Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Gyula Krúdy
Krúdy Gyula válogatott elbeszélései

IntraText CT - Text

  • A TEMPLÁRIUS
Previous - Next

Click here to hide the links to concordance

A TEMPLÁRIUS

BEVEZETÉS

Már ideje tudomásom volt róla...

Bizonyosan tudtam, hogy valaki él még velem ugyanazon fedél alatt, abban a házban, amelyben egykor a vörös barátok kolostora volt; csak sokáig nem tudtam megcsípni.

Őszidőben, amikor a tudatlan bábaasszony is megjósolhatja, hogy az ebben az időben született fiúgyermekek életük végéig hajlamosak lesznek a szomorkodásra, ismeretlen lakótársam a fáskamrában bújt el, mert az jelenti ilyenkor a siralomházat. A nagy gonddal összegyűjtögetett ezüstnyárfa törzsek, amelyek még fogságukban is megmaradottak nemes előkelőségükben, mint a francia forradalomban a börtönbe vetett arisztokraták; a föld felett és a föld alatt talált fagyökerek, amelyek életükben nagyobb erőfeszítést fejtettek ki, mint akár a hajókötelek, mert mi emberi ésszel el sem tudjuk gondolni, milyen energiára van szükségük az ilyen gyökereknek, hogy egy tetszetős, jól kifejlett fát, amely minden kóbor széllel kacérkodik, megtartsanak a helyén; az áradó Dunából kihalászott fatörzsek, amelyek valahonnan a hegyek országából olyan jókedvvel indultak útnak, mint azok a vándorlegények, akik azt hiszik, hogy egész életükben csavaroghatnak - tehát a fáskamra összes lakói nagyon jól tudták, hogy halálos ítéletük kimondatott, amikor az őszi szél sípolva bejelentette a közelgő hideg időjárást... Itt is meghúzódott ismeretlen lakótársam.

Majd amikor a fáskamrát mind gyakrabban nyitogatták, innen elillant, és valamely évek óta bezárva tartott szekrénybe vette be magát. Ebben a szekrényben rendszerint olyan ruhadarabok függtek vagy álltak, amelyeket esztendők óta senki se használt. Így volt ott egy köpönyeg, amelyben hajdani tulajdonosa valószínűleg kísérteni járt disznóölés után a kéményekbe, vagy pedig útonjárók magukban maradott feleségeinél jelent meg éjfél utáni álmokban. Volt ott egy lábzsák, amelyet téli szánkózáskor használtak egykor, de a tulajdonost egyszer kiették a farkasok a lábzsákból, miután az részegségében nem tudott elmenekedni. Volt ott egy pár csizma, amelyben még manapság is be lehetne utazni egész Magyarországot, de a nagy utazók kora elmúlott. - Itt is meghúzódott ismeretlen lakótársam, és éjszakánként kikérdezte a köpönyeget múlt idejéről, és elmeséltette magának a csizmával azokat a kalandokat, amelyeken keresztülment fiatalkorában.

Későbben, amikor valahol, valamerre megtaláltam a szekrényhez való kulcsot, innen is elköltözött őkelme, mert kerülte a velem való találkozást. Amint a varjak elköltözködtek a kopasz fatetőkre, hogy onnan az éhesek kajánságával nézegessék ezt a szép világot - szóval beköszöntött a téli időjárás -, lakótársam a padlásra húzódott, ahol bizony nem lehetett valami dolga, mert éjszakánként dörömbölt, ide és tova forgolódott, monológokat mondott magában a nők megbízhatatlanságáról, az özvegyasszonyok huncutságáról, szóval olyan dolgokról, amelyekről az ismeretlen lakótársak beszélgetni szoktak. Erre vidéki csapdát állítottam fel, amilyennel a rókákat is szokták fogni. Egy megbízható és elszánt hölgy szerelmes levelét tettem a csapdába. Ismeretlen lakótársam valóban beugrott, mert egy éjszaka keserves ordítás hallatszott a padlásról. Megcsíptem a kísértetet.


Rogernak hívták, IV. Béla király idejében élt, de valamely egyéni ravaszság folytán életben maradt.

Igen rendes embernek látszott, amilyen manapság is szaladgál Pesten. Fodorítva volt a bajsza, úgynevezett tisztességes kopaszság mutatkozott a fején, figyelmező, kerek szeme volt; még csak koponyája se volt görbébb, harántosabb, mint a mai koponyáké. Olyan rendes koponya volt, amilyenről a fantáziásabb antropológusok azt szokták megállapítani, hogy rendes, buta ember koponyája volt. Sokat ásnak ki ilyen koponyát tavaszkor és őszkor a margitszigeti kertészek a föld alól, és egymás között arról vitatkoznak, hogy tatáré vagy magyaré volt-e a koponya. Hatalmas, étvágyas és falánk fogazataikat megszemlélik; a koncos fazekak felé hajdan oly szívesen áhítozó orruknak lyukából kikaparják a sarat, valamint a koponya belsejéből a földdé vált agyvelőt is - mert akár hiszik, akár nem: föld lesz minden agyvelőből, bár a Sarkcsillag mása ragyogott benne, vagy pedig egyszerű emésztőgödör volt életében. - A kertészek aztán fogják a koponyát, és beledobják oda, ahol legmélyebb a virágágy. Bogáncs vagy szarkaláb ki belőlük.

- Hát tudod - kezdi elbeszélését éjszakai barátom, az ismeretlen lakótárs -, most már annyi idő múlva bevallhatom, hogy én valamikor Antikrisztus voltam...

Akkoriban történt ez, amikor egyszerre három királya volt Magyarországnak. András és két fia: Béla és Kálmán. András volt a két király apja, hát darabideig az öreg házában húzódtam meg ott a Bivalok szigetén. De hát itt meglehetősen unalmas volt az élet: minden holdfordulatkor megjelent a királynál Jakab, a pápa követe, vagy pedig az esztergomi érsek, akik mindenféle dolgokra megeskették Andrást. Úgy emlékszem, hogy legtöbbször arról volt szó, hogy az egyházi vagyonokat, amelyeket a Szentföldön elháborúzott, majd záros határidőn belül visszaadja. Azt nem kérdezte ez a cisztercita nuncius, hogy miből adja vissza a király az elcsatárzott pénzeket, amikor nekünk magunknak se volt mit ennünk. Az esztergomi érsek tudta, hogy üres a ládafia a királynál, de nagy komolyan kiszedte az esküt, és megírta a pápának, hogy minden rendben van, az öreg királlyal együtt egész háznépe, cselédei, nádorispánja, főétekfogója, kincstárnoka megesküdött.

Miután vallásos embernek születtem, nem tudtam soká nézni ezt a csúnya játékot, amely Ince pápa félrevezetésére szolgált, csakhamar megszöktem a Bivalok szigetéről, és Béla királyhoz mentem Budára, rövid lovaglás után. Alighogy megtaláltam a helyemet a király udvartartásában - a harangok felügyelője lettem -, megint csak megérkeznek ide is a papok. Jön Jakab, jön az esztergomi érsek a fegyveresekkel. Hát ez a fiatal király vajon mit vétett, hiszen ő még a Szentföldön sem volt! Vagyonokat se prédálhatott el, mert még csak huszonkét éves volt! Nemsokára azután kiderült, hogy a jóhiszemű Ince pápa elhalálozván, Gergely pápa került a helyére, aki többé nem hitt az öreg András királynak, akárhogy esküdözött az minden pereputtyával együtt. Én siettem elmondani a pápai követnek, hogy magam is voltam a Bivalok szigetén, mikor a pápai küldöttek távozása után mindig elővettük a hangászokat, előgurítottuk a boroshordókat. Legelsőnek maga az öreg András király perdült táncra, fennen hangoztatván, hogy darabidőre megint elvetette a pápa gondját néhány kemény eskü letételével. No, hát ezentúl nem fog táncolni az öreg, legföljebb kínjában, gondoskodik arról Gergely pápa.

A pápai követ fölszólította a fiatal Béla királyt az öreg király ellen való cselekedetre, miszerint hajtaná be az öregen az esküvéseket. Nevezetesen vegye vissza azt a harmincekényi földet a német ispotály-vitézektől, amelyet az esztergomi prépost javaiból a szentföldi háború után a vitézeknek adományozott. Ez ellen már hiába protestált a bírónak rendelt zirci apátság, hasztalan lépett föl a váradi és a győri püspök a vitézek kicsapongásai ellen. A vitézek azt felelték, hogy életükkel is megvédelmezik az ajándékba kapott földbirtokot. Az esztergomi prépost végül mosdatlan szavakkal illette az öreg királyt, de hát akármilyen lealacsonyítását művelé a királyi méltóságnak: András tehetetlen volt kedvelt vitézeivel szemközt. - Azonkívül a nagy hatalmú Dienes nádorispán ellen is nekünk kellett volna eljárnunk. Ez a főúr a minapában fölpofozta a szepesi prépostot, János mestert, a pozsonyi prépostot, anélkül hogy valami bántalom érte volna. - A pápai követ sokat emlegette a zsidókat meg egyéb izmaelitákat, akik itt hatalmas pártfogókkal rendelkeznek. Legfőbb patrónusuk, Sámuel kamarai gróf, aki titokban áttért a zsidók vallására, és az állami javakat a hitsorsosai kezelésébe bocsátotta. Mert ha Béla király vonakodnék a pápának engedelmeskedni, Gergely el van szánva a legvégsőre is: egyházi átok alá veszi az országot.

No, mondtam magamban, most azután csöbörből vödörbe kerültem. Nagyon jól tudtam ugyanis, hogy a fiatal királynak nincs módjában egy szalmaszálat sem megmozdítani az apjánál - hiszen nemrégiben még magam is ott voltam a gúnyolódók, csúfolódók, torz pofákat vágók között, amikor a fiatal herceg néhanapján a Bivalok szigetén megjelent. A régi cimboráim még most is ott vannak, akik majd megfelelő hahotával fogadják a királyt, amikor az belép atyja udvarába. Kedvében járnak az öregnek. Itt hát nagyon valószínű az egyházi átok kimondása - jobb lesz nekem egy másik országba utaznom.


- Sok mindenfélét hallottam a király második fiának, Kálmánnak az országáról, amely ott volt Szlavóniában; hozzá tartozott Szala és Somogy.

- Mire ennek az országnak a határához, a tihanyi kolostorhoz értem utazásomban, már utolért a templárius lovag, akit a pápai bulla kihirdetése végett küldtek váltott lovakkal. Magyarországot egyházi átok alá vetette a pápa. Ezentúl csak egyszer egy hónapban, akkor is zárt ajtók mellett szabad misézni a papoknak, Krisztus testét senkinek sem adhatják, csak a haldoklóknak. Ezenkívül szabad nekik az újszülötteket megkeresztelni. Ezenkívül azután nem is maradt meg egyéb a gyönyörű katolikus vallásból, elvitte az ördög a lelki üdvösségünket, átok alatt vagyunk! A templárius azt is elmondotta a tihanyi papoknak, hogy az egyházi átok alól egyelőre csak maga az öreg király van mentesítve a jövő Szent István napjáig. Addig adott neki időt a pápa a megjavulásra. Béla királyt meg a feleségét a nagy ünnepnapokon fölmentheti egyházi átok alól az udvari káplán.

- Ez is csak a pateránoknak hajtja majd malmukra a vizet - mondá csendes szóval a bölcs kolostorfőnök, mire én nyomban útra keltem, hogy valahogy ki ne maradjak a pateránok örömeiből.

...Ezek a pateránok úgynevezett hitehagyottak voltak, és ott tanyáztak a bosnyák, horvát és dalmát tartományokban. Volt bánjuk: Kulin, volt püspökük: Dániel, a számuk meghaladta a tízezret, és voltak gazdag váraik. No, mondom, ezt se hittem volna, hogy valaha a vallásomat elhagyom, de hát a pápa kényszerített . Le kell tenni az esküt a pateránok eklézsiájának, igaz, hogy majd hátrafeszítem a bal kezem hüvelykujját, amivel jelzem a sarkomban álló ördögnek, hogy az eskü nem tekinthető komoly eskünek. Mire Zára városába értem, már jobban tudtam az eretnekség katekizmusát, mint maguk a legöregebb pateránok. Elcsapott papoktól, erdőkben bujkáló vitézektől, máglyáról menekedett pateránoktól megtudtam, hogy a pateránság nem más, mint forradalom a római pápa ellen. A pateránok minden egyházi szertartást fölöslegesnek tartanak, mert az új vallás szerint az igazi vallásosság a szívben rejtőzik. Nincs tehát szükség se pápára, se gazdag papokra, mert Krisztus urunk maga sem azért alapítá az anyaszentegyházat, hogy abban a gazdag püspökök és más jómódú egyházi elöljárók legyenek. A pénzért való bűnbocsánatot pedig végképp megszüntette az új vallás, ezzel aztán elvette a papoktól az utolsó kenyerüket is. Mikor Zára városába értem, nyomban összehívtam a piacra a népet, és kijelentettem, hogy én vagyok az Antikrisztus. Az a megbízatásom, hogy a papokat mindenütt megégessem. Nagyon tetszettek szavaim a hitehagyottaknak, néhány papot el is csíptünk és habozás nélkül megégettünk. Ezzel Zárában való megélhetésem biztosítva volt, velem tanácskoztak az egyházi elöljárók, amikor továbbfejlesztették az egyházi forradalmat. Mondhatom, hogy nem éreztem semmi lelkifurdalást régi hitem elhagyása miatt - az embernek alkalmazkodni kell a viszonyokhoz. Nem is lett volna semmi baj, ha nem jöttek volna a templomos vitézek, akik azzal kezdték a rendcsinálást, hogy néhány főpateránt elevenen megnyúztak. Én ugyan idejében beállottam a templomos vitézek közé, magam is csomót fölakasztottam régi hitsorsosaim közül, de valahogy nem éreztem egészen jól magam a tartományban. A régi pateránok fenyegettek, hogy majd elbánnak velem az erdőben.

Magyarországba szöktem tehát.


- Itt már más világ volt. Gergely visszavonta az egyházi átkot, az öreg András király meghalt, és a király hívei már valamennyien ott voltak Béla király udvarában. "Mit akarsz itt? - kérdezték régi cimboráim. - Hiszen te András királyt szolgáltad." Azt persze elfelejtették, hogy ők is ott voltak András úr mellett. Még az utolsó kuktai állás is be volt már töltve. Szidtam is eleget a templáriusokat, hogy miért nem engedtek már előbb hazafelé. Igaz, hogy egy kicsit fogoly is voltam, amikor antikrisztusi voltomat mind többen kezdték emlegetni a kínhalálra ítélt szakadárok közül.

Ámde nem voltam kétségbeesve, mert az elvem mindig az volt, hogy okos ember ne ijedjen meg. Már útközben hallottam, hogy Magyarországon mostanában a kunoknak van a legjobb dolguk, ők a király kedvencei. Negyvenezren jöttek családostul régi hazájukból, a tatárok elől menekülve. A király azt gondolta magában, hogy jók lesznek ezek a kunok majd a tatárok ellen, de ha a tatárok nem jönnének, itt maradnak ijesztgetésül a nem egészen megbízható magyar urak ellen. Elhatároztam, hogy fölcsapok kunnak.

