A szivárvány közepett

A Korda folyam ősforrása az Északi-Kárpátok között fakad. Egy magas, meredek sziklafal közepéből, háromöles magasból tör elő oly erős rohammal, hogy öt ölnyi ívboltot képezve omlik alá. Csodálatos boltív! Aki alatta áll, e folyton változó prizma gyémántboltozatán keresztül, örök szivárvánnyá törve látja az eget. Aki pedig távolról nézi, mikor a nap rásüt, a zuhatag finom vízporában egy kerek auréole-t lát, minő a léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt, mely egy emberpárt befogadni elég.

Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugatról a meredek sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy áthatolhatatlan bozóton, őserdők egymásra omlott faderekain keresztül harsog tovább keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette, melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a szarvasagancsoktól, miket tavasszal e bujdokló állatok oly helyeken hánynak le, hová ember nem közelít.

Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási szál: egy kolossz a többiek között, éppen azon barlang sziklapadmalya fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli fel örökzöld gúláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett sötétzöld ágaival, s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vízesésig, s annak az ütésétől szökell, mintha a vén, komor fenyő gyermekjátékkal mulatná magát.

A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag örök permetege üdíti az átfűlt léget, ami tropikus légkört varázsol elő, s a légkör nedves melegében, a bérc minden hasadékában kövér növényzet telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorúi virítnak le róla, s ahol más nincs, zöld moha folytatja a tarka hímzést.

A vízesés alatt, a fényes üveg bolt alatt, öles páfrányok ernyőznek körül pálma alakú legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi koszorúz meg, narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban virulnak, mint egy fejedelmi díszkert, az erdők drágaságai: orchideák, cypripediumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez hasonlítanak; miknek alakja tarka női cipő, fészkén ülő madár; illatja mesés szerelemhevítő.

A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubancos máhola- és málnabozótok kőzött, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s ahol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt hullámának nyugvóhelyet ad, azt úgy felékesíti nefelejccsel, sötétkék csengettyűvirággal, piros havasi rózsával.

Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyősötéthez. E törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket csoda tudománnyal a fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az emberhang száműzöttei.

S amint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy smaragdzöld tengerszem, megszorulva egy völgykatlanba, ott annak a tengerszemnek a partján látszanak egymás mellett a legősibb cölöpépítmények, egy mesterséges gát, amellett sorba épült gömbölyű kunyhók. Azoknak a lakói a hódok. Ezek a bölcs vízi építészek. Egy kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, ahova ember el nem jut.

Ezt a helyet még nem taposta emberi láb.

A ledűlt fatörzsön országgyűlést tartanak a cincérek, e hosszú bajuszú bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan jegyzi a fák kérge alá rokonuk, a betűíró cincér.

Az erdei méh csak fiainak gyűjti a mézet az odvas fa üregébe. S ez az egész lég mézillattól terhes, a levegő maga mámorít, andalít s titkos érzelmeket költ fel.

S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: ahol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihívó füttye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonos csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.

És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös szivárványkört e tündértáj fölött; az andaldó azt várja, hogy ott a szivárvány környezete mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a hűs permetegben testét megfüröszteni.

S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka gyönyörben, hogy a páfránylevelek legyezői szétnyílnak, s előjön közülök a meztelen szirén.

Ah, mily elragadtatás volna e látvány – egy vágyódó természetbúvárnak.

Az a „szirén” egy nagy fekete, meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kígyó, apró lábai vannak s fejéből két mozgékony vörös cafrang nőtt ki, ami még rémesebbé teszi.

De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, amit nem háborítnak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni, s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit nem bánt, mégis irtózat ránézni.

Ezé a sziréné a szivárvány környezte tündérgrotta a Korda-folyam forrása alatt.

A kordicai statutio két hét helyett két hónap múlva lett megtartva, jóval későbben, mint ahogy Bálvándy kitűzte.

Ennek pedig az volt az oka, hogy a fődolog, a vendégek elhelyezése, nem engedett magával alkudni.

Az uradalomhoz csakugyan húsz falu tartozott, s azok között Kordica volt a metropolis. Ezt a címet nemcsak azzal érdemelte meg, hogy valamennyi között legnagyobb, de egyúttal legrongyosabb, legpiszkosabb is volt.

