A TEMPLÁRIUS

BEVEZETÉS

Már jó ideje tudomásom volt róla...

Bizonyosan tudtam, hogy valaki él még velem ugyanazon fedél alatt, abban a házban, amelyben egykor a vörös barátok kolostora volt; csak sokáig nem tudtam megcsípni.

Őszidőben, amikor a tudatlan bábaasszony is megjósolhatja, hogy az ebben az időben született fiúgyermekek életük végéig hajlamosak lesznek a szomorkodásra, ismeretlen lakótársam a fáskamrában bújt el, mert az jelenti ilyenkor a siralomházat. A nagy gonddal összegyűjtögetett ezüstnyárfa törzsek, amelyek még fogságukban is megmaradottak nemes előkelőségükben, mint a francia forradalomban a börtönbe vetett arisztokraták; a föld felett és a föld alatt talált fagyökerek, amelyek életükben nagyobb erőfeszítést fejtettek ki, mint akár a hajókötelek, mert mi emberi ésszel el sem tudjuk gondolni, milyen energiára van szükségük az ilyen gyökereknek, hogy egy tetszetős, jól kifejlett fát, amely minden kóbor széllel kacérkodik, megtartsanak a helyén; az áradó Dunából kihalászott fatörzsek, amelyek valahonnan a hegyek országából olyan jókedvvel indultak útnak, mint azok a vándorlegények, akik azt hiszik, hogy egész életükben csavaroghatnak - tehát a fáskamra összes lakói nagyon jól tudták, hogy halálos ítéletük kimondatott, amikor az őszi szél sípolva bejelentette a közelgő hideg időjárást... Itt is meghúzódott ismeretlen lakótársam.

Majd amikor a fáskamrát mind gyakrabban nyitogatták, innen elillant, és valamely évek óta bezárva tartott szekrénybe vette be magát. Ebben a szekrényben rendszerint olyan ruhadarabok függtek vagy álltak, amelyeket esztendők óta senki se használt. Így volt ott egy köpönyeg, amelyben hajdani tulajdonosa valószínűleg kísérteni járt disznóölés után a kéményekbe, vagy pedig útonjárók magukban maradott feleségeinél jelent meg éjfél utáni álmokban. Volt ott egy lábzsák, amelyet téli szánkózáskor használtak egykor, de a tulajdonost egyszer kiették a farkasok a lábzsákból, miután az részegségében nem tudott elmenekedni. Volt ott egy pár csizma, amelyben még manapság is be lehetne utazni egész Magyarországot, de a nagy utazók kora elmúlott. - Itt is meghúzódott ismeretlen lakótársam, és éjszakánként kikérdezte a köpönyeget múlt idejéről, és elmeséltette magának a csizmával azokat a kalandokat, amelyeken keresztülment fiatalkorában.

Későbben, amikor valahol, valamerre megtaláltam a szekrényhez való kulcsot, innen is elköltözött őkelme, mert kerülte a velem való találkozást. Amint a varjak elköltözködtek a kopasz fatetőkre, hogy onnan az éhesek kajánságával nézegessék ezt a szép világot - szóval beköszöntött a téli időjárás -, lakótársam a padlásra húzódott, ahol bizony nem lehetett valami jó dolga, mert éjszakánként dörömbölt, ide és tova forgolódott, monológokat mondott magában a nők megbízhatatlanságáról, az özvegyasszonyok huncutságáról, szóval olyan dolgokról, amelyekről az ismeretlen lakótársak beszélgetni szoktak. Erre vidéki csapdát állítottam fel, amilyennel a rókákat is szokták fogni. Egy megbízható és elszánt hölgy szerelmes levelét tettem a csapdába. Ismeretlen lakótársam valóban beugrott, mert egy éjszaka keserves ordítás hallatszott a padlásról. Megcsíptem a kísértetet.

Rogernak hívták, IV. Béla király idejében élt, de valamely egyéni ravaszság folytán életben maradt.

