TIZENHAT VÁROS TIZENHAT LEÁNYA

I. ZSIGMOND KIRÁLY ZÁLOGBA TESZ

Kornidesz Györgynek, a kézsmárki polgármesternek Budán, a királyi városban akadt valami dolga, amikor onnan hazajött, olyan titokteljes, gondterhes arca volt, hogy akik látták, megrémültek tőle.

- Csak nem kezd megint háborút a király? - kérdezték. - Hisz az előbbinek még alig van vége. Most is érezzük az adóban az elmúlt háborút.

Kornidesz uram nem azok közé tartozott, akik nem tudják féken tartani a nyelvüket. Hallgatni tudott őkegyelme a legjobban. De annyit mégis felelt:

- Még rosszabb készül, mint háború.

Midőn ezt mondta, ahány ránc volt az arcán, mind rejtélyes kérdőjellé alakult át.

- Még rosszabb - sóhajtotta.

A kézsmárki polgárok, a takácsok, a gyolcsosok, a fuvarosok és mindenféle kereskedők addig se nyughattak a sok adótól. A kézsmárkiaknak volt pénzük, mint kereskedő embereknek, a király ott vette a pénzt, ahol találta. Néha kétszer is rájuk küldte az adószedőit egy esztendőben. A kézsmárkiakat mindenféle címen megadóztatták. Zsigmond király, ha üres volt a kincstára, nagyon találékony volt az új adók kitalálásában. Azt csinálta, amit manapság a pénzügyminiszterek.

- Valami új adó készül megint, jönnek ismét az izmaeliták a nyakunkra - találgatták az idősebb polgárok.

- Isten tudja, mi készül. Csakhogy nagy baj készül - felelt a polgármester. - Estére a városházán majd megtanácskozzuk a dolgot. Aztán megtudhatja a többi népesség is.

Estére a város szenátorai, kísérve a város darabontjaitól, akik a lámpást vitték előttük, hogy ha esetleg éjszakáig nyúlna a tanácskozás, összegyülekeztek a városházán.

A takácsok céhmesterét hívták akkor Fabricius Józsefnek, aki rangjánál fogva szintén a szenátorok közé számított, mert a takácsok mind gazdag, szorgalmas emberek voltak. Az ő szövőszékeiknek a kattogására gurult az arany- meg az ezüstpénz Kézsmárkra a világ négy tája felől, amerre a jóféle szepességi vásznat elhordták.

A szenátorok körülülték az asztalt, Kornidesz György kezébe vette a régi buzogányt, és megérintette vele az asztal közepén álló ezüsthordót. A hordóban jóféle tokaji volt, a szenátorok előtt kupák állottak, akkoriban még ezek helyettesítették a kalamárisokat.

- Hallgassátok! - kezdte az ünnepélyes csendben a polgármester. - A várost nagy veszedelem fenyegeti. A király zálogba akarja tenni a lengyel királynál.

A szenátorok mind talpra ugrottak.

- Minket? Zálogba? - kiáltották.

A polgármester az ezüsthordóra ütött.

- Magától a királytól hallottam Budán jártomban. Őfelsége azt kérdezte tőlem, hogy mit szólnának hozzá a kézsmárkiak, ha egy darabig más király parancsolna nekik, ha más szedné az adót?

- És te mit feleltél? - kérdezte egy mély hang, a Fabricius hangja, és a takács megsimogatta hosszú szőke szakállát.

- Én azt feleltem, hogy van jó dolga a királynak, legjobb adófizető városát, a kincses Kézsmárkot elveszíteni? A felséges úr pedig erre azt felelte, hogy hiszen nem örökre akar túladni Kézsmárkon, csak bizonyos időre, amíg pénzhez jut, és visszaválthatja kedves városát. Biztosított arról, hogy nagyon szereti a kézsmárkiakat, és nektek királyi üdvözletét küldi.