Mikor Bálvándy megtekinté új uradalmát, s végigjárta azt a hosszú sáros utcát annak a székhelyén, s meglátta azokat a fából tákolt kunyhókat, mik egyetlen vasszeg alkalmazása nélkül épültek, s miknek már a falun kívül érezni a bűzét, hát akkor mindjárt rájött, hogy ő itt a statutiót meg nem tarthatja; mert a sok vendéget nem tudja hova eltenni.

Arról a kisegítő eszközről is le kellett mondania, hogy hirtelenében deszkából egy közös kastélyt építtessen, amiben valamennyi vendégét eltegye. A meghívott vendégek feleségestől, kisasszonyostul fognak jönni; azokat egy nagy pajtába összerekeszteni nem lehet. Aztán meg Bálvándy Csollán Berti hírére sem vágyott; akihez jámbor ember rettegett vendégül szállni.

Nem! Bálvándy egészen másutt kereste ambícióit. Az ő vendégeinek dicsekedni kellett a jó fogadtatással.

Azt gondolta ki, hogy egy szeles éjszakán felgyújtatta Kordicát, s a rongyos házak aztán végig leégtek, szennyes vackok, szurtos cókmók, bűzös limlom minden odaégett bennük.

Akkor aztán összeszedte Heves megyében, Zaránd megyében a maga híres faragó embereit, felküldte őket Kordicára, s két hónap alatt olyan új falut építtetett a leégettek számára, hogy csakúgy tündökölt! Ellátta a maga jobbágyait házi bútorokkal, vászonnal, edénnyel, hajtatott fel nekik egész csorda tehenet, úgyhogy mikor a statutionap eljött, a minden vidékről csoportosuló vendégsereg egyesével, családonként egy-egy külön parasztházhoz jutott szállásra, ahol hálálkodó jobbágynép szolgálta ki, s leste még a kívánságát is. Ez a lehető legnagyobb kényelem a világon.

Pedig háromszázat haladt az úri vendégek száma; kocsis, hajdú, inas azon kívül.

A kordicai erdőben pedig rögtönzött vadásztanyák voltak alakítva az összes vendégsereg befogadására; egy roppant nagy bálterem deszkából, apróbb-nagyobb étkezési tanyák. Egy domboldalban négy szakaszra osztott szakácstanya, külön tűzhely úrnak és cselédnek. Óriási sütőkemencék. A szabadban nyitott lacikonyhák; nagy félszerek a boroshordóknak, szárnyékok a vágómarhának.

Egy olyan roppant birtoknak, mely három vármegyében fekszik s Galíciával is határos, a statutiója is nagyszerű. Törvény szerint, mint hogy szerző félről maradt a birtok az öröklőre, minden szomszédot meg kell a beiktatásra hívni, s minden megye hivatalos elöljáróságának jelenlétében kell annak végbemenni.

S nemcsak a nemességnek, a parasztságnak is jelen kell lenni. S az mind az új földesúr vendége. Hanem hiszen nem is történik ilyen szertartás holmi dibdáb jószágocska miatt: sem adásvevés alkalmával, hanem midőn valami nagy uradalmat kap valaki ingyen, királyi kegyelemből vagy korábban elholtnak szerződéséből. Az ilyen úr hadd traktáljon!

Ilyenformán aztán a statutión olyan vegyes társaság keveredik össze, amilyent soha az életben szántszándék vagy vakeset össze nem bír állítani. Papok és tisztviselők, falusi bírák és nótáriusok, kisbirtokosok és mágnások, bocskoros rusznyákok és strucctollas úrhölgyek, az uradalom minden szomszédságából hivatalosak az ünnepélyre. Így rendeli a törvény. Még Galíciából is jöttek át telivér lengyel urak és úrhölgyek, s segítenek tarkítani a vendéggyülekezetet.

Annálfogva senki sem csodálkozik azon, hogyha olyan embereket talál itten, akikkel máskor még csak szóba sem állt. Mindenki hivatalosan van itten.

