XVIII. A feleség és az odaliszk

Bánfiné ama kínos jelenet óta nem találkozott férjével. A sors úgy hozta, hogy Bánfinak szüntelen távol kellett lennie; alig jött meg a gyulafehérvári gyűlésről, már Somlyóra hítták, ahol seregei állottak, farkasszemet nézve a törökkel. Azon néhány óráig, melyet házában tölte, neje elzárkózott előle; egyébiránt az udvari cselédség sem látta őt soha. Ki sem járt szobájából, és senkit sem fogadott el…

Egy napon Koppándon lakó Vitéz Gábor uramnak fia születvén, a nemesúr nem tudva semmit a Bánfi és neje közti feszültségről, mindkettőt külön meghívá a keresztelőre komáknak.

Ily meghívást el nem fogadni lehetetlen. A határozott napon Bánfi Somlyóról, Bánfiné Bonchidáról Koppándra hajtatva, a keresztelős háznál találkozának, egészen tudtokon kívül.

Az első látásra visszadöbbentek egymástól. A hajlam rég kereste e találkozást, de a büszkeség mindig tiltá, s míg egyik érzelem örült, addig a másik bosszankodott a véletlenen.

Egyiket sem lehetett azonban mutatniok.

A baráti kör előtt úgy kellett viselniök magukat, hogy arcaikon senki észre ne vehesse, miszerint e találkozás náluk nem mindennapi dolog.

Az ünnepély és lakoma végeztével, mely késő éjszakára lőn befejezve, Vitéz Gábor uramnak gondja volt rá, hogy minden vendégét illő kényelemmel elhelyeztesse. A nők férjeikkel, a fiatal leányok egy külön terembe, az ifjak a vadászszobába voltak elszállásoltatva. Bánfi Dénesék számára a külön kertilak készíttetett el, mely elkülönítve az udvari zajtól, legnyugalmasabbnak ígérkezett. A házigazda kitüntető kedveskedésből szállítá őket ide.

Már ekkor oly régóta nem aludtak egy fedél alatt.

Ennyi ismerős előtt nem lehetett nekik haragot mutatniok, s kénytelenek voltak elfogadni az ajánlott szállást a szíveskedő házigazdától, ki saját maga kísérte őket odáig, kedélyesen tréfálózva velük; s ott számos jóéjszaka-kívánás után magokra hagyá.

Két egymásba nyíló csendes kis szoba volt, melybe Bánfiék vezettetének. Oly nyugalmas, otthonias tekintetű szobácskák. Az egyikben vidor tűz pattogott magasra fölrakva a kandallóban, s a szögletben hosszú falióra ketyegett csendesen. Az ágymennyezet brokátfüggönyei mögött, mik félig szét voltak vonva, oly nyugalmasan kínálkoztak a hófehér duzzadozó párnák, melyek fölrakott halmazára két kis piros szalagos vánkoska volt téve.

A másik szoba, félig a kandalló tüzétől megvilágítva, egy kerevetet engede látni, medvebőrrel beterítve, egyetlen szarvasbőr vánkossal. Hihetőleg arra nem is számítottak, hogy ott is aluggyék valaki.

Bánfi szomorúan tekinte nejére. Most látta még csak, minő kincset bírt e szép és nemes vonásokban, midőn azokhoz nem volt szabad többé közelítenie.

A nő szelíden, búsan, szemeit lesütve állt Bánfi előtt. Az ő szívében is annyi áruló indulat szólt férje mellett; a büszkeség, a sértett női erény, ez a hajthatatlan bíró, már szinte ingadozni kezdett. A nemes kebelben nem gyűlölet váltja föl a szerelmet, hanem fájdalom.

Bánfi közelebb lépett hozzá, és neje keze után nyúlva, azt megszorítá. Érzé, hogy az reszket, de azt is érzé, hogy az vissza nem szorítja.

