I. Egy vadászat 1666-ban

Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel Magyarországtól.

Egy jelenetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig misztérium – félig vigalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s mégis egy század fordulópontja.

Lelkemet nyomja a fölidézett események súlya, a megjelenő elmúlt idők alakjai elvakítják szemeimet. Vajha kezeim elég erősek legyenek visszaadni azt, amit a lélek a bűvtükörben látott! Amit elmulasztok én, pótoljátok ti helyre érzelemmel – emlékezettel.

*

A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, évezredes ihar- és egerfák, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vízi virágok és sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló gallyairól gyökereket húz az éltető víz színe. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás gém, a vakvarjú, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vízi vadaknak, miknek alig téved ritkaságul egy-egy példánya a lakottabb vidékekre. Néhol egy-egy dombosabb helyen, honnan késő nyáron a víz aláapad, virágok nőnek fel, minőket tán csak az özönvíz után mutatott fel a föld, oly buják, oly ismeretlenek, minden fű, rekettye óriásira nő az iszapos földben, a tölcséres folyondár, a télizöld repkény oly vastag indákat hajtanak, mint a szőlő venyigéje, mik egyik fáról a másikra kapaszkodva, összefonják azoknak derekait, lecsüggenek virágos girlandjaikkal a sötétkomoly iharfákról, mintha valamely hamadriád koszorúzta volna fel a neki szentelt berket.

S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész falkái a vízlakó madaraknak szállanak fel a légbe, s ungok egyhangú rekegési közől kiszólal a vízibika szomorú kürthangja s a zöld tekenősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét, melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel, e hely még az istené!

Akadnak ugyan néha merészebb vadászok, kik messze be mernek hatolni ez úttalan, fűzfa- és nyárbokrokkal ellepett tömkelegbe, néhol csónakon kell a fák között bujkálniok, melyet minden pillanatban felfordítnak a víz alatt messze elnyulongó szakállas gyökerek; pedig ott alant több ölnyi a víz mélysége, s a sötétzöld hínár és a sárga mocsárvirágok és a kis feketepiros gyíkok, mik köztük futkározva oly közel látszanak, mintha kézzel le lehetne értük nyúlni, mind oly magas víz alatt vannak, mely a legmagasabb férfit is elnyeli. Másutt a sűrű rengeteg állja útját a naszádnak, a fák, miket ember soha nem irtott, ezredek óta halomra düledezve, ott rohadtak, a lehullott törzsöket kővé változtatta a víz, a hínár gyökerei, a fűnyüg fonalai, az iszalag indái összevissza nőttek, erős szívós bürüt képezve a víz színe fölött, mely hajlik, ingadoz, de le nem szakad a léptek alatt. A tórongy fodros szövevénye azután folytatni látszik a bürüt, továbbfutva a víz színén, de már az nem tartja fel a rálépőt; még egy lépés, és ott a halál. Ez ismeretlen, szokatlan vidéket nemigen látogatja senki.

Dél felé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin levő fák beledüledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt folyam, a hajósok veszedelmére.

Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s ahol megszűnik a mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk díszlenek, oly magasak, oly egyenesek, minőket Magyarországon alig látni másutt. A széles rengeteg tele mindig a vadak minden nemeivel, legszebb, legnagyobbak a vadkanok benne, mik nappal a mocsárban henteregnek; a szarvas sem ritkaság, s amit találni, az nagy, erős és bátor; sőt akkoriban még bölényt is láttak e tájon, amint estenkint a közelben fekvő totoveci kölesvetésekre ellátogatott, hanem az a legkisebb üldözésre a mocsár belsejébe vette magát, ahova azt követni nem lehetett.

Az erdő szélében állt akkoriban egy vadásztanya, melynek több rendbeli épületei tanúsítani látszának azt, hogy e vidék régóta kedvenc helye lehet valamely magyar vagy horvát főúrnak. Némely épület egy századdal látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait befutotta a repkény, egészen be volt húzva élőzölddel, ajtaja fölé egy nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégy ágú fejdíszével. A körülmény, hogy a kis kalyibát a későbbi építkezők nem pusztíttaták el, némi kegyeletet enged gyaníttatni annak első alkotója iránt; beljebb az erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. Egy vén, terebélyes tölgyfa oldalához volt körös-körül építve egy csodás remetelak, úgy, hogy a középre maradt tölgy látszott egyetlen oszlopzata lenni. Az egész lak csupa vadkankoponyákból épült, melyeket egyetlen vadászaton ejtettek el.