Az egymás után érkezők bediktálják neveiket a jegyzőkönyvbe. S a Decséry család neve megtűri, hogy Dorothea grófnő neve után következzék Csollánné Sátory Katinka neve. A világban sehol másutt nem állhatnának egymás mellett. Nem a rangkülönbség miatt; Katinka is nemes nő és gazdag; hanem jó híre miatt. Egy nő, ki férjével nem él együtt, a Decséry családdal egy társaságba másutt nem jöhet. Csak a statutión; az is hivatalos személy. Egyik birtoka határos a kordicaival, valamint a Decséryek egy uradalma. Bálvándy azzal vette rá Katinkát, hogy jöjjön el a statutiójára, hogy visszaadta elzálogosított jegygyűrűjét: minden kárpótlás nélkül. Azt nem mondta meg neki előre, hogy Kálmánt is ott fogja találni.

Kálmán sem talált valami megbámulnivalót azon, hogy a neve előtt egy rég elfeledett nevet látott meg: – Aszályiét. A minőség is utána volt írva. „Mint Csollán Bertalan úr meghatalmazottja.”

Találkozott is vele: de nem állt vele szóba; pedig az nagyon dörgölőzött volna hozzá. Kálmán nem akarta észrevenni.

– Te! – monda Bálvándy Kálmánnak. – Látod azt a hosszú nyakú mendikást? Fogadok veled tíz aranyban egy fületlen gomb ellen, hogy ezt a kazuárt azért küldte ide Berti, hogy mikor javában folyik a statutió, felálljon protestálni.

– Mi jogon?

– Semmi jogon. Csakhogy megzavarja a mulatságot. A legale testimonium kérdésére: hogy mi jogon protestál, azt fogja felelni, hogy okait előadni van ideje egy évig a királyi tábla előtt. Erre is fogadok veled: tíz aranyat, egy fületlen gombra.

Kálmán ezt felelte rá: „Nincs elveszteni való fületlen gombom.”

S ezt az előleges véleményt aztán minden ismerősének elmondta Bálvándy, aminél fogva Aszályi akármerre fordult, mindenütt mosolygó képekkel találkozott. Előre ki volt találva a rébusza.

A statutio emberemlékezet óta mindig az ünnepélyes hivatalos beiktatással szokott kezdődni: a birtoklevél felolvasásától a hant kézbeadásáig. A kordicai statutio nem ezen kezdődött.

A megérkezés utáni napra volt rendezve egy hajtóvadászat; ez volt az ünnepély előzménye.

És annak is megvolt a maga jogosult indoka.

A statutio egyúttal határjárással is van összekötve. Hogy a határjárás végbemehessen, az új birtokos utakat vágatott az őserdőkön keresztül, s ez alkalommal az útcsináló jobbágyok nem kevesebb mint kilenc medvével találkoztak; azok közül egyet megpuskáztak, de elmenekült; egy másik vén mackó pedig az őt zavaró rusznyáknak a hátáról mind letépte az irhabőrt.

Tehát legelső feladat volt ezeket az autochton lakóit az őserdőnek felvilágosítani afelől, hogy változott a birtokos, s az új gazda kisajátítja a medvének a bőrét, – mert különben ez utóbbi teszi meg azt a tréfát, hogy szétriasztja a határjáró legale testimoniumot.

Előbb meg kell tisztítani az erdőt a fenevadaktól.

Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat, kivált ily magasrangú vadakra, mindig olyan hevély, melyben magyar, lengyel, orosz örömest belemelegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik fele: a medvebőrre már előre ittak.

Hatszáz hajtó volt kirendelve, akik hajnal előtt megindultak állomásaikról, míg az uraságok a villásreggeli után húztak sorsot a helyekért.

A magyar hölgyek a lengyel delnőkkel versenyeztek a merész vállalkozásban, hogy a vadászatban ők is részt vegyenek. Természetesen mindegyik mellé jutott egy védelemkész cavalier servant, s azonkívül egy jó lövő orosz puskás.

Még Decséryné, a hercegnő is kegyeskedett azon óhaját kifejezni, hogy a vadászkörnek egy olyan pontjáig, ahová még kocsin el lehet jutni, Dorothea grófnővel együtt elmegy, melyre Bálvándy kinyilatkoztatá, hogy van egy szép kerek tisztás a folyamparton, amelyet a sorshúzásból a hercegnő kedvéért külön zár, s ott ő magának tartja fel azt a szerencsét, hogy a hölgyek fölött őrködhessék, amiben Decséry főispán is ígérkezett vele osztozni. A többiek sorsot húztak, ki hova álljon, s melyik hölgynek, melyik lovag legyen a védője.