Még többet merészelt: magához ölelte gyöngéden, megcsókolá homlokát, aztán arcát és ajkait. A nő engedte tenni, de nem viszonzá. Pedig ha föltekintett volna férje szemeibe, a bánat két legőszintébb könnyét látta volna azokban ragyogni.

Bánfi szótlanul, sóhajtva ült le egy karszékbe, Margit kezét kezében tartogatva, s csak egy nyájas szó kellett volna nejétől, hogy annak lábaihoz omoljon, s sírjon előtte, mint egy bűnbánó gyermek.

Bánfiné ehelyett önmegtagadó szenvelgéssel kérdé férjétől: – Kíván kegyelmed e szobában maradni, s hogy én menjek át a másikba?

Bánfit fájdalmasan érinté e szavak hidegsége. Nagy melle reszketeg sóhajtól emelkedett, szemei bánatosan tekintének Margit mosolytalan arcának elzárt paradicsomára. Fölkelt a székből szomorúan, ajkaihoz voná neje kezét, s alig hallhatóan suttogva: „Jó éjt”, ingadozó léptekkel a mellékkamarába eltávozott, behúzva maga után a kettőjük szobáit elzáró ajtót.

Bánfiné vetkőzni készült, s amint magányos fekhelyére tekinte, valami fájdalmas érzés állta el szívét, zokogva veté magát vánkosára, s mintha nem nyughatna ottan keble háborgásától, fölkelt ismét, egy széket vont a kandallóhoz, s oda leülve, arcát tenyerébe hajtá, s e helyzetben maradt, mélázva, ábrándozva, álmodozva.

Lehet-e annál nagyobb fájdalom, mint mikor a szív küzd önérzelmei ellen? Mikor a nő meggyőződött arról, hogy szerelme ideálja, kit istene után imádott, nem egyéb mindennapi embernél? S annak, ki őt oly nemesen szerette, csak megvetésére érdemes? És mégsem tudja őt nem szeretni! Érzi, hogy gyűlölnie kell, s nem tud megválni tőle. Tudja hogy nem élhet vele többé, és érzi, hogy nem élhet nála nélkül – és szeretne érte meghalhatni – és az alkalom nem jön a meghalásra.

Csak egy be nem zárt ajtó választja el őt tőle. Alig vannak néhány lépésnyire egymástól. E távolság milyen kevés, és mégis milyen sok! Hallhatja sóhajtásait; annak sem jön álom szemeire, hozzá ily közel, kit oly keserűen megbántott. Minő boldogság volna e néhány lépésnyi közt elhárítani, pihenni egymás keblén, felelni egymás sóhajára. De a megbocsátás lehetetlen; a szív ugyanazon pillanatban óhajt és iszonyodik, szeret és utál!

Miért nem lehet elfeledni azt, ami már egyszer tudva van?

Miért nem lehet azt tenni, hogy ne fájjon az, ami fáj?

A nő gondolkozott, álmadozott.

Úgy tetszék, mintha álmában beszélne férjével.

– Te magad mondád, hogy váljunk el, mikor még szeretjük egymást, mikor még szíveink vérzeni fognak egymásról leszakadva. Miért nem teszed tehát? Miért sóhajtasz, ha látsz? Miért csókolsz meg? E sóhaj, e csók nekem fáj, szívemet bántja. Váljunk el. Te akarod.

A kandallóban parázzsá égett a tűz, a vereslő zsarátnak fölött alig táncolt még egy halavány el-elváló lánglobogvány, mint a kiégett szenvedély utolsó gondolatja. A szoba körös-körül mindjobban elsötétült, a parázs fényében csak a búsongó nő alakja volt megvilágítva, tenyerébe hajtott fővel, mint egy a sírok fölött gyászoló márványszobor.

Egyszerre, az éj és a gondolatok csendjében úgy tetszék, mintha a folyosó felőli ajtó előtt, melyen bejöttek, halk csoszogás és suttogás hangjai közelednének.