Igen rendes embernek látszott, amilyen manapság is szaladgál Pesten. Fodorítva volt a bajsza, úgynevezett tisztességes kopaszság mutatkozott a fején, figyelmező, kerek szeme volt; még csak koponyája se volt görbébb, harántosabb, mint a mai koponyáké. Olyan jó rendes koponya volt, amilyenről a fantáziásabb antropológusok azt szokták megállapítani, hogy jó rendes, buta ember koponyája volt. Sokat ásnak ki ilyen koponyát tavaszkor és őszkor a margitszigeti kertészek a föld alól, és egymás között arról vitatkoznak, hogy tatáré vagy magyaré volt-e a koponya. Hatalmas, étvágyas és falánk fogazataikat megszemlélik; a koncos fazekak felé hajdan oly szívesen áhítozó orruknak lyukából kikaparják a sarat, valamint a koponya belsejéből a földdé vált agyvelőt is - mert akár hiszik, akár nem: föld lesz minden agyvelőből, bár a Sarkcsillag mása ragyogott benne, vagy pedig egyszerű emésztőgödör volt életében. - A kertészek aztán fogják a koponyát, és beledobják oda, ahol legmélyebb a virágágy. Bogáncs vagy szarkaláb nő ki belőlük.

- Hát tudod - kezdi elbeszélését éjszakai barátom, az ismeretlen lakótárs -, most már annyi idő múlva bevallhatom, hogy én valamikor Antikrisztus voltam...

Akkoriban történt ez, amikor egyszerre három királya volt Magyarországnak. András és két fia: Béla és Kálmán. András volt a két király apja, hát darabideig az öreg házában húzódtam meg ott a Bivalok szigetén. De hát itt meglehetősen unalmas volt az élet: minden holdfordulatkor megjelent a királynál Jakab, a pápa követe, vagy pedig az esztergomi érsek, akik mindenféle dolgokra megeskették Andrást. Úgy emlékszem, hogy legtöbbször arról volt szó, hogy az egyházi vagyonokat, amelyeket a Szentföldön elháborúzott, majd záros határidőn belül visszaadja. Azt nem kérdezte ez a cisztercita nuncius, hogy miből adja vissza a király az elcsatárzott pénzeket, amikor nekünk magunknak se volt mit ennünk. Az esztergomi érsek tudta, hogy üres a ládafia a királynál, de nagy komolyan kiszedte az esküt, és megírta a pápának, hogy minden rendben van, az öreg királlyal együtt egész háznépe, cselédei, nádorispánja, főétekfogója, kincstárnoka megesküdött.

Miután vallásos embernek születtem, nem tudtam soká nézni ezt a csúnya játékot, amely Ince pápa félrevezetésére szolgált, csakhamar megszöktem a Bivalok szigetéről, és Béla királyhoz mentem Budára, rövid lovaglás után. Alighogy megtaláltam a helyemet a király udvartartásában - a harangok felügyelője lettem -, megint csak megérkeznek ide is a papok. Jön Jakab, jön az esztergomi érsek a fegyveresekkel. Hát ez a fiatal király vajon mit vétett, hiszen ő még a Szentföldön sem volt! Vagyonokat se prédálhatott el, mert még csak huszonkét éves volt! Nemsokára azután kiderült, hogy a jóhiszemű Ince pápa elhalálozván, Gergely pápa került a helyére, aki többé nem hitt az öreg András királynak, akárhogy esküdözött az minden pereputtyával együtt. Én siettem elmondani a pápai követnek, hogy magam is voltam a Bivalok szigetén, mikor a pápai küldöttek távozása után mindig elővettük a hangászokat, előgurítottuk a boroshordókat. Legelsőnek maga az öreg András király perdült táncra, fennen hangoztatván, hogy darabidőre megint elvetette a pápa gondját néhány kemény eskü letételével. No, hát ezentúl nem fog táncolni az öreg, legföljebb kínjában, gondoskodik arról Gergely pápa.

