Lenn a földön

Hogy odalenn a földön mit végeztek ezalatt, arra az égbe törőknek semmi gondjuk nem volt.

Hogyan szentelték fel az új templomot reggel, s hogy játszották el az új bohózatot este, és ami ünnepély és bohózat a kettő között esik, az mind megtörtént náluk nélkül, s valószínű, hogy őket sem igen kereste senki.

Este bohózat volt az előadás, s azon Bányaváry még mint néző, még mint igazgató sem akart jelen lenni soha. Ah, a drámai művészek arisztokraták! A bohózathoz nem ereszkednek le.

Másnap reggel már oszlóban volt a vendégsereg. Egy része kocsira pakolt, más már odább is állt. Akik a múlt éjjeli táncvigalmat végigvigadták, azoknak még zárva vannak az ablaktábláik azok még alusznak.

Táncvigalom is volt odalenn a földön, amíg Kálmán és társai az égben jártak, az asszonyságok és kisasszonyok négy óráig járták a cotillont, s másnap Kálmántól nem kérdezte senki, hogy hát ő mért nem volt a táncban.

Szekérre voltak pakolva már a színészek is, s dalolva mentek odább; a cigánybanda húzta álmosan az utolsó indulót.

Kálmán utánuk nézett, amíg láthatta őket. Neki főnöke családjára kellett várni.

Merengéséből Bálvándy hangja verte fel.

– Ah, bajtárs! Előkerültél? Már azt hittem, hogy megszöktél a primadonnámmal. No-no! Hiszen rokonod. Az éjjel sok rossz élcet hallhattál volna a testvéri szeretet nagyságáról. Én védtelek mindenütt. A hercegnőnek esküvel bizonyítottam, hogy Cilike testvéred. Ugye, micsoda bűvésznő az! Az ember átkozott vágyakat érez rokonságba keveredhetni vele. Hanem most már végezd hivatalos kötelességeidet, s segíts az úti készületekkel rendbe jönnünk. A főispánék megváltoztatták útrendjüket, s nem Kassa felé utaznak Bécsnek, hanem előbb Debrecen felé haza jószágukra. Emiatt most minden állomáson előre intézkedni kell az előfogatok végett, amik a kassai útvonalban voltak megrendelve. Ha akarod velem jöhetsz, ki szinte elmegyek Debrecenig; ha jobb szeretsz egyedül utazni, rendelkezésedre áll a staféta, hanem én azt hiszem, hogy az ötlovas fogatommal utolérlek.

– Megvárom, a főispán mit parancsol; azt fogom tenni – válaszolt rá Kálmán.

– No, jól van. Hát csak siess előre. Ha az útban elmaradsz, majd fölveszlek.

Kálmán föltette magában, hogy csak azért sem marad el.

Amint főnöke kinyitá ajtaját, bement hozzá.

Őméltósága beszélt hozzá németül, latinul, magyarul és franciául és ásított sokat, amiből mind megértette Kálmán, hogy neki előre kell menni sebespostával, előfogatot és esetleg szállást rendelni; s hogy a grófi család az éj fáradalmait piheni még ez órában.

Borongós volt az idő.

Kálmán hozzáfogott a gyorsutazáshoz, s szerzett. magának tapasztalatokat abból a témából, hogy mit tesz stafétán utazni. Rázatta magát fakószekéren, kukoricaszár ülésen, egylovas kordén; nyúzatta a nyomorult gebéket feneketlen sárban, kihúzta éjjel az ágyából a bírót; rajta tört a bezárkózott postamesterre; pisztolyt szegezve vívta ki a más utazótól igénybe vett utolsó lovat, összetörte a botját a kocsisok hátán; könyörgött és káromkodott annyit, hogy annak a törlesztésére kellene egy általános búcsú; hanem azt kivívta, hogy másnap estére bevergődött Debrecenbe.

Jaj, de egyet kifelejtettek a nagyméltóságú urak a földi számításból.

Azt, hogy akkor éppen országos vásár volt Debrecenben.

