XII. Egy főúr a XVII. században

A bonchidai kastélyban nagy sürgés-forgás volt. A ház urát, Bánfi Dénest várták haza Ebesfalváról.

A vár kapuja, melynek közepén roppant családi címer ragyogott aranyozott oroszlánok körmei közt, zöld gallyakkal s színes lobogókkal volt beárnyazva, az utcán hosszú sorban voltak fölállítva az iskolás gyermekek ünnepi öltözeteikben, tanítóik vezénylete alatt, távolabb állongott vasárnapi ábrázattal a jobbágyság, s a határdomb előtt látszott rendezett csapatokban a Kolozs megyei lovas nemesség hada, mintegy nyolcszáz főre menő lovag, mind derék, harcias alakok, buzogánnyal s széles kardokkal fegyverkezve, kik főnöküket, a nemesség generálisát, elfogadni jöttek.

A bástyákon lehete látni Bánfi Dénes saját harci népét, mintegy hatszáz páncélüngös vitézt, hosszú török puskákkal, szittyás sisakokkal; a Szamos felőli bástyákra föl volt állítva nyolc tarack, néhány ölnyi távolságban parázstűz égett, melyben a pattantyúsok hosszú vaspálcák végeit tüzesíték, azokat kanócok helyett használandók.

Minden kapuban, minden szárnyajtónál két-két apród állott karmazsinpiros dolmányban, búzavirágszín feszes nadrágokban, minden öltözetük ezüstzsinórokkal és vitézkötésekkel sujtásozva.

A legmagasabb donjon ablakában ült a toronyőr, kürtszóval jelt adandó a főúr jöveteléről, feje fölött óriási bíbor zászlóval birkózott a szél, alig bírva megemelni a rajta csüngő gazdag aranybojtokat.

Az ablakokon mindenütt kíváncsi udvari nép, hölgyek, lovagok látszottak bámuló várakozásban, csupán három ablak volt ment az ünnepi csoportoktul, helyettük hófehér porcelánvázákban illatos jázminok s reszkető mimózák tekingettek élő, alig engedve észrevenni egy halvány, szelíd női arcot, ki ábrándos mélázással könyökölt a hímzett ablakvánkoskára. Ez volt Bánfi Dénes neje.

Mintegy tíz óra lehetett reggel, midőn az országúton emelkedő porfellegről észrevevé a toronyőr a főispán közeledtét, s kürtjével jelt adva, a tarackdurrogás rögtön helyére riaszta mindenkit, a papok, tanítók siettek növendékeikhez, a hadnagyok rendbeállíták dandáraikat, a bástyákra állított trombitások és tárogatófúvók rákezdték az akkor legkedveltebb toborzó danákat.

Nemsokára a tisztelgőkhez ért a főispán, a többi megyék bandériumaitól kísérve; előtte, utána fegyveres csoportok lovagoltak, miknek viselete, fegyverzete a legnagyobb tarkaságot mutatta föl.

Lehete látni a paripák mindennemű fajait és színeit, arab mént, erdélyi telivért, mokány lovat, nyúlánk angol paripákat s táncoló berber fajt, testszín sörénnyel, minden színezetű csójtárokkal, bogláros fékkel, pillangókkal hímzett nyeregtakarókkal.

Lehete látni a hajdani csaták minden műszereit, karcsú damaszk kardot, gerezdes buzogányt, görbe orrú csákányt s kígyózó lángpallost s azokat a hosszú, remekül kirakott lőfegyvereket, mikkel ritkán lehetett többet lőni egynél; itt-ott láthatók voltak már a divatba jött ölnyi hosszúságú háromélű tőrök, miknek hegye a földet horkolá.

Mindegyik dandár saját megyéje címerét viselte tarka lobogóin, miket délceg termetű zászlótartók vittek nyeregkápáikban. A harcias csapatok előtt lovagolt a nemesség főhadnagya, Veér György; izmos, köpcös, negyven év körüli férfi, szakálla néhol foltonkint megőszült, bajusza keményen kétfelé pödörve, arca naptól barna. Nyusztprémes kalpagján opálos forgó mellett egy csomó koronásgém tolla lengett, fényes medvebőr kacagányát kövekkel kirakott, tenyérnyi széles lánc tartotta elöl össze, a vállára fekvő medvefő szemei helyén diónagyságú krizolitok ragyogtak; derekára ezüst páncéling volt vetve, aranycsillagokkal, mely alól átlátszott a sötétkék bársonydolmány; oly jól illett kezébe az aranybetűkkel kivert görbe kard, végén legszélesebb, míg nyeregkápájából egy pár pisztoly rémületes agya látszott elő, melynek gépezete semmivel sem volt egyszerűbb egy mai világbeli gőzhajóénál.