A pápai követ fölszólította a fiatal Béla királyt az öreg király ellen való cselekedetre, miszerint hajtaná be az öregen az esküvéseket. Nevezetesen vegye vissza azt a harmincekényi földet a német ispotály-vitézektől, amelyet az esztergomi prépost javaiból a szentföldi háború után a vitézeknek adományozott. Ez ellen már hiába protestált a bírónak rendelt zirci apátság, hasztalan lépett föl a váradi és a győri püspök a vitézek kicsapongásai ellen. A vitézek azt felelték, hogy életükkel is megvédelmezik az ajándékba kapott földbirtokot. Az esztergomi prépost végül mosdatlan szavakkal illette az öreg királyt, de hát akármilyen lealacsonyítását művelé a királyi méltóságnak: András tehetetlen volt kedvelt vitézeivel szemközt. - Azonkívül a nagy hatalmú Dienes nádorispán ellen is nekünk kellett volna eljárnunk. Ez a főúr a minapában fölpofozta a szepesi prépostot, János mestert, a pozsonyi prépostot, anélkül hogy valami bántalom érte volna. - A pápai követ sokat emlegette a zsidókat meg egyéb izmaelitákat, akik itt hatalmas pártfogókkal rendelkeznek. Legfőbb patrónusuk, Sámuel kamarai gróf, aki titokban áttért a zsidók vallására, és az állami javakat a hitsorsosai kezelésébe bocsátotta. Mert ha Béla király vonakodnék a pápának engedelmeskedni, Gergely el van szánva a legvégsőre is: egyházi átok alá veszi az országot.

No, mondtam magamban, most azután csöbörből vödörbe kerültem. Nagyon jól tudtam ugyanis, hogy a fiatal királynak nincs módjában egy szalmaszálat sem megmozdítani az apjánál - hiszen nemrégiben még magam is ott voltam a gúnyolódók, csúfolódók, torz pofákat vágók között, amikor a fiatal herceg néhanapján a Bivalok szigetén megjelent. A régi cimboráim még most is ott vannak, akik majd megfelelő hahotával fogadják a királyt, amikor az belép atyja udvarába. Kedvében járnak az öregnek. Itt hát nagyon valószínű az egyházi átok kimondása - jobb lesz nekem egy másik országba utaznom.

- Sok mindenfélét hallottam a király második fiának, Kálmánnak az országáról, amely ott volt Szlavóniában; hozzá tartozott Szala és Somogy.

- Mire ennek az országnak a határához, a tihanyi kolostorhoz értem utazásomban, már utolért a templárius lovag, akit a pápai bulla kihirdetése végett küldtek váltott lovakkal. Magyarországot egyházi átok alá vetette a pápa. Ezentúl csak egyszer egy hónapban, akkor is zárt ajtók mellett szabad misézni a papoknak, Krisztus testét senkinek sem adhatják, csak a haldoklóknak. Ezenkívül szabad nekik az újszülötteket megkeresztelni. Ezenkívül azután nem is maradt meg egyéb a gyönyörű katolikus vallásból, elvitte az ördög a lelki üdvösségünket, átok alatt vagyunk! A templárius azt is elmondotta a tihanyi papoknak, hogy az egyházi átok alól egyelőre csak maga az öreg király van mentesítve a jövő Szent István napjáig. Addig adott neki időt a pápa a megjavulásra. Béla királyt meg a feleségét a nagy ünnepnapokon fölmentheti egyházi átok alól az udvari káplán.

- Ez is csak a pateránoknak hajtja majd malmukra a vizet - mondá csendes szóval a bölcs kolostorfőnök, mire én nyomban útra keltem, hogy valahogy ki ne maradjak a pateránok örömeiből.