Bánfiné hallotta azokat, de úgy volt, mint ki előálmát alussza; hall, de nem figyel arra, amit hallott: tudja, hogy mi történik körüle, de nem gondolkozik róla.

A suttogás az ablak előtt is kezde ismétlődni, s úgy tetszék, mintha abba itt-ott halk kardcsörrenés is vegyülne. A nő azt hivé félálmában, hogy fölkelt, és az ajtót bereteszelé. Csak álomképzelődés volt ez; az ajtó nyitva maradt.

Ekkor valaki a kilincshez ért, s a nyikorgás hangjára Bánfiné azt álmodá, hogy férje lépett ki hozzá, s engesztelő hangon beszélve könyörög. Az álmodó kimondhatlan iszonyatot érze, amint ez alak mágneses gőzkörébe lépett. – Váljunk el, Bánfi! Akará a nő mondani, de a szó megfagyott ajkain. Ekkor az álomalak suttogva monda: „Én nem vagyok Bánfi, hanem a bakó!”, s kezével megfogta a nő kezét.

Bánfiné ijedten sikolta föl e hideg érintésre, s fölébredett.

Két férfi állt előtte kivont kardokkal.

A nő borzadva tekinte szemeik közé.

Mindkettő ismerős volt előtte. Az egyik volt Kornis Gáspár marosszéki főkapitány, a másik Daczó János csíki főkapitány, kik most fenyegető arccal álltak előtte, meztelen kardjaik hegyét a nő mellének szegezve.

– Egy hangot se, asszonyom – szólt fenyegetve Daczó. – Hol van Bánfi?

Az előálmából fölriadt nő még alig bírt különbséget tenni ébrenléte tárgyai között, s rémültében megbénult lelke nem hagyta szóhoz jutni.

Egyszerre azonban észrevevé az ajtón keresztül a folyosót elállott fegyveres népet, s hirtelen magához látszott térni lélekjelenléte. Eszméi utolérték a fenyegető perc jelentőségét, s amely pillanatban Daczó újra fogcsikorgatva kérdé tőle, hol van Bánfi, a nő egyszerre fölugrott székéből, s gyorsabban a kimondott szónál, azon ajtóig futott, mely férje kamráját elzárta, s a kulcsot hirtelen ráfordítva, minden erejéből kiálta:

– Bánfi! Mentsd meg magad. Életedre törnek!

Daczó odarohant, hogy befogja a nő száját, s a kulcsot elragadja tőle.

Bánfiné azonban ritka lélekjelenléttel a kezében levő kulcsot hirtelen a kandalló tüzébe vetve sikolta:

– Fuss, Bánfi! Ellenségeid vannak itt.

Daczó ki akarta kapni a tűzből a kulcsot, s kegyetlenül megégette kezét, erre sokszoros dühében a kiáltozó asszonyra rohant kivont karddal, hogy keresztüldöfje, azonban Kornis visszatartá kezénél fogva.

– Csendesen, uram. Nekünk a nőt megölni nincs utasításul adva, s az nem is volna hozzánk illő tett: siessünk inkább az ajtót betörni.

Erre mindketten az ajtónak feszíték vállaikat. Daczó káromolva kiáltoza valamennyi ördögöt, míg Bánfiné térden állva imádkozott Istenhez, hogy férjét engedje megmenekülni.

Bánfi szinte azon percben szunnyadt el, melyben felesége. Neki is gyötrő álma volt. Börtönben hivé magát, s azon pillanatban, midőn Margit fölsikoltott, ijedten ugrék föl, s minden gondolkozás nélkül fölszakítva a mulatólak ablakát, a kertbe kiszökött.

Hirtelen széttekinte. A ház minden oldalról körül volt véve fegyveres székelyektől, a kert hátulját egy széles árok zárta el, tele megzöldült esővízzel. Egy csomóban négy vagy öt csatlós állt a gyalog tömegek közt, fölnyergelt paripákkal, mikről a kapitányok szállottak le.