Jámbor, hiszékeny emberek voltak azok a szegény kunok ott a Tisza mellett, ahová a király telepítette őket. Az első szavamra elhitték, hogy anyám kun leány volt, ugyanezért szívemben én is kunnak érzem magamat. Miután természetemnél fogva sohase szerettem mellékes, harmadrendű állapotban megmaradni, rövid idő múltával sátramat Kuthen király sátra közelében építettem föl, a minorita atyák szomszédságában, akiknek az volt a feladatuk, hogy a kun királyt és a kun népet a római katolikus egyházba betereljék. Én nyomban észrevettem, hogy Kuthen nem nagy örömmel foglalkozik azzal a gondolattal, hogy régi pogány hitét új vallással fölcserélje, ezért én titokban szítottam az ellenállást a királyban a minorita atyák térítgetései ellen, miután magamat is pogánynak mondottam, amit a király igen méltányolt. - Egy napon aztán hiába hoztam szép magyar leányokat és menyecskéket a király sátrába, Kuthent nem lehetett megvigasztalni. Kitűnt, hogy IV. Béla ugyancsak ragaszkodik vendéglátása fejében ahhoz a körülményhez, hogy Kuthen népével együtt fölvegye a szent keresztséget. Béla azt ajánlotta, hogy ő lesz a kun király keresztapja, és vállalja a keresztapasággal járó ajándékok adását. "Nincs mást tennünk, mint meg kell keresztelkednünk" - javasoltam a királynak, aki hallgatott szavamra, és ugyanakkor fölvettem én is másodszor a keresztséget.

Kuthen barátomon azonban a keresztelkedés már nem sokat segített. Ellenségei száma napról napra növekedett, mert az okosabb magyar urak csakhamar észrevették, hogy a negyvenezer kun harcos nem is annyira Kuthen kedvéért van az országban, mint azért, hogy Bélának testőrsége legyen. A magyar urak titkon szövetkeztek Fridrik osztrák herceggel IV. Béla barátja ellen. Mikor ez a szövetség létrejött, beláttam, hogy nem maradhatok tovább Kuthen király oldalán - Fridrikhez siettem tehát, és elmondtam neki azokat a módozatokat, amelyeknek alapján Kuthent legkönnyebben el lehetne tenni az útból. Nem utolsó volt ezen módozatok között ama tervem, amely szerint a kun királyt táborából valamely ürügy alatt majd Pestre csalom, ahol nyugodtan végezhetünk vele. Az osztrák hercegnek megtetszett javaslatom, kijelentette, hogy derék ember vagyok, mire én valóban Pestre csaltam Kuthent azon ürügy alatt, hogy ebben a gazdag német városban egészen másfajta nők találhatók, mint a Tisza mellett. Valóban, az első napokban, amíg Fridrik herceg meg nem érkezett, meglehetősen mulatozva töltöttük napjainkat. A herceg megérkezésével azonban itt volt az ideje az utcai csőcselék fellázításának, amit a hercegtől kapott márkák segítségével könnyen megcselekedtem. A csőcselék összecsoportosult a ház előtt, amelyben Kuthen lakott, kiáltozni kezdett, hogy: le a kunokkal, a kunok az okai az ország szegénységének - mire még a zsidók és izmaeliták is bátorkodtak előjönni megjelölt ruháikban. Most már senkinek se jutott eszébe bántalmazni őket. - És mikor már a király és környezete csak úgy védekezhetett a csőcselék ellen, hogy nyilakat röpítettek az utcára, rendcsinálás céljából megjelent Fridrik herceg, és Kuthen levágott fejét a nép közé dobta.


- Most már nem maradt más választásom, mint az, hogy megint csak IV. Bélánál keressek szolgálatot. Habár ez nem látszott valamely reményteljesnek, a tatárok a nyakunkon voltak, a királynak pedig alig voltak hadai, Fridrik meggondolatlan gyilkossága miatt még a kunok is elpártoltak tőle. De hát nem mehettem másfelé, a király mellett kellett maradnom, hogy megélhetésemet biztosítsam. Így kerültem aztán szegény bolond fejemmel az emlékezetes mohi csatába, ahol csaknem otthagytam a fogamat. Szerencsére a kunok között megtanultam annyit a tatárok nyelvén, hogy megértessem magamat. "Hagyjatok békén - mondtam egy főtatárnak, amikor éppen két fiatal, hajlékony fa között akartak meghintáztatni -, az anyám tatár asszony volt, én is közébetök tartozom."

Szerencsés megmenekülésem nem maradt hatástalanul jövendő életpályámra nézve. Eszemnél és tanultságomnál fogva csakhamar Kaydán vezér mellé osztottak be, mégpedig nem is egészen utolsó állásba. Nekem kellett ugyanis kiszámítanom, hogy mennyi sarcot vessünk egyes városokra, püspökségekre, apátságokra, amelyekben kalandozásaink alatt megfordultunk. A matézis sohase volt valami erős oldalam, és így gyakran tévedtem a költség kivetésénél. Még azoknak a magyaroknak is találtunk egyet és mást tarisznyájukban, akikkel a Bakonyban találkoztunk, s éhségükben emberhússal éltek, mint a vadállatok. Mentségemül fölhozom, hogy sohase ettem emberhúst, akármennyire magasztalták azt előttem. Ellenálltam a kísértésnek. Különben is úgy tudom, hogy az emberhústól különböző férgek növekednek az ember beleiben, márpedig nekem szükségem volt a étvágyamra, valamint a alvásomra is. A Dunán túl bolyongván Kaydánnal, rábeszélésünk folytán elértük azt, hogy igen sokan lettek tatárokká, akik azelőtt magyaroknak mondták magukat. Nagyon is sokan jelentkeztek, hogy már alig győztük ennivalóval a híveket. Hiába figyelmeztettem Kaydánt, hogy ezek az áltatárok a legelső alkalommal cserbenhagynak bennünket, a tatár vezér nem hallgatott a szavamra, egyre sorozta a tatárokká vedlett magyarokat.

Én beláttam elgondolkozásaim közepette, hogy itt valóban tatárországot, benne nekem való állással, csak akkor alapíthatunk, ha IV. Bélát, a királyt elfoghatjuk. Akkor aztán nyugodtan átveheti az uralmat Magyarország fölött valamely tatár kán. Minden ékesszólásommal rábeszéltem tehát Kaydánt, hogy haladék nélkül a király után menjünk. A király Spalatóban bujdosott, Spalatót vettük tehát ostrom alá. Sajnos, a tenger mellé érve, a tatárok már kifáradtak a harcokban, kedvük, vérszomjuk csillapodott, különben is híre jött, hogy a király olyan nagy szegénységgel küzd, hogy hitelben csináltatott magának sisakot. "Mit kezdjünk egy koldus királlyal? Nekünk kell őt eltartani" - mondogatták a gondolkozó tatárok, és abbahagyva Spalato ostromát, elvonultak valamerre Bolgárországba.


- Miután nekem nem volt kedvem idegen országokkal megismerkedni, elmaradtam a tatároktól, levetettem ruhájukat, és az első éjszakán beszöktem Spalatóba, ahol a királynak fölajánlottam szolgálataimat. Elmondván tatár rabságom történetét, a király keblére ölelt, és rám bízta azt a feladatot, hogy büntessem meg azokat a magyarokat, akik a hadjárat folyamán tatárokká lettek. Én egy kisebb hadsereggel bevonulván az elhagyott hazába, valóban könnyen megtaláltam azokat, akik hűségesküt tettek a tatároknak. Méltóan megbüntettem őket. A visszatérő király lovagjává nevezett ki, de nekem többé nem volt kedvem a katonai pályához. Valamely nyugodalmasabb foglalkozást áhítottam. Ez a kívánságom teljesült is, mert a király istenfélelemből kolostort épített a Margitszigeten, melynek főnökségét szerencsés voltam elnyerhetni. Ezután valóban áhítatos életet éltem...

Eddig tartott ismeretlen lakótársam élettörténete.


A templárius, midőn megbízásához híven Ázsia felé igyekezett volna, útközben eltévedt a Bakonyban, és már javában ereszkedett lefelé az őszi este, amikor fáradt lovával felléptetett a veszprémi hegyre, ahol tudomása szerint egy rendháznak kellett állania. A templárius lovag a consulatus rangját viselte a maga rendjében, tudósítása tehát teljesen alapos és kétségtelen volt.

A templárius rendház tetőjén ugyan még nem állott az éjszakára kirendelt fegyveres, de a nehéz tölgyfa kapukat, ajtókat már ugyancsak zárogatták a Kiválasztottak. "Úgy látszik, az éjszakára káptalani gyűlés van összehíva!" - gondolta magában a templárius, amint vörös kereszttel díszített fehér köpenyegében leszállott a lováról, és kopogott az egyik ajtón. Az ajtó fölött gömbölyű ablak volt, amelyen a kopogtatás után egy szakállas mutatkozott, és némán a templáriusra nézett. Az megadta a szokásos jelet, amelyet a Consulamentum tagjainak volt szabad használniuk: három ujját a tenyerébe hajlította, és kifeszített hüvelykujjával, valamint kisujjával homlokára bökött. Mire odafönt az ablakban ugyancsak megmutatkozott egy kéz, amely mutató és középső ujjával a szakállas homlokába hulló hajat húzta meg. A kapu előtt várakozó lovag ezután megadta a második jelet: a bal kezének mutatóujjával megdörzsölte jobb keze mutatóujjának alsó tagját. Az ablakbeli szakállas ember erre három ujját szeméhez emelte, és megdörzsölte szempilláját. Ezzel a megismerkedés befejeztetvén, a vasalt ajtó kinyílott az utazó előtt.

A templárius megtermett, negyvenesztendős korabeli férfi volt, ama férfiak közül való, akikről az első szempillantás alatt megítélhető, hogy nem rettennek meg sem testi fáradalmaktól, sem hosszadalmas heverészésektől, amikor ennek ideje elkövetkezett... Az ilyen férfiak közül való férfi bátran felkapja az elébe dobott kesztyűt, de nem tartja lelkiismereti kérdésnek, hogy cselvetés vagy ármány útján érvényesüljön ellenfele fölött. Az ilyen férfi többnyire igazat szokott mondani, mert normális körülmények között lusta a hazudozáshoz, de ha viszont a mesemondásokra kerül a sor, akkor oly mestere a szónak, hogy mindenki csak őt hallgatja.

- Remélem, némber nincsen a háztető alatt - mondá, miután rangjánál fogva elfogadta az elébe siető templárius testvér üdvözlését, amely abból állott, hogy a vendéglátó megcsókolta a consulatus derekán azt a helyet, ahol a hátgerinc végződik. És a vendéglátó így felelt:

- Szabályaink értelmében bealkonyodás után nem szabad a házban némbernek tartózkodni. És különben is...

És a vendéglátó félbeszakítván szavait, az arcára tette mindkét kezét. Amely jeladásból a consulatus megérthette, hogy a rendházba éjszakára káptalani gyűlés van összehíva. Az utazó ismét fűrészelt két mutatóujjával, mire a vendéglátó bevezette őt a rendház ama szobájába, ahol egész éjszaka dereng a mécsvilág, hogy az utazó darab időre ledobhassa nehéz csizmáit.


A veszprémi Mester - öreg, szikár, de csontos férfiú volt - vacsoránál maga mellé ültette a consulatust, míg a többi templárius lovagok, szám szerint tizenketten, kettesével külön asztalkákról, néma csöndben étkeztek.

- Tehát utazásod célja: Ázsia. Hol akarsz átkelni az ismert határokon? - kérdezte a veszprémi főnök az utazót.

- Utasításom értelmében ezt egy Brassó nevű város rendházában mondják meg nekem a legpontosabban. Mennyire van ide Brassó városa?

- Körülbelül egy- vagy másfél hónapi járóföldre, lóháton. De lovad addig kidőlhet alólad - felelt a főnök.

- Nem baj. Váradon új paripa várakozik reám.

A veszprémi főnök bólintott - Várad körülbelül a fele útja innen Brassónak.

Most a vendég vette át a kérdezősködést, mert így volt ez megírva a rend szabályaiban.

- Hány sötét köpenyeges fegyveresed és szolgád van a fehér köpenyeges lovagokon kívül?

A Mester felelt:

- Itt a Bakonyban, mióta IV. Béla király uralkodik, egyszázharmincan viselik a vörös keresztet a köpenyegükön.

- Miért nem siettetek segítségére a pogány kun királynak, amikor azt Róma, Baál városának uszítására a magyarok szekértáborában megtámadták, hogy a kun király csak olyanformán szabadulhatott a megcsúfoltatás elől, hogy egész családjával öngyilkosságot követett el? Nem tudnátok, hogy clairvaux-i Szent Bernát apát, aki rendünknek főnöke volt, mondá: "Nyugtalanság és félelem minden ember lelkének okoz bajt, legyen az keresztény, zsidó, görög, sőt szerecsen is, míg a dicsőség, a tisztelet és a béke mindenkinek jólesik, a zsidónak úgy, mint a kereszténynek, nem kevésbé a szerecsennek és a görögnek"? Miért engedtétek tehát a kun királyt szekértábora kellős közepén elpusztulni?

A veszprémi mester a bal kezét a szívére tette, amikor így felelt:

- Mondd meg, testvérem, hogy a Consulamentum mely rangját viseled, mielőtt kérdésedre kellő feleletet adnék. Prior vagy-e, akinek kötelességem mindent meggyónni mester létemre is? Praeceptor vagy, akinek tanítását behunyt szemmel kell követnem? Procurator vagy visitator vagy, akinek bármely testrészét meg kell csókolnom, ha ő ezt óhajtaná?

A consulatus elővett egy darab kutyabőrt a zubbonya rejtekzsebéből, és megmutatta a kutyabőrön levő pecsétet a veszprémi Mesternek. Szabályszerű pecsét volt az: két lovag ült egy lovon: annak az emlékezetére, hogy a templáriusok elei, Hugó és Omeri Godofred, olyan szegények voltak, hogy egy lovon ültek különböző utazásaikban.

- Praeceptor vagyok, mint hajdanában Roger de Montagu Normandiában - mondá az utazó, és ajkával megérintette a titokteljes pecsétet.

- Most tehát habozás nélkül felelek kérdésedre - szólt a veszprémi Mester bizonyos szünet után. - A kun királyt azért hagytuk megöletni, mert az Új-Babilonból érkezett római kiküldöttek szerte az országban azt hirdették, hogy hazafias kötelesség a kun király elpusztítása, mert a kun király cimboráskodik ama tatárokkal, akik Batu vezetése alatt már közelednek Magyarország felé. Mi ugyan tudtuk, értesülésünk folytán, hogy ezt a mendemondát csak ama Baál városiak találták ki; a kun király legigazabb híve IV. Bélának, akire számítani lehet a "Jah-Allah" idején, amikor majd a nagy veszélyben mindnyájan ég felé fogjuk emelni karjainkat. De az új-babiloniak elözönlötték az országot, és a megkeresztelkedésnek ellentmondó kun királyt mi sem tudtuk volna megmenteni sorsától, bár a lelkünkben rejtőző istenség fájdalmasan zokogott az igaztalan cselekedet felett.

A templárius nagyot hörpintett az előtte álló kehelyből.

- Mindig így védekeznek azok, akik gyávaságot követtek el. Nincsenek küldötteitek, akik bejárhatták volna az országot a kun király udvarával, akik a megfelelő alkalommal megmondhatták volna a királynak, hogy a kun királyt állítólagos kincsei és feleségei miatt akarják az útból eltenni? Nem tudtátok a svábokat, a lézengő rittereket értesíteni, hogy Rendünk nemcsak a bajba jutott zsidókat és szerecseneket védelmezi meg minden igazságtalanság ellen, de akár a kun királyt is, ha arra kerül a sor?...