Egy kis kegyes csalás volt biz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova jusson és kinek a társaságában. Úgy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki meg legyen elégedve a helyével is, meg a kíséretével is, ami nem nagy boszorkányság egy olyan sorsjegyes zacskó mellett, melynek több rekesztéke van, s a belenyúló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, amelyet a rendező akar.

Katinka ezt a nevet húzta: „Korda-fő.” Mikor aztán a férfiak is helyet húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját s rá is talált, Katinka is kíváncsi volt megtudni, hogy „ki lesz az én gavallérom? Ki húzott Korda-főt?”

– Én voltam az a szerencsés – állt elő a válasszal Kálmán.

– Ah haha! – Katinka elkezdett kacagni. – Nézze csak: rá nem ismertem önre. Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rút ön így! Bocsánat! Hisz a főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat ugye?

– Az. – Hagyta rá Kálmán, s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép szájával az ő rovására nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kálmán milyen rút lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép.

– No, hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyünkre – monda a szép asszony, s előrebocsátva a vezető rusznyákot, megindult a gyepes ösvényen.

Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem fogadta el.

„Elbírom magam is.”

Kálmán utána ballagott.

A delnő ruganyos léptekkel haladt előtte a meredek hegyi úton fölfelé, karcsú termetének délcegségét emelte a kurtán feltűzött feszes vadászöltöny; s a darutollas férfikalap még több büszkeséget ruházott rá.

Félóráig haladt az ösvényen fölfelé, anélkül, hogy egyszer visszanézett volna Kálmánra. Csak amint egy tisztásra értek, ahonnan egy szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik előtt, állt meg egy pillanatra, s megszólítá kísérőjét.

– Nem fáradt ön el?

– Nem. Talán kegyed kíván megpihenni?

– Óh én nem fáradok el soha.

S azzal anélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek, akár kísérője csúf arcának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menjenek tovább.

Itt már elhagyta őket az ösvény, s csak a vezető tájékozása után kellett haladniuk az őserdőn át, ahol százados vén fatörzsek voltak keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem kellett; fel tudott szökni az útját álló faderékra s onnan megint le, anélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna.

Egyszer aztán olyan helyre értek, ahol a hegyről alárohanó Korda egy széles árkot képez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a vízben, átcammogott rajta; gondolta magában, az utána jövőknek sem fog megártani egy kis egészséges lábfürdő.

– Átvigyem önt rajta? – kérdé Kálmán a hölgytől. Neki vízmentes vadászcsizmái voltak.

– Ah. Hiszen egy ölnyi széles sincsen – válaszolt Katinka, s jobb kezébe kapva puskáját, nekifutott az ároknak, s könnyedén, mint a zerge, átugrott rajta, s aztán a túlsó partról visszanézett társára.

Most aztán Kálmánnak is meg kellett mutatnia, hogy tud ugrani. Ő is utána szökött.

A vezető ígérte, hogy most mindjárt eljutnak a Korda-főhöz, már hallania vízesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt.

– Menjen ön előttem! – parancsolá itt Katinka Kálmánnak. S nem kívánta segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba.

Végre elértek ahhoz a meredek hegyszakadékhoz, mely a Korda-főt eddig hozzájárulhatatlanná tette. Az új birtokos gondoskodott az átjárásról, egy óriási, tízöles fenyőszálat kivágatott az innenső parton, s a keresztüldűlő kolossz lett az átvezető híd. Annak levagdalták az ágait, s azon kellett végighaladni a tízöles mélység felett, mely tele volt a szarvasok elhányt agancsaival.

Ez egy szál fenyőből álló hídra lépve, Kálmánt mégis rávitte az emberszeretet s a gavalléri kötelesség, hogy Katinkát megkínálja kezével. – Fogóddzék kezembe, nehogy leszédüljön.

Katinka elfogadta a nyújtott kezet, s engedte magát vezetni a veszedelmes hídon.