A „Fehér Ló”, a „Bika” és ami kisebb-nagyobb hotel csak van a világvárosban, az mind oly tömve van első letelepedőkkel, hogy Noé bárkájában sokkal könnyebben lehetett helyet szorítani egy pár elefántnak (s az írás szerint szorítottak is nekik helyet), mint valahol akárhol egy három tagból álló hercegi családnak és kíséretének.

Szóba sem álltak sehol Kálmán úrfival, mikor szállás után kérdezősködött. Dehogy van! Még a konyhában is vendégek vannak, még a pincetorok is ki van adva. Az ebédlőben is hálnak éjjel, akiknek aztán nappal tessék az utcán járkálni, a lovaknak meg fele az udvaron tanyázik.

Mit volt mit tenni Kálmánnak? Elindult valamely magánházban kisajátítani a főispánék számára szállást. Sorba járt egy-egy hosszú utcát, minden házba benyitogatott. Hogy kinevették az indítványával! „Ez nem vendégfogadó.” És valamennyi háznak volt már vendége. Hiszen nem lehet Debrecenben olyan házigazda, akinek valami vidéki ismerőse ne legyen, s az csak oda száll vásárkor, s ennek a szűrét csak nem teszik ki semmiféle grófért.

Végre talált egy bezárt kaput Kálmán, melyen egy cédula lógott: „Ezen ház minden órán szabad kézből eladó!” No, akkor szállás is lesz benne. Berontott. A kutyák majd lehúzták. Csak nagy viaskodás után keríthette elő a háziurat: egy kerekhasú tagbaszakadt hazafit; gömbölyű képébe egy füstölgő makrapipa dugva. A gömbölyű flegma eszményképe.

S aztán keletkezett közöttük ilyen párbeszéd.

– Jó napot, uram.

– Ha jó, meg kell enni.

– Ön e háznak a tulajdonosa?

– Nem különben lévén.

– Nem adhatna ön szállást egy úri családnak?

– Kérdésben a felelet.

– Decséry főispán úr őméltósága számára kérem.

– Hátha a főapostol volna!

– Csak egy éjszakára volna szükségünk a szállásra.

– Csak egy órára se nálam!

– Sehol sem kapunk szállást Debrecenben.

– Hát ne jöjjenek Debrecenbe.

– De uram, hogy lehet ön oly kemény szívű?

– Mert módom van benne, lévén a ház az enyém, s én a háznak az ura.

Kálmán a fogait csikorgatva, s dühösen rontott ki az utcára: a kutyák megint majd lehúzták.

Amint az utcára kiér, s a nagy sokadalomban keresi, hogy kinek panaszolja el a baját, jön rá szemközt nagy csengő-bengő, ostorpattogtató zajjal egy ötlovas lengyel szekér, melynek gazdájában Bálvándy barátjára ismer.

Megállította a kocsit, s odament a báróhoz.

– Akár visszaforduljunk mindjárt.

– Hogyhogy?

– Sehol sincsen szállás a világon.

– A patvarba! Pedig Decséryék itt jönnek a hátam mögött nyomban. Kell annak lenni.

– Én már mindent elkövettem, amit ember megtehet.

És azzal elmondta Kálmán a legutóbbi próbatétele nyomorúságos eredményét.

– Hol van az a ház? – kérdé Bálvándy.

– Itt mindjárt előttünk.

– Gyerünk! – szólt Bálvándy, leszállva a szekérről s pecérkorbácsával leporolva leffentyűs lovaglócsizmáit.

A kapuban őt is megtámadták a komondorok, de egynek olyat ütött a korbács bunkójával a fültövére, hogy az ordítva futott el s a többit is magával vitte.

– Ki itt a háziúr? – kiálta harsányul Bálvándy.

– Magam, la! – volt a kerekhasú felelete.

– Ez a ház, amint olvasom, eladó. Mi az ára?

– Húszezer forint! Egy vak garas se megy le belőle! – volt a hetyke válasz. A kerekhasú megtámasztotta a hátát a folyosó oszlopához, s felnyomta az orráig a pipáját az agyarával.

Bálvándy hidegvérrel nyúlt a tárcájába.

– Tartsa az úr a kalapját, itt a húszezer forintja.

A kerekhasúnak e szóra kiesett a pipa a szájából; elbámult nagyon: de le is kapta a kalapját, hogy elfogadja a belétett bankjegycsomagot; mert azt a pénzt a háza még részvénytársulatok között sem érte meg.