- Engedd meg, hogy kérdésedre a káptalani gyűlésen feleljek - mondá alázatosan a veszprémi Mester. - A bevezető harangszó már hallatszik. Jöjj a templomba, testvérem.


A "Mily szépek sátraid, Jákob!" kezdetű zsoltár elhangzása után, amelyet mind a tizenkét kiválasztott templárius elénekelt a kivilágított templomban, az utazó körülnézett társai között. Valóban, egytől egyig a Rend szabályai szerint voltak öltözve: övig mezítelenül, azután fehér szoknyába, amelyet piros öv szorított derekukhoz. Voltak közöttük olyan határozott képű férfiak, akik olyanformák voltak, mintha most léptek volna le egy régi emlékéremről, amelyet még Szilveszter pápa előtt vertek Petrus Rómájában. Apostoli külsejük volt itt az éj késői órájában, amint összefont karokkal, hátraszegett fejjel várták azokat a teendőket, amelyeket majd reájuk bíz a Mester.

A káptalan első teendője volt egy magyar herceg ünnepélyes beiktatása tagjai sorába. A herceg a király atyjafia volt, tehát nem sokáig haboztak felvételén. "Bevezetője" az oltár mögé állította, ott levetkőztették tanúk jelenlétében, átvették tőle a szokásos csókokat a szájra, a köldökre, a hátgerinc végére, aztán fölemelt mutatóujjal térdepeltetve megeskették, hogy örökké és megszeghetetlenül elhallgat mindent, amit itt látni és hallani fog.

- Úgy nézem, a herceg kissé nyavalyás - mondá az utazó, amikor a candidatust mezítelenül az oltár elé vezették tanúi.

Sovány, vörös szakállú, szeplős fiatalember volt. Még fegyvernök se lehetett volna valamely komoly úriembernél.

- Harcosunk akar lenni - felelt vállat vonva a veszprémi Mester.

Az utazó elgondolkozott.

- A pápaság szócsaplárjai ellen kell őt küldeni, ott majd felel érte a király, ha máglyára ítélnék.

- Parancsod szerint történik, testvérem - felelt a veszprémi, és elfoglalta helyét a templom közepébe állított széken, míg egy másik, trónusszerű emelvényen az utazó ült le: mintegy uralkodója az egész gyülekezetnek. A káptalan férfiai a templom első padsoraiba telepedtek, és komoly arckifejezéssel várták a történendőket.

- Kérdeztél: felelek! - kezdte a veszprémi Mester a szót, az utazó felé fordulva. - Mért nem segítettünk a kun királyon, amikor az módunkban lett volna Ázsiáig érő hatalmunknál fogva és ama húszezer válogatott férfi révén, aki a világ minden tájékán Rendünk jelvényeit viseli?... Azért nem segítettünk a királyon, mert az nem akart belépni rendünkbe.

- De barátunk volt - felelt az ítélőszékből az utazó.

- Lehetséges, de a magyar király barátja is volt, aki még egyetlen jóakaratú jelét sem adta annak, hogy valóban utódja ama Jeruzsálemi Endrének, akit a mi apáink kísértek el a Szentföldre, hogy ott diadalmaival elég erőt merítsen az Antikrisztus Synagogiájának, a római pápák hatalmának a megtöréséhez. Jeruzsálemi Endre gyengének mutatkozott ama bizalomra, amelyet a mi Rendünk szánt neki: Új-Bábel továbbra is úgy uralkodik Magyarországon, mint azelőtt. IV. Béla éppen a leghűbb szolgája a Baál városbeli követeknek, még leányát, a hercegnőt is az apácák gondjaira bízta. Nem mehettünk segítségére a kun királynak, mert a mi segítségünk révén megmenekülhet, és akkor nagyobb zavar támadhat az országban, mintha nem látogatna el őseihez...

- Testvérem, úgy látom, régen járt futárunk nálatok - felelt az utazó a trónusról.

- Bizony, egy esztendő előtt kaptuk az utolsó utasítást Orléans-ból, amely úgy szólott, hogy a királyt hagyni kell vesztébe rohanni.

- Igaz - bólintott az utazó. - Mert Batu még akkor azt ígérte, hogy végcélja nem más, mint Baál városa ellen vonulni, amelyben a pápa székel. De a tatár megszegte ígéretét, éppen ezért vagyok itten, hogy ígéretére figyelmeztessem őt Rendünk megbízásából.

- Mi a teendőnk tehát? - kérdé hosszabb szünet után a veszprémi Mester, miután a káptalan tagjainak volt idejük elgondolkozni az utazó titokzatos szavain.

- Meg kell védeni IV. Bélát, hogy a mi pártunkra hódítsuk, miután Róma elhagyta őt! - mondá dörgő hangon a Consulatus.

- Már késő! - felelt egy ijedt hang a templom sötétségéből.

A templáriusok rendházának kiküldöttje volt az, aki megszólalt a sötétségben, aki lovat cserélve futamodott a mohi pusztáról idáig, hogy hírt hozzon testvéreinek arról, hogy a király szekértáborát éppen úgy felkoncolták a Batu tatárjai, mint a magyarok a kun királyét... Ki tudná, merre bujdokol a király?

A ceremóniákban megedzett férfiak is elsápadtak, megrendültek, jajszóval hátradőltek, és még csak a veszély esetén szokásos kiáltást is elfelejtették elmondani... Mintha a templomuk rendült volna meg felettük, alattuk, körülöttük. Nem volt többé kézzel adott jeladás, szemmel jelzett útmutatás, hallgatással adott parancs: a káptalan kiválasztott tagjai minden méltóságuk és felvilágosodottságuk mellett kitárták szájukat, és hangosan ordítani kezdtek, hogy a templom falai most már a belső riadalomtól rengedeztek.

Hiába kiáltozta az "Abrak" szót a templárius magas ülőhelyéről a veszprémi káptalani tagok felé, amely szónak mindig varázsértelmet tulajdonítottak. Hiába kérdezte ki a padban ülő Kiválasztottakat arról, hogy mi a világosságnak az eredete. Azok nem felelték a szokott testvéri választ, hogy a világosságnak eredete "az éj". Ugyancsak hasztalan tette fel a kérdést, hogy mi történt a kilencedik órában. Egyetlen káptalani tag sem adá meg a szokásos választ: "El van végezve."

Csak leborultak a templom padjaira, és sírtak, mintha az a halt volna meg, akinek ajkát szabályaik értelmében nem volt szabad érinteni, akár anyjuk, akár leányuk volt az illető... Sírtak, mintha elvesztették volna a bal kezüket, amelyet a szíve fölött kellett tartania minden templárius lovagnak. Sírtak, mintha nem tudnák többé az előírt módon fölemelni jobb kezük mutatóujját.

- Elveszett Magyarország - mondá a veszprémi Mester, amikor arcának volt ismét annyi ereje, hogy azt az utazó felé emelhesse, mintha halottaiból térne vissza.

Az utazó könyörtelen maradt.

- Én reggel mindenesetre továbbutazom Ázsia felé. Ti pedig, ha jót akartok, mondjátok el az imát, amint Rendünk törvényei azt előírják Mózesért, Jézusért és Baphometért. Csak azután engedem meg, hogy megvirradjon fölöttetek a Nova, az új nap kihirdetéséhez.

...Ekkor pedig felugrott a padsorból egy veszprémi szíjjártómester, aki eszességénél fogva ugyancsak tagja volt a veszprémi templáriusok káptalanjának, és aki híres volt nagy erejűségéről is. Eltörte a tölgyfa padot, amelyen ült vala, és a vastag deszkadarabot feje fölött lóbálva, kiáltotta:

- Mit bánom én, hogy mit mond a Sirach könyvének XXIV. fejezete a káptalani ülés befejezéséről! Megyek szegény hazám védelmére!


- Ha egyik városban üldöznek, fussatok egy másikba - köszöntötte Krisztus szavaival a minorita atya a templárius lovagot, amikor előtte a rendházban megjelent.

Habár ezenkívül egyetlen titkos templárius jelet sem adott a minorita, Roger a krisztusi szavakat elegendőnek találta, hogy szóba álljon az öreg pappal.

- Mi a kívánságod, atyám?

- Ebbe a városba megérkezve bolyongásaimban, meghallottam, hogy jelenleg te vagy a leghatalmasabb uraság Veszprémben. Azért kérem a te pártfogásodat ügyem sikeres megoldásához.

A templárius így felelt:

- A mi rendtörvényeinknek nyolcadik szakasza ezt mondja: "Vándorlásaitokban találkozni fogtok minden népben igazságosokkal, akik szívükben hordják kiválasztottságunk kegyelmét és Consolamentumunknak világosságát. Hozzánk tartoznak, ha nem is származtak ki belőlünk..." Hallottad törvényünket, most tehát add elő kérésedet.

- Azt hiszem, az én kérésem mindenben egyezik a ti felfogásotokkal. Arról van szó, hogy a veszprémi zárdát ki kell üríteni, az apácákat menedékhelyre szállítani, mert a tatárok Esztergomhoz közelednek, Kaydán vezér pedig a király üldözésében végigvonul az egész Dunántúlon - mondá az öreg minorita, és a templárius válaszát várta.

- A mi Istenünk a szeretet, és aki a szeretetben marad, marad Istenben, és Isten őbenne. Segítségedre leszünk az apácák megmentésénél.

Roger, a templárius lovag, ezután kiadta a maga rendelkezéseit, és reggelre már útra kelhettek az előállított különböző szekereken, fegyveres templáriusok felügyelete alatt a veszprémi zárdahölgyek.


Öt apáca utazott a menetben, amelyet maga Roger, a templárius consulatus vezényelt "dél felé, amerre IV. Béla menekült".

A főnöknő: Egézia, Simon bán leánya; az apácák: Krisztina, Ilona, Margit és Maristella. Tehetetlen asszonynépek, akik az imádkozáson és munkán kívül egyebet nem ismertek a földön.

A Bakonyon vitt át az útjuk, és mindenfelé találkoztak emberekkel, akik egész családostul utaztak, hogy a tatárok elől az országból kivándoroljanak, hiszen a hírek szerint a szerencsétlen király is itthagyta országát a mohi ütközet után.

- Csak mindig dél felé, mert mögöttünk Kaydán - utasította a templárius a siránkozókat.

És mikor a templárius parancsát elmondta, a jajgatók elhallgattak, a gyávák fölbátorodtak, a kétségbeesettek új erőhöz jutottak. Volt valami abban a hangban, amit nem lehet mindennap hallani, amelybe a férfiak és nők az első hallásra bele szoktak szeretni. Mindenki azt kezdte hinni, hogy amíg a bozontos, járhatatlan Bakony védelme és a templárius vezetése alatt vannak, életüket nem fenyegeti veszedelem.

Körülbelül a mai Várpalotánál érte a menekülőket az alkonyat, amikor a szekértábort és az őrséget fölállította a templárius, az emberek, asszonyok, gyermekek, öregek elhelyezkedtek, a tábortüzet meggyújtották, amikor Egézia, Simon bán leánya odalépett a szekértábor előtt őszi csillagokat nézdegélő templárius mellé, és így szólt hozzá:

- Lovag, én azt hiszem, hogy eltévesztettük az utat.

A hatalmas férfi a szeme szögletéből végigmérte a főnökasszonyt. Az se volt valami mindennapi . Szép példánya nemének. A szeme az alkonyati sötétségben is világított. Ha karmai lettek volna, mint a nőstény medvének, nyilván támadni is tudott volna.

- Asszonyom - felelte a templárius egy fa derekának vetve a hátát -, mi a csillagok állását, járását magunkhoz méltó, tudós férfiaktól tanuljuk. A mi lovagrendünk szerint egyáltalában tilos nőkkel komoly dolgokban szóba állani. Csak azért feleltem neked, mert menekülő úton vagyunk.

A főnökasszony gőgösen biccentett a templáriusnak.

- Mindezeket elmondhatja a lovag a maga zsinagógájában. Ott talán meg is dicsérik szavaiért. De én zárda-fejedelemnő vagyok, többet tudok a dolgok mikénti állásáról, mint más némber. Mi most nyugat felé haladunk, holott nyugat felől már darabidő óta jönnek a menekülők, akik Fridrik osztrák herceg rablói elől keresnek védelmet, gyakran a mi szent házunk födele alatt is. Fridrik, az ausztriai herceg ugyanis a tatárok mohi pusztai ütközete után, ugyancsak bátorságot vett magának, hogy Magyarországot megtámadja.

A templárius gúnyosan mosolygott.

- Természetesen, mert a királyotok kölcsönvett tőle húszezer márkát, amiért négy vármegyét kötött le. Mért nem adtak a magyar urak Bélának húszezer márkát? Van itt elég gazdag pap meg úr.

- Mért nem adtatok ti, templáriusok? - lobogott fel az asszonyfejedelem, mint egy rohamra induló tigris.

Roger megvetéssel legyintett.

- Mi nem vagyunk jótékonysági intézmény. Mi csak az okos embereket támogatjuk, akiknek a kellő időben hasznukat is lehet venni céljaink elérésében. Nekünk most az az érdekünk, hogy Magyarország megsemmisüljön, hogy Batu fennakadás nélkül folytathassa útját a mi legnagyobb ellenségünk, az Új-Babilon, Róma felé...

- Ó, ti ördögfajzatok! - visított fel Simon bán leánya, és a tíz körmével rohant az egykedvű lovagnak, a templárius azonban félmázsás karjának egyetlen mozdulatával elhárította a támadást.

- A bolygók már valamennyien az égboltozaton vannak. A mi törvényeink szerint ebben az időben már nem szabad némberekkel szóba állanunk - mondá ásítva. Köpenyegébe burkolózott, és egy fának dőlve aludni kezdett.

Másnap, továbbhaladva a Bakonyban, egyszer csak találkoznak egy baromcsordával, amelyet haramiaképű pásztoremberek hajtottak nagy sebbel-lobbal az erdei ösvényen. A barmokról csurgott a víz, és eltévedeztek a sűrűségben, ahonnan a hiúz zöld szeme és a farkas topázszeme világított.

Egézia, Simon bán leánya megállást parancsolt kétkerekű kocsijának.

- Mögöttünk a tatár! - kiáltotta vércsevijjogással.

- Mögöttünk a német! - feleltek a baromhajtók, és dorongjaikkal továbbösztökélték kimerült állatjaikat.

- Hallottad, templárius?! - kiáltotta most a menekvők csapata élén lovagló lovagnak a rendfőnöknő. - A német torkába viszel...

- Itt maradhatsz, asszonyom, ha nem tetszik utazásunk iránya - felelt a templárius.

Újabb és újabb csoportokkal találkoztak a Bakony csapásán, amelyek szemközt jöttenek, és kelet felé menekednek. A férfiak gyermekeiket a hátukon vitték, a nők mindenféle limlomot cipeltek kezükben, az öregek elmaradoztak, és felsóhajtottak:

- Mindnyájan eleget éltünk... Itt az ideje, hogy végezzenek velünk a farkasok.

Egézia - mert hiszen akkor is voltak női szónokok - így beszélt a néphez:

- Ti nem ismeritek még a tatárokat, akik mögöttünk jönnek.

- De ismerjük a németet! - feleltek a futamodók, és továbbfolytatták útjukat kelet felé, amerről a tatárok jönnek.

A templárius a fegyverei és kutyái segélyével délután leütött néhány őzet abból a vadállományból, amelytől dúsgazdag volt a Bakony. Estére még azok is kaptak pecsenyét, akik Egézia rábeszélésére a templárius csapata mellé csatlakoztak. És amikor feljöttek a csillagok, a zárda-fejedelemnő megint csak felkereste Rogert a szekértáboron kívül.

