A rundellában

Egy bástyakörönd volt az a pesti Duna-parton. A törökvilágból maradt fenn, mikor még Pest bástyával volt körülvéve; az ókori védművek egy részét képezte. Aki most a helyét keresné, egy új palotasort találna ottan. Akkor egyedül állt a parton, sötét mogorva falrakás, durván összerótt kövekből, miket nem ért külső vakolat soha; csak az idők moha fészkelte meg magát rovátkáikban. Teteje fazsindelyes, sűrűn tarkázva újabb foldozásoktól. Esténként ami denevér a Duna-part felett szállong, az mind a rundella lakója.

Ezer lépésnyi távolban tőle emelkedik a pompás redoute épület, mely a német színházat is magában foglalja; újkori stílban a város felé fordult homlokzata díszes perystillel ellátva, fülkéiben remekül faragott istenszobrok. Fedett csarnoka alatt szállnak le estenden pompás hintóikból a selyemuszályos úrhölgyek, kik páholyaikba sietnek.

A rundella környékét pedig a város minden rondasága lepi. Itt ütik fel sátoraikat a fokhagymás kofák, itt ülnek csirkés kosaraik mellett a kecskeméti tyúkászok, ide rakják le a hajósok tört deszkáikat, rohadt köteleiket; itt gunnyaszt naphosszat a város rongy népe, akinek nappal lakása nincs; körül a tér beszórva dinnyehéjjal, baromfitollal, hagymaszárral nyáron, sártól járhatatlan ősszel, egyedül télen van szép járdája hóból, mint a város többi részének.

Itt ütötte fel tanyáját a vándor magyar színésztársaság.

A nemes város semmi hasznát nem vette az ódon épületnek; a színészek bért ígértek érte; az alku hamar megvolt. – Az épület a városé volt, nem parancsolt belőle senki más.

Bányaváry még ott találta a régi emelvényt és gerendázatot, melyet egy ős vándortársulat még 1815-ben a köröndben összetákolt: azt csak ki kellett tatarozni s felragasztani rá a festett ponyvákat.

Pénze nem volt ugyan az előkészületekhez, úri barátjaitól kérni nem szokott; Bálvándy nem is jött vele idáig; okai lehettek Pestre jövetelét nem pártolni; hanem azért kikerült minden. Óh, a vándorszínésznek a hosszas tapasztalás éppen úgy megélesíti a szaglási tehetségét, mint a rézszínű mohikánnak, ki tudja érezni egy város lakosai közül, melyik az a kereskedő, aki kölcsönre ad díszítménynek, jelmeznek való pompát, s melyik az a lakatos, asztalos, aki későbbre biztatás fejében dolgozik.

Akadt ember, aki kölcsönzött és dolgozott szívesen.

A társaság sem halt meg ezalatt éhen. Vannak még patrónusok Pest városában; hogy milyen patrónusok, azt meglátjuk később.

Amint a színpad elkészült, megkezdődhettek az előadások.

Hja, bizony nehezen ment eleinte.

Páholyközönség nemigen akadt; a földszintre jártak a jurátusok, a karzatra az iparosok; a jurátusnak nemigen van pénze, az iparosnak pedig csak vasárnap van ideje. Azért csak minden másodnap lehetett előadást tartani. A megyegyűlés hetében elrontotta a bevételt a folyton szakadó eső, mely miatt a rundelláig sártengerben kellett gázolni. Aztán az előkelő uraságok itt Pesten mind látták már azokat a darabokat, amiket ők egymás után előadtak, nagyobb művészektől a német színházban, s nálunk még most is fennáll az a nézet, hogy ami színművet már egyszer látott az ember, másodszor mit nézzen rajta, hiszen tudja már, hogy mi lesz a vége?

„Várjatok csak – mondá magában Bányaváry, mikor a pislogó lámpafénnyel a gyér közönségen végignézett –, majd jön nektek nemsokára valami, aminek a hírére ostromolni fogjátok a rundella kapuját, s ismételni kívánjátok a darabot hatszor egymás után. Majd jön Kálmán remekműve.”

