IX. A fejedelem és minisztere

Néhány év folyt le már, mióta Apafi fejedelemmé lőn. Azon időben vagyunk, midőn Zrínyi Miklós véletlen halála után a magyarországi elégületlen párt széttöretve, nagyobbrészint Erdélybe menekült, mely ország akkor, a római és török császárok kölcsönös vetélkedése mellett, független önkormányzat alatt állott. Fizetett ugyan adót a magas portának, de országgyűlésein határozhatott, amit akart, s ha leégeté is falvait a tatár, de legalább azzal is elismerte, hogy nem tart jogot az országhoz. Minden vár a fejedelem kezeiben volt; tarthatott katonát, amennyire pénze volt, s harcolhatott, akivel bírt; s még azonfelül rá is szedhette a törököt, ha jókedvében találta.

Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában, kiváltságos törvényeiben, patriarkális arisztokráciájában, diák nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásaiban, sem három különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják magoknak az ország dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját sokkal egyszerűbb szisztémájával megismertetni; a monda szerinti törökként, ki látva, hogy mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe, azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, amint a falatokat szájához viszi, s mikor látta, hogy ez nem történt meg, azzal a hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor.

*

Ebesfalván nagy változások történtek ez időre.

Nem az egyszerű nemesi ház többé a fejedelem lakása; távol onnan, egy emeltebb dombon nagyszerű fejedelmi vár épült számára, egyik oldalán magas négyszögű toronnyal, melynek mindegyik szögletén ismét kis hegyes kiülő tornyocskák látszanak. A kapu elejét büszke kőoroszlányok őrzik; homlokzatára kiülő betűkkel van fölírva e mondat:

„FATA VIAM INVENIUNT.”

A vár elején faragott oszlopokon álló tornác megy végig, annak egyik szárnyát a másikkal összekötve, s cifra aranyozott rostélyzattal borítva.

Az ablakok mind hegyes bolthajtással s ódon cifrázatokkal tűnnek elő, s a vár belső udvarára kapuidomú átjáráson keresztül jutni, mely az épület alá van alkotva.

Az ekék, szekerek helyett sáncpuskákat látunk az udvaron és hosszú csatakígyókat. A béresek helyett sárga dolmányos, piros nadrágos testőrök szédelegnek a kapuk előtt; s a fejedelem szobájáig csak hosszú folyosókon s hangos teremeken keresztül jutni, melyekben apródok, bejáró cselédek, komornyikok jelentgetik ajtóról ajtóra az érkezőt, ki, ha az elfogadási terembe végre eljutott, maga előtt látja – még akkor sem a fejedelmet –, hanem Teleki Mihály uramat, a fejedelem első tanácsosát.

Ugyanazon kopasz homlokú férfit, kivel Csáktornya alatt találkozánk Zrínyi Miklós emlékezetes halála napján.

Még akkor csak II. Rákóczi Györgynek kegyvesztett kapitánya volt a jó úr, azóta fölvitte isten a dolgát, most kővári főkapitány, s a fejedelem nevében mindenható.

Anyja testvére volt a fejedelem nejének; nénje pártfogása útján jutott a fejedelem mellé, ő ugyan mindig húgának szokta a fejedelemnőt nevezni. Az asszonyok az ilyen tévedésekért nemigen mutatnak haragot.

Egyszer a fejedelem közelébe jutva, nem volt Telekinek szüksége pártfogásra többé.

Azon mindent fölfogó ész, minő az övé volt, terjedt ismeretei, státusférfiúi ügyessége nélkülözhetetlenné tevék őt a fejedelemre nézve, ki szeretett könyvei és régiségei közt búvárkodni, s terhelve érzé magát minden által, mi őt családi vagy tudományos világából kizavarta.

Az elfogadási terem ma is tömve van urakkal, kik a fejedelemmel beszélni akarnak; a magyarországi menekültek azok, kiktől Apafi különösen látszik iszonyodni. E nyugtalan, harcra ingerlő, sötétképű emberek nem az ő nyugalmas, szemlélődő kedélyéhez valók. Most is elzárkózott előlük, s minden udvarlói közől egyedül tisztelendő tudós Passai János uramat bocsátá maga elé, ki nagyenyedi professzor levén, tudománya miatt kedves személy vala a fejedelem előtt.