– Ez az úr majd hitelesíteni fogja a szerződést – mondá Bálvándy Kálmánra mutatva. – Ő a királyi tábla felesküdt jegyzője. Tessék bejönni velem.

A házigazda gömbölyű képe még mindig megőrzé ősi flegmáját. A pénzt csak eltette; a szerződést csak aláírta.

Akkor aztán azt mondá neki Bálvándy:

– No már most tessék az úrnak kimenni ebből a házból.

Mák uram meg sem szontyolodott erre a szóra. Ez volt a hajdani háziúr neve. Tudta ő, hogy ez csak tréfa.

– Nem mindjárt? – monda folyvást gömbölyű orcával.

– Kérdésben a felelet.

– De csak holnapig itt maradhatok talán?

– Nem énnálam egy óráig is.

– Hát már hova mennék ilyenkor vásár idején?

– Bánom is én, akárhova.

– Nem kapok én most szállást Debrecenben.

– Hát ne maradjon Debrecenben.

– Ennyi mobiliát a hátamra nem vehetvén!

– Én pedig azt az utcára kirakatván.

De már erre Mák uramnak kezdett a képe négyszögletűvé lenni.

A mellére ütött.

– „Százhúsz személy” lévén.

(Tudniillik, hogy Debrecen városának külső tanácsa akkor százhúsz tagból állott, s azoknak mindegyike „százhúsz személy” nevet viselt.)

– Hja, annyi személynek meg éppen nem adhatok szállást! – tréfált vissza Bálvándy, s azzal az ablakhoz lépett, kikiáltott a csoportban ácsorgó vásári léhűtőkre: „Tizenkét legény ide be!”

Jött helyette húsz.

– Enyém a ház. Ez a cókmók kimegy az utcára.

Az ácsorgók rég ismerték bőkezűségéről a tréfás bárót, nem kellett nekik kétszer parancsolni; egy perc múlva mozdult a helyéből tornyos nyoszolya, pohárszék, fiókos szekrény.

Mák uram mikor látta, hogy nem tréfa ez, futott a városházára igazságért. Ott természetesen azt mondták neki, hogy ha sürgős dolga van, jöjjön holnap. Mire aztán visszakerült eladott házához, nemcsak minden bútorát az utcán találta; hanem a ház már akkor be is volt népesítve új székekkel, szekrényekkel, nyoszolyákkal, miket Bálvándynak csak oda kellett rendelni a vásárból; az meg az orra előtt volt.

Mák uram csak ült egy darab ideig, a homokra kirakott lócáján, mint Marius Karthagó romjain, s aztán mikor látta, hogy nem talál részvevő kebelre, sőt inkább minden ember őt neveti, megharagudott, s felfogadott nyolc talyigást s felrakatta a cókmókját, s úgy el-kivándorolt Debrecenből Balmazújvárosba, hogy soha onnan még mézeskaláccsal sem csalogathatták volna többé ide.

Bálvándy tréfája pedig országos sikert vívott ki. Ez igazán magyar gavallérhoz illő tréfa volt. Nem is teremnek már a mai világban ilyen emberek többé!

Mire Decséryék megérkeztek Debrecenbe, kész úri kényelem várta őket Bálvándy házánál, ki két óra alatt előteremtett házat, tüzet, szolgálatot.

Kálmán olyasmit érzett, mint mikor a fiatal költő Shakespeare-t olvassa: aztán látja saját magát elenyészni mellette.

Látta, hogy Bálvándyt el nem éri. Még ha rendelkeznék is azzal a vagyonnal, mely ilyen ötletekre képessé tesz: soha nem jönne arra a gondolatra, hogy egyórai ragyogásért ily könnyen kidobjon nagy összegeket. Pedig az ilyen ötlet hódít. Megláthatta a Decséry család arcán annak a ragyogásnak a visszfényét. Tetszik az ilyen könnyűvérű merész pazarlás.

Bálvándy másnap reggelig volt házigazdája a grófi családnak, akkor elbúcsúztak, s ő hátramaradt Debrecenben. Tovább kísérni Decséryéket mendemondákra szolgáltatott volna alkalmat.