Hanem egy rettenetes sziklát kell körülhajókázni vele. A minden írók szikláját: a cenzort.

A cenzúra uralkodott akkor a nép gondolatai felett.

Budapesten volt négy cenzor: fiatalabb, öregebb, volt polgári cenzor, volt papi cenzor, annak még amellett más hivatala is volt, mert hiszen annyit még nem írtak akkor az országban, hogy négy embernek dolgot adjon az elolvasása. Voltak közöttük okos, tanult emberek is; ezek voltak a legrosszabbak, mert ezek ismerték az írónak még az intencióját is, s olvasni tudtak a fehér sorok között.

Jó szerencse, hogy lehetett válogatni, s a közönség elé vágyódó író vagy színész ahhoz vihette a művét, amelyik neki jobban megtetszett.

Bányavárynak főtisztelendő Bócza Nepomuk úr tetszett meg legjobban.

Mikor tudatta Kálmánnal, hogy művét ezen kitűnő egyéniségnek nyújtotta be, Kálmán nagyot lélegzett.

A legvitézebb tábornok is fellélegzik, ha a csata előtt való nap azt mondják neki, hogy a béke megköttetett. Szép az a dicsőség, szép a csatatéri halál – hanem az élet is szép!

Főtisztelendő Bócza Nepomuk úr a késő korig meg van örökítve azon válogatott adomák által, miket az íróvilág fenntartott róla. Egy múlt századbeli kísértet, egy korától elmaradt csont, ki amióta a szemináriumból kikerült, könyvet nem vett a kezébe azon célból, hogy abból tanuljon valamit, csupán azon célból, hogy törüljön belőle valamit. História, filozófia, fizika, rá nézve nem létezett, mindent a dogma és a tradíciók szempontjából ítélt meg. A nyelv fejlődésével lépést nem tartott, az új szavaknak határozott ellensége volt; ami szót a Páriz-Pápai százéves szótárában meg nem talált, azt kitörölte s felcserélte a hozzá legközelebb hasonló hangzatúval; a szentírással ellenkező állításokat még versben sem engedett elhangzani. A szerelmes vers írójától megkövetelte, hogy a megénekelt hölgy férjes nő ne legyen, az etikáról és illemtanról saját fogalmai voltak. Az „Isten” és „Szent” szavakat, ha kisbetűvel írva találta, azokat kezdő nagybetűkre kiigazítani el nem mulasztotta. Az „ördög” szót éppen nem engedte leírni, azt kiigazította „feketé”-re; a „barát” szót, minthogy az kapucinust is jelenthet, kivétel nélkül átváltoztatta „szerzetes”-re.

És azután mindig otthon ült, s azzal töltötte az idejét, hogy elővette a más cenzorok által nyomtatás alá bocsátott műveket, amik már megjelentek, s azokat újra átvizsgálta, kijegyezve vörös plajbászával azokat a sorokat, szavakat, amiket ő kitörölt volna belőlük. Ha nagyon megbotránkozott, fel is adta kollégáit túlságos engedékenységük miatt.

Cenzúrázott mindennemű könyveket: verseket, színműveket, zsoltárt, iskolai kézikönyet, matematikát, nyelvtant, prozódiát: (egyikhez sem értett), még kalendáriumot is, oly pontosan átvizsgálta még ez utóbbit is, hogy a vásárok lajstromában nemegyszer rajtakapta a kalendáriumcsinálót, hogy az illető helység országos vására éppen vasárnapra esnék, ami meg nem engedhető; az időjóslati rovatban pedig valóságos népbarát volt; oltalmazója a munkások érdekeinek: számtalanszor kiigazítva az aratás idejére jósolt „tartós esőt” – „állandó jó időre”, mert a szegény dolgozó embernek olyan idő kell aratáskor. Nem volt az rossz ember, csak ostoba.