Apafi Mihály magánszobája inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint uralkodóéhoz. Körös-körül aranyozott kötésű könyvekkel rakott állványok temették el a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek álltak halmazonkint. Ahol a tékáktól helye maradt egy-egy konzolnak, azokra állóórák voltak elhelyezve, miket a fejedelem rendesen maga szokott fölhúzni, s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett könyvekkel rakva, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek, azt sem tudta, hova ültesse le; sőt gyakran maga a padozat is el volt árasztva szétterített mappákkal, poros monumentumokkal s fölnyitott fóliánsokkal: hogyha Teleki Mihály uram ilyenkor belépett hozzá, úgy kellett neki ide-oda lépegetni, mint aki nagy sárban keresgeti a jó utat.

A két úr e pillanatban az asztal előtt áll, melyen különféle régi pénzeket látunk heverni. Apafi bő ujjú szürke zekébe van öltözve, mely derekán zsinórral van összeszorítva, fején kerek házi sipka. Passai állig van begombolva sötétzöld, combig érő prémes mentéjébe. Sűrű fehér haja nagy görbe fésűvel van hátrasimítva, arca, minden ráncai dacára, a legélénkebb pírral bír, s fogai mind épek, akár egy ifjúé.

Apafi egyet az aranyak közől figyelmesen vizsgálva, ujjai közt forgat, a világosságnak fordulva. Passai süvegét kezéből le nem téve áll a fejedelem előtt, mint a cövek, s fölráncolt homlokkal figyel a fejedelem arcára.

Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.

– Ezek nem római betűk – mormogá haragosan. – Nem is görög jegyek. Sem nem cirill betűk. És egyáltalában nem hun írásjegyek. Sohasem láttam hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? – kérdé Passaihoz fordulva.

– Várhelyen, nagyságos uram. Amint az oláhok a régi templomot széthányták.

– Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?

– Egy ókori rom volt az, amit római templomnak neveztek.

– De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.

– Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszoktak már minden romot Erdélyben római emléknek tartani.

– S minek hányták széjjel?

– A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!

– Szentségtörő nép! – kiálta föl Apafi. – Múzeumi ritkaságokból meszet égetni! S nem iparkodott kegyelmed legalább némi emléket megmenteni belőle?

– Egy faragványos koporsófödelet vettem meg, s egy egészen ép szfinxet, hanem az oláh, aki meg volt bízva az elszállításával, restellte az egészet emelni, s eltördelte a szobrokat öt-hat darabra, hogy könnyebben szekérre rakhassa.

– Oh, ez az ember megérdemlené, hogy karóba húzassam. Parancsot fogok kiadni, hogy a régiségekre senki se merje többé kezeit tenni.

– Aligha későn nem leend, nagyságos uram, mert amint megtudták ez emberek, hogy én pénzt adok köveikért, elhíresztelék, hogy én azokban gyémántot, meg kárbunkulust keresek, s ekkor oly apróra törték köveiket, hogy most porzó gyanánt árulhatják.

– Hát a dévai nemesemberrel beszélt-e kegyelmed a mozaik végett?

– Nem adja semmi áron. Azt felelte, hogy neki semmiféle ivadéka sem bocsátá áruba, ami már egyszer övé volt. Csak legalább kiemeltetné onnan, ahol találta, de nem cselekszi, most is a tehénóla van fölötte, a bivalyok ott hevernek Venus és Cupido kövekből kirakott alakjain.

– Kedvem volna ez embert megnótáztatni, hogy e meg nem becsült kincshez jussak – monda Apafi tudományos bosszankodással, s újra az ismeretlen arany találgatásához fogott.

E percben fontos s valami nagy dologra előkészült arccal lépett be Teleki a fejedelem szobájába, s egy selyemzsákba takart iratot kivonva, azt kitártan nyújtá Apafi kezébe.

A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást, s homlokát összeráncolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:

– Hiszen ezek dák betűk!

– Micsoda? – monda Teleki csodálkozva, s tágra kinyitott szemekkel: sehogy sem bírva fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást dák betűknek.

– Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol – folytatá a fejdelem. – Talán Dio Cassiusban, hogy Decebál elveszte után verettek emlékpénzt a rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán egy lefejezett, megláncolt férfival. Íme, az embléma rajta.

– De nagyságos uram! – szólt közbe hevesen Teleki. – Azon irat, melyet kezébe nyújtottam –

Apafi most vette még észre, hogy valami pergamen vár a kezében elolvasásra, s elégületlenül nyújtá azt vissza Telekinek.

– Mondám már, hogy ma nem beszélek senkivel. Egy hónap múlva megnyílik az országgyűlés, akkor szólhatnak a magyar urak, amennyit nekik tetszik, a magok dolgairól.

– De könyörgöm, ez nem a magyar uraktól jön – szólt Teleki kausztikus hangozattal –, hanem a tatár kán őkegyelmességétől.

– Hát mit akar? – szólt Apafi, s beletekintve az iratba, amint meglátta annak hosszúságát, félretevé. – Eh! Röviden beszélek vele. Ki hozta a levelet?

– Egy emír.

Apafi rögtön felöltve atilláját, s kardot kötve, kilépett az elfogadási terembe.

– Jó napot! Jó napot! – kiálta rögtön az egybegyűltekhez, rövideden be akarva vágni a hosszadalmas üdvözlések útját, s a csoport közé tekinte fürkésző szemmel. – Hol az emír?

A megszólításra előlépett a tatár küldött. Dacos arcú, fekete képű legény, apró szemei villogtak. Nagy turbánjában akkora kócsag rezgett, mint egy árboc; piros ujjasa ki volt hánytatva sujtással; széles övében öldöklő eszközök arannyal kivert nyelei meredeztek. Merészen odaállt a fejedelem elé, s mellét kidüllesztette.

– Salem alek. Mi kell? – kérdé röviden Apafi.

Az emír hegyes szemeivel kétszer-háromszor végignézett a fejedelmen, s azzal állát előreütve, szólt:

– Az én uram, a kegyelmes Kubán kán, ezt izeni tenéked, gyaurok fejedelme: te egy hitszegő, álnok, hitetlen ember vagy. Te hittel esküvéd, hogy jó szomszédunk fogsz maradni, s íme, miképpen mutatod magadat? Most egy esztendeje történt, hogy a szász földet megkeresvén, ott azon városokat, melyeknek neveit igazhívő nyelve nem képes kimondani, meglátogattuk, s a szokott esztendei sarcot tőlük szépen behajtottuk. Jó fizetők voltak mindig. De egynéhányan közőlök nem levén elég serények a harács kiszolgáltatásában, az én uram, a kegyelmes Kubán kán parancsolatjára porrá égettetvén, megfeddetének: hogy máskor megjavítsák magokat. S tán azt hiszed, hogy megjavultak? Korántsem. Mert midőn ez idén újra meglátogattuk őket, íme, a puszta falakra találtunk, amint azokat tavaly leégettük. Ezek a hitetlen kutyák áruló módra megszöktek előlünk, s ott hagyták nekünk a semmit. Azért azt izeni tenéked az én uram, a hatalmas Kubán kán, hogy micsoda fejedelem vagy te a magad országában, ha megengeded ezen hitetlen ebeknek, hogy városaikat elhagyják, s minket bolonddá tegyenek?! Máskor a széna be volt takarítva, a gabona kicsépelve, a marhák kihizlalva, midőn megérkeztünk; – most semmi: csak dudva és benne a nyulak, s más tisztátalan állatok, miket ti hitetlenek szoktatok megenni, s hogy még bosszút se állhassunk, a város sincs fölépítve! Tehát gondold meg jól, ha a hatalmas kán haragját nem akarod fejedre idézni, hogy parancsold haza ama szökevény népet elhagyott városába, s addig is, míg velük számolhatnánk, parancsold meg a többi szász városoknak, melyek házaikat hitetlenül körülkeríték átmászhatatlan falakkal, hogy kapuikat nyissák meg előttünk, különben mi tégedet magadat keresünk fel tűzzel-vassal Kolozsvárott, s nem hagyunk benne egy követ a másikon.

Apafi e beszéd alatt többször kapott kardmarkolatához, utóbb azonban mégis meggondolta magát, s egész nyugalommal válaszolt:

– Menj vissza, köszöntsd uradat, majd eleget teszünk neki.