- Te hatalmas, makacs ember! - kezdte a beszélgetést, de valamiképpen más hangon, mint tegnap. - Még mindig nem akarod belátni, hogy földönfutók országába, a német dúlta tartomány felé vezetsz bennünket?

- Ti arra kértetek engem a papotok útján, hogy megmentselek benneteket, én ezt megígértem - felelt a templárius, és most már nem nézett a remekbe faragott asszonyra, amikor szólott hozzája.

- De hát nem látod a verejtékező népet, amely haláltusájában a földön fetreng?

- Az egész élet nem egyéb, mint tusakodás a halállal - felelt a templárius még mindig a régi egykedvű hangon, és karjával legyintett.

Simon bán leánya most már megragadta a templárius elhárító kezét, és esdeklő hangon így szólott hozzá:

- Uram, én, aki legerősebbnek gondoltam magam eddig az asszonyok között, íme, bevallom néked, hogy erősebb vagy, mint hittelek.

A templárius a csillagokba nézett.

- Bátor asszony. A mi erőnket a nők sohasem ismerhetik meg, mert a mi erőnk nem arra szolgál, hogy női köntösöket vagy fátylakat letépjünk, hanem arra, hogy eszünknél fogva kormányzói legyünk a világnak, valamint a mi erőnk az, hogy a férfias barátságban leljünk vigasztalódást végig az egész életen át. Mi olyan férfiak vagyunk, akik egymás szeretetében hófehérek, míg mindenki máshoz feketék, mint az ellenség.

Az asszonyfejedelem az ég felé emelte kezeit.

- Érzem, hogy beszéded sérti egész nememet, de kérlek, csak beszélj, mert borzasztó volna egész éjszaka csak a farkasok üvöltését hallgatni.

A templárius félig hátat fordított a főnöknőnek, amikor felelt neki:

- Bár rendünk szabályai tiltják, hogy esteli időben nővel szóba álljunk, válaszolok neked, mert azt gondolom magamban, hogy amint vannak asszonyok a férfiak között, olyanformán lehetnek férfiak a nők között... A németek a mi barátaink!

Egéziát ismét elragadta heve, és két kézzel kapott a lovag torka felé.

- Ó, ördögfajzat! Hazám minden ellensége barátod neked?

- A németek a mi barátaink - ismételte a lovag. - Fridrik császár a római pápa ellensége, hadai éppen most özönlik el Olaszhont, hogy végre megsemmisítsék az Új-Bábel hatalmát a földön. Hiába hirdetett Ince pápa keresztes hadjáratot és mindenkinek bűnbocsánatot Fridrik császár ellen, senki se merte fölemelni az ujját a császár ellen. Július harmadikán adta meg magát Flórenc a német hadak előtt, ugyanakkor ki is zsákmányoltatott. Azóta tán Rómában van a császár, mert, amint láthatod, pirosodnak már a falevelek. Most pedig hagyjál aludni, asszonyom, mert holnap még nagy út vár rám.

A templárius most is, mint az előző éjszakán, faderéknak dőlve, kivont karddal kezében töltötte az éjszakát, és nyitott szemmel aludt.


Másnap újabb menekedőkkel találkoztak. Egézia fekete-fehér öltönyében a görnyedt, térdig roskadt futamodók elé állott, és egy süvegét is felejtett, kopasz, madárijesztő-forma embert vett vallatóra:

- Mi az a hónod alatt?

- A szegény feleségem szoknyája.

- És a feleséged?

Az emberroncs valamely szörnyű, emberfölötti kiáltást hallatott, amelyet azelőtt bizonyára nem tudott, és most tanulta meg menekedés közben.

Végül Egézia talált egy iksz-lábú, harangozóforma embert, aki beszélni is tudott. A harangozó tornyából minden udvarba belát, tehát sok mindent tud abból, ami a városban történik.

- Győriek vagyunk. Győrt kirabolták és elfoglalták a németek.

Aztán üvölteni kezdett ő is, mint azt a Bakony vadjaitól tanulta.

Szörnyű nap volt... Az erdő ordított a kétségbeeséstől. A bokrok alig győzték eltakarni a kétségbeesetteket, összenyomorodottakat és haldoklókat. A hullákat fényes délben vonszolták be az erdei csapásról a vadállatok. A templárius és a fegyveresek kardja egész nap dolgozott, hogy a vadaktól, emberektől megmentsék a gondjaikba vett apácákat.

Roger estefelé maga is megelégelte a munkát.

- Azt hittem, hogy olyan kardom van, amely sohasem törhetik el. Ma már a harmadik kardot kellett elővennem - mondá Egéziának, amikor az estefelé a szekértáboron kívül felkereste.

- És még mindig nem akarsz bosszút állani a németeken? Még mindig barátaidnak tekinted azokat, akik az én hazámat dúlják? Az én bölcsőm Győrben ringott, Simon volt a hajósok bánja - szólt szenvedélyes hangon az asszonyfejedelem.

- A mi rendünk nem bocsát meg senkinek, de a büntetés idejét azok határozzák meg, akik fölöttem állanak.

- Leveted a köpenyegedet, és egyszerű háborús lovag leszel.

- Ezért lettem volna consulatus a Rendemben?

- És én azért lettem fejedelemasszony, hogy veled megismerkedjem? Roger, reám hallgass! Én szeretlek az első perctől fogva, mióta megláttalak. Ilyen volt mindig a férfi, aki hideg fekhelyemen álmaimban meglátogatott. Az én szerelmem erősebb, mint a ti Rendetek. Én nem parancsolni fogok neked, én boldog emberré teszlek. Elmegyünk valamerre, nagy a világ... Bosszút kell állni a németeken - súgta a fejedelemasszony a templárius fülébe.

- Talán harminc embert kellett levágnom útközben. A szekerek már majdnem leroskadnak a zsákmány terhe alatt. Fáradt vagyok - felelt a templárius. - Holnap még nehezebb lesz a dolgom, amint Győr felé közeledünk.

- Melletted leszek. Ölni nem tudok, de a máglyát meg tudom gyújtani a németek alatt.

A templárius a faderéknak vetette hátát, és már nem is felelt az izzó asszony szavaira.


Másnap vérengző verekedések révén egy kopasz domb alá jutottak el.

A domb tetején egy ázsiai lovas állott szobormozdulatlansággal, és a völgybe nézett. Olyan volt, mint valamely szörnyű istenség, amely lóháton jött a tibeti sivatagból... Hegy volt a hegy hátán. A templárius tölcsért formált a tenyeréből, és háromszor elkiáltotta magát:

- Jah-Allah!

A szobor egyszerre felhővé válott, amely vihargyorsasággal száguldott le a dombtetőről a völgybe. Ázsia görgött le a hegyről a lezuhanó kövekkel, mint bölcsők és koporsók képmásai, ahol az emberiség született és meghal. Az ázsiai isten szinte a fákat túlnőve közelgett sivatagsárga arcával, hosszúkás szemeivel, lapos orrával és széles ajkával, amely egyszerre az egész földet meg tudja csókolni, hogy annak a vérét kiszívja a maga táplálására.

Mindenki a földre borult, csak a templárius lépett előre rettenhetetlenül a fák közül kimagasló óriás szörnyeteg felé. És a hüvelyk- és kisujját tenyerébe szorítva, három középső ujját széttárta homlokán.

Mire a megelevenedett bálvány felemelte kecskebőrbe göngyölt karjait, és két szörnyű ujját, a mutatót és a középsőt hajához illesztette, amely kilógott süvege alól.

- Kaydán - mondta a templárius.

- Az vagyok. Mit kívánsz? - kérdé valamely olyan nyelven az ázsiai isten, amilyen nyelven a felhők között a sasok, a tengerek mélyében az óriás halak beszélnek. - Hívtál. Itt vagyok.

- Meg kell égetni Győrben a németeket! - felelt most a templárius ugyanazon a nyelven.

A szellem olyant kiáltott, hogy az ezeréves bakonyi fák is zúgni kezdtek a hangtól, mint valami vihartól. Aztán nyomtalanul eltűnt a látomány.

A templárius szemfényvesztő játékát befejezve, tovább vezette a menekülőket a mind borzalmasabb erdőségben.

A templárius vörös kereszttel díszített fehér köpönyegében, óriási lován, amely már jóformán egész Európát beutazta gazdájával, a menekülők élén haladt. Mellette a derékig fehér szakállba burkolt minorita páter vitt valamely keresztfélét, amit a Bakonyban tákolt össze. Mögöttük a kétkerekes szekerek, amelyekről szüntelenül hangzott a zárdahölgyek imádkozása, úrnők verébcsipogása vagy koronkint felsivító jajveszékelése. A Bakony-szél mogyorófasűrűjéből kiérve, a távolban megpillantották a Dunát, amely az 1242-i esztendő telén forrásától csaknem a tengerig olyan erősen volt befagyva, hogy azon a tatárok minden seregestül átkelhettek.

- Mégiscsak jól tanítottak földrajzra Orléans-ban, a lovagrend iskolájában! - mondá a templárius, amikor a Duna mentén, a messziségben egy kerített város tornyai és bástyái bámultak ki a hószürke távlatból: Esztergom.

A Bakony felől a varjak nagy csapatokban szálltak versenyt az égboltozaton rohanó hófelhőkkel ama távoli város felé. "Valamit éreznek ezek a madarak" - gondolta magában a templárius, de hangosan nem szólott aggodalma felől, mert a védett város láttára alleluját kezdtek énekelni a kocsikon a zárdaszüzek, de meg egyébként is szótlan ember volt a lovag.

Az első kétkerekű kocsin helyet foglaló zárda-fejedelemnő, Egézia hangosan hálálkodni kezdett:

- Lovag, a szentek és angyalok vezéreltek.

A templárius magában dörmögött:

- Meg az orléans-i Consulatusok, akiktől fiatalkoromban tudományomat nyertem.

A fejedelemasszony most hölgyei felé fordult.

- Az a város ott: a legjobban megerősített helye Magyarországnak; Esztergomnak hívják. Spanyolok, franciák és latin keresztes lovagok védelmezik. A parancsolójuk az aragóniai Simon gróf, akinek a spanyol király engedelméből egyedül szabad sast viselni a címerében. Hárman vannak testvérek: Simon, Bertrand és Mihály. Az ő védelmük alatt helyen leszünk.

A zárdahölgyek, bár nem ismerték a földi indulatokat, mégis némileg megvékonyodó, irigykedő ajkakkal hallgatták főnöknőjük járatosságát a vitézi dolgokban.


Délidő tájt, amint szorgalmasan közelednének Esztergom felé, a templárius egyszerre szimatolva így szólott a mellette baktató minoritához:

- Tatárszagot érzek. A tatárszag olyan, hogy átvágja a legzamatosabb, legcsikorgóbb téli levegőt is. Mintha itt az erdő közelében is legszívesebben az állatok hulladékaival tüzelnének, mint a járatlan ázsiai sivatagokban. lesz azt a keresztet a csuha alá rejteni, szentatyám, mert felbőszítjük vele a pogányokat.

És a templárius tovább is csak szél ellenébe fordította nagy, horgas orrát.

- Úgy látszik, csak egy-két csavargó tatár rakott tüzet itt a közelben, nem mertek támadni.

Mielőtt az alkony leereszkedett volna, Esztergom falai alá értek.

Valóban, jól megerősített város volt. Árkokkal, falakkal, messzire néző fatornyokkal volt körülvéve.

- Csak hajítógépeket nem látok sehol a falakon. A ballisztrátik, úgy látszik, nem tartják szükségesnek védelmezni a kevély falakat - mondá elégedetlenül a templárius.

A zörgetésre egy részeg kapuőr dugta elő a fejét valamely toronyból, és a magasból fúvósmuzsika hangjai hallatszottak a menekedők közé. Egézia fejedelemasszony hosszú köntösében az árokig futamodott.

- Jelentsd uradnak, az aragóniai Simon grófnak, hogy nővéreivel együtt a veszprémi zárda-fejedelemnő, Simon bán leánya kér bebocsátást.

A medvefejű őr fertályóra múlva visszatért, és a toronyból lekiáltotta:

- Uram azt üzeni, hogy elég asszony van a városban!

Most a templárius nyargalt előre az árokig.

- Mondd meg uradnak, hogy Roger, a templárius akar vele szót váltani!

Nem sok idő telt el, amikor az utolsó napsütésben egy hórihorgas spanyol lovag tűnt fel a falon, aki köpenyegében, barettos kalapjában hosszú kardjára támaszkodott.

A templárius mutató- és kisujját úgy emelte fedetlen homlokához, mint két szarvat. A spanyol lovag a fal tetejéről viszonozta a titkos köszöntést, megfogván homlokába hulló haját. És mindjárt elhangzott a parancs is a kapu kinyitására.


A kapuőr igazat mondott, Esztergom valóban telve volt asszonynéppel.

Különösen ma, háromkirályok napján tűnt ez fel, mintha a tatároktól megszállott Magyarország minden valamirevaló asszonya a kerített városba menekült volna. Az utcákon tolongtak, mert a francia és latin keresztes vitézek elhatározták, hogy farsang kezdetét a szomorú magyarok mulattatására megünneplik. Az asszonyok legszebb ruháikban ültek vagy álltak a házak ablakaiban és erkélyein. Sokan közülük lemerészkedtek az utcákra is, pedig már rohamosan közeledett az alkonyat. Különösen azok az asszonyok vidámodtak a piacon, akiknek férjük tatár fogságba esett. Az idegen vitézek pedig fel és alá nyargalásztak, páncéljaikat, kardjaikat csörgették, hajtották a közembereket, hogy azok a piac közepén égő tüzet élesszék. És amíg a magyarok már régen nem merészelték tollaikat viselni süvegeik mellett, mert erről könnyen felismerhetők voltak - a francia és spanyol vitézek még azokat a színes madártollakat is kalapjuk mellé tűzték, amely tollakat annak emlékére viselték, hogy nemrégiben verték ki a szultánt Maiorca és Minorca szigetéről. Itt voltak a Fehérvárról ide menekült Szent János-lovagok. A gazdag győri polgárok. Minden rendű magyar nemesek és megfelelő katonaság.

A templárius így szólott Simon grófhoz, amikor a zárdahölgyek élén végigvonult szomorú menetben a mulató városon:

- Testvérem! Megfogadtam, hogy a veszprémi kolostor hölgyeit átvezetem a Bakonyon. Igazi templáriushoz méltóan megfeleltem feladatomnak. Most már rajtad a sor. Viseld gondját a menekedő nőknek. Én Turkesztánba megyek.

Simon gróf így válaszolt:

- Ha a tatárok megtámadják a várost, úgyis az asszonyokat és ékszereiket kell kiszolgáltatni nekik legelsősorban.

- De ott fent a vár biztonságosnak látszik - mutatott a hegyre Roger.

- Az az én váram. Oda nem léphet be senki a városiak közül - felelt a spanyol lovag olyan előkelőséggel, hogy a templárius kénytelen volt egy bizonyos jeladással - két mutatóujja fűrészelgetésével - emlékeztetni őt a lovagrend törvényeire.

Erre valóban engedett a büszke spanyol.

- Tehát kit védelmezzek meg a hölgyek közül?

- Egéziát, a fejedelemasszonyt vedd gondjaidba. Ott helyen lesz. Nekem virradatkor tovább kell utaznom.

Simon gróf parancsot adott, hogy a fejedelemasszonyt a fellegvárba szállítsák. Egyetlen asszony lesz a várban.

- Mikor látom, lovag? - kérdezte Egézia a templáriust.