Innen aztán rendezett gyorsfogatokkal lehetett utazni egész hazáig. Kálmán ismét a főispánnal utazott egy hintóban. Még kétnapi járat volt előttük.

Az első nap délutánján ismét egy nem várt úti baj adta elő magát.

A Sebes-Körös a múlt éjjel a nagy felhőszakadásoktól megáradt s elszaggatta valamennyi hídját. A vármegye rögtön küldte az ácsokat, mérnököket s egyéb summus pontifexet; de azok nem biztattak senkit, hogy holnapnál hamarább valami praktikábilis átjárást bírjanak a víz hátára varázsolni.

Ideát pedig se városnak, se falunak, se vendégfogadónak még csak híre sincsen.

A főispán tanácsot tartott a hercegnővel, hogy mit tegyenek ily körülmények között. Itt az est. – Az ég alatt hálni nem lehet. Visszafordulni bajos; éjfélig nem érik el az elhagyott mezővárost. Végre is a főispán elő mert állni egy ötletével.

– Ne térnénk be Szentkeresztre?

A hercegnő először elfintorította rá az arcát, s azt mondta: „Pfuj!” – hanem aztán vállat vont: „Hát mit árt? Egy éjszakára menjünk oda.”

Kálmán elbámult, mikor a főispán kiadta a rendeletet a kocsisoknak, hogy fordítsák a rudat a Szentkeresztre vivő útnak.

Ez volt annak a pusztának a neve, melyet az öreg Decséry eladott a dúsgazdag parasztnak, Tóth Máté uramnak, kivel Kálmán oly mulatságos quiproquot játszott keresztül.

Indok odamenni több volt egynél. A vendéglátás egészen természetszerű állapot volt ebben az országban; a pusztai birtokosnak éppen kötelessége volt az, amit ő viszont gyönyörűségnek vett. Az a pusztai lak pedig különösen ismeretes volt a Decséry család előtt. Még egy év előtt saját birtokuk volt, ahol pihenőt szoktak tartani keresztülutaztukban; saját tiszttartójuk lakott ottan, s egész kényelemben találták magukat. Most a gazdag paraszt birtokába jutva, valószínűleg még lakályosabbá van téve minden. Az ismeretség pedig egész szabályszerű; aki egy grófnak száznyolcvanezer forintot fizet le egy jószágért, az négynyüstös vászonban is beválik gentlemannek, s nem szégyen vele fenntartani a további összeköttetést.

A magas urak tehát egész jóérzettel vették az utat tavalyi birtokuk tanyája felé.

Estefelé járt az idő, mikorra bevergődtek a végehossza-nemszakadó rónán a szentkereszti puszta laktanyájáig. Gulyák, ménesek, juhfalkák verték fel a port a mezőn; szántott föld kevés volt ott, a legtöbb kaszáló és legelő. Nyájgazdaság volt az. Karámok, nádból font cserények, esettbőr, szárító ágasfák, kankalinos kútgémek, hosszú itatóvályúk jelölték az egyes csordák gyűlhelyeit; néhol egy-egy kezdetleges hodály a birkák számára.

Ez a grófok idejében is így volt.

Csinált útnak semmi híre; hanem egymással egyenközűleg futó, néha egymást keresztülszelő egyes kocsivágás van tíz is, mint egy újabb kori vasút főindóházánál, hogy a szemközt jövő szénásszekerek kikerülhessék egymást.

Pompás hat lokomotív van egybe befogva, akkora csálé szarvakkal, hogy kapu kell neki, nem ajtó, ahol bemegy; az első tulok nyakára bádogkolomp van akasztva; fenn a szénásszekér tetején egy tízesztendős gyermek ül, pőrére vetkőzve, hosszú nyelű szíjostor a kezében, amellyel hatalmasakat kongat a hat ökörnek, neveiken szólongatva őket; azzal a torokba fojtott kásás hanggal, amit csak a paraszt tud; s amit el kell tanulni tőle, ha az ember azt akarja, hogy az ökör megértse: „Csákó ne!” – „Pirók ne!” – „Csálé hő!” – „Hajsz ne hó!” – Mert ha nem ilyen hőrögetve szólnak az ökörhöz, még azt hiszi, valami úr ül a szekéren, s nem fogadja a szót.