Maga a főkapitány egy nyitott hintóban ült, melybe öt fekete mén volt fogva, aranyos, rózsás szerszámmal; a hintó mindkét ajtajára pompás aranyzással volt kifestve a Bánfi címer, hátul két huszár kapaszkodott a bakra ezüstös, panyókás mentékben, fehér tollforgókkal.

Büszke méltósággal ült hintaja bársony vánkosai között Bánfi Dénes; mindazon pompa, fény, mely őt körülvette, úgy illett arcához, csillogó fürtei szabadon láttatták magas homlokát, mely őszinte, szép szemeivel együtt annyi magas szívjóságot tanúsított, míg a bokros szemöldök hajlása s az ajkak metszése a szenvedélyesebb indulatok bélyegét viselék magokon, s az arc maga is szüntelen ez indulatváltozások befolyása alatt látszott lenni, majd nyájas, mosolygó, rózsapiros, majd vad, elboruló, sötét bíborvörös; a nemes lelkesülés vonalmai, a féktelen heveskedéséivel egymás mellé, egymás fölé rajzolva, éppen úgy, mint voltak a szívben.

A fölállított sorok tisztelkedve hajták meg kardjaikat előtte, a gyermekcsoport énekszóval fogadta, a jobbágyok kalapjaikat lóbálták előtte, a bástyafokon harsogott a zene, a tisztelendő urak dikciókat mondtak, s az ablakokból kendőkkel, kalpagokkal integetett felé a vendégsereg; és Bánfi mind e tisztelgést megszokott méltósággal, nemes leereszkedéssel fogadá, mint ki érzé magában, hogy mindez őt megilleti; szemei azonban azon három ablakon tévedeztek, melyek illatos jázminnal s reszkető mimózával voltak lepve, s arca egy-egy komolyabb vonást sajátíta el, amint azokban nem vett észre senkit.

A teremek egyik ablakából egy magas, vén férfi tekint le, hosszú, apró gombokkal ellátott reverendaszerű kabátban; fogai kihullván, álla nagyon közel jött orrához, s ez viszont nagyon messze esett szemeitől. Tekintete nem mutatja, mintha osztoznék a közös tisztelkedésben. Mellette egy gyászos nő könyököl ugyanazon ablakban, fekete bársony főkötőben, arcán harag és megvetés eltitkolatlan jelei láthatók. Mindkettőjök mellett Naláczi István uram áll összefont karokkal, furcsa gúnymosollyal tekintve az egész díszmenetre.

– No, nézze kegyelmed, tisztelendő Koncz Márton uram – szól a gyászos özvegyasszony a vén ősz férfihoz –, járt valaha ennyi splendorral egy fejedelem, mint ez a simplex báró itten? Én voltam koronáción, voltam installáción, inauguráción, triumfális ováción, de sohasem láttam, hogy ennyi hűhót csináltak volna privátus emberrel, mint ezzel itten. Ha mégis a fejedelemmel tennék, az más volna, de hát micsoda Bánfi Dénes uram? Nemes ember, mint akármelyikünk. Csak az, hogy ő arrogálni, pretendálni tud, de bizony ez a fejedelmi splendor neki de jure nem kompetál. Oh, tudom én, hogy mi a juss, mert pereltem én már nagyobb urakkal is, mint ő, eleget!

– Bizony törik magukat a kollégák kézcsókolására – dünnyögé magában Koncz Márton uram –, ej, ej, tudós Csehfalusi Gábor kolléga uram mint örül, hogy őkegyességét lesegítheti a hintóból; – no, de teheti méltán, mert hisz a kálvinistáknak Bánfi Dénes uram nagy patrónusok, az ilyen szegény elvettetett unitárius papoknak, mint magam, csak az ajtó mögött a helyök.

– No, nézze kegyelmed, nézzen csak oda; a derék armálisták fölemelik a levegőbe, s úgy viszik a kapuig. Jó, hogy függő hintóba nem tették, mint a fejedelmet szokás; mintha urok volna nekik azért, hogy ma asztalt teríttet számukra.