Végül egy emeltebb dombon, hol a kiirtott fák egy mosolygó tisztás tért engedének látni, tűnt fel a legújabb épület. Egy kisded, ízletes mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkéllyel, kiülő rondellákkal, színes ablakokkal s a középkori építészet egyéb sajátságaival. A közelében fölhányt és félbenhagyott bástyák, egy-egy nagy rakás négyszögű kőhalmaz, a mély sáncárkok s magának a mulatókastélynak szertelen széles falai arra látszanak mutatni, hogy aki építéséhez kezdett, várat akart itt alkotni, tán a török ellen? Két hosszú sugárágyú s egy nehéz vastarack, miknek eredetét bizonyítja a török fölirat, most is ott hevernek a ház hátuljában; hanem azután változtak az idők és kedélyek, s a későbbi utód tusculanumot épített a várnak szánt alapra.

Azon évnek egyik legderültebb napján, melyben eseményeink fonala kezdődik, számos vadásznép sürgött-forgott a vadásztanyán.

A nap alig veté szét első sugarait a sűrű fák között, a csatlósok, pecérek elővezeték aklaikból a paripákat, s a pórázra fűzött kopókat, melyek jókedvük előérzetében vihogva ugráltak vezetőik vállaira.

A hosszú társzekerek, mikbe bivalyok voltak fogva hatával, tízével, előre megindultak a kitűzött helyekre, hová az elejtendő vadakat fogják majd összehordani; a hajtásra kirendelt falusi nép baltával, villával, itt-ott puskával is fegyverkezve, csoportonkint elosztatott a vadászok által, az erdő hosszában ketten-hárman egy-egy faderékból vájt csónakot is vittek vállaikon, kiknek rendeltetésük volt az űzött vadat a mocsár felől visszariasztani, ha arra találna menekülni.

Minden emberen, minden állaton látszott az a vágy, az a sietség, maradni nem tudás, mely a vadászok előtt oly igen ismeretes, csak néhány vénebb vadász ért rá egykedvűen leülni a tűz mellé, szalonnáját pirítva.

Végre hallatszott a vadászkürt jeladása a mulatóház tornácáról, a kísérők örömujjongva ugráltak tüsszögő lovaikra, a pecéreket egyszerre jobbra-balra húzták a csaholó, ficánkodó kopók, a vadászok föltekerték nehéz, kulcsrajáró puskáikat, s várta mindenki készen az érkező úri népet.

Nemsokára egy csoport lovas szállt alá a mulatókastély dombjáról, nehány apródtól kísérve. Legelől jött egy magas, izmos termetű férfi, a vidék földesura, a többiek mintegy önkénytelenül maradtak hátra mellette. Széles vállai, nagy domború melle herkulesi erőre látszottak mutatni, arca naptól barnult, s oly csodálatosan ép, hogy semmi korosság nyoma sem látszik rajta; rövidre vágott szakálla s erős bajusza, mely fölfelé van fésülve szálasan, marciális tekintetet adnak arculatának, az erős hajlású sasorr s a bokros, sűrű, szénfekete szemöld büszke, parancsoló vonásokat rajzolnak arra, míg az ábrándos metszésű ajkak, a hosszúkás szelíd kék szemek s a tiszta, redőtlen magas homlok valami költői fényt és árnyéklatot vonnak a különben oly daliás arcra.

Rövidre vágott üstökét gömbölyű prémtelen süveg fedi, melynek tetejéből egy egész sasszárny mered föl; egyszerű zöld szőrzeke van fölöltőül rajta, melynek zsinórjai össze sincsenek gombolva, láttatni engedve az alsó öltözetet, mely fehér szarvasbőr dolmány, szélein vékonyan sujtásozva ezüst zsinórzattal, oldaláról széles elefántcsont hüvelyű görbe kard lóg alá, s tenyérnyi vörös bogláros övéből egy görbe török kés gyöngyházas markolatja látszik elő.

A legelső pár, ki hozzá legközelebb van, egy ifjú lovag s egy ifjú amazon.

A lovag alig lehet huszonkét éves, a hölgy még fiatalabb. Soha összeillőbb párt nem lehetne találni.