A főispán megszólítá a gyermeket.

– Itthon van-e nemzetes Tóth Máté uram?

A gyermek szilajon nézett rá, s előbb gondolkodott, hogy feleljen-e.

– Édesapámat keresik?

– Nem ülnél ide át hozzánk a hintóba? – szólt leereszkedőleg a gróf.

– Nem bizony – felelt a gyerek onnan a magasból éppen nem leereszkedőleg. – Majd lenne énnekem édesapámtól kutyaporció, ha itt hagynám a szénát.

– De ha én kívánom?

– Nekem csak édesapám parancsol.

– Hát itthon van édesapád?

– Ott van a szérűskertben, asztagot rak István bátyámmal.

Az uraságok hintajai elkerülték a szénásszekereket, s berobogtak a hajdani tiszttartói lak udvarába.

Mint szokás, a tiszttartóház előtt állapodtak meg, hanem annak verandáját zárva találták.

Egy kis napbarnította arcú leány szaladt aztán oda, felvilágosítani őket, hogy „édes anyámasszony itt van a konyhában”.

Ez meg a gazdag földész kisebbik leánya.

Az úri vendégeknek tehát át kellett sétálni abba a házba, ahová a kisleány vezette őket. Az volt a hajdani béreslak. Tóth uram sajnálta magától a tiszti palotába költözni, jó neki a béresház is.

Az is elég szilárd épület volt; tisztán is volt tartva, csakhogy biz annak nem voltak szobái, szárnyajtói, s az ablakok redőnyeit sűrű levelű muskátlis cserepek pótolták, az ajtókra pedig lepedők voltak akasztva a legyek ellen; azokat úgy kellett félrehúzni s bebújni a redőik között, a padlók pedig gyékénnyel voltak bevonva, hogy a jövő-menő nép be ne sározza.

A kisleány bátor személy volt; azt mondta nekik, csak jöjjenek utánam, majd bevezetem magukat a tiszta szobába.

A legnagyobb szoba érdemlé ezt a nevet. Igaz, hogy tiszta volt, fehérre meszelve; nehéz diófa bútorokkal: de semmi fölösleges fényűzési tárgy nem volt felfedezhető. Semmi képek. Itt a második parancsolatját a tíznek igen szigorúan veszik; csak egy ódon tükör van a két ablak között, de abba is megbánja, aki belenéz, mert úgy félrekámficsorítja az orcáját, hogy elmegy a saját emberi formájától a kedve.

Minden ülő- és fekvőhely fehér gyolccsal bevonva. Ez a magyar parasztnak a legmagasabb fényűzése, a hófehér szín!

A magas vendégek helyet foglaltak, amíg a kisleány kiment, hogy majd behívja az anyját; aki előbb tiszta kötényt köt maga elé, mert a konyhán volt, vacsorát főzött az aratóknak.

Nemsokára előkerült a háziasszony. Derék, pirospozsgás menyecske volt, a konyhai tűztől még pirosabb volt az arca. Kartonruhát viselt és bodros főkötőt. A vendégei iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy a kék kötény fölé tiszta fehér kötényt kötött.

– Hozta Isten méltóságotokat! – szólt ragyogó nyájassággal –, ugyan szép, hogy nem vetették meg szegény házunkat. Mindig is ide szálljanak, csak úgy, mint a magukéba.

S azzal emberségtudóan lehajolt a hercegnő kezéhez, azt megcsókolni, saját két kezét messzire tartva tőle: „Nem merek a kezéhez nyúlni; mert biz az én kezem csupa vöröshagyma; az aratóknak készítettem a vacsorát. Hiába, szegény ember feleségének magának kell konyha után látni. Az apjukom is mindjárt itt lesz: utána küldtem már, de biz annak egy kicsit ki kell mosakodni, mert sok piszokkal, porral jár a falusi munka.”

– Talán tartóztatjuk is az asszonyságot? – kérdé a főispán.

– Nem biz’ engem. Ottan van a lányom, végzi az helyettem. De már csak németül tudnék, hogy a méltóságos asszonynak annyit tudnék mondani, hogy Krisztigott!