– Csak hagyja kegyelmed őket tisztelkedni, nemzetes Szentpáliné asszonyom – szólalt meg erre Naláczi. – Majd az én tisztelkedésem adja meg a mulatságnak savát-borsát. Tudom, hogy letörik a jó úr szarva tőle.

Bánfi ezalatt följött a lépcsőkön, az utána özönlő sokaság egyszerre tódult be vele az ajtón, vállain emelve a bárót a terem végén fölállított elnöki székeig; a rohanó tömeg között összegyűrve értek helyeikre a tisztelendő urak is, kiket a pietástalan sokaság kíméletlenül megdömöckölt, míg Veér György uram becsülendő ökölcsapásokkal fúrt magának utat a főkapitányig. A nemességből betódult a terembe, aki beférhetett, a többi a folyosókat foglalta el; a jobbágyok az udvaron maradtak, nem hallhatva egyebet a nagy zajnál az ablakon keresztül, de annak is örülve nagyon.

– Nemes atyámfiai – szól Bánfi, némi csendhez jutva, miután szemeit végigjártatta a sokaságon –, nem ok nélkül kívántalak benneteket fegyveresen összehívni. Szegény hazánk történeteiből tudjátok jól, mennyit szenvedett nemzetünk amiatt, hogy fejedelmeink vagy nem elégedve meg azzal, amit már bírtak, vagy nem tudva azt megőrizni, szüntelen idegen hadakat híttak az országba. A históriaírók csak azt jegyezték föl a harcok napjaiból, ami a fejedelmek dicsőségére szolgált, a győzelmeket, a csatákat, a hódításokat, de elfeledték azt is följegyezni, hogy 1617-ben a háború okozta ínség következtében egész Erdélyországban egy gyermek sem szülelett, még anyja méhében elhalva éhség és futások miatt. Mi tudjuk ezt, mert mi éreztük a néppel együtt. Most, hála az egeknek, egyedül maradtunk a magunk hazájában; a szentgotthárdi békekötés által mind a római, mind a török császár kölcsönösen megóvák egymást seregeiknek Erdélybe hozatalától, s egymás által visszatartva, megengedék, hogy végre kipihenhessük magunkat, s ne legyünk kénytelenek sem az egyikért, sem a másik ellen fegyvert fogni, hanem gyógyítgathassuk a hazánkon ütött százados sebeket. Arany idők következnek reánk; az egész világ harcol és vérzik, egyedül mi vagyunk nyugalomban, egyedül a mi országunkon belől úr és önálló a magyar. Nem nagy ország, az igaz, de a miénk, s ha kicsiny emberek vagyunk is benne, de nem ismerünk magunknál nagyobbat. – Most ez arany időket, vannak, kik szeretnék megrövidíteni. Vannak, kik nem törődnek azzal, mibe kerül egy oktalanul megkezdett harc az országnak; csak az ő dicsvágyuk, csak az ő fösvénységük hízzék meg, s ha győzni talál az, akit megtámadtak, nem vesznek el együtt a hazával, hanem megfordítják a palástot, a győzteshez állanak, s osztoznak a közös veszteségen.

– Ez rágalom! – kiálta föl egy hang a szegletből, melyben Bánfi Naláczi István szavára ismert. A tömeg zúgva fordult azon szöglet felé, honnan a kiáltást hallotta jőni.