S azzal hátat fordíta a követnek, s indult szobájába. Teleki azonban útját állta.

– Ez nem elég, nagyságos uram. Egyszer már véget kell vetni annak, hogy minden kutyafejű tatár ily hangon merjen beszélni az erdélyi fejedelmi trón előtt.

– No, hát beszéljen vele kegyelmed.

Teleki erre komoly, méltóságteljes arccal lépett az emír elé, s szeme közé nézve jól, szilárd hangon szóla hozzá:

– A te urad nemde nem Tatárország kánja-e? S nem Erdély fejedelme-e az enyém? S a fölséges szultán nem mindkettőnek védura-e? Tehát tudd meg, hogy a felséges szultán nem azért tette uradat Tatárország kánjává, hogy Erdélyben lakjék; sem Apafi Mihály uramat Erdély fejedelmévé, hogy a te uradat tartsa. Ha nem, tehát menjetek a magatok országába haza, s ne jöjjetek ide azon bámulni, hogy ha egy várost minden évben leégettek, az minden évben föl nem épül. Nekünk majd gondunk leend rá, hogy azon helyek újra felépüljenek, de arra is, hogy bástyáik elég magasak legyenek reátok nézve. Ha pedig kedve tartja uradnak bennünket Kolozsvárott meglátogatni, teszünk róla, hogy hiába ne fáradtatok légyen, s becsületes ágyúinkkal jó messziről fogunk benneteket szívesen látni.

Mindezeket Teleki igen komoly arccal mondá el az emírnek. A tatár fújt dühében, s szemeit elfutotta a vér. Kezével tőrén markolászott, s elsápadt ajkakkal rebegé:

– Ha az én uram előtt beszélne így valamelyik szolgája, rögtön elüttetné fejét.

Apafi azonban vállára veregetve Telekinek, bajuszát végigpödörve mormogá:

– Jól van, Teleki Mihály uram, emberül szólt kegyelmed.

Az emír dühösen fordult meg sarkain, s ökleivel fenyegetőzve rohant ki a teremből.

E jelenet különös jókedvre hangolá Apafit, kivált Teleki irányában, mely hangulatot észrevéve a miniszter a fejedelem arcán, sietett azt felhasználni, s egyet a körülálló urak közől kézen ragadva, Apafi elé rántá, e szavakkal mutatva be:

– A leendő vőm, nagyságos uram.

Más bemutatási cím elől aligha meg nem szökött volna Apafi, de ily formában lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Kénytelen volt tekintetét az ifiúra vetni.

Szép magas, sugár ifjú volt a bemutatott, eleven piros arccal, szakállnak legkisebb nyoma sem mutatkozott még rajta, s női szépségű vonásaiban csak a büszkeség árulá el a férfit.

Az ifjú megtetszett Apafinak.

– Hogy hívják vődet? – kérdé Telekitől.

Teleki különös mosollyal monda:

– Thököly István fia, Imre.

Apafi elkomorodva nézett az ifjúra.

– Apád jó barátom volt – monda, anélkül azonban, hogy kezét nyújtaná neki.

– Tudom – felelt az ifjú –, azért jöttem kegyelmedhez.

– De háborgós ember volt az istenadta. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Szegény megboldogult, ha ráemlékezem, milyen csatákat vívott azzal a félbolond Zólyomi Dáviddal. Két Bethlen-leányt vettek el ketten, kik örökségbe kapták Vajdahunyad várát. Az egyiknek jutott az innenső fele a várnak, a másiknak a túlsó. Mikor aztán összezördült a két úr, összeszedett cselédjeikkel egész ütközeteket viseltek tulajdon váruk udvarán, s egyik ablakból a másikba álgyúztak. Nagyon szerették a háborút; apád még meghalni sem tudott csata nélkül, neki álgyúdurrogás kellett és ostromlott vár halála órájára. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Te oly szelíd fiúnak látszol.

– Oh, én nem érdemlem e dícséretet – szólt közbe Imre büszkén. – Én is ott voltam az ostromlott várban, s védtem azt, míg apám meg nem halt.

Apafi kedvetlenül fogadta a közbeszólást, mégis részvétet akart mutatni.