A férfi mosolygó, szelíd, halvány arc, dúsgazdag gesztenyebarna hajfürtjei körülomlanak vállaira, kis bajusza alig árnyékozza még be felső ajkát, kék szemeiben örök mosolygás, gondtalanság, könnyelműség tündököl, s ha izmos karjai, termete, melynek idegei minden mozdulatnál keresztüllátszanak a feszes dolmányon, el nem árulnák benne a férfit, ábrándos gyermeknek lehetne őt tekinteni. Fejét kócsagtollas nyusztkalpag fedi, öltözete nehéz, sodrott selyemszövet, vállairól pompás tigrisbőr csüng alá, mely körmeivel átkarolva az ifjú nyakát, egy nagyszerű zafíros csattal van összekapcsolva. Paripája bogárfekete török mén, skófiummal és pillangókkal kivarrott csótárján gyöngéd hölgykezek hímzései látszanak.

Az amazon, kihez az ifjú olykor áthajolva édes szavakat látszik sugdosni, éppen ellentéte ennek, s éppen azért illik úgy hozzá.

Komoly, bátor, életszínű arc, szemei ragyogóbbak a gránátnál, gyakori szokása ajkait kissé fölvetni, s szemöldeit, mik vékonyak, de sűrűek, levonni szemeire, mi arcának némi büszke, megvető tekintetet ad, s ha azután ismét fölvillannak szemei, s ajkai, a korallnál pirosabbak, a lelkesülés egy saját mosolyától nyílnak meg, egy hősnő áll előttetek, kinél kar, szív és fő oly erős, mint bármely férfiúnál. Jáspisfeketeségű hajkötegei félig lebocsátva vállaira, végeiknél fogva fel vannak szorítva hermelin kalpagja alá, melyről pompás paradicsommadár tollbokrétája hajlik féloldalra. Magas, délceg termetét lilaszín világos bársony amazonöltöny fedi, feszesen simulva karcsú derekához, s hosszan folyva alá nehéz redőivel a rózsafehér arab mén oldalán. Elöl ki van gombolva s kétfelé hajtva az amazonöltöny, szabad tért engedve a lihegő kebelnek, mely egész nyakáig van fedve csipkefodraival. Az öltöny rövid ujjai szinte patyolatra hímzett habzó csipkében végződnek, melyeket sokszorosan tartanak fenn a kapcsoló aranyzsinórok. Bal lába fölött, mely a kengyelben nyugszik, fel van csíptetve a hosszú öltöny, háromszoros redőt képezve felakasztott rubingombjaival, s a fehér habzóselyem alsóöltönyt engedve láttatni és a piros szattyánsarukba fűzött kicsiny kis lábacskák egyikét. Mezetlen hófehér karjai félig selyemmel hímzett szarvasbőr kesztyűkkel voltak védve, nem takarva el egészen annak hamvas bársonyát, melynek gömbölyű idomain keresztül látszanak olykor rándulni az idegek mozdulatai.

Az egész alak és arc inkább hódolatra hí, mint szerelemre. E vonások nem mosolyognak soha. Nagy, sötét, tengermély szemei olykor a felé hajladozó ifjúra vetődnek, és akkor annyi bűbáj, annyi szerelem sugárzik azokból, de az arc még akkor sem mosolyog. Valami magasabb, nemesebb vágy látszik még akkor is arcán, mely több a szerelemnél, több a dicsvágynál, azon nagy lelkek önérzete talán, akik előre sejtik, hogy neveik örökké emlegetve fognak lenni?

E szép pár háta mögött két, öltözetéről főnemesnek látszó férfi lovagol. Egyik mintegy harmincéves férfi, hosszú, fényes fekete szakállal, csillagos homlokú erdélyi televér paripán, a másik egy sápadt, hajlott korú ember, kinek hosszú szőke bajusza őszbe látszik már csavarodni, nagy, kopasz, redős homlokát asztrakán süveg fedi, szakálla szorgalmasan van borotválva, öltözete a keresettségig egyszerű, ruháján, csizmáin semmi paszománt, lován semmi cafrang, nyakravalója, mely dolmányára kilóg, ócskának is beillik.

A környezők e legutóbbi férfit nem látszanak valami különös tiszteletben tartani, mely azáltal lesz még felötlőbb, hogy okos, úgyszólván ravasz arca észrevehetőleg viseli magán a neheztelés nyomait az érzett mellőztetés miatt. E férfi arcát jól megjegyezzük, mert sokszor fogunk vele találkozni. Hideg, száraz vonások; – ritka haj és bajusz, szőke, ősszel vegyülve; – hegyes, kettészelt áll; – gúnyos, halvány ajkak; – veressel körzött élénk tengervízszín szemek; – messze kiülő szemöldök; – magas, kopasz, fényes homlok, mely az indulatváltozatok alatt keresztül-kasul van szeldelve redőkkel. El ne felejtsük ez arcot; a többiek: a herkulesi dalia, a mosolygó ifjú, a délceg amazon csak futó képek leendnek előttünk, melyek jöttek, hogy elenyésszenek; csak ez utóbbi fog bennünket végigkísérni a történetek folyamán, rontva és teremtve mindenütt, ahol megjelenik, s kezében forgatva nagy emberek és országok sorsát!