– Hagyják abba kegyelmetek! – kiálta Bánfi. – Teleki Mihály uramnak valami satellese lehet ott – hadd éljen a szólás szabadságával. – Én azonban ismerve az ország rendeinek egyenes gondolkozásmódját, nyugodtan mondhatom kegyelmeteknek, hogy e gondatlan lépés törvényes úton meg nem történendik soha; s ha alattomos cselszövés vagy véletlen erőszak szándékozik azt kivinni, ami a nyílt föllépésnek nem sükerült, engem ott is ébren találandnak. Én védni fogom az országot és fejedelmet, de védni fogom az országot a fejedelem ellen is, ha kell! – Íme, halljátok, mit gondolt ki a fondorkodás, hogy bennünket akaratlanul visszarántson azon hurkokba, mikből egyszer kivontuk lábainkat. Dacára a békeszövetségnek, majd török, majd tatár üt be határainkon, sarcot vetni a népre, fölégetni a városokat, egyszóval minden kitelhető módon reánk tolni barátságát. A múlt héten elpusztították Segesvárt, azelőtt Csíkban kalandoztak; hanem ez mind nem tartozik reám, ez a szász királybírák s a székely generális dolga. Az én territóriumomra is régen fáj a foga Ali basa uram őkegyelmének, csak a módját nem találta még ki, mint köthessen belém. E napokban tehát kóbor tatáraival elfogatva a fejedelem cirkáló hadnagyát, azzal az egész környékben kihirdetteté, hogy a nép fizesse meg az adót, fejenkint egy kispénzt. A szegény parasztság örült, hogy ily olcsón szabadulhat tőle, s anélkül, hogy tőlem kérdezte volna: tartozik-e az adóval? – sietett azt rögtön lefizetni. A ravasz török két célt tudott ezáltal elérni: egy az, hogy elismerteté a néppel az adótartozást, más, hogy eszerint kitudta, hány adófizető van a környéken, s rögtön utána kivettette rájuk az iszonyú harácsot, fejenkint minden emberre két magyar forintot.

A sokaság bosszúsan felzúgott.

– Én rögtön betiltám az adófizetést mindenkinek. Minket ugyan nem terhel az, mert mi nemes emberek vagyunk, de éppen azért vagyunk urai a parasztnak, hogy ne engedjük őt utolsó filléreitől megfosztatni, és megvédjük minden ellenségtől. Én minden válasz helyett egy bepakolt sertésfarkat küldöttem török uram őkegyelmének, s hogyha erővel jő adóját beszedni, fogadom az egy élő Istenre, hogy az orrára ütök úgy, hogy megemlegeti, amíg él!

– Odaütünk neki! – ordíta fel a tömeg, kardját zörgetve s buzogányait rázva a levegőben.

– Most távozzatok sátraitokba, feleim – inte nekik Bánfi –, amire szükségtek leend, kulcsáraim gondoskodni fognak róla. Ha harcra leend szükség, azt majd megmondom én.

Az átmelegült nemesség nagy beszéddel és fegyverzörgetéssel távozott el a teremből, csupán néhány ügyesbajos maradt hátra elintézendő panaszaival.

A kolozsvári professzorok nyilvános vizsgálataikra hítták meg patrónusokat. Bánfi megígérte, hogy elmenend, s ösztöndíjakat adományozott jobb tanulók számára.

Ezek eltávoztával egyenkint szemelé ki a jelenlevők közül, akikkel előbb akart beszélni. Odainté legelébb is Koncz Márton uramat, a kolozsvári unitárius püspököt.

– Miben lehetek kegyelmednek szolgálatára, nagytiszteletű uram?

– Panaszom van, méltóságos uram – felele Koncz, lábával hátrakaparva. – A kolozsvári tanács via facti elfoglalta az unitaria ecclesia vásárbódéit a piacon, kérem a repozíciót.

– Igen sajnálom, nagytiszteletű uram, hogy ez egyben nem lehetek szolgálatára – szólt rá Bánfi, fogai közt szíva a levegőt, s dolmányát gombolgatva be –, ez fundácionális ügy, s az a fejedelemre tartozik. A territórium ugyan az enyim, hanem az ügy a fejedelemé.

– A fejedelem őnagysága éppen ezt válaszolta, csakhogy megfordítva – viszonzá Koncz –, az ügy maga ugyan énrám tartozik, hanem a territórium Bánfi Dénesé, menjen kegyelmed ahhoz.

Bánfi kedélyesen elkacagta magát.

Koncz azonban nem találta a dolgot éppen oly mulatságosnak.

– Tehát már világos igazságommal sincsen ahova forduljak?

Bánfi vállat vonított, s üstökét borzolgatá:

– Meglehet, hogy igazsága van kegyelmednek, nagytiszteletű uram, hanem azért mégis aligha fog valamit nyerni.

– Éppen úgy, mint én! – kiálta közbe egy hang, s az odatekintő Bánfi Szentpálinét látta maga felé jőni. – A főúr úgy tett, mintha észre sem venné az özvegyet, s egykedvűleg akasztá ujját mentéje gyémántos nyakláncába, de az éppen az orra elé állt, s onnan kezdett el beszélni:

– Hiába méltóztatik elnézni fölöttem, méltóságos uram, azért itt vagyok én, ha nem hívogatnak is!