– S hogy szabadult ki öcsémuram?

Imre elvörösödött, s nem akart felelni. Teleki, némileg korlátozandó az ifjú tüzét, kimondá az igazat.

– Olyan fiatal még a legény, hogy az ostromlók figyelmét, nőruhába öltöztetve, könnyen kikerülheté.

Apafit újra jó kedélybe hozta ez ötlet. Tréfásan megveregeté az ifjú vérpiros orcáját, s inte Telekinek, hogy már most egyúttal mutassa be a többi urakat is neki.

Csupa magyar menekvők voltak. A fejedelem iparkodott nyájasnak látszani irántuk.

Eközben belépett egy udvaronc, s fönnhangon jelenté:

– Reverend uram őkegyelme, a franciaországi követ, kíván bebocsáttatást.

Apafi észrevehetőleg zavarba jött. Odahúzá Telekit magához, s bosszúsan súgá fülébe:

– Nem akarom, nem lehet őt elfogadnom, menjen ki kegyelmed hozzá, s beszéljen vele szépen, s világosítsa föl.

Azzal Apafi hirtelen megszökött az elfogadási teremből, nagyon örülve rajta, hogy a bajnak a bunkós végét Telekire háríthatta.

Azonban mégis ajtajánál maradt, figyelve, ha nem fog-e valami váratlan explózió törni ki háta mögött.

S csakugyan tört ki valami, csakhogy nem éppen valami félelemgerjesztő minőségben.

A fejedelem egy percre Telekit hallá jovialiter kacagni, mire egyhangúlag a szobában levő urak mind általános hahotába törtek ki, mintha mindvalamennyien egy közös mulatságos egyéniséghez intéznének kacagástól torzított megszólításokat.

– Ez mégis különös tünemény lehet – gondolá magában Apafi –, ami e szomorú urakat ily elvetemedett kacajra ingerlé; s félig kinyitá ajtaját; nem bírta azonban egészen kinyitni, mert tudós Passai uram, ki komolyságáról el volt híresztelve, elannyira neki adta magát a nevetésnek, hogy hátát egyenesen a fejedelem ajtajának veté.

– Bocsásson ki engemet is kegyelmed, Passai uram – kiálta a kíváncsi fejedelem, s rövid időn sikerülvén kinyithatnia ajtaját, nyilvánvalóvá lőn előtte az általános jókedv oka.

A becsületes Reverend ott állt a középen, magyar ruhába öltözve.

Valóban mulatságosabb alakot nehéz volna képzelni nálánál.

A jó úr, amellett hogy igen respektábilis embonpoint-nel bírt, fülig levén borotválva és szüntelen mosolyogván, oly szeretetreméltó tréfás alakot kölcsönze magának, aminőről csak magyar embernek van fogalma. Mint tudva van, a magyar öltöny igen megkritizálja az ember termetét.

Emellett a derék francia úgy járt a feszes nadrágban és a sarkantyús csizmákkal, mintha minden percben az elcsúszástól félne. Az övet elfelejtette fölkötni derekára, ami rendkívüli furcsaságot kölcsönze öltözetének, s hosszú allonge-parókájához, melyben úgy nézett ki, mint egy tökéletes oroszlány, fölnyomta a túri süveget, hosszú kócsagtollal, ami gyönyörűen illett oda.

Apafi nem látta át, hogy miért ne nevessen ő is, ha a többiek kacagnak.

Reverend azon könnyűséggel, mellyel a francia a nevetségest a komollyal bírja párosítni, odalejtett hozzá:

– Nagyságos uram. Miután ön több ízben elutasított magától, azon gondolatra jöttem, hogy tán nem jelentem meg ön előtt illedelmes öltözetben, s íme, a siker bebizonyítja ötletem életrevalóságát, mert hogy magyar ruhában jelentem meg, vagyok szerencsés önnel szemközt állhatni.

– Parbleu, monsieur Reverend – monda Apafi, alig fojthatva el nevetési vágyát. – Én önt mindenkor szívesen látom, csak azt kötöm ki: hogy a politikumokról hallgassunk. Hanem ön nem kötött övet. Ah, ezt föl kell önnek kötni, enélkül olyan a magyar öltözet, mintha a francia a culotte-ot elfeledné magáról.