A méltóságos asszony nagyon nevetett e szóra, s biztosítá a háziasszonyt, hogy tud ő annyit, amennyit magyarul; a comtesse Dorothea pedig tökéletesen beszéli a nyelvet.

– Igazán? – kiálta fel örömteljesen Sára asszony. – No, akkor csakugyan fordul hát a világ. Hát tudja a grófkisasszony, hogy hívják ezt, ni?

Azt biz’ a grófkisasszony nem tudta, mert olyan tárgyat, amilyet Sára asszony a köténye galandja mellől kihúzott, ő sohasem látott: lévén az egy hosszú rézorsó, amelyiknek mind a két végébe, mint a sarkantyúpengő, úgy van alkalmazva egy-egy fogaskerék. Nem ismerik azt Magyarországon túl, az idegennel el lehetne hitetni, hogy ez egy kínzóeszköz, azzal vallatják Szegeden a rabokat.

– No, hát ez egy „derelyemetsző”. Tudja, grófkisasszony, mi az a derelye?

– Igen – mondja Dorothea. – Egy kicsi hajó.

– Dehogy hajó – nevetett Sára asszony. – Talán még nem is látott a grófkisasszony magyar konyhát, ha megengedi a méltóságos mama, hát én megmutatom.

Dorothea grófnő bizony nemhogy magyar, de semmiféle konyhát sem látott soha, a grófoknál nem a konyhán keresztül járnak a szalonba, ennélfogva nagyon kapott az ajánlaton, s meg is kapta rá az engedelmet.

Sára asszony aztán kivitte magával grófkisasszonyt a konyhába, ahol a nagyobbik leánya vette át a kormánypálcát, azazhogy főzőkanalat. Az is olyan pirospozsgás volt, mint az anyja, de kétszerte pirosabb a fazékérlelő tűztől. Sára asszony mondá neki, hogy csókoljon kezet a grófkisasszonynak; Dorothea azt meg nem engedte, inkább ő csókolta meg a leány orcáját, amitől az azután még háromszorta pirosabb lett.

Sára asszony azután megmagyarázta a grófkisasszonynak, hogy mi a konyha, s mire való az a sok csodaformájú eszköz, ami az asszonyok fegyvertárát képezi.

A grófkisasszonynak új volt ez mind, és nagyon tetszett.

Sára asszony pedig intézkedett közben, hogy a magas vendégek számára pompás lakoma készüljön; szolgáló, béresné szaladt pulykát, kacsát ölni.

Ezalatt előkerült Tóth Máté uram is. Karjánál fogva hozta magával Kálmánt, akit az udvaron kapott meg, amint a lovak ellátásáról gondoskodott.

Tóth Máté uram jókedvűen mosolygott.

– Itt van az a domine, ni, aki engem Pesten huszonötig megcsapatott – mondta a feleségének.

– Micsoda? – kiálta Sára asszony. – Hát ez az? No iszen vissza is verem hát most rajta.

Azzal tette-vette, odanyalábolta Kálmánt a keblére, s a tenyerével szép gyöngéden rávert a hátára.

– No most hát ki vagyunk fizetve! Hát ez volt az a kegyetlen ember? No, ne sírjon. Vertem én már meg magát máskor is. Ugye, nem emlékszik rá? Nem ám. Ott voltam én a maga öreganyjánál két esztendeig, nevelőben. Akkor még maga csak olyan csepp volt. Ejh, de rossz gyerek volt. De makacs egy mérges gyerek volt. No, majd megszelídül, ha felesége lesz.

– Ne trécselj, asszony! – vágott közbe Tóth Máté uram –, hanem mondjad, hova tetted a vendégeinket?

– Micsoda? – szólt suttogásra nyomva le a hangját Sára asszony. – Csak nem akar kend így a méltóságos uraságok elé kerülni?

– Hát hogyan?

(Már bizony Tóth Máté uramon olyan öltözet volt, mely ha szűkebb volna, Párizsban nyári szalonöltözetnek viselnék, ha bokában átkötve volna, Törökországban salavárinak neveznék, s díszöltözetnek tartanák; de nálunk vendégeket elfogadni