...Ezek a pateránok úgynevezett hitehagyottak voltak, és ott tanyáztak a bosnyák, horvát és dalmát tartományokban. Volt bánjuk: Kulin, volt püspökük: Dániel, a számuk meghaladta a tízezret, és voltak gazdag váraik. No, mondom, ezt se hittem volna, hogy valaha a vallásomat elhagyom, de hát a pápa kényszerített rá. Le kell tenni az esküt a pateránok eklézsiájának, igaz, hogy majd hátrafeszítem a bal kezem hüvelykujját, amivel jelzem a sarkomban álló ördögnek, hogy az eskü nem tekinthető komoly eskünek. Mire Zára városába értem, már jobban tudtam az eretnekség katekizmusát, mint maguk a legöregebb pateránok. Elcsapott papoktól, erdőkben bujkáló vitézektől, máglyáról menekedett pateránoktól megtudtam, hogy a pateránság nem más, mint forradalom a római pápa ellen. A pateránok minden egyházi szertartást fölöslegesnek tartanak, mert az új vallás szerint az igazi vallásosság a szívben rejtőzik. Nincs tehát szükség se pápára, se gazdag papokra, mert Krisztus urunk maga sem azért alapítá az anyaszentegyházat, hogy abban a gazdag püspökök és más jómódú egyházi elöljárók legyenek. A pénzért való bűnbocsánatot pedig végképp megszüntette az új vallás, ezzel aztán elvette a papoktól az utolsó kenyerüket is. Mikor Zára városába értem, nyomban összehívtam a piacra a népet, és kijelentettem, hogy én vagyok az Antikrisztus. Az a megbízatásom, hogy a papokat mindenütt megégessem. Nagyon tetszettek szavaim a hitehagyottaknak, néhány papot el is csíptünk és habozás nélkül megégettünk. Ezzel Zárában való megélhetésem biztosítva volt, velem tanácskoztak az egyházi elöljárók, amikor továbbfejlesztették az egyházi forradalmat. Mondhatom, hogy nem éreztem semmi lelkifurdalást régi hitem elhagyása miatt - az embernek alkalmazkodni kell a viszonyokhoz. Nem is lett volna semmi baj, ha nem jöttek volna a templomos vitézek, akik azzal kezdték a rendcsinálást, hogy néhány főpateránt elevenen megnyúztak. Én ugyan idejében beállottam a templomos vitézek közé, magam is jó csomót fölakasztottam régi hitsorsosaim közül, de valahogy nem éreztem egészen jól magam a tartományban. A régi pateránok fenyegettek, hogy majd elbánnak velem az erdőben.

Magyarországba szöktem tehát.

- Itt már más világ volt. Gergely visszavonta az egyházi átkot, az öreg András király meghalt, és a király hívei már valamennyien ott voltak Béla király udvarában. "Mit akarsz itt? - kérdezték régi cimboráim. - Hiszen te András királyt szolgáltad." Azt persze elfelejtették, hogy ők is ott voltak András úr mellett. Még az utolsó kuktai állás is be volt már töltve. Szidtam is eleget a templáriusokat, hogy miért nem engedtek már előbb hazafelé. Igaz, hogy egy kicsit fogoly is voltam, amikor antikrisztusi voltomat mind többen kezdték emlegetni a kínhalálra ítélt szakadárok közül.

Ámde nem voltam kétségbeesve, mert az elvem mindig az volt, hogy okos ember ne ijedjen meg. Már útközben hallottam, hogy Magyarországon mostanában a kunoknak van a legjobb dolguk, ők a király kedvencei. Negyvenezren jöttek családostul régi hazájukból, a tatárok elől menekülve. A király azt gondolta magában, hogy jók lesznek ezek a kunok majd a tatárok ellen, de ha a tatárok nem jönnének, itt maradnak ijesztgetésül a nem egészen megbízható magyar urak ellen. Elhatároztam, hogy fölcsapok kunnak.

Jámbor, hiszékeny emberek voltak azok a szegény kunok ott a Tisza mellett, ahová a király telepítette őket. Az első szavamra elhitték, hogy anyám kun leány volt, ugyanezért szívemben én is kunnak érzem magamat. Miután természetemnél fogva sohase szerettem mellékes, harmadrendű állapotban megmaradni, rövid idő múltával sátramat Kuthen király sátra közelében építettem föl, a minorita atyák szomszédságában, akiknek az volt a feladatuk, hogy a kun királyt és a kun népet a római katolikus egyházba betereljék. Én nyomban észrevettem, hogy Kuthen nem nagy örömmel foglalkozik azzal a gondolattal, hogy régi pogány hitét új vallással fölcserélje, ezért én titokban szítottam az ellenállást a királyban a minorita atyák térítgetései ellen, miután magamat is pogánynak mondottam, amit a király igen méltányolt. - Egy napon aztán hiába hoztam szép magyar leányokat és menyecskéket a király sátrába, Kuthent nem lehetett megvigasztalni. Kitűnt, hogy IV. Béla ugyancsak ragaszkodik vendéglátása fejében ahhoz a körülményhez, hogy Kuthen népével együtt fölvegye a szent keresztséget. Béla azt ajánlotta, hogy ő lesz a kun király keresztapja, és vállalja a keresztapasággal járó ajándékok adását. "Nincs mást tennünk, mint meg kell keresztelkednünk" - javasoltam a királynak, aki hallgatott szavamra, és ugyanakkor fölvettem én is másodszor a keresztséget.

Kuthen barátomon azonban a keresztelkedés már nem sokat segített. Ellenségei száma napról napra növekedett, mert az okosabb magyar urak csakhamar észrevették, hogy a negyvenezer kun harcos nem is annyira Kuthen kedvéért van az országban, mint azért, hogy Bélának testőrsége legyen. A magyar urak titkon szövetkeztek Fridrik osztrák herceggel IV. Béla barátja ellen. Mikor ez a szövetség létrejött, beláttam, hogy nem maradhatok tovább Kuthen király oldalán - Fridrikhez siettem tehát, és elmondtam neki azokat a módozatokat, amelyeknek alapján Kuthent legkönnyebben el lehetne tenni az útból. Nem utolsó volt ezen módozatok között ama tervem, amely szerint a kun királyt táborából valamely ürügy alatt majd Pestre csalom, ahol nyugodtan végezhetünk vele. Az osztrák hercegnek megtetszett javaslatom, kijelentette, hogy derék ember vagyok, mire én valóban Pestre csaltam Kuthent azon ürügy alatt, hogy ebben a gazdag német városban egészen másfajta nők találhatók, mint a Tisza mellett. Valóban, az első napokban, amíg Fridrik herceg meg nem érkezett, meglehetősen mulatozva töltöttük napjainkat. A herceg megérkezésével azonban itt volt az ideje az utcai csőcselék fellázításának, amit a hercegtől kapott jó márkák segítségével könnyen megcselekedtem. A csőcselék összecsoportosult a ház előtt, amelyben Kuthen lakott, kiáltozni kezdett, hogy: le a kunokkal, a kunok az okai az ország szegénységének - mire még a zsidók és izmaeliták is bátorkodtak előjönni megjelölt ruháikban. Most már senkinek se jutott eszébe bántalmazni őket. - És mikor már a király és környezete csak úgy védekezhetett a csőcselék ellen, hogy nyilakat röpítettek az utcára, rendcsinálás céljából megjelent Fridrik herceg, és Kuthen levágott fejét a nép közé dobta.

- Most már nem maradt más választásom, mint az, hogy megint csak IV. Bélánál keressek szolgálatot. Habár ez nem látszott valamely reményteljesnek, a tatárok a nyakunkon voltak, a királynak pedig alig voltak hadai, Fridrik meggondolatlan gyilkossága miatt még a kunok is elpártoltak tőle. De hát nem mehettem másfelé, a király mellett kellett maradnom, hogy megélhetésemet biztosítsam. Így kerültem aztán szegény bolond fejemmel az emlékezetes mohi csatába, ahol csaknem otthagytam a fogamat. Szerencsére a kunok között megtanultam annyit a tatárok nyelvén, hogy megértessem magamat. "Hagyjatok békén - mondtam egy főtatárnak, amikor éppen két fiatal, hajlékony fa között akartak meghintáztatni -, az anyám tatár asszony volt, én is közébetök tartozom."

Szerencsés megmenekülésem nem maradt hatástalanul jövendő életpályámra nézve. Eszemnél és tanultságomnál fogva csakhamar Kaydán vezér mellé osztottak be, mégpedig nem is egészen utolsó állásba. Nekem kellett ugyanis kiszámítanom, hogy mennyi sarcot vessünk egyes városokra, püspökségekre, apátságokra, amelyekben kalandozásaink alatt megfordultunk. A matézis sohase volt valami erős oldalam, és így gyakran tévedtem a költség kivetésénél. Még azoknak a magyaroknak is találtunk egyet és mást tarisznyájukban, akikkel a Bakonyban találkoztunk, s éhségükben emberhússal éltek, mint a vadállatok. Mentségemül fölhozom, hogy sohase ettem emberhúst, akármennyire magasztalták azt előttem. Ellenálltam a kísértésnek. Különben is úgy tudom, hogy az emberhústól különböző férgek növekednek az ember beleiben, márpedig nekem szükségem volt a jó étvágyamra, valamint a jó alvásomra is. A Dunán túl bolyongván Kaydánnal, rábeszélésünk folytán elértük azt, hogy igen sokan lettek tatárokká, akik azelőtt magyaroknak mondták magukat. Nagyon is sokan jelentkeztek, hogy már alig győztük ennivalóval a híveket. Hiába figyelmeztettem Kaydánt, hogy ezek az áltatárok a legelső alkalommal cserbenhagynak bennünket, a tatár vezér nem hallgatott a szavamra, egyre sorozta a tatárokká vedlett magyarokat.

Én beláttam elgondolkozásaim közepette, hogy itt valóban tatárországot, benne nekem való állással, csak akkor alapíthatunk, ha IV. Bélát, a királyt elfoghatjuk. Akkor aztán nyugodtan átveheti az uralmat Magyarország fölött valamely tatár kán. Minden ékesszólásommal rábeszéltem tehát Kaydánt, hogy haladék nélkül a király után menjünk. A király Spalatóban bujdosott, Spalatót vettük tehát ostrom alá. Sajnos, a tenger mellé érve, a tatárok már kifáradtak a harcokban, kedvük, vérszomjuk csillapodott, különben is híre jött, hogy a király olyan nagy szegénységgel küzd, hogy hitelben csináltatott magának sisakot. "Mit kezdjünk egy koldus királlyal? Nekünk kell őt eltartani" - mondogatták a gondolkozó tatárok, és abbahagyva Spalato ostromát, elvonultak valamerre Bolgárországba.

- Miután nekem nem volt kedvem idegen országokkal megismerkedni, elmaradtam a tatároktól, levetettem ruhájukat, és az első éjszakán beszöktem Spalatóba, ahol a királynak fölajánlottam szolgálataimat. Elmondván tatár rabságom történetét, a király keblére ölelt, és rám bízta azt a feladatot, hogy büntessem meg azokat a magyarokat, akik a hadjárat folyamán tatárokká lettek. Én egy kisebb hadsereggel bevonulván az elhagyott hazába, valóban könnyen megtaláltam azokat, akik hűségesküt tettek a tatároknak. Méltóan megbüntettem őket. A visszatérő király lovagjává nevezett ki, de nekem többé nem volt kedvem a katonai pályához. Valamely nyugodalmasabb foglalkozást áhítottam. Ez a kívánságom teljesült is, mert a király istenfélelemből kolostort épített a Margitszigeten, melynek főnökségét szerencsés voltam elnyerhetni. Ezután valóban áhítatos életet éltem...

Eddig tartott ismeretlen lakótársam élettörténete.

A templárius, midőn megbízásához híven Ázsia felé igyekezett volna, útközben eltévedt a Bakonyban, és már javában ereszkedett lefelé az őszi este, amikor fáradt lovával felléptetett a veszprémi hegyre, ahol tudomása szerint egy rendháznak kellett állania. A templárius lovag a consulatus rangját viselte a maga rendjében, tudósítása tehát teljesen alapos és kétségtelen volt.

A templárius rendház tetőjén ugyan még nem állott az éjszakára kirendelt fegyveres, de a nehéz tölgyfa kapukat, ajtókat már ugyancsak zárogatták a Kiválasztottak. "Úgy látszik, az éjszakára káptalani gyűlés van összehíva!" - gondolta magában a templárius, amint vörös kereszttel díszített fehér köpenyegében leszállott a lováról, és kopogott az egyik ajtón. Az ajtó fölött gömbölyű ablak volt, amelyen a kopogtatás után egy szakállas fő mutatkozott, és némán a templáriusra nézett. Az megadta a szokásos jelet, amelyet a Consulamentum tagjainak volt szabad használniuk: három ujját a tenyerébe hajlította, és kifeszített hüvelykujjával, valamint kisujjával homlokára bökött. Mire odafönt az ablakban ugyancsak megmutatkozott egy kéz, amely mutató és középső ujjával a szakállas fő homlokába hulló hajat húzta meg. A kapu előtt várakozó lovag ezután megadta a második jelet: a bal kezének mutatóujjával megdörzsölte jobb keze mutatóujjának alsó tagját. Az ablakbeli szakállas ember erre három ujját szeméhez emelte, és megdörzsölte szempilláját. Ezzel a megismerkedés befejeztetvén, a vasalt ajtó kinyílott az utazó előtt.

A templárius megtermett, negyvenesztendős korabeli férfi volt, ama férfiak közül való, akikről az első szempillantás alatt megítélhető, hogy nem rettennek meg sem testi fáradalmaktól, sem hosszadalmas heverészésektől, amikor ennek ideje elkövetkezett... Az ilyen férfiak közül való férfi bátran felkapja az elébe dobott kesztyűt, de nem tartja lelkiismereti kérdésnek, hogy cselvetés vagy ármány útján érvényesüljön ellenfele fölött. Az ilyen férfi többnyire igazat szokott mondani, mert normális körülmények között lusta a hazudozáshoz, de ha viszont a mesemondásokra kerül a sor, akkor oly mestere a szónak, hogy mindenki csak őt hallgatja.

- Remélem, némber nincsen a háztető alatt - mondá, miután rangjánál fogva elfogadta az elébe siető templárius testvér üdvözlését, amely abból állott, hogy a vendéglátó megcsókolta a consulatus derekán azt a helyet, ahol a hátgerinc végződik. És a vendéglátó így felelt:

- Szabályaink értelmében bealkonyodás után nem szabad a házban némbernek tartózkodni. És különben is...

És a vendéglátó félbeszakítván szavait, az arcára tette mindkét kezét. Amely jeladásból a consulatus megérthette, hogy a rendházba éjszakára káptalani gyűlés van összehíva. Az utazó ismét fűrészelt két mutatóujjával, mire a vendéglátó bevezette őt a rendház ama szobájába, ahol egész éjszaka dereng a mécsvilág, hogy az utazó darab időre ledobhassa nehéz csizmáit.

A veszprémi Mester - öreg, szikár, de csontos férfiú volt - vacsoránál maga mellé ültette a consulatust, míg a többi templárius lovagok, szám szerint tizenketten, kettesével külön asztalkákról, néma csöndben étkeztek.

- Tehát utazásod célja: Ázsia. Hol akarsz átkelni az ismert határokon? - kérdezte a veszprémi főnök az utazót.

- Utasításom értelmében ezt egy Brassó nevű város rendházában mondják meg nekem a legpontosabban. Mennyire van ide Brassó városa?

- Körülbelül egy- vagy másfél hónapi járóföldre, lóháton. De lovad addig kidőlhet alólad - felelt a főnök.

- Nem baj. Váradon új paripa várakozik reám.

A veszprémi főnök bólintott - Várad körülbelül a fele útja innen Brassónak.

Most a vendég vette át a kérdezősködést, mert így volt ez megírva a rend szabályaiban.

- Hány sötét köpenyeges fegyveresed és szolgád van a fehér köpenyeges lovagokon kívül?

A Mester felelt:

- Itt a Bakonyban, mióta IV. Béla király uralkodik, egyszázharmincan viselik a vörös keresztet a köpenyegükön.

- Miért nem siettetek segítségére a pogány kun királynak, amikor azt Róma, Baál városának uszítására a magyarok szekértáborában megtámadták, hogy a kun király csak olyanformán szabadulhatott a megcsúfoltatás elől, hogy egész családjával öngyilkosságot követett el? Nem tudnátok, hogy clairvaux-i Szent Bernát apát, aki rendünknek főnöke volt, mondá: "Nyugtalanság és félelem minden ember lelkének okoz bajt, legyen az keresztény, zsidó, görög, sőt szerecsen is, míg a dicsőség, a tisztelet és a béke mindenkinek jólesik, a zsidónak úgy, mint a kereszténynek, nem kevésbé a szerecsennek és a görögnek"? Miért engedtétek tehát a kun királyt szekértábora kellős közepén elpusztulni?

A veszprémi mester a bal kezét a szívére tette, amikor így felelt:

- Mondd meg, testvérem, hogy a Consulamentum mely rangját viseled, mielőtt kérdésedre kellő feleletet adnék. Prior vagy-e, akinek kötelességem mindent meggyónni mester létemre is? Praeceptor vagy, akinek tanítását behunyt szemmel kell követnem? Procurator vagy visitator vagy, akinek bármely testrészét meg kell csókolnom, ha ő ezt óhajtaná?

A consulatus elővett egy darab kutyabőrt a zubbonya rejtekzsebéből, és megmutatta a kutyabőrön levő pecsétet a veszprémi Mesternek. Szabályszerű pecsét volt az: két lovag ült egy lovon: annak az emlékezetére, hogy