Ezt választotta ki Bányaváry a remekmű cenzorául.

Elment hozzá egész alázatossággal, illustrissimének címezte; diákul beszélt hozzá. Ezzel mindjárt megnyerte a kegyét. Előadta, hogy valamennyi buda-pesti cenzor közül önkéntesen őt választotta ki e mű bírálójának, mert nincs a többiekhez elegendő bizodalma, hogy elég figyelemmel fogják azt megvizsgálni. Fiatal ember műve, s a fiatal emberek hajlandók a könnyű erkölcsöt hirdetni, szerelmes históriákkal a szíveket megvesztegetni; azután meg azt a sok új szót belerakják a munkáikba, amiket csak ők maguk értenek. Az ilyeneket kéri nagyon szépen kiigazíttatni; mert úgy hiszi, hogy ennek a fiatalembernek a munkája hemzsegni fog ezektől a hibáktól.

Bócza úr tökéletesen meg volt vesztegetve.

Ugyan örült, hogy valahára emberére talált, aki az ő nagyságát felfogni képes. Meg is ígérte a direktor úrnak, hogy figyelemmel vizsgálandja át a művet, s három nap alatt véleményt fog róla mondani.

Harmadnap visszament hozzá Bányaváry.

Bócza úr bölcs tekintetű arccal fogadá.

– Az úr engemet fölöttébb megcsalt. Hisz ez nem valami erkölcstelen munka, sőt inkább nagyon morális darab, s egyetlen egy új szót nem találtam benne, amit kiigazítsak: csupán az ortographiája néhol hamis, s a jámbusai itt-ott sántítanak.

Boldogtalan cenzor. A ravasz komédiás denunciatiója által hamis nyomra engedte magát vezettetni, s míg ő Kálmán művében az erkölcstelen eszméket, a szerelmi csábításokat meg az új szavakat vadászta, azalatt elszalasztá azt a mély morált, mely abban a szabadság isteni tanait hirdeti. Az egeret keresve nem vette észre a sast.

Akármelyike a többi cenzoroknak elejitől végig keresztülhúzta volna vörös irlájával e minden hatalmasok talapzatát megrázó költeményt: egyedül ő nem vette észre benne a fődolgot, a szellemet.

Sőt még meg is dicsérte a munkát.

„Ez a fiatalember nagyon szépen versifikál: ha diákul írna, nagy auctor lehetne belőle.”

S visszaadta a művet Bányavárynak a „theatro admittitur” aláírással, anélkül, hogy egy sort törült volna belőle.

Bányaváry diadala tökéletes volt.

Két hétig tartott az előkészület az új darabra. Két hétig járta a hír Kálmán nevével az egész várost, előre kürtölve, hogy most jön egy portentum, egy remekmű, egy minden fát levágó óriás.

Ez pedig nem jó szolgálat a hírtől. Minden ember még egyszer annyit vár, mint amennyit kap. A felizgatott kíváncsiság csodadolgokat ígér magának, s a beteggé tett irigység szomjazza az áldozat vérét. Egyetlen magasztaló tíz kritikust idéz elő.

Bányaváry maga úgy járt-kelt a városban alá s fel, mint egy őrült, s ismerőst, ismeretlent lefülelt az új művet magasztalva. Színlapjain előtte egy héttel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egymás után fog ugyanazon darab adatni: helyek ára fölemelve, teljes bérletszünettel, erre a napra semmi szabadjegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek ezek Pest városában.

A szerző személye is fokozta az érdekeltséget: Kálmán az előkelő körök kedvence volt; az első előadás napjára a rundella páholyai mind előre le voltak foglalva. Decséryék maguk kérték fel Kálmánt, hogy számukra is szerezzen egy páholyt e napra. Gondja volt rá, hogy olyat válasszon ki, ahova saját páholyából majd beláthat.

Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója összetörik, s melyen világítótornya emelkedni fog.