Bánfi szótlanul tekinte rá, félig mosolyogva, félig bosszankodva.

– Vagy talán már el tetszett feledni a nevemet? – kérdé az asszony élesen, s azzal mellére ütve szólt: – Az én nevem: nemes nemzetes –

– És vitézlő – egészíté ki Bánfi kacagva.

– Özvegy Szentpáli Györgyné – folytatá zavarodatlanul a nő –, akinek minden ivadéka csak olyan jó címeres nemes ember volt, mint maga a fejedelem, amióta csak az Isten e világot megteremtette! Nem is felejtettem még el a nevemet soha, ha kérdezték; pedig álltam fejedelmek és generálisok előtt, nagyobbak előtt, mint kegyelmed.

– Jól van, jól, nagyasszony, tudom én ezt már mind, mert sokszor hallottam; mondja el szaporán, mi jóért jött.

– Szaporán? Tán bizony olyan röviden el lehet azt mind mondani, amiért négy esztendő óta foly közöttünk a processzus? S hatvanhárom óta a város és famíliám között.

– Rövidségnek okáért majd hamar elmondom én – vágott közbe Bánfi –, a nagyasszony majd csak azt tegye hozzá, ami utóbb jön. A nagyasszonynak van egy rozzant viskója a kolozsvári vásártér közepén.

– Kérem! Nemesi kúria! Csak olyan jó, mint méltóságod kastélya itt.

– Ez a vityilló régóta díszteleníti már a vásártért, s a tanács hiába alkudozott, perlekedett a kegyelmed családjával avégett, hogy adja el lerontás végett.

– Nem adtuk! Úgy van. Igaz nemesember nem fogja eladni soha vérrel szerzett fundusát! Az az enyim, és azon belül nekem sem ország, sem fejedelem nem parancsol, még generális uram sem.

– Jó asszony, nem kértem én kegyelmedtől ingyen ezt a tisztes ruinát. Lám, tízezer forintot kínáltam érte, amennyiért az egész cigánysort megvehetné, pedig nem találna benne rosszabb házat a magáénál.

– Tartsa meg az úr a pénzét, én a házamat nem adom! Kétszáz esztendővel ezelőtt építette a hetvenhetedik nagyapám, azért azt ne ócsárolja! Abban születtem én, abban volt apám, anyám kiterítve; ha kegyelmed szemeit sérti pompás palotájából az én rongyos házam tetejére nézni, nekem meg jólesik azon szobában élhetnem, melyben szegény lelkem uram meghalálozott, s nekem ehelyett cserébe senki palotája sem kell.

Az asszony zokogni kezdett boldogult férje emlegetésére; mi által Bánfi szóhoz jutva, kemény, heveskedő hangon felelt:

– Amit kimondtam, meglesz; a kőmívesek már ki vannak küldve, hogy a házat szétverjék: a tízezer forintot fölveheti kegyelmed a tanács pénztárából.

– Nem kell! Ebnek kell! – kiálta fel a nő dühösen. – Nem vagyok én parasztember, hogy kibecsültessenek a telkemből. Be se is lépjen az udvaromba senki, azt tanácslom, mert kiseprűzöm, mint egy kurta kuvaszt! Voltam a fejedelemnél, voltam az országnál, ehen van a pecsétes levél, melyen az ország megtiltja minden embernek az én fundusomra lépni. Kiszegezem a kapura; jó, olvasható írás; majd meglátom, ki mer akkor benyitni hozzám.

– És én mondom kegyelmednek, hogy holnap szét fogják bontani a házát, ha csupa armálissal lesz is bekerítve, építtesse föl azután az ország, ha neki tetszik.

Ezzel Bánfi bosszúsan távozni akart; Naláczit útjában találta.

A két férfi kényszerített nyájassággal üdvözlé egymást, s míg Szentpáliné átkozódva eltávozott, Naláczi édeskés hangon kezde szóhoz, nagy lélegzetvétel után.

– A fejedelem őnagysága kívánta kegyelmedet egy igen kellemetlen ügy felől értesíteni.

– Halljuk.

– A török már az idén harmadszor zsarol tőlünk ajándékokat, majd egy, majd más alkalom ürügye alatt.

– Nem kell neki adni.