- Amikor szüksége lesz rám - felelt Roger.

És búcsúzáskor törvényeik értelmében még kezet sem foghattak, pedig ebben az időben az emberek nagyon gyakran elváltak egymástól örökre.

Most Simon gróf adta meg az úgynevezett nagy consulatusi jelet, két szarvat formálván ujjaiból.

- Mi dolgod van Turkesztánban?

A templárius egyszerűen felelt:

- Oktay, a tatár főkán, Szamarkandban gyógyíthatatlan beteg. Új kánválasztás lesz rövid időn belül. Rendünknek érdeke, hogy az elhunyónak legidősebb testvérétől származott legidősebb fia legyen a kán.

- És ki az?

- Batu, aki a magyarországi hadjáratot vezeti. De majd rövidesen visszafordul, amint a szamarkandi futár elérkezik hozzá.

A mulatozás féktelenül folyt Esztergomban.


A templárius virradó hajnalban elhagyta a várost, a toronyőrök még látták egy darabig nagy, fekete lován a befagyott Duna partján baktatni, aztán fehér köpenyegével elnyelte a meg a köd.

A lovag éppen idejében ment el, mert déltájban szinte megtébolyodva rohantak végig a kapuőrök a városon azzal a hírrel, hogy a tatárok közelednek kelet felől.

Bár a legkeményebb téli napok egyike volt, amikor ezen korszak történetírói szerint a veréb is megfagyott röptében, csak a vastag tollú varjú állta egykedvűen a hideget, házaikat nyomban elhagyták az emberek. Az erkélyeken a tegnapi mulatozástól még pislogó szemű asszonynépek boglyas, széttépett, szalmakazalszerű hajzattal mutatkoztak. Kiugrottak az ágyból, és kiugrottak abból a szobácskából, ahol a hideg kürtő fölött a dínomdánomban elromlott gyomrukat ápolgatták. Megmutogatták a kapuk előtt vadmacska melleseiket, egérszőrű alsószoknyáikat, amelyeket az előkelő úriasszonyságok a hideg miatt az ágyban is viseltek. Sokan menekedni akartak ékszeres tarisznyáikkal, mintha eszüket vesztették volna, de csak a szomszéd házig jutottak, mert ott szemben futamodó asszonynéppel találkoztak. Olyan asszonyvisítással telt meg a város, mintha a legtöbb asszony gyermeknek adna életet.

Hová lettek a tegnapi délceg vitézek, akik tollbokrétáikat és kardjaikat rázogatták? A katonák bezárkóztak a várba, egyéb polgárok pedig a város falain voltak, és onnan halálra szánva várták a tatárok közeledését. A várba nem mehettek be az asszonyok, a falakra és tornyokra rontottak tehát, hogy a férfiak közelében lehessenek. ilyenkor egy öreg szíjjártó is, ha szakálla van.

A tatárok, rendes szokásuk szerint, a rabságba ejtett magyar foglyokat küldték előre a város megvívására. Jöttek ezek a szerencsétlenek, és gerendákat cipeltek a hátukon, hogy a város védőtornyaival szemben éppen olyan magas tornyot építsenek. Emelkedett a torony kérlelhetetlenül, mint a halálos ítélet. Egyik-másik bátrabb polgár nyilazni kezdett az építőkre. Míg egy észvesztő asszonysikoltás felhangzott a bástyán:

- Ne nyilazzanak az uramra! Hát nem látják az uramat?! - sivított az asszony. - Dienes! Dienes!

És fehér kendőjét lengette ama szomorú férfi felé, aki odalent a végzetes tornyot építette. Más asszonyok is felismerték most férjüket, fiaikat, öccsüket a toronyépítők között, és azok is kiáltoztak: - Orland! Demeter! Móric! Miklós! Tamás! Herbert!

És sikoltottak minden olyan nevet, amely az akkori egyházi könyvekben a férfinevek között előfordult. Háromszáz esztergomi asszonynak a háromszáz férje rakta a tornyot a háttérben meghúzódó tatárok parancsából.

Most a toronyépítők is észrevették a város falain integető hitveseiket, és ugyancsak kiáltozni kezdték azok nevét: - Krisztina! Margit! Ilona! Maristella! - már amint abban az időben a férfiak feleségüket nevezték.

És a fatorony tovább emelkedett a falak felé, hogy azon át majd megostromolják a várost a tatár kőhajítók.


Orland, Demeter, Móric, Miklós, Tamás és Herbert hordozták hátukon a gerendákat, mint megannyi fanyűvő medvék, amelyek az emberek fölötti bosszúságukban az eleven fákat szokták megnyúzni az erdőkben. A tatároknak volt gondjuk arra, hogy Esztergomot megostromlása előtt kikémleljék, és Orlanddal, Demeterrel, Móriccal, Miklóssal, Tamással és Herberttel közöljék Krisztina, Margit, Ilona, Maristella farsangi dolgait, amíg férjüket rabszíjra fűzve hajtotta maga előtt a tatár. És ezektől a hírektől felborzolódott a férfiak sörénye, mint a vaddisznók hátán a sörték. Tébolyult lett a szemük, mintha megálmodták volna mindazt, ami a feleségükkel történt a védett városban, mialatt őket a tatár nyomorgatta. És mikor nevüket hallották kiáltozni a bástyáról, olyanformán visított a fülükbe az asszonyok hangja, mint keringő dögkeselyű kiáltozását hallgatja a halálosan megsebesedett vadállat, amelyben már csak annyi ösztön van, hogy a keselyűt megölje előbb, mielőtt az felfalná őt. Ezért hát szíjas karral, nekivetemedett lábbal, halálosra marcangolt szívvel vonták, gurították, tépték, vágták a toronyépítéshez való gerendákat a város megostromlásához, és a bűnbánó, lelkiismerettől furdalt asszonyok mégsem engedték a nyilasoknak, hogy férjüket megnyilazzák.

- Éppen ez mutatja bűnösségüket - mondta a fehér köpenyeges templárius, aki valami másvilági hatalom révén a tatárok között megjelent, és onnan intézte Esztergom megvételét.

Orland, Demeter, Móric, Miklós, Tamás és Herbert hitelt adtak a templárius szavainak. Igen, ha ártatlanok volnának a hölgyeitek, akkor védenék magukat a gyanú és a halál ellen.

Csak egyetlen férfi akadt az esztergomi asszonyok háromszáz férje között, aki nem kételkedett felesége ártatlanságában, akármilyen híreket is terjesztettek a foglyok között a tatároktól felfogadott emberek a védett városba menekedett asszonyok erkölcseiről. Miklósnak hívták ezt az egyetlen férfiembert, gróf volt Zemplénben, onnan hajtották maguk előtt a tatárok. Ő nem segített a toronyszörnyeteg létrehozásában, amely torony Esztergomba menekedett felesége pusztulását jelentené. Ugyanezért a tatárok Budiács nevű szolgája lábához láncolták kezénél fogva a grófot, de még ez a megaláztatás sem tudta megtörni a felesége hűségében bizakodó férfit. A tatárok tehát a templárius lovagot küldték ki, hogy a templáriusok Ázsia véghatáráig elismert eszélyességével győzze meg Miklós grófot felesége magyartalanságáról. A templárius el is mondá Miklós grófnak a leckét, amelyet a lovagrend orléans-i Consulamentumjában tanult vala a némberek hitványságáról. Ez a tanítás olyanformán volt kigondolva, hogy annak hallatára két lábra kellett emelkednie még a buta, erdei hím medvének is, csak Miklós gróf maradt közönyös - így felelt a templárius szavaira:

- Én és Budiács szolgám nagyon jól tudjuk a magunkét a grófné állapotáról. Ő megmaradott házasságában is hajadonnak, mert méltó akart lenni hozzám, aki ifjúkoromban a Szentföldön is jártam.

A templárius bólintott.

- Ez lehetséges, mert mostanában mind ilyen tartózkodóak a várgrófnők a szentföldi lovagok ellenében, mióta azok a Szentföldről ama betegségeket hazahozták. De tudtommal se Wsewolodovits Mihály, a kijevi herceg, se Romanovits Dániel, a gácsi herceg, akik a tatárok elől menekülve, Esztergomba vergődtek: nem tartoznak a fogadalom alá, mert nem jártak soha a Szentföldön.

Miklós gróf azonban áhítatosan felelt:

- Amíg szolgám mellettem van, addig nem vesztem el lelki erőmet.

A templárius tehát Budiács megtérítését tette most feladatául, és arra akarta rábírni, hogy hagyja cserben urát. Az egyszerű szolgára hatottak is a templárius tanításai, mert még azon az éjszakán egy szekercével elvágta lábát, amelyhez gazdája volt láncolva, és fél lábon elmenekült az erdőségbe. A magára hagyott Miklós gróf, miután nem akart meggyőződni azokról a rágalmakról, amelyeket feleségéről a templárius híresztelt: ugyanazon az éjszakán Zemplénnek vette az útját. Ilyenformán kárba veszett minden szó, amelyet Roger az orléans-i lovagrendben tanult az asszonyok ellen.


A tatárok tornyát tehát tovább építették a fogoly magyar férfiak. Háromszáz asszony volt a városban, kétszázkilencvenkilenc bosszús férj idekünn, és Batu egy napon jónak látta, hogy üzenjen az esztergomi háromszáz asszonynak, hogy ékszereikkel megrakodva vonuljanak színe elé. Az asszonyok azzal feleltek, hogy odabent felgyújtották a várost. Igaz, hogy éppen ők ijedtek meg a legjobban, amikor a háztetők fejük fölött égni kezdtek. Fel és alá futkároztak az utcákon, némelyik még az öngyilkosságra is gondolt, mert a várból akkor sem jött segítség Simon gróftól, amikor a lángok minden háztetőt felmarcangoltak. A vár zárva maradt a tömérdek francia, angol és latin lovaggal, valamint az egyetlen asszonnyal, Egéziával. Miután még az asszonyi hangnál is messzebb hallatszó tűzlángok sem tudták megindítani a tegnap még olyan finomkodó és udvarias lovagok szívét, sőt az addig helytálló férfipolgárok is eltűntek reggelre a falakról, nyoma veszett a púposoknak, sántáknak és más bénáknak is, akiket a fegyveresek nyilaik köszörülésére használtak, a háromszáz asszony elhatározta, hogy engedelmeskedik Batu parancsának. Kockára teszik életüket vérszomjas férjükkel szemben, akik az emelkedő toronyból éjjel-nappal szünet nélkül kiáltozták feleségük nevét:

- Krisztina, Margit, Ilona, Maristella!

De most már az asszonyok, elszánván magukat arra, hogy Batunál keresnek védelmet férjük bosszúállása elől, nem viszonozták a férfiak mind dühödtebb kiáltásait. Csak egyetlen asszony volt a városban, aki a falakon, tornyokon járva még mindig változatlanul bízott egy férfinév varázsában.

- Miklós gróf! - kiáltozta földöntúli szerelemmel.

És éppen ő volt az, aki választ sem kapott, mert az említett Miklós gróf, szolgája megürült rabláncával, már javában vándorolt vala Zemplén felé. A kijevi és a gácsi hercegek a várból jól hallhatták a grófné sikoltozásait, de magukban csak ennyit mondtak:

- Ez a hűség jutalma, szépasszony!


A halálra elszánták magukat a védelem nélkül maradt esztergomi asszonyok, de ékszereik átadására: nem. Mindegyik talált valamely rejtekhelyet, ahol eldughatta ékszereit; volt olyan is, aki a tíz körmével vájt gödröt a korom és hamu között, hogy ott elássa kincseit. Némelyek ludak begyébe eregették le gyöngyeiket, mint a tengeriszemeket. Mások elővették azokat a deréköveket, amelyeket nagyanyáik Jeruzsálemi Endre idejében lakatozva viseltek testükön, míg férjük, vőlegényük a Szentföldön járt. Ezekbe az övekbe is sok mindent el lehetett rejteni. Csak egyetlen asszony rakta fel összes ékszereit: a fülcimpáknak örökké udvarló karikákat, a kezek szépségétől megmámorosodott karpereceket és a nyakat ifjú lovagként csókolgató láncokat. Mindenét magára szedte ez az egyetlen asszony, mert végre elhatározta, hogy tetszeni akar férjének, fogadalmat tett a leégett templom küszöbén, hogy férjének a felesége leend, ha a mostani nagy veszedelemből sikerül megmenekülnie. Mert még mindig nem volt arról tudomása, hogy Budiács, a szolga az elvágott lábát áldozta fel azért, hogy Miklós gróf továbbra is megmaradjon szent életű férfiúnak. (Nagy baj az, amikor egy szolga jobban szereti a gazdáját, mint annak a feleségét!)

És a következő éjszakán, mikor a falak alatt az ádáz magyar férjek belefáradtak feleségük nevének kiáltozásába, valamint kidűltek a toronyépítésben, mély álomban estek össze, a háromszáz asszony kijött a városból, és alvó férjüket átlépkedve, átugorva, átaltáncolva, hogy ezek a régen hallott szoknyasuhogástól nyögni kezdtek, mint valamely boszorkánynyomástól: az asszonyok a tatárok szekértáboráig jutottak, ahol a fehér köpenyeges templárius várakozott reájuk.

- Tehát feláldozzátok magatokat férjetekért? - kérdezte a lovag.

- A másvilági üdvösségünkért! - felelt egy asszony, akinek a legrosszabb híre volt a kerített városban, és férje egy járomszöggel várta, amelyet koponyájába akart illeszteni.

- A férjem megáhított szerelméért! - mondá Miklós gróf felesége, aki még szerelmesebb lett férjébe, miután az alvók között nem léphetett át rajta.

A templárius elkomolyodott.

- Látom, hogy nem sajnáltad ékszereidet férjed megváltásáért.

- Még az ártatlanságomtól is megválok szívesen, ha ezzel férjemet megmenthetem - felelé a szépasszony, de a templáriusnak máshol járt az esze: Egéziánál.


A tatárok rövidesen végeztek az asszonyokkal.

Miután csak életüket hozták magukkal, azt vették el tőlük. Csak az ékszeres Miklós grófnénak kegyelmeztek.

- Nincs több asszony a városban - jelentette Batu kánnak Roger, a templárius. - Mind elvette megérdemelt jutalmát. Most már visszafordulhatsz, Batu, hogy idejében ott lehessél, amikor Dsengis kán birodalmán osztozkodni kell Szamarkandban Csucsi és Oktay fiainak. Az ázsiai főkán immár halott.

Batu bálványarca megrázkódott, mintha elnyelni akarná a templárius lovagot.

- Honnan tudod, hogy Oktay halott?

- Egy idomított saskeselyűnk hozta a hírt az Urál hegység ormairól.

De az ázsiai fejedelem nem hitt a saskeselyűben.

A templárius kénytelen volt megadni a nagy titkos jelet a kánnak: bal keze három középső ujját homlokára helyezte, amíg jobb keze mutatóujját felemelte. Ez volt a legnagyobb eskü.

És a győzelmes Batu kán most már egy percig sem habozott tovább, hogy seregeit visszafordítsa Ázsia felé.

...A templárius jelentkezett az esztergomi várban, és felkereste Egéziát, aki ott egy toronyba volt bezárva.

- Megígértem, hogy megmentem az életedet. Íme, a tatárok elvonultak Esztergom alól, most már semmi akadálya sincs utad folytatásának. Hová akarsz menni?

- A magyar király után, Dalmáciába - felelt az elpusztított veszprémi zárda fejedelemasszonya.