A zsidók „hosszúnapja” nem olyan hosszú nap, mint az, amelyen egy költőnek első művét színpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja, mit csinál. Hamarább ott van a színpadon, mint maga az ügyelő. Segít rendezni, és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak az istenért jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa „és”-eket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust. Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álcázná magát, másiknál, ha nem csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az előfüggönyhöz, s lesi, hogy van-e már közönség. Útjában van a rendezőnek, az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat mond a primadonnáknak, s a foga vacog, mikor rizsportól fehér kezeiket megcsókolja. Retteg valamennyitől. Ha Cilike ott nem volna, ki bűbájos mosolyával most is oly ismerős, kétségbeesnék azon merénylete fölött, hogy ennyi jó ismerős arcot átváltoztatott hajdankori rémalakokká, kik ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal, bádogkoronáikkal, párducbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a súgó csengettyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön: ugyan jó, ha három más idegen arcokkal tele páholyba be nem nyit, míg a magáéba talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, ahonnan a színpadra láthat, de ahol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól tudja, hogy az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhúszat üt percenként. A karzat szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép. Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy mégsem kezdik a darabját. Végre másodszor szól a súgó csengettyűje, s az előfüggöny allegóriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy gondolat villanik át agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a súgó elől a darabot s elszaladni vele. – Már késő! Az a sarkantyús úr ott a színpad közepén megkezdi a mondókáját, belelép a dolgok közepébe: in medias res…

A szerző néz és hallgat.

Óh, az nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának szenvedése hasonlíthat ehhez, mikor fiait egymás után leölték szeme láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! Meglehet, hogy jól játszanak; de ő azt mind egész másképp képzelte. Nem így éltek ezek az alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg éppen nem tudja a szerepét; a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet, s elveszett az egész hatás. Ennek itt csak keserűnek kellene lenni, s ahelyett komikussá lesz; gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő tragikus kitöréseihez, ahelyett előtérbe tolja magát, s a közönséget kacajra ingerli ott, ahol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik érteni, amit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az Oltárkövön. Ah, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a karzatok népének, s annak be kell bizonyítania, hogy milyen jó hangja van. Minden úgy üt ki, ahogy Biróczy előre megjósolta. A heves fejű főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápítozó vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányóvá mázolódik, a fejedelmi alakok egyike sem nő fel magasabbra egy prédikátornál, másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Cilike érzi, amit játszik: egyedül az ő alakján lehet tekintetének megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól.

S hogy kínja tökéletes legyen: még odajön Biróczy a páholyába, és elkezdi neki dicsérni a színészeket, hogy milyen várakozáson felül jól játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt egészen másképpen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek össze a lelkében alakult képekkel.

Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jönnek hozzá ifjú ismerősök, litteratorok, kritikusok; kezdik az obligat gratuláción, s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon egymás kőzött összedisputálnak. Szidják a színészeket, kik e remekműnek nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlük az előadást s felpisszeg rájuk, Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból.

Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, ahol Decséryék ülnek, s arcaikról olvassa ítéletüket.

A hercegnőnek melege van, legyezi magát; csak olyankor tapsol, midőn Cilike kilép a színpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán összelappantsa.

Hát Dorothea?

Annak az arca egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, aminőt Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel e mű minden szavára. Félelem-e az, bámulat-e az, mely arcát elmerevíti; vagy mind a kettő? Rémítik őt azok a gondolatok, amiknek szavait hallja? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, akit ő szeret? Most kezdi-e látni, hogy micsoda rettenetes ország az, aminek poézis a neve, s szívének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt?