– Ha nem adunk neki, mindig azzal fenyegetőzik, hogy a portára menekült Zólyomi Miklóst hozza be fejedelemnek.

– Hát csak hadd hozza be; majd kiverjük innen vele együtt.

– Igen, de a fejedelem restelli a sok utálkodást, s némiképpen félve is, ráhatározá magát, hogy amnesztiát ad Zólyominak, s vissza engedi jőni, hogy többet ne ijesztgessék vele.

– Hát csak isten hírével.

– Jól van, jól, de azt tudja méltóságod, hogy Zólyomi jószágai most méltóságod birtokában vagynak, így a fejedelem kénytelen méltóságodat fölszólítani, hogy e javadalmakat a visszatérendő Zólyominak kiszolgáltatni ne terheltessék.

Naláczi nagyon röviden találta előadni a dolgot, bármennyire pótolta is méltóságos címmel szavait.

– Mit? – kiálta föl Bánfi hátralépve. – S azt gondolják kegyelmetek, hogy én azokat visszaadom? Az ország nekem ezen jószágokat oly terhes kötelességgel adta át, hogy értük saját költségemen két ezredet szereljek föl az ország védelmére; én a terhet teljesítém, s most azt hiszik kegyelmetek, hogy a jószágokról le fogok mondani, csak azért, hogy egy bolonddal több legyen az országban?

– De ha a fejedelem kívánja?

– Akárki kívánja, nem adom!

– Ezt vigyem vissza feleletül?

– Ezt a két félreérthetlen igét – szólt Bánfi, apróra rágva a szót: – „Nem adom!”

– Alászolgája! – monda Naláczi, gúnyosan meghajtva magát, s eltávozott.

– Servus! – veté utána megvetőleg Bánfi, s azzal kitekintve a folyosóra, amint ott néhány jobbágyot meglátott kalaplevéve várakozni, kikiáltott: – Jertek be, mit akartok?

A jámbor emberek látva a főúr ingerült kedélyét, átallottak belépni, míg végre a tiszttartó betuszkolá őket.

– A dézmát kellett volna behoznunk – szólt siralmas hangon a legvénebb paraszt, lesütve szemeit –, de nem lehetett ám.

– Hát miért nem lehetett? – kiálta rá Bánfi harsány hangon.

– Nincs miből, méltóságos uram; – nem járt eső – kiaszott a vetés – nem arattuk be a vetni való magot; a faluban gyökeret meg gombát esznek az emberek, míg benne tart, azután isten tudja, mi lesz velök.

– Lám – szólt Bánfi – ez is új istencsapása, s még háborúra vágyunk. Tiszttartó! Meg kell nyitni az uradalmi tárházakat s a jobbágyoknak vetni való gabonát osztani ki, azonfölül a szegénységnek télire való eleséget, amennyi elég.

A szegény pór meg akarta csókolni Bánfi kezét; az nem engedé, egy könny ragyogott szemében.

– Azért vagyok uratok, hogy segítsek sorsotokon, ha ínségben látlak. A kasznárok teljesítsék akaratomat, ha saját tárházaim kifogynak, hozatni kell gabonát készpénzért Moldvából.

Ezzel mellékszobájába eltávozott.

*

Bánfiné dobogó szívvel hallá az ismert léptek közeledtét.

Ott ült még most is az illatos jázminok s reszkető mimózák között, maga is oly reszketeg, mint ezek, s oly halovány, mint amannak virágai.

Körüle minden pompától ragyog, a falakon metszett velencei tükrök aranyos rámákban; királyok, fejedelmek arcképei, mik között legújabb Kemény Jánosé, aszerint festve, mikor még a törökhöz hajolt, s törökösen borotválta haját, s hosszú szakállt hagyott, amit egy időben nagyon felkaptak a magyar urak.¹

A terem oldalán mesterséges állószekrény, számtalan fiókkal, lazúrozott tekenősbékahéjjal s gyöngyházzal kirakva; középen festményekkel tarkázott asztal, mely fölött remekművű ezüst kargyertyatartók állanak; üveges almáriomokban a család drágaságai pompául kirakva: kövektől szikrázó serlegek, emailos aranyszarvasok, miknek nyakát le lehet srófolni, a filigrán művészet remekei, egy-egy nagy virágkosár ezüstből, mely alig lehet nehezebb egy tallérnál, a benne levő bokréták minden színű drágakövekből vannak összefoglalva villogó virágcsoporttá, melynek smaragd levelén egy arany szitakötő lebeg, oly finoman dolgozva, hogy szárnyain keresztül lehet látni.