A kopasz férfi közelebb húzódik mellette lovagló társához, ki a kezében levő kopjákat látszik hajításra próbálgatni, s mintha régibb párbeszédet folytatna, dörmögve szól hozzá:

– Ti, erdélyiek, tehát nem avatjátok magatokat ez ügybe.

– Hagyjon kegyelmed ma nekem békét a politikumokkal – szólt ez türelmetlenül fölpattanva –, kegyelmed egy napig sem élhet cselszövények nélkül, de erre az egy napra kikérem, hogy hagyjon ki belőlök, én ma vadászni akarok, tudja, hogy milyen szenvedélyem.

Ezzel sarkantyúba kapva lovát, előre nyargalt, a daliás férfihoz csatlakozandó.

A kissé hevesen visszautasított férfi bosszúsan szorítá össze ajkait, s azzal egyszerre mosolyogva fordult az előtte haladó ifjú leventéhez:

– Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta volna láthatárunk.

– Valóban – felelt az ifjú, azt sem tudta, hogy mit szóltak hozzá, míg a delnő közel hajolva hozzá, sötétlő arccal susogá:

– Nem tudom miért, de nem tudok bízni ez emberben. Mindig kérdez, és ő maga sohasem felel.

E percben a daliás férfi a vadászcsoporthoz ért, s hangos üdvözléseiket nemesen viszonozva megállt közöttük.

– Dávid! – kiálta egy vén, ősz bajuszú vadászra; az levett süveggel odalépett hozzá.

– Tedd fel süvegedet. A hajtók helyeiken vannak-e már?

– Mindenki, kegyelmes uram. Csónakokat is küldtem a mocsár felől, hogy a vadat visszariasszák.

– Ember vagy, Dávid. Most tehát indulj meg a vadászokkal és pecérekkel magad, s kerülj el azon az úton, amelyen rendesen szokás járni, mi magunk úgyis elegen leszünk arra, amit akarok. Mi egyenesen fogunk keresztülvágtatni az erdőn.

A vadászok közt a csodálkozás és hitetlenség zúgása kezde terjedezni.

– De kegyelmes uram – szólt ellenkezőleg a vén vadász, ismét levéve sipkáját fejéről. – Én ismerem azt az utat, az nem istenfélő embereknek való. Az áttörhetetlen bozót, a feneketlen vizek, a süppedő dágvány ezer életveszélyt mutatnak, végre a széles ördögárok, mely keresztben vonult át az erdőn, azon még senki sem ugratott át paripával.

– Mi átmegyünk rajta, jó öreg, jártunk mi már gonoszabb helyen is. Aki velem jő, semmi baj sem éri, hisz tudjátok, hogy engem pártfogol a sors.

A vadász föltette tollas fövegét, s indulni készült a többiekkel.

A kopasz ember odalovagolt a dalia mellé.

– Kegyelmes uram – szólt nyugodtan, csaknem szarkazmussal –, én ugyan nagy balságnak tartom, hogy az ember semmiért veszélyeztesse az életét, kivált mikor arra nagyobb szükség van, hanem ezt már egyszer kimondta kegyelmed, tehát jól tudom, hogy meg fog történni; de tessék egy kissé széttekinteni és észrevenni, miszerint mi nem mindnyájan vagyunk itt férfiak, hanem oly nemből is van közöttünk valaki, akit kalandjainkkal életveszélybe vinni gyöngédtelenség.

A dalia e beszéd alatt nem a szólóra, hanem folyvást az amazonra nézett, s nőttön nőtt és gyulladt a büszkeség lángja arcán, amint észrevevé, hogy a délceg hölgy mily nyugodtan néz végig kéretlen szószólóján, s azután mily önérzettel nyúl azon strucctollakkal ékesített kopják után, melyeket apródja vitt utána, s azok közől egyet kiválasztván, nyelét nyeregkápájába támasztva, valódi matadori állásban támaszkodik reá.

– Oda nézzen kegyelmed! – kiálta föl a lelkesülés villámaival szemeiben a dalia. – Ezt a leányt félti? Az én unokahúgomat?

A dalia egzaltált szavai, mint a harangszó zengtek vissza az erdőben. Nem hallatszott azon időben az övéhez hasonlatos hang; oly dörgő, oly mély, és mégis annyira csengő és átható.

Az amazon át engedé ölelni karcsú derekát a daliától, ki őt unokahúgának nevezte, meg hagyta csókolni rózsapiros arcát, mert a magyar hölgy még akkor is el szokott pirulni, ha rokoncsók éri.

– Hát hiába volna ő az én vérem, ha oly bátor nem tudna lenni, mint a legjobb férfi? Ne féltsétek ti őt, nagyobb veszélyben is fog ő még lenni, mint most – és ott is helyt fog állni.

E jóslatterhes szavak után sarkantyúba kapta paripáját a dalia; a megbántott paripa toporzékolt, ágaskodott, de a vaskemény férfi térdeinek egy szorítása ismét megalázta.

– Utánam! – kiálta az, s a tüneményes csoport eltűnt nyomában az erdők sűrűjébe.

*

Előzzük meg őket. Kerüljünk oda, hol a szarvasok delelnek az árnyékos ligetben, hol a tekenősbéka sütkérez a napon, s a kócsagok fürdenek.

Micsoda hajlékok ezek itt, ötével-hatával egyrakáson, itt a víz és pusztaság közepett, e leásott cölöpökből készült gunyhók, gömbölyű, agyaggal tapasztott, vesszőkkel befont tetővel; ki építette ide ezt a gátot, hogy a víz soha el ne fogyhasson a házikók küszöbétől? Ah, itt a kedves, szorgalmas hódok laknak, kiket a természet megtanított házat építeni, ez itt az ő telepük; e vastag gerendákat ők rágták le fogaikkal, ők hozták ide, ők ásták a földbe gátnak, s évről évre vigyáznak rá, hogy el ne romoljon. Íme, éppen egy most búvik elő gömbölyű hajloka legalsó emeletéből, mely a víz alatt van. Oly szelíden tekinget szét, sohasem látott még embert.

Jerünk odább. Vén odvas fa tövében egy szarvascsalád pihen. Egy szarvasbika és egy szarvastehén két kis ünőjével.

A hímszarvas kiállt a napfényre, délceg alakja tetszeni látszik önmagának, meg-megnyalja sima, fényes szőrét, ágbogas szarvával megvakargatja hátát, s büszke, rátartó járással lépked körül, kényesen szedegetve vékony lábait, karcsú alakjának izmai hullámzanak mozdulatai közben.

A nőstényszarvas nagy lustán fekszik a süppedező fűben, olykor fölemeli szép fejét, s oly okosan, oly érzően tekint társára nagy fekete szemeivel vagy játszódó ünői után, s ha látja, hogy azok messze találtak távozni, valami nyugtalan, nyihogó, szűkölő sírást hallat, melynek hallatára aztán előfutnak az egymást kergető kis eleven állatok, körültáncolják, átszökdelik anyjokat, lehenterednek körüle, s annyi bohó, szeszélyes ficánkolást követnek el, egy percig sem tudnak nyugton maradni, minden tagjuk mozog, és minden mozdulatuk oly kedves, oly eleven, oly szeretetreméltó.

Egyszerre megáll merően a hím, s elröffenti magát. Veszélyt érez, orrát feltartja magasra, orrlyukai széttágulva szaglálnak szét a levegőben, lábaival nyugtalanul kapar, fejét leszegezve körülnyargalja a kis tért, s ágasbogas szarvait rázza fenekedve. Ismét megáll. Tágan kinyílt szemei mutatják az ijedelmet, mely ösztönében támadt. Egyszerre odafut nőstényéhez; valami mondhatatlanul gyöngéd nyihogással értetik össze orraikat; nekik is megvan a saját beszédjük, melyen egymást megértik. A két kis ünő rögtön félve odabújik anyja mellé, szüntelen reszketnek gyönge kis tagjaik. A hímszarvas erre lassú, óvatos lépéssel eltávozik az erdőbe, alig hallik lépteinek ropogása. A nőstény pedig ott helyben marad, reszkető ünőit olykor meg-megnyalva, melyek visszacsókolgatják piros nyelvecskéikkel, s hirtelen fölkapva fejét s füleit hegyezve, ha valami zajt vél hallani.

Egyszerre fölugrik. Valamit hallott, amit emberi fül még alig volna képes meghallani. Messze, igen messze elkezd az erdő zengeni. A vadászok előtt ismerős ez a hang. A kopók hajtanak. A szarvastehén nyugtalanul tekint szét, azután ismét visszafekszik helyére, s ott marad. Társát tudja, hogy visszajő, azt meg kell várnia.

A hajtás mindig közelebb-közelebb érkezik, s nemsokára csörtetve jő vissza a hímszarvas. Szokatlan makogást hallatva fordul társához, ez arra hirtelen felszökik, s rézsút véve az utat a hajtás vonala előtt, két kis ünőjével együtt elszalad; a hím még néhány percig ott marad, s szarvaival fölhányja a földet, tán dühből, vagy elővigyázatból, hogy társa fektének nyomát eltörölje. Akkor fölnyújtja nyakát, s mint ezt ravaszabb szarvasoknál többször tapasztalják a vadászok, elkezd hangosan ugatni, utánozva a kopók csaholását, hogy ezáltal azokat tévútra csalja. Azután hirtelen megugrik, s szarvát hátára kapva, eltűnt nősténye után iramodik.

A hajtás hangjai mindig közelebb érkeznek. Az ebek csaholása vegyül az ütött bokrok zörejével s a puskások kiáltozásival; az erdő megnépesül, a fölriasztott nyulak, rókák sűrűen futkároznak a fák között, mindenünnen üldöző hangoktól riogatva; néhol egy nyílt odúba siet menekülni a lihegő róka, s ismét visszaszökik onnan, visszariasztva a bennlakó borz tűzszemei által. A futó nyulak közt őgyeleg itt-ott egy-egy ordas farkas, vérszomját felejtve, néha megáll, farkát hasa alá csapva, szétnézve, hogy nincs-e valamerre menekülés, s üvöltve nyargal ismét tovább, kergetve az üldöző hangoktól.

Pedig mindez állatokra senki sem vadászik, nagyobb, nemesebb vad van a hajtásban, egy címeres szarvas. A hajtás csomózata mindig összébb hurkolódik, a kopók már nyomon vannak, egyszerre azon oldalról, merre a szarvas elfutott, megzendül a riadó kürtszó, jeléül annak, hogy a szarvas üldözőbe került!

– Hajrá! Hajrá! – hangzik messzünnen; a szemközt jövő hajtók megállnak helyeiken, elállva az utat. Az üldöző zaj sebesen közelít.

Nemsokára hanyatt-homlok rohanó csörtetés hallatszik, s a cserjéken keresztülvágtatva előtűnik az elfutott két szarvas, két kis ünőjével. Egy nagy, széles árok fekszik közöttük s a hajtók között; a két nemes vad villámsebesen szökell keresztül az összedőlt faderekakon, s nemsoká az árokhoz ér. Elöl is üldözik, hátul is, de hátul a félelmesebbek, a daliás férfi, a merész amazon s a szenvedélyes erdélyi vadász. A hím legkisebb erőfeszítés nélkül ugrik keresztül a széles árkon, lábait egyszerre kapva föl s fejét hátravágva, a nőstény is hozzákészül az ugráshoz, de ünői visszaijednek, s elfutnak a parttól. Ekkor a nőstényszarvas összerogy, térdei megtörnek, s fejét hátrahajtva, ott marad ünői mellett. Egy kopja, melyet az erdélyi vadász hajtott rá, oldalába fúródik. A megsebesült vad oly fájdalmas sírást hallat ekkor, mely az emberjajgatáshoz hasonló, még annál is szörnyebb; megölője sem mer hozzányúlni sajnálkozásában, míg végképp ki nem szenvedett, a kis ünők nagy szomorúan ott maradnak holt anyjuk mellett, elevenen hagyva magokat megfogdosni.

A keresztülszökellt hímszarvas azonban vérben forgó szemekkel nyargalt a szemközt jövő hajtókra, akik útját elállták, mérgesen, dühösen rázva nehéz szarvát. A hajtók ismerve a kétségbeesés által szerzett bátorságát e különben oly félénk állatnak, egyszerre arcra veték magokat előtte, szabad tért engedve neki, néhány kopó nyargalt csupán elébe, azokat a dühös vad föltaszítá szarvaival, hogy véresen terültek el a földön, s azzal vágtatott a mocsár felé.

– Utána! – ordítá mennydörgő hangon a dalia, s nekiugratott lovával az ároknak, melyen a szarvas átmenekült.

– Jézus segíts! – kiáltának az innenállók elszörnyedve, de a következő percben örömujjongásra vált ijedelmük, a paripa átszökellt az árkon a merész lovaggal.

Az