Mikor a közepére értek, akkor hirtelen megragadta mindkét kezével Kálmán kezét, s azt mondá neki:

– Ha én most itt el találnék szédülni, s lerántanám önt magammal azok közé az agancsok közé.

Kálmán átkozott humorral mondá erre rögtöni ötletként:

– Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok énrám.

Katinka bosszús negéddel ütött Kálmán kezére.

– Menjen, nem kell többet a keze.

S azzal átbalanszíroztak a folyam forrásáig.

A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen; a szép látványnak még hiányzott a tündéri színe.

Akinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rendkívüli szépsége iránt, az a rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos kőre, elővette a szeredásából a fokhagymát meg a szalonnát, s elkezdett pánizálni.

Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett kérdezősködni feleségéről, gyermekeiről, egész pereputtyát kitudakolta, aközben kínálgatta saját pálinkás butykosával, ami rummal volt megtöltve. – A jó embernek ez tetszett legjobban az egész diskurzusban. Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő, – s azután elaludt, mint a juhászbunda.

Kálmán pedig ezalatt elővette az albumát, meg a rajzónját, s megkísérté lerajzolni ezt a festői képet, s aztán kétségbeesve tapasztalá, hogy ez az ő festői talentumát meghaladja. – Akkor aztán fogta a puskáját, s felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége, hogy meglesse a medvét.

Mikor a rusznyák elaludt az Úrban, várva a boldogabb feltámadást, Katinka is otthagyta a jámbort, s odalépett a vízesés tündérboltozata alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a szirénnek a trónjára.

– Barátom! – szólítá meg Kálmán csípős hangnyomattal. – Ugye nagy baj az, hogy innen nem lehet elszökni?

Kálmán visszafordult s hidegen kérdezé:

– Miért?

– Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon meredek, amarra a bozótnak leugorni nagyon veszélyes; erre a híd felé pedig útját állom „én”.

Erre aztán mind a ketten elnevették magukat.

– Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és lesni a medvét, amíg a hajtás el nem kezdődik; annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadása nem tartja az ellenkezőt.

Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját, s odament Katinkához, és leült mellé a mohára. Talán a szirénnek is szokott híme lenni, mely odaül néha.

(Szegény szirén! Hogy irtózunk tőle, amiért olyan rút. Pedig az közelből és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bőrén keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szívéig látni. A szép asszonynál ez nincsen úgy.)

– Kegyed többször is volt már hajtóvadászaton, hogy úgy ismeri a szokást? – kérdé Kálmán.

– Óh nagyon sokszor! – mondá Katinka, s a térdei közé fogott puskára támaszkodott, olyformán, hogy a csőnyílásra tette a két kezét s a két kezére nyugtatta az állát. – Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy vadakat.

– De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét a puskacsőre.

– Miért ne?

– Mert el talál sülni.

– Ah, dehogy sül el!

– No, én nagyon kérem.

– Jó! Tessék velem parancsolni. Az önnek oly rettenetesen jól illik, mikor parancsol; mint amilyen rettenetesen rosszul illik nekem, mikor engedelmeskedem.

– Nem tanították rá – monda Kálmán csípősen.

– Az igaz, hogy nem tanítottak rá – monda a delnő, a kőfalnak támasztva a fegyvert – inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot okozott.

Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve, s két összekulcsolt kezét térdei közé szorítva.

– Gyermekkorom óta ahhoz szoktatott minden: apám, nevelőm, rokonaim, hogy én leszek a családban az úr; nem nő, asszony, hitestárs, hanem „úr”. Mindenben szabad voltam. Amit kívántam, azt tehettem. Szabad volt minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan lánccal, amiben a legutolsó jobbágy leány is szabad, hogy azt választhatja férjül, akit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, amiben ki volt mondva: ez lesz a férjed, senki más! – Pedig hiszen a teremtő Úristen már maga is megbánta ezt a vállalatot. Én is azt tettem volna amit Éva, hogyha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs több a világon, csak ez az egy, ezének kell lenned; és ha az a férfi ideálképe: hát választom helyette az ördögöt. – És velem még megfordítva bántak: nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját, Asmódit jegyezték el.

Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt.

– No, hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát