VIII. Azraële

Ismét Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei közt.

Egyikében az ország azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tízmérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegyláncolaton nem visz keresztül egy járható út; magok a gyalogösvények is rendesen elvesznek a hegyek kanyarodásai közt – vagy egy levelekkel behordott vízomlásba szakadva – vagy egy elhagyott szénégető tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérűjét sokáig nem tudja benőni a fű.

Már a szélei is laktalanok e vadonnak, az egymásra boltozó tölgyek, bükkök alatt órákig eljárhat az ember anélkül, hogy saját léptein kívül egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol; az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos gombák tolják elé minden színű kalapjaikat, csoportosan dülledve ki a mohos fák tövei mellől.

Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam kettészeli a völgyet, tűnik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vadméhe köpűt ásott a vízre hajló fa odvában, s dongva repkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak.

E folyam a Rima vize.

Messze, vigasztalan távolban látszanak még magasabb hegyek, mikről e fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte e távolnak, még iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte; – mintha lépcsők akarnának lenni az égbe: oly magasok, oly szakadatlanok.

A Rima mindenütt rovátkokat húz ez ősvilági bércek között, ő az egyedüli lény, aki elég vakmerő utat törni magának e vad sziklák tömkelege körül. Néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiben örök szivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vadbokrok hajolnak alá a szédítő, tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól. Alább szűk bazaltsziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú csergedezéséből melankolikus zenét sokszoroz a kettős visszhang, átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge rózsaszín pisztrángok s fehér vízikígyók úszkálnak ezüst szalagokként; innen kiszabadulva ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan mérföldnyi távolból hengergetett le idáig, s a legközelebbi hóolvadás vagy felhőszakadás után ismét ezer ölnyire hengerítend alább a sziklákkal eltorlasztott völgybe.

Mindig följebb, följebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad, következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az átlátszó köd, mely eddig a magasságot fedé, most már a mélységet lepi el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszínén keresztül, s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei kivehetők, arannyal vagy lilaszínnel rajzolva a kelő napsugártól.

És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha lesz-e hát ezeknek vége. Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen alattunk látszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló fenyők árnya alatt. E tó közepéből bukik föl a Rima forrása, öles magasságra vetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni fejével.

Még egy hegylánc mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét fenyvesektől, csak a gerinceinek nem jutott már növény, azokat hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld sem látszik alá.

Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt hegyjáró szemei előtt messze és magasan az ezüst havasok ragyogó csúcsai rémledeznek föl, magas fehér gúláikkal képviselve a lehetlenséget.

Itt állapodjunk meg. A hegygerinceken végig, kivált a távolban, némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között, s más irányban ismét előtűnik, arra mutatva, hogy e vadon közepett valakinek laknia kell, ami annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek.

A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik meg, egymáshoz mindenben hasonlatosak; a szem elfárad rajtok végigtekinteni, s amíg a nap sugarai rézsút feküsznek a tájon, arany ködfátyolt szőve a vidékre, alig lehet egyes tárgyakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó panorámából.

Lassankint azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni, a bércek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reáomolni látszanak, s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva mindeniktől, mintha az égből szakadt volna ide.

A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de a figyelmesebb vizsgáló előtt egy keskeny fahíd tűnik szembe, mely hosszú fenyőlábakra verve, e bérccsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével látszik összekötni.

S lassankint azt is észrevesszük, hogy e bércemelvényt nem a természet alkotá ily magasnak, hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik körös-körül falakat képezve, a bércet mintegy folytatni látszanak, emberi kéz művei. E körös-körül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan magas, mint a talapjául szolgáló bérc maga. S miután a fal mindenütt a szikla meredek széleig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.

1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien tarka épületeket láthatott a szem. Korzár bég lakott a várban, a környék rémura, s parancsára rózsasövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész ligete a narancs- és gránátalmafáknak körzé; azon pompás épületeket, miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni mindenütt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről égszínkékre voltak zománcolva, hogy a nap tündökölt rajtok; a bástyák tarkára festett tornyai, a moreszk faragványokkal terhelt erkélyek, porcelán virágcserepeikkel; – a karcsú, hófehér minarék, mikre fölfutottak a tölcséres virágok indái; a rostélyos kioszkok vékony, aranyzott oszlopaikkal; mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint egy papirosvár: csupa aranyozott fa és festett üveg vagy zománcos cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek-lobogtak a tarka zászlók, s a zászlók hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni készülő tündértanya.

De a bástyák, melyek e töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatlanok voltak.

Körös-körül hozzájárulhatlan meredek, hová ha egyszer bevette magát az üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát.

A komparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóccal jártak a hosszú álgyúk előtt, miket Korzár bég ott öntetett, mert álgyúk számára út nem volt a környékben. Kettő ezek közől a hídnak volt szegezve, azt a megtámadás percében az első lövéssel összetörendő.

Korzár bég e helyről kalandozott szét az országban; rabolva, leölve, akit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen megfordítá szpáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott zsákmányával várába menekült, addig a lesbe állított timarióták az üldözők elől bevagdalák az utakat, s kövekkel verték agyon, aki a völgyek közé merészkedett utánok eredni; néha pedig egészen vára alá engedte jőni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odacepelt félfontos álgyúikkal lövöldöztek sziklafalaira, s azt hivék, hogy majd kiéheztetik: megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy földalatti úton, kiszökve várából, egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni és gyújtogatni. Minden kísérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni vagy körülfogni. A közellevő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre vándorolni félelmetes szomszédsága elől.

A szentgotthárdi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húszévi béke lőn kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között, mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt vagy épített Magyarországon. E várak vezérei aztán a magok kezére folytatták a háborút, raboltak, gyújtogattak, amerre lehetett. A szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre, mit tehetett egyebet, mint hogy fölhatalmazza a panaszttevőket, miszerint ahol tudják, fogják el a béke megszegőit, s amit akarnak, azt tegyék velők.

Ilyenkor tehát öt-hat vármegye vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására a magánellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol öröködési had, a szultánét a velencések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, ahogy tudtak.

*

Egy rekkenő nyári alkony óráiban, midőn a sziklák közt megszorult nap melege elfojtja a levegőt, hogy a hang is alig hallik, két alakot látunk ellenkező irányból ugyanazon pont felé sietni: az egyik egy magyarosan öltözött férfi, alacsony homlokkal, kancsal és éles szemekkel, miknek keresztbenézése egyenesen arra látszik teremtve lenni, hogy akire néz, azt zavarba hozza. A másik egy vén török nő, álla bibircsóiból kondor serték nőttek elő, hosszú, csíkos dolmányának ujjai loncsosan csüngnek alá, turbánjának szurtossága nevezetes; mintha hétről hétre benne hálna.

A közös találkozási pont, melyhez mindkét alak óvatosan széttekingetve közelít, egy bokroktól fedett barlang, melynek odvából a várra lelátni.

A két alak egyetértve surran be a barlangba, melynek sötétéből ők láthatják a várat, de a várból őket senki.

A vénasszony undok mosolygással súg valamit a férfi fülébe.

– Bizonyos vagy erről, banya? – kérdi tőle vizsga tekintettel a kancsal.

– Annyira bizonyos vagyok, hogy felét az ígért díjnak előre föl merném venni.

– Azt elhiszem – szólt bántó kacajjal a férfi –, de én meg nem merném előre odaadni, hanem majd csak szokás szerint apródonkint, minden szóért külön.

– No, hát kérdezz! – sürgeté mohón az asszony.

– Tehát mikor jön meg a bég? Ez a kérdés öt arany.

– Ez a felelet tíz arany. Az árát én szabom meg.

– Nesze pénzed, válaszolj.

A nő megszámlálta az aranyakat, s keblébe dugva, válaszolt:

– A bég ma este jő haza.

– Melyik a föld alatti út bejárása?

– Ez a kérdés száz arany.

– Fogjad, de ne számláld, hanem felelj.

A nő elvevé a pénzt, s a hátuk mögött tátongó üregre mutatva, szólt:

– Benne vagyunk.

A férfi meglepetve tekinte szét, s azzal erszényét, melyből a nőnek koronkint pénzt adott, megcsörgetve monda:

– Ez mind tiéd, ha tervünk sikerül. Ha elárulsz bennünket, akkor ez a tőr lesz a tied, mert én életben maradok, s föltalállak a pokolban is.

A vénasszony vigyorgott.

– Ne fenyegess. Meg tudnám én tenni, hogy az a pénz, amit itt csörgetsz, még e percben az enyim lenne, s te örömödben, mint egy bolond, úgy csókolnál összevissza. Egy levél van nálam, melyet ha urad olvasna, tetőtül talpig megaranyoztatna érte.

– Kitől jő?

– Oh, ez drága kérdés! Ha tudni akarod, nem marad útravaló pénzed.

– Mondd, kitől van! Zsákban macskát nem veszünk.

– Úgy hát áldjon isten. – Amiért megfizettél, azt tudod – szólt az asszony, s távozni készült.

– Megállj! A leveled add, vagy megöllek.

– Dehogy ölsz. Egyet kiáltok, s véged van.

– Hol a levél?

– Tán bolond vagyok, hogy megmondjam, nálam nincsen, ne is keresd.

A férfi bosszúsan veté oda az asszonynak az egész erszényt, mire az a barlang nyílásához tipegve, mankós botját, mit oda támasztott, előhozá, s lecsavarva róla a felső részt, a bot üregéből egy összegöngyölt selyemtekercset vont elő, melyet a férfi szétterítve, amint elolvasott, arca repesni kezdett öröm, hihetlenség és meglepetés miatt.

– Ha ez mind így leend, úgy, amit eddig kaptál, csak felpénz ahhoz képest; amit ezután kapni fogsz.

– Mondtam, ugye – szólt bizalmas vigyorgással a némber –, hogy bátran kifizetheted előre az alkudíj felét?

– Most csak arra vigyázz, hogy észre ne vegyenek valamit.

– Csitt. Kerülj a víz felé, a szokott úton ma portyások fognak járni.

Ezt mondva, a két alak a barlangból hirtelen kisuhant, s jobbra-balra az erdők sűrűjében eltűnt.

*

Most el szemeink elől zord külvilág! Nyomasztó hegypanoráma, kietlen láthatár!

Tűnjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az elfojtott csókok, a forró sóhajok szentek szentébe; ahol nem lakik semmi, ahol nem él semmi, csak a szerelem, s ami szerelemre emlékeztet.

Egy tágas, pompás teremet látunk magunk előtt, melynek ragyogványa amint egyszerre megrohanja a lelket, egy új, egy szebb világba képzeli az magát átragadva, míg a tárgyról tárgyra repkedő gondolat elfárad átérezni mindazt a szépet, azt az élvadót, amit a gyönyörvadászat fantáziája fölkeresve, egy édes költői halmazba összegyűjtött.

A gömbölyű terem falai tükrökkel vannak bevonva, miknek örök sugárverése oly különös világítást ad a tárgyaknak, nem engedve, hogy azoknak árnyékuk legyen valahol. A boltozat égszínkék harangját sötétvörös karcsú porfiroszlopok emelik, miket félig takarva tartanak a keleti virágok bozótjai, széles rózsák porcelánvedrekben összecsoportozva, s a padlatra hullatva bársonyvirágaik aranyló hímporát. És e padlat selyemszőnyegekkel van bevonva, itt-ott mutatva csak ki márványja mozaikkirakatát. A terem közepén rózsaszín márványmedencében kristálytiszta víz áll, melynek közepéből magosra szökell föl a szivárványló vízsugár, gyöngycseppekben hullva vissza. E szökőkút vizét rejtett csövek vezetik föl a várba a titkos úton keresztül. A falak mellett körös-körül metszett bársonykerevetek nyúlnak, hengerded virágos kasmírpárnákkal. És mindenütt, mindenütt tündérek, ifjú nevető leányok, a szőnyegeken táncolva, a kereveteken hentergőzve, a szökőkút vizében locsolódva.

Egy odaliszk csengettyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel táncol a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként keringnek körüle; három núbiai eunuch énekes melankolikus szerelmes danákat zeng a tánchoz egyszerű hangszereivel.

A tündéralakok fátyola leng jobbra-balra, fölfedezve arcaikat, miknek ifjú bájait most nem érheti férfi tekintete, lábaik dobbanása alig hallik a puha szőnyegen, mintha repülnének. A vékony muszlin rosszul rejti termetük bájait, s a turbánok alól kiszabadult hajfodrok mint szelíd kígyók omlanak a hófehér vállakra.

A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az aranyhalakkal, meg akarva őket fogni, s nagyokat kacagva, ha e virgonc állatocskák kisikamlanak kezei közől; oly sajátságos alak: fehér hímzett köntöse aranyövvel átszorítva, amint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arcán átviláglik az ifjúság pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor gyöngyfogat engedik láttatni, amint gyermekes jókedvvel nevet együgyű játékának.

Az ovál terem végében néhány lépcsőnyi emelvényen áll egy bíbor ottomán, a mennyezetét képező rózsaszín damasztfüggönyök karvastagságú jázminfákra vannak felbogozva nehéz aranybojtjaikkal; a jázmin ezüst virágain keleti lepék libegnek, ultramarinkék szárnyaikkal; – a szófa fejénél aranyvesszős kalitkában két kis „elválhatlan” papagáj sipog, smaragd tolla, kármin feje, mindig csókolgatják egymást.

A bíbor ottomán felett hever Korzár bég kedvenc hölgye, Azraële.

Hófehér könyöke alatt, melyről a kaftán bő csipkeujja alátüremlett, egy eleven párduc fekszik, mint egy tarka könyökvánkos, sima talpát nyalogatva, s a fejére omló jáspis feketeségű hajfürtökkel játszva, mint kis macskakölyök.

A hölgy jól választá társát, maga is oly karcsú, mint az, tagjai oly simulók, oly hullámzók, mint azé, karcsú dereka úgy hajlik, s bágyadt szemeiben annyi eltitkolt vad láng ég, mint e szelídített fenevadéban.

A hölgy hosszan elnyúlva fekvék hanyatt a díványon, az illatos nargilé borostyánköves szopója illetlen volt kezében, a fűszeres serbet ott párolgott aranyozott csészéjében az elefántcsont asztalkán, melyen széles japáni tálcára halmozott melegégalji növények kínálkoztak ízletes külsejükkel, aranybibircsós dinnyék, ananászok, piros pálmaszilvák, szagos fürtű szőlők, egy ezüst tányérkán hófehér lépesméz csepegett, melyet ákászvirágok idején gyűjtöttek a méhek.

Azraëlének egy pillantása sem érinti e zamatos csemegéket. Midőn olykor fölveti bágyadt szemeit, miket a hosszú selyempillák félig elfedeznek, szinte megdöbben az ember; – ily égető szemsugár alig születhetik másutt, mint a délöv napja alatt, melynek nyara is olyan hő, olyan sóvár, olyan szomjú, mint hölgyeinek szemei.

Örök vágy ég e szemekben. Mondhatlan, kielégíthetlen, melyet a gyönyör csak növel. Ha a világot adnád neki, egy másik világot követelne. Ha minden érzéke eltelt a kéj-, az élvezettől, a szív mégis üres maradt, s elérhetlenek után eped. Ha szerettetik, gyűlöl; ha gyűlöltetik, szeret; ha meghalsz érte, kikacag; ha megölöd, imád.

Tojásdad arca olyan halovány. Mintha e gyújtó szemsugarak minden rózsát leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat, s keble titkos gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte a vér lobogását látni rajta.

S mint remegnek ezen ajkak! Magában van, senkivel sem beszél. Körüle táncolnak, énekelnek a háremhölgyek, fekete rabgyermek térdel előtte, ezüsttükröt tartva elé, félmeztelen rableányok hintenek rá rózsalevélesőt, s legyezgetik pávatoll legyezővel.

Azraële nem látja, nem hallja őket. A tükörbe nézve beszél önmagával, mintha olvasni akarná tulajdon arcáról saját indulatjait; ajka reszket, mosolyg, dacol, szeme csábít, eped, könnyez vagy eltaszítón villámlik, egy pillanatban a hetedik égig emel, a másikban a földre sújt. Most egyszerre valami gondolatja támadt, valami démoni eszme: felsőajakát felvonva, összeszorított fogai látszanak, összevont szemöldei reszkető barázdát vonnak fehér homlokára, a szemek csillaga alámélyed, fölül a szemfehérét láttatva, az ajkszeglettől felvonuló szépségvonalak meggörbülnek, démoni, fúriai kifejezést adva a gyönyörű arcnak, s a göndör fürtök mint tekergő kígyók omlanak kétfelől alá. A reszkető ujjak öntudatlanul görcsösen markolnak a párcuc sima nyakába; a bántott fenevad fölordít.

A hölgy visszaretten önarcától, s a szerecsen fiút tükröstül együtt eltaszítva, csillagos fátyolába burkolózik, s vad tekintettel fekszik karjaira, féloldalra dűlve, s kisded lábacskáit piros papucsaival maga alá kapva, hajlékony testével a párduc nyakára dűl, s oly fenyegetőleg néz mindenkire, hogy tekintete előtt összerezzen, akire esik, még a vadállat is.

De egy pillanatig sem marad nyugton. A kínzó unalom minden percben változtatni készti helyzetét. Most hanyatt fordul, s karjait feje fölé emelve, fejét hátrafeszíti; minden tagja hullámzik, mint a kígyóé, s szemeiben elfojtott vágyak könnyei ragyognak.

Senki sem meri tőle kérdezni, mit kíván; Azraële szeszélyes, meglehet, hogy megtetszenék neki a kérdező, s azt kívánná tőle, hogy szemei láttára ugorjék le Korzárvár legmagasabb bástyájáról. Azraëlének nem üdvös kedvét keresni.

Ím, azonban egy aranyrostélyos mellékajtó nyílik, s Azraële szemeiben könnyű örömsugár kezd derülni, amint a belépőt meglátja.

Azon bibircsós állú vénasszony ez, kivel a barlang előtt találkozánk.

Rút, fertelmes arcú duéna; a török nő korán vénül; tíz év előtt Babaye első kedvenc háremhölgye volt Korzár bégnek, most első kedvenc rabszolgálója Azraëlének.

A nő mosolyogva ül le Azraële lábaihoz. Neki egyedül van kiváltsága Azraële előtt leülni.

– Unjuk magunkat? – kérdezé a nő bizodalmas sipogással a szép odaliszktől, vigyorgó szájában megfeketültek a fogak a cukorevés s bételrágás miatt. – Nincs kedvünk semmihez, ugye? Nem táncoltak még a bajadérek égő gyertyák közül? Vagy az sem szép többé? Perzsia selyemszövetei kopottak már, s színtelenek? Nincs íze többé a lépesméznek, nincs zamatja az ananásznak? Ceylon gyöngyei elveszték ragyogásukat? Bosszantanak az olasz eunuch danái? S még a tükör sem mutat többé semmi szépet? Miért oly haragos, miért oly kedvetlen a napok napja? Mi szükség felhőnek vonulni Damanhur egére? Mondjak regét az alabástrom homlok földerítésére? Elmondjam a fogoly oroszlán meséjét, melyet Medzsnun, a halhatatlan költő megírt?

Azraële lankadt szempillái lecsukásával igenlé e kérdést.

– Elfogták az oroszlánt Biledulgerid pálmaerdeiben. Gazdag, hatalmas dej vette őt meg ezer aranyon. A dej hatalmas ember volt, parancsára aranykalitka épült az oroszlán számára, egész pálmafák fértek el benne, s a kalitka boltozata lazúrkővel volt kirakva, messze hegyekről vezettek bele élő szökőkutat, s bíborszőnyeggel volt padlata bevonva. Az oroszlán bús volt és szomorú. Egész nap mogorván feküdt, csak mikor leszállott a nap, kelt föl, haragos ordítással rázva kalitja ajtaját, s ijesztve az éjszaka csendjét. A dej kérdé az oroszlántól: mid hiányzik, szép állatom? Aranyból van házad, velem egy ételből eszel, s kristályforrás az italod! Mi kell még több? Ámbraillatban akarsz-e förödni? S kedvenc rabnőim szívei kellenek-e csemegéül? Az oroszlán ordítva szólt: – A kalitka, ha aranyból van is, szoros; e pálmafák nem Núbia ligetei, a medence itt nem Berzendár puszta forrása. Nem kell nekem a te fűszereid illata, sem rabnőid vonagló szívei; add vissza nekem a pusztát, szabad szeleivel, majd megtalálom én ottan jókedvemet.

Babaye elhallgatott. Az odaliszk reszketeg sóhajjal csüggeszté le fejét lihegő keblére, s amint a duéna megszűnt beszélni, inte neki, hogy mondjon más regét.

– Akarod hallani a regét a tündérről és a halandó leányról?

– Egyszer a szivárvány tündére meglátott egy szép leányt, s szép szavakkal elcsábítva, azon a hétszínű hídon fölvitte magával a harmadik égbe. Minden szebb ott, mint a földön; a virág hervatag gyémánt, a szellő susogása zengő dal, a paloták oszlopai kristály és drágakő, s minden érzék háromszorta többet érez, mint itt alant. A tündér tenyerén hordta a leányt, a tündérek forróan tudnak szeretni. S a leány mégis bús volt, unta magát ott az égben, s ha a tündér olykor eltávozott fölszívni a tengerekből az ég számára a vizet, látta, hogy a leány epedve néz alá a felhős földre, a szivárványról kihajolva. Mi hiányzik? – kérdé a leánytól. – Miért vagy bús, miért nézesz úgy a földre? Szólj, mi kell? Parancsolj, és elhozom. Csillagok esnek az égről, szólt a leány, azok hullanak a földre, szeretném hajamba gyöngyfüzérnek. A tündér ment, s