Nem volt gondolkodásra való idő. Bánfi a sötétségben hirtelen odafutott a csatlósok közé, s egyet közülök ököllel főbeütve, hogy orrát, száját elborította a vér, annak paripájára fölszökött, s a kengyelvasat a ló oldalába vágta.

A csatlós ordítására, ki a ló alá esve nem szűnt meg annak kötőfékét kezében tartani, odarohantak a körül lézengő székelyek vad kiáltozással.

Bánfinak hirtelen eszébe jutott a nyeregkápába nyúlni, ahonnan sohasem szoktak hiányzani a pisztolyok, amint azoknak agyát kezeiben érzé, hirtelen a kétfelől elébe tolakodó tömegek közé lőtt velök, az erre támadt zavar, ordítás és sikoltás alatt nekiágaskodtatva a bőszült paripát, keresztülnyargalt a kerten. A csatlós még mindig nem bocsátá el kezéből a paripa kötőfékét, hanem hurcoltatta magát a földön általa, míg végre egy fatörzsbe vágta fejét, s eszméletlenül ott maradt. Erre Bánfi nekiugratott az ároknak, s egy merész szökéssel keresztülvetette magát rajta. Üldözői nem merték ez ugrást utána csinálni, s elébb a kapura kellett kerülniök, mialatt Bánfi néhány száz lépésnyi előnyt kapva, nekiereszté az üldözés zajától megbőszült paripát, s engedte azt vágtatni hegyen-völgyön keresztül, amerre neki tetszett.

– Oh, átkozott némber! – ordíta Daczó, öklével fenyegetve Bánfinét, midőn megtudta, hogy férje megmenekült. – Te vagy az oka, hogy Bánfi kiszabadult kezeinkből.

– Hála neked, hatalmas Istenem! – rebegé Margit, kezeit az égre emelve.

A dühödt székely nép elszalasztva a férjet, villogó fegyverekkel rohant az asszonynak, őt meggyilkolandó.

– Halál reá! Halál fejére! – ordíták bőszült haraggal.

– Öljetek meg! – Örülök meghalhatni! – szólt Margit, magát térdre bocsátva előttük. – Nem volt több óhajtásom, mint hogy érte halhassak meg. Isten velem.

– Takarodjatok innen! – kiálta hirtelen közbe Kornis Gáspár, s leverve kardjával a székelyek fegyvereit, hosszú palástjával betakargatá a térdeplő asszonyt. – Nem szégyenlitek magatokat? Egy asszonyt akarni megölni. Te tatárnál is pogányabb had! Menjetek Bánfi után, ha elszalasztottátok.

– Megöljük! Megöljük! – ordítának a góbék, taszigálva Kornist a nő elől.

– Ejnye, beste fiai, hát ki parancsol itten? Hát nem kapitánytok vagyok-e én, mi?

– Nekünk ugyan nem – szólt visszapattogva egy makacs lúfő székely, köpcös vállait rángatva –, nekünk Bethlen Miklós uram a kapitányunk, az pedig nincs itt.

– No, hát menjetek utána. Most pedig azt mondom, hogy aki ebből a szobából ki nem takarodik, azt tüstént kolbásznak aprítom.

A székelyek erre megrökönyödtek, míg valaki hátul elkiáltá magát.

– Jerünk Bonchidára!

Erre a többi is utána ordítá: Jerünk Bonchidára; s nagy káromkodás és rendetlenség között eltávozának.

Kornis Gáspár pedig rögtön kocsira téve Bánfinét, Bethlen várába viteté, mely akkor Béldi Pál tulajdona volt, remélve, hogy Bánfi is szelídebben fogja viselni magát, azt tudva, hogy neje fogva van.