- Helyes. Odáig számíthatsz kíséretemre. De tovább nem, mert nekem előbb kell Ázsiában lennem, mint Batu lovasainak. Rendünk új tatár kánnal ajándékozta meg a világot, aki majd tovább folytatja a harcot Róma ellen. Siess tehát, Egézia.

- Megcsókolhatlak köszönetem jeléül? - kérdé most sohasem tapasztalt ellágyulással a zárda fejedelemasszonya.

A templárius lovag mogorván felelt:

- A mi rendünk törvényei közé tartozik az is, hogy köszönetért nem teszünk semmit. Csak azt cselekedjük, amit jónak látunk. Csókolódzni pedig mi egymás közt szoktunk, férfi a férfival, testvér a testvérrel. ajka nem érintheti még csak a kezünket sem, nem beszélve testünk többi megszentelt helyeiről, hátunkról, keblünkről és arcunkról.

- Miért mentettél tehát meg az esztergomi asszonyok sorsától? Miért kellett egy egész tatárjárásnak megállania, hogy én biztonságban legyek? - kérdezte Egézia, és a két szemével feleletet parancsolt.

A templárius azonban nem felelt, csak hátat fordítva mormogott:

- A nap leszállott. Nem szabad némberrel szóba állanom.


- Remélem, lovag, azért cipeled magaddal a fejedelemasszonyt, hogy alkalmas időben megegyed? - szólt egy napon a templáriushoz az a fejszés magyar, akit a lovag vezetőnek fogadott fel a bakonyi utazásban.

Ha nem jártak volna a Bakony kellős közepén, a templárius bizonyára kardjával felel vala a vadállattá süllyedt bujdosónak. Ellenben kénytelen volt hallgatni, mert Orléans-ban ugyan lehetőleg minden világi tudományra megtanították, de azt még az orléans-i Consulamentum sem tudta, hogy a Bakony-erdőségben milyen utakon kell járni, ha se tatárokkal, se a tatároknál is elkeseredettebb magyarokkal nem akar találkozni az utazó.

A fejszés magyar - egy bozontos szörnyeteg, aki a hideg időjárás miatt nyomban testére húzta a farkasok bőrét, ha itt-ott sikerült egyet leütnie - mind villogóbb szemtekinteteket vetett Egézia, a veszprémi zárda fejedelemasszonya felé. A főnöknő, társnőit Esztergom ostrománál elveszítvén, egyedül húzódott meg azon a kétkerekű kocsin, amelyet a templárius szerzett számára, meglehetősen elgondolkozva hallgatta a baltás kalauz szavait:

- Tudod, lovag - mesélte a szolga, ha itt-ott pihenőt tartottak, és a tüzet élesztgette, hogy meg ne fagyjanak a halálossá dermedt erdőben -, én nagyon bámulom a te ügyességedet, amikor leütöd az őzet, lenyilazod a nyulat és a szálló madarat, de én a te helyedben nem okoskodnék ennyit a mindennapi élelem megszerzésével. Itt van a fejedelemasszony, legalább egy hétig megélhetnénk a húsából. Sokkal jobb volna elfogyasztani, amikor még szép, kövér, húsos a teste, mint későbben, amikor a fáradalmak és viszontagságok miatt leromlik, megkeményedik, megszíjasodik, meginasodik, mint valamely öreg tehéné. Ne fáraszd magad, lovag, a vadgalambok nyilazásával, amikor itt van a kész pecsenye. Én úgy megsütném az asszonyságot, hogy a nyálad is kicsordulna a gyönyörűségtől.

A templárius a nyeregben szundikált.

- A saját feleségemen tanultam ki a sütést és a főzést - folytatta a szolga. - Igaz, hogy öregasszony volt már szegény, amikor Fehérvárról eljöttünk a tatárok elől. Nem akart semmi rábeszélésre a városban maradni. Mondtam neki, hogy: már vénecske vagy, kedves, ne félj a tatároktól, nem fognak megkívánni, ne félj a tatárok feleségeitől sem, nem vágják le orrodat féltékenységből, hogy elcsúfítsanak. Az asszony mindenáron velem akart jönni a bujdosásba. Hát azután megettem, amikor mindenből kifogytam. Nagyon asszony volt, nem ellenkezett, nem védekezett, sőt, előre kitanított arra, hogy kell a májat, vesét, szívet kellőképpen elkészíteni, hogy a vadhagymával az kellő ízletességet nyerjen. Figyelmeztetett, hogy az epéjét meg ne egyem, vessem azt a vadállatoknak, amelyek folyton a nyomunkban jártak. Alig volt valami epéje a kedvesnek.

Ezen aztán úgy elszomorodott az erdei vezető, hogy darabideig csak a fejét lóbálta. Az emlékei úgy meghatották, hogy még könny is csurrant a szeméből.

- Úgy látom, nem vagy egészen rossz ember - dörmögte a templárius. - Hány hónapig éltél a feleséged húsából?

- A tél nagyon hosszúnak ígérkezett, amint ezt már előre megállapították a papok abból az üstökösből, amelyet három esztendő előtt láttunk, valamint az állandó napfogyatkozásból, amely a tatárok közeledését jelentette. Takarékoskodnom kellett tehát a hússal. Egy barlangban rejtettem el kellően besózva, megfüstölve, hogy akárki megehette volna. De valaki valamiképpen kileste a dolgot az erdő sűrűjéből, és másnapra ellopták tőlem a saját feleségem húsát. Rosszak az emberek, itt a bujdosásban nincsenek tekintettel a legszentebb családi érzelmekre sem.

Az emberszörny most hirtelen megállott, és a dermedt sírbolt hangjaira figyelmezett. Azt csak az ő vadállati fülével hallhatta, hogy valahol az erdő mélyében emberek járnak, fát vágnak.

- Nem lesz arra mennünk - súgta a templárius felé. - Bizonyosan elvennék tőlünk a fejedelemasszonyt, mert azt minden bujdosó tudja, hogy az apácák és papok húsa a legízletesebb. Az egyházi embereken, szent életű nőkön valóban finom püspökfalat található. Nem, kutyák, nem esztek a fejedelemasszonyból! - mondta az emberszörny a messziség felé fenyegetőzve. - Nem adom a fejedelemasszonyt!

A templáriusnak tehát ugyancsak nyitva kellett tartania a szemét, hogy az emberevővé süllyedt bakonyi bujdosótól Egéziát megőrizze. Kardját egy percre sem dugta hüvelyébe, éjszakára mindig megkötözte a vezetőt, hogy az el ne csábuljon az álomba merült fejedelemasszony láttára.

- Bolond vagy, lovag - mondta a bakonyi, miközben egykedvűen tűrte, hogy a templárius a fa derekához láncolja. - Magadat fosztod meg a legnagyobb élvezettől, amikor nem kóstolsz emberhúst. Mindig azt ennéd, ha egyszer megízlelnéd. Az én apám, aki már a századik esztendejét tapossa, minden esztendőben megeszik egy fiatalembert, azért él olyan sokáig. Régebben asszonyhússal élt, de most, mióta tatárrá lett, példával kell elöl járnia a tatárok előtt; csak férfihúst eszik.

A templárius maga rendszerint járkálva töltötte a téli éjszakát, ha csak valamely barlangra nem akadtak, amelyet megfelelően el lehetett torlaszolni a vadállatok és az emberek elől. Egézia az ilyen éjszakákon még fésülködni is ráért, és egyéb női dolgoknak is tudott időt szentelni, így például megvarrta köntösét. A templárius álmában akarta megpillantani a jövendőt, míg az emberevő a szabadban aludt. Olyan szaga volt, mint a farkasnak, azért az éjjel járó állatok elkerülték. De egyébként is mindig tüzet rakott, nem sokat törődött vele, ha egy darabot fölégetett az erdőből. Reggel úgyis tovább utaztak, új fák, új erdők jöttenek, és még mindig nem akart véget érni az erdő.


...Egy alkonyattal a templárius Egézia társaságában egy kopasz hegyre ment, és onnan körülnézett.

- A régi egyiptomi tudomány szerint erre kell lenni az északi Sarkcsillagnak, emerre meg a Déli csillagnak - mondá, amint szabályszerűen megállott a hegycsúcson, és kiterjesztett karjaival a nevezett csillagokat kereste a reménytelen égboltozaton.

A csillagok nem mutatkoztak a hóterhű felhőn, de Egézia éles szeme a messziségben mégis észrevett valamit, amit még az orléans-i egyetemet végzett templárius sem láthatott: a tihanyi kettős tornyot. A kettős torony csak egy látományos pillanatra volt látható, aztán eltűnt az alkonyatban, de Egézia jól megjegyezte magának az irányt.

Erre bizony nagy szükség is volt, mert az emberevő azon idő alatt, amíg ők a hegyet mászták, elhajtott a kétkerekű kocsival, nem ért a fejedelemasszony megevésére várakozni. A templárius nyomban a hűtlen vezető felkutatására akart indulni, de Egézia nem merészelt egyedül maradni.

- Előbb-utóbb meggyilkolt volna ez az ember. Nem mert a szemem közé nézni, hátulról méregetett mindig, hová sújt a fejszéjével - mondá a fejedelemasszony.

A templárius indítványára egész éjszaka mentek, mert a lovag azt vélte, hogy az emberevő cimborák keresése végett tűnt el. Egézia húsa bizonyára más emberevőknek is megnyeri tetszését, akiknek a szörnyű fogaik között nyüzsögni kezdenek a húsférgek, amikor egy szent életű nőről hallanak; sietni kellett, és ugyanezért a lovag hátára vette Egéziát.

- Mivel háláljam meg, hogy nem engedtél megenni? - rebegte a fejedelemasszony. - Mivel hálálhatom meg, hogy gondomat viselted, amikor hazát, királyt, nőt, gyermeket szoktak elhagyni a férfiak, hogy a maguk életét megmentsék?

- Figyelmeztetlek, hogy a mi rendünk szabályai szerint nem szoktunk cselekedeteinkért hálára számítani - felelt a lovag. - Aki hálát vár: csodát vár, mint a nyavalyatörősek. De mi egészséges férfiak vagyunk. Megmentettelek, mert éppen Magyarországon volt dolgom. És most ne beszélj, mert úgy érzem, hogy vadállatok vagy emberek jönnek mögöttünk az erdőben.

A lovagot most sem csalta meg a hallása. Valóban a megugrott vezető közelgett néhány barlangi cimborájával. A templárius kivonta hosszú pallosát, és az elszörnyedt bujdosóknak végleg elvette kedvüket az emberevéstől.

Fáradtan tette hüvelyébe kardját.

- Mit ér az? Itt már megszokták az emberhúst, harminc év múlva is élni fognak vele a szerencsétlen magyarok - mondá a templárius jövőbe látóan.


A tihanyi kolostor ugyan telve volt menekülőkkel, de a kolostor gazdái, a minoriták között akadt egy szerzetes, aki vándorlásaiban Orléans-ban is megfordult, így tudomása volt a templárius kilétéről.

- Merre jár a király? - kérdezte a lovag, amikor az öreg szerzetessel felkúszott a toronyba, hogy ott egymás között beszélgessenek.

A minorita alázatos mozdulatot tett.

- Tudom, hogy hiába mondanám neked, híres Roger lovag, hogy a király rejtekhelyét senkinek sem árulandjuk el. Elmennél tőlünk a tatárokhoz, és őket kérdeznéd a király után. A király Spalatóba menekült, nem is annyira a tatárok, mint inkább a magyarok elől.

- Igen, hallottam ilyesmit - mondá az idegen lovag körülnézve az alant elterülő Balaton nádasain és a távoli hegyeken, amelyeken váracskák lapultak meg, mint a veszedelmet sejtő gyermekek. (Meddig állhatnak helyükön ezek a várak, ha a tatárok elindítják ellenük a tatárrá lett magyarokat, a rabszíjra kötött magyar foglyokat?)

- A királyt már a tatárok érkezése előtt széltében szidalmazták az országban. A kunok letelepítése volt az oka mindennek, pedig a király csak azért hozott be kunokat, hogy a maga védelméről gondoskodjon. Kellett neki megbízható katonaság a lázongó magyarokkal szemközt. Pest utcáin a nép egybecsoportozván kiáltozta: "Harcoljon a király a tatár ellen a kunjaival, akiknek a mi jószágainkat adományozta." Majd a magyar urak kiadták a jelszót: "Haljon meg a király keresztfia, Kuthen, a kun király, ő az oka országunk pusztulásának!" Így aztán meg is halt Kuthen és a király most már védelem nélkül maradt a tatár és magyar ellen. Ezért kellett kimenekednie az országból.

- Van pénze a királynak? - tudakozódott tovább a lovag.

- A mi tudomásunk szerint annyira kifogyott a pénzből, hogy a rutén Mladik kölcsönzött Bélának harminc aranymárkát, hogy folytathassa útját Pannonhalmára, ahol viszont a kolostorból nyolcszáz márkát kapott királyi levél ellenében.

- Tehát hogyan menekedett meg a király a tatárok és a magyarok elől?

- Az Árpád-királyokra az angyalok vigyáznak Szent István óta.

A templárius türelmetlen mozdulatot tett.

- Arra felelj, ki mentette meg a királyt! Kun, tatár, osztrák?

A minorita ájtatosan az ég felé vetette a szemét.

- Hál' Istennek, magyarok voltak, akik a királyt a mohi csata után megmentették. Néhány magyarban mégiscsak felébredt a hűség az árpádi vér iránt, és lovukat átadták a kétségbeesett királynak. Háromszor mentették meg futamodásában. Először Rudacs két fia: Don és Barnabás, ama Fay nemzetségből, adták át lovaikat a gyalogos királynak, hogy az elmenekülhessen. A Fay nemzetbeli két ifjú gyalogszerrel futott a király mellett, és utat vágtak neki a tatár lovasok között. Másodszor Pest alatt, de meg a tatár nyilak záporában ama Iwanka-fi András mester, Gymes nemzetségbeli, engedé át a maga lovát. A harmadik önfeláldozó vala Ernei királyi főlovászmester, akit aztán a tatárok jól helybenhagytak egy dunai nádasban.

- Tehát mégis akadt még régi magyar erkölcsű, ázsiai jellemű férfi ebben az elzüllött országban? - dörmögte a templárius. - Nagy kár, mert a magyarok ezt nem érdemlik meg.

Az öreg szerzetes az aggság reszkető hangján esdekelt:

- Nemes lovag, akinek hírét mindnyájan ismerjük, akik valaha megfordultunk határainkon túl, kérve kérlek, ne bántsd most a magyarokat. Porig megaláztatott ez a nép a maga eltévelyedettségében, erkölcstelenségében és istentelenségében. Nézz körül a toronyból! Amerre a sasszemed elröpülhet: a járatlan nádasokban, az erdők bozontjaiban, a hegyek vad viharjaiban és a mocsarak lábolhatatlan saraiban hazájukban hontalanná vált magyarok rejtezkednek, hogy éhséges üvöltésükkel elriasztják maguk körül még a vadállatokat is, és jajgatásukra irányt változtat a jeges vadkacsa, amely a Duna felé akarna repülni a Balatonról; még a halak is, melyeket szívteleneknek mondanak, a befagyott vizek mélyében, nyugtalanságukban elmenekülnek a levegős lékektől, amikor a magyarok siralmát meghallják.

- Emberevő vadak! - mondá megvetéssel a templárius. - Maguktól csak annyit tesznek, hogy fölfalják egymást, de mozdulásra képtelenek. Azt várják, hogy a király, akit hűtlenül elhagytak, majd csodát tesz a kedvükért. Ezékiel türelmével kieszközli, hogy Sennacharib serege hagyja el országa földjét, mint egykor Izraelt elhagyá a pogány.

