legalább húsz százalékot kell vesztenie.

Kalender úr hát nem is erőltette.

Felmarkolta a harmadik csomagot.

– És itt van azután további nyolcezer forint.

– Hát ezek micsodák? – kérdé rámeresztve a szemeit Kálmán.

– „Értékpapírok” – biztosítá őt. – Hadik-féle partiálisok.

Kálmán mérgében elnevette magát.

– Uram, ne tartson engem bolonddá. Magam is akták között nevekedtem! Tudom, mik azok a Hadik-partiálisok. A nagy uradalom, melyre ki voltak bocsátva, csőd alá került; ötven esztendeig nem lesz a pörnek vége, s a részvényeket senki sem váltja be. Ön ezeket a drága értékpapírokat valahol fontszámra vette meg egy antikváriusnál. Ez a nyolcezer forint megér nyolc garast, többet nem.

Kalender úr is nevetett. Csúnya fekete fogú nevetés volt.

– Ön elmés fiatalember! De hát arra nem gondolt ön, hogy ennek a valóságos kétezer forintnak ráadás is kell. „Cuvág”, mint a mészárosok mondják. Egy kis csont és mócsing a húshoz, hogy kiüsse a fontot.

Most értette már Kálmán a dolgot. Kalender úrnak a szobája csakugyan tele volt olyan kárba veszett értékpapírokkal, miket tized, huszad árban, papirosértékben elkótyavetyéltek. Ezeket aztán arra szokta használni, hogy mikor jött valami tékozló fiú pénzt felvenni, négyötöd részben szolgált neki ilyen jó „mócsing”-gal a két tanú, ki a kötelezvényt aláírta, egész jó lélekkel bizonyíthatá, hogy az átvett összeg annyi volt; a hitelező is megesküdhetett rá, s még maga az adós sem tagadhatta.

Kálmán szépen vette a kalapját, s azt mondta, hogy köszöni alássan a barátságot.

– Mondtam, uram, hogy ezer forintot kérek. „Ezt” a tízezer forintot nem használhatom.

Kalender úr ismét nevetett; nem volt megsértve, visszahányta a nagy tárcába a csomagjait.

– Tehát ezúttal nem egyezhettünk meg – szólt szívélyes nyájassággal a távozóhoz. – Egyébiránt mindenkor szolgálatjára állok.

– Köszönöm.

Kálmán bizony nagyon kedvetlenül ment el a tőzsértől. Olyan naiv volt, hogy még neheztelnivalót is talált az ajánlatban.

Föltenni róla, hogy ő ilyen könnyelmű ember! Tékozló fiú!

Valami tervet főzött ki agyában. Ami vágyait is kielégítse, az eszközöket is megszerezze hozzá.

Csak két nővel kellene boldogulnia: Katinkával és az öreganyjával.

Óh, te nagy poéta!

Az egy tőzsérrel nem bírtál boldogulni, s majd, azt hiszed, hogy két asszonyon kifogsz.

Egyenesen Katinkához ment. Már fél nap óta nem látta. Nagy idő!

Szabad bejárata volt már hozzá minden időben; számára sohasem volt a delnő se beteg, se távol, se piperénél. Nem is szokta már kérdezni az inast, hogy bemehet-e.

Hanem amint a lovagvesszejét az előszobában letette az asztalra, úgy látta, hogy ott már fekszik valami. Egy másik lovagvessző.

„Hm. Ez bizony egy lovagvessző – monda magában. – No, hát legyen kettő!”

S azzal a magáét keresztbe tette rája.

Már a szalonba áthallotta csengeni Katinka kacagását. Olyan gyönyörteljes hang volt az, mint a fülemile csattogása! – Magában senki sem kacag.

Mikor benyitott a szobájába, Katinka a kereveten ült, két kezét feje fölé téve, s úgy kacagott, karjaira hajtva fürtös szép fejét; a lábainál pedig, a furcsa kis rokokó székben ült báró Bálvándy.

Ugyanabban a kis furcsa székben, amelyben Kálmán szokott mindennap felolvasni a szép hölgy előtt.

A báró valami tréfás világi eseményt regélhetett az úrhölgynek, aminek az olyan nagyon kacagott.

Kálmán eddig azt hitte, hogy a szép hölgy csak olyankor tud ilyen szépen kacagni, mikor ő mesél neki valamit.

Amint őt meglátták, a szép hölgy azért nem szakította félbe kacagását, hanem Bálvándy felugrott helyéről s baráti öleléssel szaladt Kálmán elé.