*

A fejedelem parancsából Bánfi ellen fölültetett székely had azalatt megérkezék Bonchida alá. A kastély porkolábjának előmutatva a fejedelmi parancslevelet, az minden ellenállás nélkül megnyitá előttük a kapukat, aholott egy csapatot elhagyván Daczó János, meghagyá az ott maradóknak, hogy ha Bánfi haza találna vetődni, őt rögtön elfogják, maga a többi hadakkal kiment Örményesre, ahol szintén kastélya volt Bánfinak, ő ott keresendő.

A Bonchidán maradt székelyek, amint megérezék, hogy kapitány nélkül maradtak, nosza úrrá tették magokat az elfoglalt kastélyban; elébb csak a tornácokba tolakodtak be, azután követelni kezdték, hogy a belső szobákat is nyissák meg előttük.

A kulcsár vonakodott, és bebizonyítá, hogy azt neki semmi oka sincsen tenni, és kérte a nemes urakat, hogy maradjanak az alkotmányosság korlátai között.

Erre előállt a föntebb tisztelt köpcös lúfő, s kilenc szál szőke bajuszát végigpödörítve, ragyás képét a kulcsár orrához közel vivé, mondván:

– Micsoda, he? Te összeesküvő vagy. Te itt rablóbandákat rejtegetsz e bezárt szobákban. Ki vele! Vagy fölgyújtjuk a házat.

A kulcsár meg is szeppent, meg is haragudott, e kettős indulatban fölnyitá a székelyek előtt a szobákat, hogy ám nézzék meg, miszerint ott senki sincsen rejtegetve.

Azok bámulatos lelkiismeretességgel fölkutattak minden zugot, még oly helyeket is, hová más gondolni sem tudna, ágyak alját, almáriomokat, bebújtak a kályhákba a lyukon, s kijöttek az oldalán; kihányták a könyvtárból a fóliánsokat, mintha azok közé is elbújhatott volna valaki, s miután ily rendben minden szobán végigmentek, végre benyitottak Bánfiné hálóteremébe.

– Nené! – Ott ül Bánfi! – kiálta föl a góbé, elébb visszahőkölve Bánfinak élethíven talált arcképétől, azután pedig nekirohant, s dárdájával kiszúrta a szemét.

– Hát az a szép asszony ott tán a felesége? – kérdé a mellette levő képre mutatva. – Ejnye, bizony, majd meg találtuk ölni, nem tudtuk, hogy ilyen szép. Gyerünk innen komék, ezt a szobát ne zavarjuk föl, mert ez szép asszonyé; – s azzal kiterelgetve társait a szobából, egy darab szenet vett elő a kandallóból a góbé, s a szép fehér lazúros ajtóra fölírta öreg betűkkel: „Ez a szép asszony szobája.”

– Miért cselekszi ezt kegyelmed? – kérdé a kulcsár.

– Csakis azért, hogy ha le találunk részegedni, valami otromba ember bolond fővel be ne lépjen oda.

– Hát hol akarnak kegyelmetek lerészegedni? – kérdé amaz elálmélkodva.

– Biz öcsém a pincében is megnézzük mi, nincs-e valaki elrejtve.

– De már oda nem mentek, hacsak petárdát nem hoztatok a zeke alatt.

– Nem-e? Mondd csak még egyszer, hadd halljam. Tudod-e, kivel beszélsz, komé? Az én nevem Firtos Firi, s ha még egyet szólsz, úgy áthajítlak ezen a házon, hogy négy darabban esel le.

– Mit feleselsz annyit vele? – kiálta egy hang a tömeg közől.

– Dobjátok le az ablakon a jó embert.

Kétszer sem kellett ezt mondani. A székelyek azonnal megfogadták a tanácsot, s fölkapva a levegőbe a kulcsárt, azt minden rúgkapálózásai dacára kivetették az ablakon. A kulcsár talpra esvén, odább futott, mire Firtos Firi megharagudva valahány kaktuszt és hortenziát kapott az ablakban, azt száraiknál fogva cserepestül mind utána hajigálta, s azzal vad üvöltés között rohant le a sokaság a pincébe. Annak vasajtaját nem bírva kinyitni, nagy hordókat hoztak elő, s azokat megrakva kővel, lehengeríték a lépcsőkön, melyek rettentő dördüléssel szakíták be a vasajtót.