- Ó, lovag, tekintsd koromat, sok mindent láttam, tapasztaltam azon sok évtized alatt, amely úgy gyűrűzik elmém körül, mint a fagyűrűk a legöregebb bakonyi fában. Én négy Árpád-királyt láttam e toronyból. Láttam III. Bélát, aki szent fogadalmát a Jeruzsálembe menetelről András királyunkra hagyta. Láttam András király szentföldi lovagjait e kolostorban tanyázni, a Szent János-, a Sámson-, a Lázár-lovagokat. Láttam szerencsétlen Imre királyunkat és a sorstól valóban annyira elszerencsétlenedett IV. Bélánkat, mintha valóra kezdene válni ama búskomor jóslat Árpád vérének elhullásáról. Istenfélő volt mindig a nemzet.

A templárius vállat vont.

- Ti így mondjátok a ti históriátokat. Mi Orléans-ban úgy tanultuk, hogy királyaitoknak mindig a római pápák parancsoltak. Álkirályok, ködkirályok következtek egymás után a magyar trónuson, akiknek a pápai követek, a Jakab kardinálisok adák át a parancsolatokat. Mit lehetett várni ilyen királyoktól, akik az Új-Babilon, Szent Péter egyházából Baál templomává süllyedt Rómából várják a leveleket, hogy azoknak engedelmeskedjenek? A mi tudósításaink szerint két ember volt ebben az országban, akik a mi szíveinknek kedvesek voltak. Az egyik vala Dienes nádorispán, aki a római pápa parancsai helyett a zsidók és izmaeliták tanácsait követé az ország megmentésében, de ezért megveretett; a másik igaz férfi lett volna Sámuel, a kamarai gróf, akit szakadársággal vádol vala Róma, mert elmulasztotta a céltalan szentföldi hadjáratot, és ezért az egyházból kizáratott. A gyönge király egyik hívét sem tudta megvédelmezni a bálvány-városból jött büntetések ellen. Most aztán fordulhat a királyotok Gergelyhez, a római pápához segítségért. Az majd segíthet rajta, ha ugyan Fridrik császár azóta be nem vonult hadaival Rómába.

- Látom, hogy nagy a te tudományod, lovag - mondá engesztelőleg a minorita -, még vándorlásodban sem felejtéd Orléans-t. Ezért nagy a ti hatalmatok, hideg észjárástok és a bölcs önmegtartóztatástok miatt.

- Talán emberevővé váltam volna köztetek? - kérdé gúnyosan a templárius.

- Imádkozni fogok érted, hogy okosságod jósággal párosuljon - ígéré a minorita, amire a lovag otthagyta a tornyot, mint az ördög szokott elmenekülni a tömjénfüst elől.


A templárius neveltetésénél fogva szeretett mindent tudni, ami körülötte történik, azért nem soká merengett a kolostorban, hanem kardja élét egy hajszál elvágása által kipróbálván, kiment a megerősített falak közül, és leballagott ama nádasok felé, ahonnan füstoszlopot látott fölszállani. És valóban: nem csalódott, a nádas mélyében mozgalmas életre talált: környékbeli menekültek rejtőzködtek itt, és most a leereszkedő alkonyati időt arra használták föl, hogy halat főzzenek a bográcsban. Urak és asszonyok voltak itt olyan bundákban, amelyekért a tatár nyomban megölte volna őket. A várjobbágyok elszemtelenkedtek, mint az őszi legyek: azzal fenyegették uraikat, hogy ha nem kapnak a hallakomából, elmennek tatárnak. A túlsó partról néha felhangzott egy-egy üvöltés, amelyről nem lehetett tudni, hogy farkastól vagy farkas fogta embertől származik. A lakomázók azonban nem sokat törődtek a másvilági hanggal, igyekeztek jóllakni, mert ki tudná, hogy mikor jutnak megint hozzá, hogy bendőjüket megtömjék. Olyik várúrnő elárulta alacsony származását, mert a halak szálkáit egyszerűen a markába köpte. Mások lenyelték vala a szálkát, vörösen köhögtek, fuldokoltak, és arra kérték a szomszédjukat, hogy a hátukat veregesse. - Egyél emberhúst, abban nincs szálka! - mondá a kelletlen szomszéd.

A templárius, mint önmegtartóztatásban gyakorlott férfi, elfordult az urak és cselédeik e halfalásától. Továbbmendegélt a nádas szélére, ahonnan a túlsó partról kompon, dereglyén jöttek alattomos, csempészképű, szájra lakatolt bajszú, sötét képű emberek, akik gyékénykosarakban, asszonykötényekbe csavarva mindenféle élelmiszert vittek a kolostor felé, hogy azt ott a menekülőknek eladják. Ki tudná, kit öltek meg a portékákért?

A templárius egymagában állott a tóparton, azért egyik-másik csónakos titkon mellésompolyodott, és alattomosan kérdezte, hogy a lovag úr nem vásárolna-e pecsenyének való húst.

- Nézd meg, uram - mondá egy vakmerőbb, amint dugdosott holmiját egy rongyos szoknyadarabból kicsavarta. - Friss és szagú ez a hús, hogy egy püspök is megehetné. Nézd, milyen gyenge, rózsaszínű, akár a csirkéé. Ha pedig megkóstolnád: édesnek találnád, mint a mézet. A múltkor is vett belőle egy János-lovag hat fontot, uram, és mind a hat fontot együltében megette.

A templárius nem ismerte a borzadást, ezért szemügyre vette a húst, bár azon nyomban észrevette, hogy nem négylábúból, se nem szárnyasból való.

- Hol vetted ezt a húst?

A csempész elhúzta a szája szélét.

- Ahol a többi szegény ember. A tatár tábor mögött a harcosok asszonyai mostanában azt találták ki, hogy gyermekeiket korán meg kell tanítani a vitézi életre. Ezért botokat adtak a tatár gyermekek kezébe, hogy a fogságba jutott magyar gyermekeket a botokkal agyonverjék. Ezt a gyermeket, akinek húsát kínálom, egy botütéssel csapta agyon egy tatár suhanc. A tatárok nem érzik az emberhús ízét, azért miránk, szolgákra bízzák a húsok eladását.

A templárius egy szót sem felelt, csak hosszasabban felejtette a szemét a húskereskedőn. Az erre elkotródott.

Csak távolból kiáltott vissza:

- A városokban a mészárosok mindenütt emberhúst árulnak! Nekik szabad, nekünk nem szabad?!

A lovag aztán elgondolkozhatott az igazságnak ezen a beosztásán.


Egézia talált szent életű menekvő nőket a tihanyi kolostorban, akik fejedelemasszonyként vették körül a veszprémi zárda főnöknőjét. Ruháit kimosták a vizében, amely víz a túlsó partokról mindig hozott magával véres hullámokat, mintha a tatárok rugdalták volna sarkantyúikkal odaát a vizet. Valamely ágyfélébe fektették vala a Bakony bujdosóját, és könnyeikkel öntözték testét, amely valamely csoda folytán megmenekedett a vadállatok és a vad emberek fogaitól. Egézia is azt hitte, amikor megint tiszta életű nők között találta magát annyi idő elmúltával, hogy vele valóban valamely kegyelmes csoda történt vala. Ezért szívesen és jóságosan megérintette kezével azokat a jámbor nőket, akik előtte letérdepeltek, hogy lelki és testi betegségeikből meggyógyuljanak.

A templáriusról és annak bakonyi szerepléséről természetesen szó sem esett itt a hivők csapatában - abban az időben is jobban esett bízni a csodákban, mint arra magyarázatokat keresni. Annál nagyobb volt tehát a fejedelemasszonyuk körül édesded szolgálatokat végző zárdahölgyek bámulata, amikor egy napon a templárius azt a rövid üzenetet küldé Egéziának, hogy itt van az ideje az indulásnak, elég volt a pihenésből. És a fejedelemasszony nem engedve zárdahölgyei siránkozásának, jajgatásának és térdepelésének, gyorsan engedelmeskedett az ismeretlen lovag óhajtásának.

A templárius a lova elvesztével megszerezte a kolostor vízhordó szamarát, és annak a hátára ültette Egéziát.

- A királyhoz igyekezel, főnökasszony, nem lehet tehát az időt mindenféle haszontalanságokkal tölteni.

- Bocsáss meg, hogy gyönge merészeltem lenni néhány napig. Minden beteg szokott lenni, én sem vagyok kivétel. Milyen boldogok vagytok ti, férfiak!

A templárius oda sem hallgatott a gyöngéd szavakra, komor ránc volt a két szemöldöke között mindaddig, amíg a kolostor tornyai a hátuk mögött látszottak. Akkor így szólott:

- Azért kellett ilyen gyorsan elhagynunk a kolostort, mert biztos tudomásom van róla, hogy a tatárok már Székesfehérvárnál vannak, és Fehérvárt ostrom alatt tartják - dörmögé Roger, és tovább vizsgálta az eget ama vörösségek miatt, amelyekből rémült orcával szokott ébredni a holdvilág.

Egézia, miután Fehérvárott többször megfordult, igyekezett megnyugtatni a templáriust. Elmondta, hogy a város átjárhatatlan mocsarakkal van körülvéve, amelyben lovas és gyalogos egyformán elsüllyed; azonkívül latin lovagok védelmezik.

A templárius legyintett.

- Ismerem a keresztes vitézeknek ezen maradékait. Nem értenek egyébhez, mint a hajítógépek kezeléséhez. A gyülekezetük Conventus Crucigerorum Sancti Stephani de Alba nevet viseli. Megvédhetik a várost, ha az olvadás is segít nekik - mondá a lovag a vizes, tavaszias, de még kőkomor erdőségben, amelyen áthaladtak.


Az erdőben fagally-feketeségű kezek alamizsnát kérve nyúltak ki a faderekak odvaiból. A fatetőn bolond ember lakott, aki makkal dobálta meg a lovagot és kísérőjét. Mezítelen asszony haladt át az erdőn, és bujaságában a legcsúfondárosabb kiáltásokat hallatta a bokrok közül a lovag felé. Tatár rabságból elmenekedett hajadonok tudakozódták az utat vissza a tatárokhoz, mert tizenöt napi járóföldre nem találtak valamirevaló férfit, aki egy falatot vetett volna nekik. Kiéhezett, farkas marta, magyar vágta férfiakkal találkoztak, akik ugyancsak az utat tudakolták a fehér köpönyeges, vörös keresztes, hatalmas lovagtól a tatárok tábora felé. "Vagy levágnak nyomban, vagy maguk közé vesznek." Gyermekek szaladtak el tüskés bokrok mellett, amely bokrokon anyjuk tépett szoknyáját vélték megtalálni. Öreg emberek feküdtek az útra, és arra kérték a templáriust, hogy egy kardcsapással végezzen velük.

- Mennyit ér a vészben, bajban, nyomorúságban egy férfi! - sóhajtott Egézia. - Most már nem csodálom, hogy a szegények jobban szeretik egymást, mint a gazdagok. Mondd meg, szeretsz-e már legalább?

A templárius horgas orrával szimatolni kezdett, és a fejedelemasszony kezét eltolta magától, hogy kardját kivonhassa.

- Már megint azt az átkozott tatárszagot érzem! Állatok hulladékával tüzelnek, holott itt van az erdő.

- Ha meg kell halni, együtt haljunk meg - rebegte a szent .

- Nekem Turkesztánba kell menni, nem pedig a pokolba - felelt vállat vonva a lovag.

...Az erdőszélen magyar katonákra találtak, akik rablók módjára rohanták meg a két menekedőt, és a templáriusnak nemcsak kardját kellett használni, hogy testi épségét megóvja, hanem többször kellett elkiáltania a templáriusok varázsigéjét is.

- Jah-Allah! - kiáltván harmadszor, míg végre a harmadik kiáltásra előjött a katonák vérszomjas csapatán át a tagbaszakadt, farkasnyakú, de pogány képű férfiú, akinek pallosa hasonlított a templáriuséhoz. Inkább izmaelitához hasonlított a vezér, mint magyarhoz; Egézia borzadva dugta arcát a lovag köpönyege alá.

- Én már ugyan régen kiváltam a hatalmas lovagrendből, mióta hagytátok, hogy Gergely pápa kitaszítson az egyházból, de a vészkiáltásodat mégis meghallottam - így szólt a pogány, és a katonákat hátraintette.

A templárius, hallván e szavakat, habozott, hogy egy lovagrendi szakadárnak megadja-e a titkos testvéri jelet, de a kegyetlen képű magyar most már magától illesztette hüvelyk- és kisujját homlokához, mire az orléans-i lovag sem tehetett egyebet, mint hogy viszonozza a rejtett üdvözlést. (Különben is életveszélyben volt.)

- Honnan jössz? Ki vagy? - kérdezte most csöndesebb hangon a pogány.

- Roger vagyok. A többit tudnod kell, ha rendünk esküjét valaha megtanultad.

A pogány képű magyar vezér most már arra kérte a templáriust, hogy vonulna vele az erdőbe, ahol is elvégezhesse azokat a ceremóniákat, amelyek találkozáskor egy consulatusi rangot viselő templáriust két világrészben megilletnek. A magyar vezér itt megcsókolta az orléans-i lovag hátgerincét, köldökét, száját, és a következő vallomást tette:

- Habár nem tekintem magam a lovagrendhez tartozónak, mégis meggyónok neked. Én Sámuel kamarai gróf vagyok, akit Gergely pápa eltiltott az úrvacsorától. Most, hogy a királynak és a pápának kedvében járjak, visszatérek Magyarországba, hogy megbüntessem mindazokat, akik a magyarok közül a tatárokkal cimboráskodtak, megbüntessem azokat, akik apácákat és papokat megettek. Így remélem a pápa és a király bocsánatát elnyerhetni, amiért kikeresztelkedett izmaelita létemre tovább is barátkoztam a zsidókkal és a hozzájuk hasonlókkal.

A templárius fagyosan hallgatott.

- Tehát te ölni mégy ama nép közé, amelyet amúgy is dúl a tatár? - kérdezte hosszabb hallgatás után.

- Istenfélelemmel végzendem dolgomat, hogy a saját veszendő lelkemet megmentsem - felelé Sámuel gróf.

- Miután rendünket a pápa kedvéért már amúgy is elhagyád, feloldozásomra nem lehet szükséged. De a mindnyájunkban lakó istenség és a Rend hatalmánál fogva azt parancsolom neked, hogy ne háborgass utamban.

Sámuel kamarai gróf ezt megígérte:

- Sőt, meghívlak téged és hölgyedet étkezésünkhöz.

- Attól félek, hogy emberhússal traktálsz - dörmögte a lovag.

- Eltaláltad. A katonákban ébren kell tartani a vérszomjat. Egy zsidót fogtunk délután, és megaprítottuk gulyásnak.

A templárius azzal tért ki a meghívás elől, hogy útja sietős. És valóban meglehetős sietséggel vonult az erdőn keresztül, amelyet itt-ott ezüst tavacskákkal öntöztek be a hold sugarai.


- Úgy nézem, darabideig tatárrá kell lennem, hogy átjuthassunk azokon a magyar vármegyéken, amelyek már régebben tatárokká lettek, hogy életüket, vagyonukat, házukat megmentsék - mondá egy alkonyattal a templárius, midőn az erdőből kimenve, körutat tett a vidéken, mialatt Egéziát egy barlangban rejtette el, és a barlang bejáratát a maga módja szerint eltorlaszolta. Egézia sem tudott volna onnan kijönni, de viszont őhozzá sem juthatott vala senki. Még kígyó sem, amely most, Böjtmás havában - márciusban - még javában alussza téli álmát.