- Szóval elszakadunk a magyar koronától, édes hazánktól, amelyért annyit véreztünk? - szólalt meg az ünnepélyes csendben Fabricius, a takács. - De nem baj az, polgárok! A korona nem akarja, hogy Kézsmárk továbbra is drágakövei közé tartozzék, a király kivet bennünket koronájából. Nyugodjunk meg, polgárok. Rosszabb dolgunk ezután sem lesz, mint eddig volt. Adót kell fizetni, katonát kell tartani. Ha nem kellünk Zsigmondnak, a magyar királynak, szívesen vesz bennünket a lengyel király. Hűséges szolgái leszünk, hogy jó királyunk legyen ő.

Fabricius szavainak azonban nem volt meg a kívánt hatása. A szenátorok csüggedten hajtották le fejüket. Az öregebbek elborulva mondogatták:

- Mégse vártuk a hazától, hogy a haza elhagyjon minket! Ilyen csúfosan, megalázóan, zálogba téve!

- Nemcsak Kézsmárkot éri ez a sors - mondta Kornidesz György. - A király közölte velem, hogy még tizenöt más szepesi város van kiszemelve erre a célra. Köztük Podolin, gazdag kolostorával, Lubló, vagyonos fuvarosaival és Igló, ötvösművészeivel... Maholnap itt lesznek a lengyel és a magyar király követei, hogy átadjanak bennünket. Krikavay magyar kapitánynak felmondják a hivatalát, lengyel kormányzót kapnak a szepesi városok.

A tanácskozóteremre mélységes csend borult. A tanácskozó urak lehajtott fővel gondolkoztak azon, hogy micsoda új változásokra van kilátás. Csupán Fabricius, a takácsok céhmestere vetette fel dacosan a fejét:

- Lesz, ahogy lesz. A vászon ezután is kelendő portéka lesz, mert inget mindig fognak hordani a nagyurak.

(Inget abban az időben többnyire csak az úri népek viseltek. Drága volt a vászon.)

A takács szavaira a polgármester felemelte a kezében tartott buzogányt, és megkongatta vele az ezüsthordót, amelyben már fogytán volt a tokaji.

- Úgy látszik, Fabricius uramnak nagyon tetszik a változás, amely előtt városunk áll. Indítványozom tehát, hogy mondjuk ki a határozatot, hogy midőn a lengyel követek túszt követelnek városunktól, hogy hűségesek és jó adófizetők leszünk, Kézsmárk város túsza legyen Fabricius Anna, a takácscéh atyamesterének leánykája. Vigyék őt magukkal a király követei messzi Lengyelhonba.

Fabricius uram letette a kupát, amelyet éppen szájához emelt. Elsápadt az arca arra a gondolatra, hogy egyetlen leányától, egyetlen gyermekétől akarják megfosztani. De Fabricius férfi volt. Bólintott a fejével.

- Szeretett városomért egyetlen gyermekemet is feláldozom.

- Vivát Fabricius! - kiáltották a szenátorok, mert megkönnyebbült egyszerre valamennyinek a szíve, hogy nem az ő gyermekére esik majd a választás.

- Vivát Fabricius!

A kupák összecsendültek, de a takácsmester eltolta maga elől a bort. Komor arccal emelkedett fel, és szótlanul elhagyta a tanácskozótermet.

Kornidesz uram fejcsóválva nézett utána.

- Nagy sebet ütöttünk Fabricius uram szívén. De a város érdeke azt parancsolja, hogy ne legyünk kíméletesek.

- Könnyen beszél, főbíró uram - dörmögte Gnézda, a Fabricius atyámfia. - Főbíró uramnak nincs gyermeke, nem ismeri az apai szeretetet.

Már estére hajlott az idő, és az ócska, magas fedelű házak között, régi torony alján alig egy-két ember járkált már csupán az utcákon. Nemsokára becsukják a kapukat is.

De mielőtt becsukták volna a város kapuit, sebes vágtatva nyargalt be a városba dél felől két talpig felfegyverzett vitéz. Páncélos ruhájuk, tollas sisakjuk messziről elárulta, hogy a király emberei.

Ugyanakkor az északi kapun is két lovag nyomult a városba. Hosszú, prémes kabátjuk alatt görbe kard verődött oldalukhoz. Kackiás süvegjüket befehérítette az út pora. Lecsüngő, deres bajszuk egybefolyt szakállukkal.

A négy lovag a piac közepén találkozott. Egymásra néztek, felismerték egymást.

- Zsigmond, Magyarország királyának követei vagyunk - mondták, a délről jöttek.