A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknek; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; hiába mondták barátai, kik páholyába sereglettek, hogy műve nagyon tetszik; ő érezte az ellenkezőt. Óh, az előadás órájában az író clairvoyant: azt is megérzi, hogy mit gondolnak azok, akik a háta mögött – hallgatnak. – Nem ilyen a közönség tetszése! A karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak; de az értelem maga a nagy közönségre nézve – kaviár. Néhányan megértik a szellemet is – ott a páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak lúdbőrzik a testük tőle, s Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani is amaz eszméket, amiknek ő élő szavakat adott. És az egész költői remek alkotást, a tragikum fenségét, azt nem fogja fel senki. Hiszen ha nem hiányzanék hozzá az érzék, az egész közönségnek néma elragadtatással kellene gyönyörködni e végtelen örvényében az eszményi szépségeknek. És óh, a költő érzi azt büszkén, hogy milyen földfölötti szépeket álmodott – és látni kénytelen, hogy álmait senki sem érti.

Felvonások közben hívták a szerzőt, de nem jelent meg; a rendező jelenté, hogy szerző nincs jelen. E visszavonulásért Bányaváry lehordta Kálmánt, szerinte a szerző megjelenése a közönség hívására kétszerezi a tetszést.

– Művem nem tetszett – viszonza szárazan Kálmán.

Bányaváry majd megölte e szóért.

– Roppantul tetszett! A közönség meg van dühödve tőle! S aztán a mai előadás még csak főpróba volt; majd holnap nézd meg, hogyan játszunk valamennyien! Majd holnap! Hát velem hogy vagy megelégedve?

– Cilike imádandó volt – felelt rá Kálmán.

– No és én? Meg a többiek?

– Csak Cilike volt imádandó.

Az előadás estélyét pompás díszlakoma fejezte be a „Hét Választó”-nál, ősi szokás szerint a szerző megvendégelé a színtársulatot, jó barátait. Hivatalos volt a lakomára kivétel nélkül minden Pesten lakó magyar író; még akkor kicsiny csapat.

Ezek ugyan akkor éppen nem képeztek valami külön osztályt; mindegyiknek volt, amellett, hogy verset és prózát írdogált, tisztességes keresetmódja. Az elbeszélések szerzője egyúttal városi kiadó; az, aki a humoros adomákat írja a „Honi vezérbe”, a helytartótanácsnál segédfogalmazó; a hősköltemények most kiemelkedett költője magánnevelő kilenc fiúgyermek mellett; az antológiai gyűjtő egyetemi tanár; a meseíró tehetős földesúr, nem szorult hivatalra, csupán egy divat- és szépirodalmi lap szerkesztője nem más, csak lump. Zseniális ember, de minden jellem nélkül, mindig fülig adós, senkinek sem fizet; s amellett nagy gourmand; ő maga dicsekszik, hogy minden ebédre egy előfizetőjét eszi meg a „Mulatságos”-nak (ez lapjának a címe), s e tekintetben két ember helyett dolgozik, amennyiben segédszerkesztője részét is maga költi el: ez a segéd pedig nem más, mint árva Aszályi, írnokból laptöltelék készítővé emelkedve, s principálisa által a nagyvilág pártfogásába marasztalva, hogy ott egyék, ahol kaphat. Ezért a mellékneve: „Potya” Aszályi.

A „potya” szó alatt értik a magyarban, mikor valahol „ingyen” esznek. Akármit esznek: érett túrót vagy pástétomot, csak ingyen ültessék mellé az embert, az a potya, az jól esik. Néha nem is kínálják, a „potya” fogalma egyesíti magában az önkéntes megtelepedés művészetét is. Aszályi egyúttal műbíráló is. – Ez a legkönnyebb tudomány, amihez semmi tanulmány nem kell. Ez a mesterség leginkább elvezet a potyához: néhol ebédre hívják, néhol pofon verik érte, s mind a kettő ingyen.

Hogyne jött volna el főszerkesztőjével, Kovászos úrral Aszályi is Kálmán ünnepi torára. – De arról bizonyos lehet Kálmán, hogy senki sem fog neki orcátlanabb hízelkedéseket szemébe mondogatni, mint Aszályi; még a principálisa, Kovászos úr sem, aki pedig nagy széltoló.