A magas ablakról a földig nehéz vörös selyemfüggönyök lengnek, s az ablakközök el vannak borítva az akkori divatvirágok legpompásabbjaival, mik közt a bársony tündöklésű taréjos amarant, a liriodendron csüngő tulipánaival, s a jégharmattal hintett levelű mesembryanthemum a legkitűnőbbek.

Mindezek közől csak a reszkető mimóza s a halovány jázmin illett az úrnőhez, kinek arca oly búbánatos ellentétet képzett laka fényével. A kis gyöngéd alak szinte el látszott veszni a magas, boltozatos teremben, melyben alig volt képes egy-egy masszív maroken karszéket helyéről odábbmozdítani, vagy egy iszonyú nehéz gyertyatartót fölemelni, vagy egy súlyos atlaszfüggönyt félrevonni. Úgy látszék, mintha minden tárgy erőtlen voltát juttatná eszébe.

Minden hang, minden dobbanás idegrázólag hatott reá, midőn az ismert lépés küszöbét érinté, minden vére arcába futott, fel akart szökni, s mire ajtaja kinyílt, ismét halovány volt, s nem bírt székéről fölemelkedni.

Bánfi nyíltszívű örömmel siete reszkető nejéhez – ki még folyvást nem bírt az elfogódástól hanghoz jutni –, s megfogva annak két harmatgyönge kezét, nyájas tekintettel néze ábrándos szemeibe.

– Milyen szép, és milyen szomorú…

A hölgy mosolyogni próbált.

– E mosoly is oly szomorú… – monda Bánfi szelíd hangon, felkarolva a tündérlenge hölgyet.

Bánfiné odatapadva simult férje keblére, s nyakát körülfogva karjaival, arcát odavoná magához és megcsókolá.

– E csók is oly szomorú.

Bánfiné elfordult, hogy könnyeit elrejtse.

– Mi lelt? – kérdé gyöngéden megsimogatva neje homlokát Bánfi. – Mi bánt? Mért vagy oly halvány? Mid hiányzik?

– Mim hiányzik? – viszonzá könnyes szemeit fölvetve férjére Bánfiné, s nagyot sóhajtva, letörlé könnyeit, s azzal mintha más tárgyra vinné át a beszédet, karját férjeébe öltve, odavezette őt virágaihoz.

– Nézd ezt a szegény passiflorát: miként elhervadt, pedig porceláncserépbe van ültetve, s átszűrt folyamvízzel öntözém. Elfeledém a függönyt félrehúzni előle, s íme, szegényke, mint lefonnyadt. Nem hiányzik semmije, csak a napvilág.

– Úgy látszik – szólt Bánfi elfojtott hangon –, hogy a napkeleti virágnyelven beszélünk egymással.

– Mim hiányzik? – szólt kitörő zokogással Bánfiné, magát férje nyakába kulcsolva. – Az én napvilágom, a te szerelmed hiányzik nekem!

Bánfi kellemetlenül érzé magát érintve, s leült neje helyére, őt szelíden ölébe vonva; s a legnyájasabb, de közbe-közbe felinduló hangon kérdé tőle:

– Kevésbé tudom-e ezt irányodban tanúsítani, mint egyébkor?

– Oh, nem kevésbé; de oly ritkán látlak. Már hatodik hete, hogy eltávozál, és én nem lehettem veled.

– Asszony! Nagyravágyó vagy-e? Azt akarod, hogy a fejedelem udvarába vigyelek magammal ragyogni!… Hidd meg, fényesebb a tiéd, mint az övé, és kevésbé veszélyes.

– Oh, te tudod, hogy én nem keresem a fényt, s nem félem a veszélyt. Mikor száműzött voltál, mikor egy egyszerű gunyhóban meghúzódtunk, néha egy vászonsátorban, melyre kívül hullott a hó; te kebledre tevéd fejemet, betakartál palástoddal, és én akkor olyan boldog voltam… Néha a harcriadó s az ágyúk dörgése ébreszte fel bennünket, és én mégis olyan boldog voltam… Te lóra ültél, én leborultam imádkozni, s ha olyankor visszatértél vérrel, porral belepetten, milyen boldog