- A lengyel korona vitézei mi vagyunk - felelték az északiak.

A lovak feje fölött kezet fogtak. A lengyelek a nyereg alá csatolt bőriszákra ütöttek, amelyben ezüst- és aranypénz csörgött.

- Hoztuk a pénzt Kézsmárkért!

- Mi pedig a pénzért jöttünk. Reggel a tiétek lesz a város - felelték a magyarok.

A hazafelé siető szenátorok a lovagok láttára mélyen a fejükbe húzták sapkáikat, és a fal mellett suhantak tova. Örült mindegyik, mire hazaért családja, szerettei körébe, és a vaspántos ajtót jól bezárták a házon. Nem barátságos az éj, ha sarkantyús lovagok időznek a városban, tudták régi időből.

II. ANNA MÁS VIDÉKRE KÖLTÖZIK

Hogyan és miként töltötte az éjt Fabricius takács, midőn egyetlen gyermekétől, imádott Annájától kellett elbúcsúznia, ki tudja, mennyi időre, azt mutatta másnap ónszürke arca és beesett szeme. A dacos, büszke ember szinte megtörni látszott a váratlan csapás alatt. Hiszen mindene volt az a gyermek.

Anna alig töltötte be tizenötödik életévét, s az apja az utcára sem eresztette egyedül, még a templomba is vele ment.

A régi szepességi lányok - mint általában a régi polgárlányok - nem is tették ki a lábukat a házból máskor, mint mikor templomba mentek. És akkor, mikor férjhez vitték őket. Addig otthon voltak a házban, és csupán a vaskosaras ablakokon át ismerhették a várost és az embereket. A Fabricius uram háza a piactéren állott, Anna tehát eleget láthatott az ablakból. Itt folytak le a vásárok, az adószedés, hadak gyülekezése. Itt hirdette ki a király parancsait és a törvényeket Krikavay úr, a szepesi városok kapitánya. Az emeleti ablak vaskosarai jól elrejtették Annát a kíváncsiaktól, pedig sokan voltak kíváncsiak reá, mert az a hír volt felőle, hogy Szepességben szebb teremtést még nem látott emberfia, amilyen szép Fabricius Anna. Ha templomba ment, anyjától örökölt, nagy fejkötője fehér vászonszárnyaival úgy eltakarta az arcát, hogy abból nem látszott ki semmi egyéb, mint csupán égőfekete, nagy szeme. Azt is mindig lesütötte, csupán akkor emelte fel, midőn a feszület előtt imádkozott.

Egy öreg dajka, bizonyos Mári néni, volt éjjel-nappal Anna körül. Az tanította meg varrni, csipkét verni, olvasót pörgetni. Az tanította meg arra, hogy az álmoknak miféle jelentősége van.

De tudott írni és olvasni Anna, ami nagy szó volt abban az időben. Még a férfiak között is kevés olyan akadt, aki a betűket ismerte; asszonyféle meg általában nem is értett az íráshoz, olvasáshoz. Még királynék se mindig.

Fabricius Anna ezt a nagy tudományát bizonyos Joánesz nevű diáknak köszönhette, aki nagyon változatos körülmények között került a takácsmester házához.

Fabricius uram valahol vásáron járt Lengyelországban, és a vásárról hazatérőben, pihenőt tartott sok más társával együtt a Vörös-szorosnál. A szekereket félkörbe állították, és készen voltak a határszéli rablók támadására, ami abban az időben mindennapos dolog volt.

Mielőtt a nap leszállott volna, a körül fekvő erdei rengetegből egy nyurga, rongyos ruházatú ember jött elő, akit inkább lehetett koldusnak nézni, mint vándorlónak.

A szekértáboron kívül megállott az ember, és Fabricius nevét kiáltotta. A takács kezébe vette ólmosbotját, és kilépett a szekérsáncok közül.

- Mit akarsz? - kérdezte, és gyanakodva nézte végig az idegen talpig rongyos ruházatát.

- Nem ismersz? - kérdezte a rongyos ember. - Én Joánesz vagyok, akivel egyszer nagy jót cselekedtél.

- Nem emlékszem rád.