Pedig Kálmán irtózik tőle, ha szemébe dicsérik. De hiszen ebben a társaságban ne is tartson tőle, hogy a Mulatságos szerkesztőségén kívül ez valakinek eszébe jusson. Tudósok, írók, színészek gyülekezetében senki sem beszél másról, mint ki-ki a saját viselt dolgairól. A színész elmondja, mily diadalokat aratott a vidéken, hogy omlott lábaihoz koszorú, szerelmes levél, díszbillikom és emlékgyűrű. A humorista előadja legjobb élceit, mik most az egész országot felvillanyozzák; a történetbúvár bebizonyítja, hogy az egész világon minden nyelv a magyartól származik, zsidók, asszírok, föníciaiak mind a mi őseink voltak; a szerkesztő praenumeransai szaporodtát emlegeti; a versíró jó néven veszi, ha akad olyan szomszédokra, kik legújabb költeményének kiemelkedő részeit meghallgatják; csak árva Aszályinak jut néha eszébe, hogy egy-egy körmönfont áldomást megindítson a mai nap hősének tiszteletére, ki búskomoran ül az asztal végén, s lelkével akárhol másutt kalandoz, csak ott nem, ahol érte isznak.

Később aztán oszolni kezd a társaság: legelőbb hazamennek a színészek, nekik holnap is erős dolguk lesz, nem szabad sokáig mulatniuk. Akkor aztán a hátramaradottak előveszik az eltávozottakat, s leszólják őket irgalom nélkül, milyen minden kritikán alul való játék volt, amit ma produkáltak. Egynek sincs közülük fogalma a művészetről: Bányaváry bakternek való, nem színésznek, a feleségében pedig nincs semmi szenvedély. – Azután elszállingózik a historikus, a meseíró, a hősköltő. Amint egymás után kihúzzák a lábaikat, elmondatik róluk, hogy az első nevetséges idióta, a második jó borokat tart, de ha a meséiről beszél, elaltatja vele az embert; a harmadik nem bír kiadót találni a műveinek, pedig abban a képzeletben van, hogy ő jobb költő, mint más. A nyelvújító eltávozta után előhúzzák a hírhedett „Mondolatot”, mely a nyelvjavítók törekvését teszi nevetségessé. Valamennyi között egyedül Biróczy van biztosítva minden oldalról; ő se nem író, se nem színész, tehát tűz- és vízmentes.

– Eredj már haza, Kálmán, kérlek – mond a bohó fiú, megszánva komor arcú barátját –, hadd szóljunk meg aztán téged is!

Kálmán komolyan veszi a baráti intést, s engedelmet kér a társaságtól, hogy hazamehessen; fejfájásról beszél. Talán úgy is van.

– Dejszen – riad fel Aszályi –, Kálmán barátunk csak magasztalóit hagyja hátra, ha távozik. No hiszen majd meglátod holnap, ha a Mulatságost olvasod, hogy felmagasztalunk, hogy megkoszorúzzuk a nevedet. A Mulatságost a nagymamád is járatja. Majd hogy meg lesz lepetve, hogy azt a sok dicséretet olvassa felőled!

Kálmánnak émelygett a gyomra. Sietett a kalapját megtalálni.

Aszályi szegődött hozzá.

– Elkísérlek hazáig. Valami bajod ne történjék az úton.

– Köszönöm; bérkocsin megyek.

– Hát akkor vigy el magaddal. Még a nyomdába kell mennem, hogy a darabodra megírjam a bírálatot, hogy a holnapi lapban megjelenhessen.

– Csak maradj te itt és mulass tovább, a bérkocsi visszajön, s rendelkezésedre áll.

Azzal valahogy lerázta a nyakáról a műbírálót, s ott hagyta a kollegatust, hadd beszéljék ki magukat kedvükre a mai nap áldozatáról is. Hisz a legkedvesebb poszpász egy ilyen írói lakomán, akit végül kés, villa nélkül megenni jól ízlik – maga a bankettadó szerző.

No, ha aztán arra