„Szervusz pajtás!”

Kálmán ezt egy kicsit furcsának találta. Mi szűkség és mi illem egy idegen helyen egy harmadik embernek egy vendégül belépőt ily familiariter fogadni?

Hát még azután mi szükség annak a harmadik embernek abba a kis guggolóba visszaülni, amelyben ez az idegen ember szokott otthon lenni?

A harmadik ember észrevette, hogy ez a második ember nagyon szeretné megtudni, hogy az első ember min nevetett olyan nagyot. Mindjárt bocsátott közre egy vidám anekdotát.

– Éppen most mesélem őnagyságának a legutóbbi látogatásunkat, a mi közös barátunknál, Bertók úrnál. A legutóbbi tréfa óta úgy megharagudott minden jó pajtására, hogy bezárkózott a kastélyába, senkinek ki nem nyitotta az ajtót, sőt még az ablakait is berakatta téglával félig. Mi aztán valami tíz vidám cimborával elmentünk hozzá látogatni. Hogy csaljuk ki az odújából? Éppen délutáni álmát alhatta. A kastélya fölött van egy domb, azon van egy szélmalom. Láthattad, Kálmán, mikor ott jártál. A malom előtt volt egy felállított új malomkő, eléje téve egy gerenda, hogy le ne guruljon; mi a malomkövet szépen nekiirányoztuk a kastélynak, s aztán elvettük a gerendát. Nosza, az elszabadult malomkő rohant alá, mint a lavina, s olyat ütött a kastély oldalán, hogy annak minden porcikája megmozdult. Berti azt hitte, hogy a föld esett ki a sarkából, s hajadonfőtt szaladt ki az udvarra. Akkor aztán szép nyájasan eléje mentünk levett kalappal: „alázatos szolgája! Csak egy kicsit be akartunk kopogtatni, hogy itthon van-e a gazda?”

Kálmán Katinka arcára figyelt. Nevetett biz az elhagyott férje anekdotáin is, de csak nem olyan nevetés volt az, mint az előbbeni.

A fiatal jogtudós irigységből valami komoly tárgyra akarta átvinni a beszédet. Észrevette, hogy Bálvándy fekete kesztyűt visel.

– Kit gyászolsz? Valakid meghalt?

E tragikus kérdéssel vélte az általános jókedvet elronthatni.

Azzal járta csak meg.

Interpellációjára Bálvándy arca egyszerre komoly vonásokra nyúlt meg, szájszegleteit lehúzta, szemeivel siránk pillogatást mutatott, azután elővette fehér zsebkendőjét, s annak szegleteivel megtörülgetve szemét, reszkető gyászhangon rebegé.

– Szegény nagynéném halt meg. Rám hagyta a kordicai uradalmát; Isten nyugosztalja meg szegényt.

Katinka felkacagott e paródián. Most már aztán úgy nevetett, mint az imént. – Oly bohókás is volt ez a Bálvándy, mikor a gyermekes szepegést mímelte.

– Éppen arra kértem most őnagyságát, hogy mához egy hétre a boldogultnak rekviemén több régi tisztelőivel együtt a franciscanusok templomában megjelenni kegyeskedjék.

Kálmán kérdőleg tekinte Katinkára. Mához egy hétre már Ostendében kellene lenni. A hölgy nem felelt semmit.

– Mához két hétre pedig – folytatá ugyanazon gyászos hangból Bálvándy – a kordicai statutio fog végbemenni; a megboldogult hagyományába ünnepélyesen be fognak iktatni; egybekötve hajtóvadászattal, teátrális előadásokkal és templomszenteléssel. Ez ünnepélyre is reménykedem nagysádat meghívhatni alázatos audiencián élőszóval. Kálmán barátomat majd nagy pecsétes levéllel fogom meginvitálni.

„Hívjad, hívjad!” – mondá magában Kálmán; – „hol leszünk mi már akkor?”

Katinka egy megtagadó szót sem ejtett, ellenkezőleg igen érdekesnek találta bővebben megtudni mindent a statutio részletei felől.

– Hát aztán mi van azon a jószágon?

– Húsz rongyos falu; meg egy pompás új templom, mit a megboldogult építtetett.

– Hát aztán hova szállásolja ön el a vendégeket?

– Nagyszerű sátorok lesznek építve az erdőben deszkából.

– Hát a színészek hol fognak játszani?

– Nagyszerű teátrum lesz a számukra építve deszkából.

– Hát a bált hol tartják meg?

– Nagyszerű redoute lesz<