Ezt mondva, előhozott a fejedelem egy bogláros övet, s maga kötötte vele keresztül monsieur Reverend figyelemre méltó hasát.

– Aztán mi ez itt? Ki mondta azt önnek, hogy a zsebkendőt a hasítékba kell dugni? Azt csak a hajdúk viselik így. A patvarba! Nemesember a kalpagjába teszi a zsebkendőjét. Így, ni. – Hm. Milyen szép zsebkendője van önnek.

– Nemde gyönyörű?

– Valóban az. Selyemmel kivarrott koszorúkkal, szélein arany és ezüst hímvarrással. Ilyesmit csak Párizsban készítenek.

– Pedig ez Erdélyben készült.

– Ne mondja ön.

– Mégpediglen Ebesfalván.

Apafi bámulva tekinte monsieur Reverend-ra.

– S én ne ismerném azon művészi kezeket, melyek ilyesmivel foglalkoznak?

– Sőt igen. A készítő neve a zsebkendő szögletébe van hímezve pompás gót betűkkel.

Apafi sorba kereste a zsebkendő szegleteit. Mindegyikre más volt hímezve. Ide egy cserkoszorú, amoda egy diadaljegy, a harmadikon egy török, egy magyar és egy francia kard, egy szalaggal átkötve, végre ráakadt a negyedikre, hol egy fejedelmi korona alá e név volt hímezve: „Apafiné”.

A fejedelem fönnhangon olvasta el a nevet. A körülálló urak félelmes feszültséggel tekintének arcára, mintha haragja kitörését várnák. Mindnyájuk meglepetésére azonban elmosolyodék a fejedelem, s a zsebkendőt Reverend kalpagjába téve, a kalpagot fölnyomta a követ fejébe, s sajátságos bonhómiával monda neki:

– Tehát a feleségemet már sikerült kegyelmednek elcsábítania.

Reverend elnevette magát az ő egyéniségére nézve nagyon tréfás kétértelműségen.

– No, engemet nem fog ön elcsábítani – veté utána Apafi nevetve.

Reverend mélyen meghajtá magát, emellett fejét fölemelten tartva, s finomsággal szólt:

– Azt nálamnál hatalmasabb lények fogják megtehetni.

E percben nyílt az ajtó, s a bejelentő szolga kiáltá:

– Őnagysága Bornemissza Anna, Apafi Mihályné kíván bebocsáttatást a fejedelem elé.

Apafi ránézett Telekire.

– Ez a kegyelmed munkája?

Teleki nyugodtan felelt:

– Igenis, nagyságos uram.

– Kegyelmed formális hadi taktikával ostromol bennünket.

– Nem tagadom, nagyságos uram.

– A követ urat kegyelmed vezeté be a fejedelemnőhöz?

– Úgy van, nagyságos uram.

– S azután kegyelmed tanácslá neki, hogy ily maskarában jöjjön ide, hogy engem szépszerével kicsalhasson?

– Mind én cselekvém.

– És kegyelmed tudósítá a fejedelemnőt, hogy most van ideje az általános megtámadásnak?

– Azt is én tevém, nagyságos uram.

– Bolondul cselekvé kegyelmed mindezeket, Teleki Mihály uram.

– Az még nincs bebizonyítva, nagyságos uram – monda a miniszter lelki túlsúlyának büszke érzetével.

Erre belépett Apafiné a terembe. Fejedelmi tekintetéhez öltözéke is fejedelmi volt.

A jelenlevő urak vetélkedve siettek üdvözletére, Apafi elébe futott, s karját magáéba fűzve, magánszobájába iparkodott őt kitűnő gyöngédséggel átvezetni.

– Maradjunk itt – monda a fejedelemnő. – Kegyelmed hollandi óráit később is idő leend megtekinteni. Most sokkal komolyabb teendők ideje van. A magyarországi urak várnak kihallgatására.

Apafi felpattanva szólt:

– Hallottam már, hogy mit mondanak, s megmondtam, hogy nem akarom többet hallani.

– Tehát akkor ki fog kegyelmed hallgatni engem. Igen. Én is magyarországi vagyok, ki hazája nevében segélyért kiált Erdély