- Csak jusson eszedbe a nagybeteg vándordiák, akit egyszer télvíz idején házadba fogadtál, és nem engedted, hogy a félholtat kiűzzék a városból a darabontok, azon hiedelemben, hogy az bélpoklos.

- A szívem könyörületes szokott lenni, de mégsem emlékszem rád. Ha koldulni akarsz, szólj, de ne alkalmatlankodj hiába - mondta a takács, és egy rézpoltúrát vett elő a zsebéből.

- Nem kell a pénzed, Fabricius úr. Van nekem, azazhogy lehetne több, mint amennyi neked van. Én tudom a hajdemákok kincsesbarlangjának a titkát.

Fabricius hátralépett, mintha kígyó emelkedett volna fel előtte. A hajdemákok voltak a legveszedelmesebb rablók, akik csapatokba verődve megtámadták az utazó kereskedőket, és legyilkolták őket.

- Talán te is hajdemák vagy?

- Nem vagyok hajdemák, esküszöm, hogy nem vagyok rabló, csak a fogságukba kerültem, és nem eresztenek el, de meg sem ölnek, mert én tudok írni és olvasni, amit egyikük sem tud. Az éjjel kihallgattam őket, amint a legközelebbi rablótámadást megbeszélték. Benneteket akarnak megtámadni, és elbeszélték, hogy mely gazdag kereskedők vannak most együtt az útban... Itt van Glogovszky, az iglói szűcsmester...

- Valóban itt van - felelt gépiesen Fabricius.

- Veletek van a gazdag Wajn, Lőcséről.

A takács némán bólintott.

- Mikor a te nevedet említették, Fabricius úr, egyszerre eszembe jutott a hozzám való jóságod, kegyességed. Eszembe jutott, hogy van otthon egy gyönyörűséges leánykád, a kis Anna, aki olyan jó szívvel, áldott könyörületességgel ápolta a szegény, félhalott Joáneszt, amikor te házadba fogadtad, holott ő már bizonyos volt benne, hogy azon az éjszakán a farkasok tápláléka lesz a város falain kívül. Eszembe jutott irgalmasságod, jó takács, és megesett a szívem rajtad, pedig elhiheted, hogy a kegyetlen élet eléggé megkeményítette, eldurvította a szívemet. Amíg a hajdemákok a rablótámadás részleteit megbeszélték, én folyton azon törtem a fejem, hogyan szökhetnék el tőlük, hogy hírt adjak neked. Ma végre sikerült megszöknöm, és most figyelmeztetlek téged, Fabricius úr, hogy menjetek el e helyről, még napszállta előtt, mert bizony mondom, hogy a felkelő nap véres hulláitokat találja itt.

A takács fürkészve nézte az idegen arcát, amíg az beszélt, aztán csendes hangon megjegyezte:

- Most már emlékszem rád. Van legalább öt esztendeje, hogy nálam jártál, és a legényeimet tanítottad egy különös nótára, amelyet azok azóta néha énekelnek. "Elment a farkas, a fekete erdőbe..."

- Jól emlékszel, Fabricius úr. A Havas-földön tanultam ezt a nótát, mikor ott a török ellen verekedtem. De most menjetek innét sietve. Ha akarod, én elvezetlek olyan helyre, ahol biztonságban lehettek.

- Nem csalsz-e kelepcébe? - kérdezte a takács.

- Ha emlékszel reám, akkor tudnod kell, hogy Joánesz miféle ember.

- Hiszek neked, Joánesz. Nem is esketlek meg, mert ha rossz ember vagy, akkor hiába az eskü. Szólok kereskedőtársaimnak, és nyomban útra kelhetünk oda, ahová te vezetsz.

- A hajdemákok nem indulnak hold feljötte előtt. Ismerem a szokásaikat.

Fabricius takács visszatért a szekértáborba. Ott hangos szóváltás, vitatkozás keletkezett. A lustább kereskedők nem akartak már továbbutazni ezen a napon; egynémelyik része álmos volt, és aludni vágyott. A fegyveres őrök, akik a csapatot kísérték, váltig erősítgették, hogy majd elbánnak ők a hajdemákokkal, ha azok ide merik dugni az orrukat. Jól ettek-ittak az utazók, bizony nem lehetett őket talpra állítani.

Fabricius uram visszatért Joáneszhez:

- Itt maradunk, ez a határozat.

- Akkor ez az éjszaka a halál éjszakája leend számotokra - felelt a diák. - A hajdemákok senkinek se kegyelmeznek, hogy senki el ne árulhassa őket. Hallgass rám, Fabricius. Kapj szekeredre, és jöjj velem!

Olyan meggyőzőek voltak a diák szavai, hogy Fabricius uram visszament a táborba, és kérve kérte kereskedőtársait, hogy vonuljanak el e helyről. De azok nem hallgattak reá. A takács tehát egyedül ült fel szekerére. A Joánesz a kocsis mellé ugrott, kivette annak kezéből a gyeplőt, és a lovak közé csapott. Csakhamar mély fenyőrengeteg közepén állapodtak meg.

- Innen látni fogod a tüzet, amely megvilágítja majd az éjszakát, midőn a hajdemákok felgyújtják odalent a szekértábort - mondta halkan a diák.

Éjfélfelé valóban tűzfény világította meg a völgyet... S másnap, midőn Fabricius folytatta útját, az út mentén megszenesedett szekereket és holttesteket látott.

- Diák, mivel háláljam meg jóságodat?

- Azzal, hogy vigyél magaddal, hogy becsületes ember lehessek, ne kellessen a hajdemákok közé visszatérnem, akik bizonyosan levágnák orromat, fülemet! A kezemet nem bántanák, mert arra nekik szükségük van...

Így került Fabricius uram házához másodízben Joánesz diák.

Joánesz sok földet bejárt, volt katona, pap, zarándok, még a takácsmesterséget is megtanulta annyira, hogy segíthetett jótevőjének munkájában. Joánesz hűséges ebként ragaszkodott a házhoz, és bizonyára bármely percben feláldozta volna életét gazdájáért és annak leányáért. Fabricius többször próbára tette Joánesz hűségét, a diák mindig megállotta a próbát. Utóbb már a vásárokra is elkísérte Fabricius uramat, és az ő derekára csavart kendőben voltak elrejtve azok az aranyak, amelyeket a vászonért kaptak. De a legfőbb tudománya mégis az írás és olvasás volt Joánesznek. Fabricius uram nem tanult meg ugyan tőle írni - öregnek tartotta magát már erre -, de Anna a diák vezetése mellett el tudta olvasni a bibliát, sőt felírta a vásznakat, a legények munkabérét és a bevételt, kiadást. Mindez nagyon tetszett Fabricius uramnak, és annyira megszerette a diákot, hogy mostani nehéz helyzetében, midőn arról volt szó, hogy egyetlen gyermekétől kell megválnia, a városért túszul adván őt a lengyel királynak, nem gondolhatott másra, mint Joáneszre, aki elkíséri, és őrzi Annát mindaddig, amíg a zálogolás tart.

Mikor a diáknak előadta tervét, az bólintott fejével:

- Legalább semmi bántódása nem esik az én kis úrnőmnek, ha én mellette leszek. Ismerem én Lengyelországot úgy, mint a tenyeremet. Az öreg Kázmér király idejében verekedtem ott. Haj, de régen is volt! - szólt és felsóhajtott, mert bizony őkelme is öreg legény volt már.

- Tehát megesküszöl nekem, hogy vigyázol leányomra, és nem hagyod el addig, amíg nekem vissza nem adod.

- Esküszöm - mondta komolyan Joánesz, és a két kezét a szívére tette. Valamennyire megnyugtatta ez Fabricius uramat, de hej, a bánat azért nem múlott el az ő szívéről. Korholta magát ígérete miatt, és szerette volna valami rossz álomnak tekinteni az egész dolgot. A kis Anna, amikor előadták neki, hogy ő lesz Kézsmárk túsza a lengyel királynál, nyomban felkiáltott:

- Hiszen lesznek ott más lányok is talán, akikkel el lehet majd játszadozni.

- Valóban. Tizenhatan lesztek - felelt az apja. - Minden szepesi város ád egy leányzót, akinek egy esztendeig kell ott maradni, míg felváltja egy másik.

- No, hiszen akkor nincs baj - felelt Anna. - Más vidékre megyek egy esztendőre. Hipp-hopp, már le is telt az esztendő, és én újra itthon leszek az én kedves jó apámnál. És aztán többé sohasem kell elmennem?

- Soha többé, drága gyöngyvirágom. Az egész Szepességért nem adnálak többé oda - felelt Fabricius uram, és átkarolta az ő kis leányát.

Az ajtón Joánesz furcsa figurája bukkant be.

- Híreket hozok - kezdte nagy sebbel-lobbal a diák. - Megismerkedtem az imént a lengyel követekkel. Az egyik a Miciszláv, régi katonapajtásom. Együtt törtük Krakkó falát, Kázmér király zsoldjában. Azóta bezzeg felvitte az Isten a pajtásom dolgát. Alig akart megismerni kopott dolmányomban. De hát miért nem is varrat nekem gazduram jobb gúnyát?

- Majd lesz az is, Joánesz, ha a kisasszonyt kíséred. De hát mondd el a híreket, amelyeket hallottál.

- Azt hallottam, hogy olyan jó dolguk lesz a zálogul adott szepességi leányoknak a lengyel király udvaránál, mintha valóságos, született hercegkisasszonyok volnának. A királyné szolgálatában lesznek, kísérni fogják őt, mint a holdat a csillagok. Hosszú, fehér fátyol lesz fejükön a királyné szüzeinek, és a templomban mindjárt a királyné mellett fognak ülni. A királynénak van egy szakasztott olyan korú leánykája, mint az én kis úrnőm. Az lesz a mi barátnőnk, a királykisasszony.

- Bolondokat beszélsz, Joánesz. Hogyan lehetne barátnője egy hercegkisasszony egy takácsmester leányának.

- Olyanformán, kedves gazduram, hogy a túszul adott szüzeknek senki sem keresi származását. Lehetnek akár grófkisasszonyok, akár szegény emberek gyermekei. Egyformán bánnak velük. Ők zálogok, a királynak adott zálogok a város részéről, hogy a városok éppen olyan hűségesek, derekak maradnak, amilyen derék bánásmódot a király tanúsít az ő leányaikkal. A királynak tehát az a gondja, hogy a túszok meg legyenek elégedve helyükkel, jól érezzék udvarában magukat, mert akkor az adó is biztos a városok részéről.

- Igaz biz az! - kiáltott fel Fabricius uram. - Nem is kapna a lengyel király egy rézpoltúrát sem Kézsmárktól, ha hírül venném, hogy az én gyönyörűséges leánykámmal rosszul bánnak Lengyelországban.

- No hát! - kiáltott fel Joánesz, és nagyon örvendezett, hogy a takács ilyen hamar megértette őt.

- Azért csak elő a pénzes zacskóval, Fabricius uram - folytatta Joánesz -, ne sajnáljuk a tallérokat a kis úrnőm kiruházkodásához. Kell ám oda szép ruha, nem járhat Annuska ott is kötényben meg papucsban, mint itthon. Két hétig maradnak itt a követek. Akkor aztán viszik Annuskát. Akkorára kell, hogy rendben legyen minden. Ha akarja gazduram, holnap átnyargalok Bélára, a híres cipellőkészítőhöz, Holéciushoz, aki messze földre hordja a cipellőit.

- Eredj fiam, Joánesz - felelt a takács. - Magadnak is hozhatsz egy pár új sarut.

- Sarkantyúval?

- Azzal, fiam. Holnapután pedig az asszonyok, lányok nekiállnak a csipkeverésnek, ruhavarrásnak. Ne legyen a legutolsó az én leányom a tizenhat leány között.

Valószínűleg így gondolkoztak más szülők is szerte Szepességben, mert abban az időben tizenhat városban verték a csipkét, és varrták a ruhát, a bélai híres cipellőkészítőnek pedig valamennyi cipellőjét szétkapkodták.

Annuska tehát más vidékre megy. Már verik a csipkét reggeltől estig, és a város valamennyi asszonya, leánya az Annuska ruháit varrja, mintha esküvőre készülne. Nem esküvő az, csak eljegyzés. A lengyel korona jegyzi el magának a tizenhat szűzzel a tizenhat várost, hosszú századokra.

A lengyel követek leszámolták a magyar király megbízottainak a zálogra adott pénzt. Valódi jó lengyel aranyak voltak azok, egytől egyig; nem volt üres egyiknek sem a belseje, mint a királyi ötvösmester hivatalosan megállapította. A magyar követek elköszöntek a pénzzel, sietniök kellett Budára, mert a királynak sürgetős volt a pénz. A lengyel lovagok pedig elnyújtották hosszú sarkantyús lábaikat az ódon tanácskozóteremben, és feltett süveggel hallgatták a város öreg szenátorainak tanácskozását, amelyben megállapíttatott, hogy Kézsmárk - egy a tizenhatok közül - hűsége és hűbéressége biztosítékául egy esztendőre zálogba adja a lengyel királynak legszebbik leányát, bizonyos Fabricius takácsmester Anna leánykáját. A pecsétet odaütötték az okirat alá.

- Most már itt az ideje, hogy útra keljünk - mondták a lengyel lovagok.

III. KÉT KIRÁLYKISASSZONY

A lengyel király számos vára és kastélya közül a zandeci jelöltetett ki arra a célra, ahol a túszokul adott szepesi leányokat őrizni fogják, nem azért, mintha attól félt volna, hogy a szüzek majd elszöknek tőle, hanem azért, hogy baj ne érje őket, ép egészségben visszaadhassa a városoknak, amilyen pontosan azok az idő alatt adójukat megfizették.

A zandeci vár félig kastély volt, félig vár. Magas kőfalak és bástyák védték, de a kőfalakon kívül és belül mosolygó kertek és erdők terültek el. Az erdők tele vaddal, lenn a kastély alatt a kristályragyogású Dunajec hallal látta el a kastély lakóit. A lengyel királyok szerettek vadászgatni e tájon, és a régi kolostorban, amely a kastély alatt húzódott el, a folyosó falain, sorban egymás mellett függtek a régi királyok képei, amelyeket egy-egy pingálni tudó barát föstött meg, amikor a királyok ezen a tájon mulatoztak. A kastélyt néhány öreg királyi vadász őrizte, de a tizenhat leány számára asszonycselédek voltak rendelve. A kolostor szerzetes lakói helyet cseréltek egy apácazárda szüzeivel. Tulajdonképpen az apácák vigyáztak a leányok biztonságára, ami abban az időben nem volt csekélység, midőn a hegyek tele voltak rabló hajdemákokkal. De az apácák sem voltak olyanok, mint másféle apácák. Gránátostermetű, hatalmasan megtermett nők voltak, akik olyan sűrű fátyolt viseltek arcukon, hogy még a szemük sem látszott ki. A fejedelemasszonyuk egy lengyel hercegnő volt, kis szőke, beteges teremtés, aki a kastélyban együtt lakott a leányokkal. Az apácáknak különben nem volt egyéb hivatásuk, mint az, hogy naponként párosával bejárják a körülfekvő sűrű erdőségeket, vajon nem mutatkoznak-e valahol a hajdemákok. Az ember azt hihette volna, hogy ilyenkor kard van a köntösük alá kötve, olyanformán lépegettek. A hatalmas testvérek őrködése mellett biztonságban lehetett a tizenhat szepesi leány.

Tizenhat szobája volt a tizenhat lánynak, valamennyi olyan pompásan bútorozva, mintha királykisasszonyok számára készült volna.

A tizenhetedik szoba még üres volt. Oda majd Anna, a király leánya fog beköltözni, és itt fog együtt élni az ő kis udvarhölgyeivel.

Egyelőre csak a leányok lakták a kastélyt, akiket a követek a Szepességből túszokul magukkal hoztak. Természetes, hogy mindegyik város a legszebbik leányát küldte el zálogba. Szebbnél szebb virágszálak voltak ott összegyűjtve. De azért - legalább Joánesz szerint - a legszebb valamennyi között Fabricius Anna. Habár voltak ott olyanok is, mint Glogovszky Mária, a híres podolini szűcs leánya. A podoliniak akármerre fordultak meg a világban, sohasem mulasztották el megjegyezni, hogy: "Podolinban varrják a legjobb bund&aacut