A roppant pince telve volt mindenféle nagyságú hordókkal, melyeknek a székelyek nekiesve, fenekeiket buzogányokkal beverték, vizsgálva, hogy mi van benne. A nagybecsű borok kifolytak a pincében; a székelyek tudtak inni jól, s amit meg nem ihattak, kidönték.

A tömeg itt megrészegülve, ismét fölrohant, s míg helyette újak jöttek, betört a fényes teremekbe, vad dalolással vetve magát a bársonypamlagokra, a keleti szőnyegekre, nekitaszigálva egymást tükröknek, bútoroknak, s keresve, hogy mi tréfát kövessen el.

Firtos Firi fölállt egy gömbölyű ébenfa asztalra, hogy bajuszt fessen korommal egy középkorbeli úri asszonyság arcképének; valaki meglökte alatta az asztalt, a góbé beleesett az üveges almáriomba, melyben a drágaságok álltak. Erre megdühödve, elkezdett hajigálózni mindennel, ami keze közé akadt; a pompás aranyserlegek, ezüsttányérok, szelencék repültek egymás után a székelyek fejeihez, kik azokat ismét visszahajigálták.

Ez jel volt az általános rombolásra. Ez a mánia ragadós, csak egynek kell megkezdeni a pusztítást, és a tömeg, mintha megőrülne e látványtól, semmire sem kész oly hamar, mint törni, zúzni, szaggatni.

Egy perc alatt össze voltak törve a bútorok, a kelmék lehasogatva, a székelyek ezer darabra téptek mindent, a pompás öltönyöket, a drága prémes mentéket, palástokat; fölhasogatták a dunnákat, s az ablakon kieresztve a pelyhet, az alant levők ordítozák: „hó esik!”, s erre azok is fölrohantak, tépni és törni, ami még megmaradt.

A szép jázminokat összetépték bokrétának; a szőnyegekből nyakravalókat szabtak, miket Bánfiné saját kezeivel hímzett.

Nem kellett a székelynek a rablás, neki csak a pusztításban telt gyönyöre, földhöz csapta a nagybecsű órát, melyet csak egy évben egyszer kell fölhúzni, s kerekeit megosztá kantárcsatnak, az ezüst tálakat megönté golyóbisnak, s kilövöldözte a levegőbe.

Itt is mulatságos volt látni Firtos Firit, mint iparkodott kitudni, hogy mi mire való. Egy római antik urnát föltett a fejére sisaknak, egy csengettyűszalagot átkötött a derekán öv gyanánt, s egy nagy Gutenberg-szobrot cepelt az ölében, azt állítva, hogy az nagyon jó lesz a somlyai szőlőhegyre Orbánnak.

Az összetört bútorok darabjait fölhalmozták a kandallóba, s begyújtottak az ében-, mahagóni- és paliszanderfák aranyértékű darabjaival. Ha egy falut fölgyújtottak volna, sem leendett drágább tüzök ennél.

A tűz tetejébe pedig fölhúzták láncon egy gyönyörűen kivert korinthi amforát bográcsnak, azt teleaprították ürühússal, s elküldték Firtos Firit, hogy hozzon nekik hozzá paszulyt, sót és hagymát; az hozott nekik kávét, cukrot és ezreket érő hollandi tulipán, jácint és amaryllis hagymákat; azt mind marokkal hányták a bográcsba, s attól aztán majd megvesztek; aminek az lett a vége, hogy Firit kidobták az udvarra.

A dühöngő székely nem szerezhetve magának más elégtételt, lenyargalt a pincébe, hogy majd ott agyonissza magát, de ott ugyan már minden hordó szét volt verve, s a bor bokáig ért; megsejt azonban egy mellék-pinceajtót, azt egy fejszével beüti, s nagy örömére egy egész sor hordót lát meg a kezébe kapott fáklya világánál. Mindjárt nekirohant az elsőnek, s annak fenekét beütve, odatartja a fáklyát, hogy mi ömlik ki belőle. Látja, hogy puskapor. Szerencséje, hogy részeg volt, mert különben az egész házat minden bennelevőkkel együtt a legrövidebb úton expediálta volna a mennyországba. – Ez nem innivaló, gondolja magában, s fölüti a másikat, abban is puskapor volt, a harmadikban is – már megesküdött, hogy ha a negyedikben is az lesz, beleüti a fáklyát. Abban tehát méz volt, s akárhányat fölütött azután, nem volt abban egyéb, mint méz. Végre mégis akadt egy akós átalagra, melynek lyukán beszagolva, igen erős borszesz illata ütötte meg orrát. Annál dühösebben fogta azt nyalábra, s szájához emelve az egész hordót, nagyokat húzott a kemény lengyel pálinkából, s addig el nem vette azt szájától, míg végképp lerészegedve, hordóstul hanyatt nem esett.

Ott a kiömlött mézben jól megforgatva magát, nagynehezen föltápászkodott, s néhány lépést botorkázva, megint elesett a puskaporban, s abban is összevissza henteregve, ily furcsán kandírozott külsővel ténfergett föl az udvarra, ahol még az volt hátra, hogy mézben és lőporban fürösztött alakjával beledűljön az udvart elárasztó pehelybe, s ott orrahegyétől csizmája hegyéig betollazva magát, ily rémséges alakkal másszon föl négykézláb a dőzsölő atyafiak közé.

Az ember nem hasonlított ilyformán semmi ismeretes állatjához az óvilágnak. Ahol fehér nem volt, ottan fekete volt. Leginkább el lehetett volna őt fogadni jegesmedvének, szőr helyett pehellyel bundázva, s ordítása különb volt a nílusi lóénál; úgyhogy éppen nem lehet beszámítani a székely atyafiaknak, hogy amint e négylábon mászó alak megjelent előttük az ajtóban, s ott elordította magát: azok halálra ijedten hagyák ott a bográcsot, melyet újra telefőztek gulyáshússal, és ugráltak ki eszeveszetten az ablakon, kétségbeesetten ordítva:

– A Bánfi ördöge! – Itt jön a Bánfi ördöge!

A székely, észrevéve ordítása sükerét, még egy borzasztóat bömbölt a futók után, s azzal elfoglalva a tele bográcsot, kiült vele a parkett közepére, s mint egy parlagi manó, belenyúlt marokkal, s evett és ordított.

… Ily jelenetek történtek azon teremben, hol néhány nap előtt Bánfiné szelíd alakja tünedezett a jázminok és mimózák bokrai között, mint egy búsongó tündérvilági árny, ki csak lelkével hall, s szemeivel beszél.

Bánfi Dénes ezalatt a Koppándon vetett tőrből kiszabadulva, midőn az üldözés zaja elmaradt mögötte, tájékozni kezdé magát a csillagos éjszakában, s erdőkön és tarlókon keresztül oly szerencsésen választá irányát, hogy mire kihajnalodott, Kolozsvár tornyait látta maga előtt.

Az üldöztetés félelmén átesve, a düh és bosszú ereje maradt meg szívében. Első gondolatja az volt, hogy ez éji roham egyedül magány ellenségei merénye, melyet azok a fejedelem tudta nélkül számítottak ki, jól tudva, hogy a végrehajtott tettre könnyebb megnyerni a jóváhagyást, mint a végrehajtandóra. De a merénylet nem sükerült, s a megszabadult oroszlánnak ereje is, akaratja is maradt elég, üldözőire visszafordulhatni s őket megtanítani a törvények tiszteletére.<