A zárda-fejedelemasszony ugyan egy másodpercig sem gondolt arra, hogy a templáriust valamely komoly veszedelem is érhetné a tatár és a magyar Dunántúl vidékén, csak éppen az emberevőkké vált erdei bujdosóktól félté pártfogóját, mert hiszen ebben az időben éppen úgy elrejtették vékony gallyakkal a gödröket az utasok, menekedők részére, mint a vadorzók szokták az őzeknek és tudatlan szarvasoknak. A templárius hatlábas, rőfnyi vállas és harang öbléhez hasonlatos mellű férfiú volt - egy hétig is megélhetett volna testéből valamely kiéhezett család. Kövekkel, amely fegyverekkel e korban szívesen védekeztek az emberek ellenségeik ellen, a bástyákat és fatornyokat is meg lehetett dönteni a kerített városok falain, ugyancsak agyon lehetett verni egy gödörbe zuhant embert.

- Remélem, nem félsz a jövendőtől, Egézia? - kérdezte a templárius, miután darabideig a tölgyfa mozdulatlanságával aludt a kiállott fáradalmak után.

- Semmitől sem félek - nyugtatá meg pártfogóját az apáca. - Istenben való hitem nem hagyott el akkor se, amikor élve eltemettél a barlangban. Szeretném, ha egy lombos gallyat törnél vagy vágnál, amellyel a barlangot kisöpörjem.

S az alkony vöröslő világosságánál nem messzire hintálta avas, tavalyi szoknyáját egy tölgyfa. Miközben a lovag kardjával alkalmatos gallyat metszett, a fatetőről lepottyant egy hiúzbőrbe öltözött ember, és nyögve elterült az avaron.

- A fészkem alól vágtad ki a gallyat! - kiáltotta már félig vadmadáréhoz hasonlatos hangon. - Egy esztendeje laktam a fán, és senki sem háborgatott.

A templárius megszokta már a földön fetrengő embereket, akik kínjukban minden emberi nyelvet elfelejtettek, és a vadak hangján beszéltek. Egykedvűen hallgatta tehát a falakó panaszait.

- Örülj, hogy engem látsz, mert fészkedre többé nincsen szükséged. Hazamehetsz falvadba vagy városodba. És vigyél magaddal minden bujdosót, akivel az erdőkben, faderekakban, barlangokban találkozol. A királyotok rendelkezett így.

A templárius ezzel odadobott egy kutyabőr darabot az embertelen formájú ember elé, mire az most már érthető nyelven szólalt meg:

- Várispán voltam Segesdvárban. Megtanultam az írást és olvasást. Hadd látom, mi van a királyi pecsét felett! - És mohón olvasni kezdett az alkonyban.

A királyi pecséttel ellátott iratot pedig Batu kán íratta a fogoly magyar papokkal, és a pecsétet a mohi pusztán elesett királyi kancellár zsebéből szerezte meg. Íratja vala a tatár az összes bujdosóknak, elmenekedetteknek és rejtőzködőknek, hogy a tatár kutyák dühe és vadsága miatt ne féljenek, és házaikba, falvaikba, városaikba sürgősen visszatérjenek, hogy a földek megművelését, a vetések és egyéb mezei munkák elvégzését vállalhassák. A király - mint írá - bizonyos okból elhagyta táborát és sátorát, de egy ütközet után mindent visszavesz, miután ellenségei fejét bezúzza.

A fészkében megbolygatott magyar hangosan kezdett ordítani örömében. Kezet akart csókolni a templáriusnak, de az elhárította magától.

- Majd a papodnak csókolj kezet, te szegény magyar - mondá, és többé ügyet sem vetett , hogy az állatbőrbe öltözött bujdosó hangos kiáltozásával fölveri a mondatermő, félsötétben reszkető erdőséget. Neveket kiáltozott, amelyeket a templárius sohasem hallott, és sohasem látott erdei emberek bújtak elő a bokrok, sűrűségek olvadékony tavaszodásából.


Egézia a hegyoldalon lévő barlang szájából mozdulatlanul szemlélte a vadállattá vált emberek gyülekezését a hegy lábánál, amíg az alkony a völgybe ért, és alant olyanformán kezdtek énekelni, mintha búcsúra készülődnének.

- Miért küldéd ezeket az embereket a tatárok közé? - kérdezte a visszatérő templáriust.

- Azért kell nekik visszatérni, mert a tatárok nemcsak meghódítani akarják ezt az országot, de megtartani is akarják. A nép dolgozzon tehát. Folytassa megszokott munkáját az eke, a kasza, az ásó. A csűrök és padlások ismét teljenek meg az emberek munkájával. Holnap Sopronba indulunk, ahová bírónak küldött ki vala Kaydán vezér.

Így szólott a templárius, és a barlang bejáratát alaposan eltorlaszolta. Ez az intézkedés nem volt fölösleges, mert amint a holdvilág elérte volna az erdők fehérlő koronáit, a bizonytalan világosságnál is többen a bujdosók közül eltalálnak vala a barlangba, akik ott éjjeli menedéket és egyebet keresnek vala. Különösen az asszonyok és hajadonok kiáltozzák vala Egézia nevét még az éjjeli órában is.

- Szebbek és fiatalabbak vagyunk, mint te, kegyes fejedelemasszony! Engedd meg, hogy örömére lehessünk a lovagnak, aki a király levelét kihirdette!

Egézia, bár szent életű, tiszta és ártatlan volt, makacsul összezárult ajakkal hallgatta a nők visításait a barlang előtt. A mázsás köveket úgysem tudták vala elmozdítani azok sem, akik apjukat, férjüket, testvérüket elveszítvén, új férfi pártfogásába kínálkoznak.

Nem akará meghallani még az anyák kiáltásait sem, akik a tatárok elől megmenekedett leányaikat kínálják vala a templáriusnak, aki az erdőrészben a leghatalmasabb és legmegbízhatóbb férfiú volt. És bár fölöslegesen volt még füstölt vaddisznója, amelyet a templárius tőrdöféssel szerzett vala, egyetlen falatot sem dobott ki a nyavalyások közé...

"Ha már az enyém nem lehet Roger, ne legyen senkié sem" - gondolta magában, és hosszú hajszálakat tépett ki fejéről, amely hajszálakkal az alvó lovag lábait összekötözé.

De a lovag amúgy is álmos volt, új erőket gyűjtögetett magában, és nem figyelt az özvegyasszonyok esdekléseire.

Egézia ráborult Roger hatalmas lábaira, és arra gondolt, hogy milyen nagyot tudna rúgni ez a láb az alkalmatlankodó nőkbe. Így múlott az éjszaka a búcsús ének, siralom, epekedés és panasz közepette. Hajnalban a szél zörgése költötte fel a lovagot.

- Fésülködj, Egézia. Bíróné leszel máma Sopronban.

A fejedelemasszony kilesett a barlang nyílásán. A holdtól és az éjtől, a magánytól és az éhezéstől szinte megtébolyodott asszonyok már eltakarodtak onnan.


A tatárok bejövetele óta az volt az első vásár, amelyet Sopronban tartottak. Csak éppen annyi tatár harcos mutatkozott a vásáron, amennyit Kaydán vezér rendelt az újonnan kinevezett soproni bíró, Roger templárius lovag kíséretéül. Ezek lovasok voltak, akik gémek, keselyűk és kékcsókák tollait viselték fövegük mellett. Igen barátságosan bántak a minden oldalról összesereglett vásáros néppel, igazságot tettek az összeverekedett emberek között, amely verekedéseket többnyire azok kezdték, akik magyarokból tatárokká lettek. Nem sokan voltak ilyenek, mert a tatárok csak úri származású és úri hatalmú magyaroknak engedték meg, hogy magukat tatároknak nevezzék. A kunok, akármint fogadkoztak, hogy az ő árulásuk révén veszett el a mohi ütközet, nem juthattak be a valódi tatárság soraiba, meg kellett elégedniök a varjú, liba és más közönséges madarak tollaival süvegük mellett, amelyről mindenki fölismerhette őket, hogy nem valódi tatárok, és még csak nem is magyarok.

A templárius megmaradt vörös keresztes, fehér köpenyegében, ezt az öltözetet ő még a királyi palásttal sem cserélte volna el. Kaydán táborának legmarkosabb lovát küldé ajándékba az új bírónak, Egéziának pedig olyan kocsit rendelt, amilyenen Ázsiából jöttek idáig a férjüket követő tatár asszonyok. Vadállatok, különösen vadmacskák, evetkék és mókusok bőrével volt bélelve ez a három lótól vont, kétkerekű kocsi, amelynek kifeszített bivalybőr volt a fedele. Amikor az összegyülekezett magyarok a veszprémi zárda fejedelemasszonyát tatár szolgálóival meglátták, felkiáltottak:

- Most már tatárrá kell lennünk mindnyájunknak, ha Simon bán leánya is kitért a tatárok közé!

Egézia pedig csak azt várta, hogy a tiszteletére rendelt tatár lovasok elhagyják kocsiját, visszatérjenek a városon kívül a maguk szabadságos tábori életébe, hogy lepihenjenek vad és harapós lovuk négy lába alá, akkor maga köré gyűjté mindazon népet, amely az osztrákok által felállított lacikonyháknál csak melegedett, mert nem rendelkezett vala pénzzel, amelyet Fridrik osztrák herceg népei elfogadtak volna tőle. Üzenetet küldött annak a népnek, amely a bécsi kereskedők sátrait csak messziről nézegethette, mert zsebe üres lévén, nem gondolhatott arra, hogy csak posztószélhez is juthasson a morvák és tótok áruiból, vásznaiból, holott lerongyoltsága miatt valóban volt szorulva arra, hogy inget és ruhát vegyen elcsigázott testére. Hívta a szájtátókat, akik minden vásáron megjelennek, és azzal mulatják magukat, hogy mások hogyan alkusznak mindenféle fényes lószerszámokra, meleg bundákra, sőt, vitézi fegyverzetekre is, mikor nekik annyi pénzük sincsen, hogy egy fejkendőt vásároljanak a feleségüknek. Előrendelte azokat, akik a fekete szűrjük alatt mindenféle dorongokat rejtegettek, amely fegyverekkel majd a várható verekedésben tevékeny részt vehetnek. Összegyűjtötte azokat az arculatú embereket, akik már annyira se tudják titkolni éhségüket, nyomorúságukat, kívánságukat, mint a rókák, midőn baromfiudvar mellett tovakúsznak, mint a farkasok, akik embernyomra találnak az erdőszélen, és örömükben üvölteni kezdenek.

- Ne higgyetek a király levelének, mert azt a tatárok hamisították - kezdte a hős lelkű fejedelemasszony. - Csak éppen dolgoztatni akarnak veletek a tatárok és a tatároknál még rosszabb, tatárrá vált magyarok. Menjetek vissza az erdőkbe és a barlangokba, mert keservesen megbánja mindenki, aki hitelt ád a hamis levélnek. Látjátok, az osztrák vitézek nem hagyják el megerősített váraikat, ők tudják, hogy a tatárok csak cselvetésből ígértek békességet.

A szónokló fejedelemasszony szavait most megszakította egy túladunai magyar, aki fölcsapván tatárnak, alföldi otthonából szégyenletében elmenekült. Csak zöld kakastoll volt a süvege mellett - nem sokra vitte tatárságában.

- Csak jártasd a nyelvedet, te némber, amíg eszembe nem jut görbe késemet a méhedbe döfni, hogy amúgy tatár módra elintézzem a dolgodat - mondá a magyar-tatár amaz, öblös hangon, amelyen még mindig megérződött az alföldi tanyák zsíros, pirítós, karcos reggeleinek a ropogtatása. - A király ide vissza nem térhet, mert zálogba tette az osztrák herceg úrnál a határvármegyéket. Ki tudná, hogy mikor lesz húszezer márkája a királynak, hogy Fridrik urat kifizethesse?

Ámde egy asszony, aki olyan magasra vitte életében, hogy fejedelemnő lehetett egy zárdában, nem ijed meg a maga árnyékától.

- Nem tudom, hogy ki vagy, te magadat megtagadott, hazaárulásba zuhant magyar; én csak annyit mondhatok neked, hogy te leszel az elsők között, aki tatár hitedet elhagyva, a király lábaihoz borulsz, amikor az valaha visszatér országába.

- Vesszen Béla, éljen Batu! - üvöltötte most az elszerencsétlenedett magyar, és kését valóban előkeresé, hogy azt a népesség szeme láttára Egéziában megforgassa. Nem igen merészelt ellenállani senki sem a szájtátók közül a magyar-tatár rohamának, hiszen a kakastollas egyetlen kiáltására összegyülekezhetnek vala a magyar-tatárok, akik most bánatukban a lacikonyhák gallyai alatt meghúzódtak, mert az osztrák kereskedőket nem fosztogathatták.

A legvégső percben azonban Egéziának eszébe jutott az a kiáltás, amelyet utazásaiban már többször hallott a templárius szájából.

- Jah-Allah! - kiáltá, amire valóban segítség is érkezett.

Egy bécsi rőfös, aki eddig látszólag nem törődött egyébbel, mint vásznaival, sátorát odahagyva, a fejedelemasszony segítségére sietett, és mérőbotjával jól megütlegelte a tatár-magyart.

- A véretekben törölöm meg a lábomat, mielőtt lemegy a nap! - üvölté a magyar-tatár, és elsietett a városból a sáncokon kívül, ahol a tatárok tanyáztak.

A templárius, amikor hírét hallotta a vásári jelenetnek, igen elkomorodott, mély ránc keletkezett horgas orra fölött, és megnyitotta a bírák gyülekezetét, akik minden vidékről a városba jöttek, és azon törték a fejüket, mivel kedveskedhetnének a tatároknak azért, mert életben hagyták őket.

- Meg kell égetni a fejedelemasszonyt, mert éles nyelvét uraink, a tatárok ellen fordította - volt az egyhangú vélemény a bírák tanácsában.

Még ha valaki másképpen gondolkozott volna, se nagyon merészelt szólani.

Ámde ezalatt a vásárban is híre futamodott Egézia bátor fellépésének, és ez különös erőt öntött az asszonyokba.

Egézia szekere körül összegyülekeztek mindazok az asszonyok, leányok, akiket apjuk, férjük, testvéreik szeme láttára megszeplősítettek a tatárok, mert csak ezen az áron hagyták életben férfi hozzátartozóikat. Ezeknek az asszonyoknak, leányoknak ezóta szégyenletes és kedvetlen volt az életük, és alig várták, hogy a tatárokkal való ismeretség gyümölcsei a világra jöjjenek, hogy azokat árokba vetve, megszabadulhassanak gyötrelmes szégyenüktől. Ezek az áldott állapotban levő nők vették körül legközelebbről Egézia kocsiját, és mindenféle fegyvereket szereztek, amelyeket a tatárok ajándékoztak vala engedelmeskedő és hátat fordító férjüknek.

- Legföljebb az életünket veszítjük, amelyet már úgyis meguntunk! - kiáltozták a vásárból mindenfelől összegyülekezett asszonyok, akik nem tudtak tovább élni becstelenségben és gyalázatban.

Kardokat és kaszákat villogtattak a lacikonyhákból előfutamodó magyar-tatárok felé:

- Ti emberek, akik elveszítettetek mindenféle becsületet, amelyért férfinak neveztek valaha; ti magyarok, akik az ellenséggel nyíltan cimboráltok, hogy az koldus életeteket meghagyja; ti, férfiak, akik utolsóbbak vagytok a herélteknél, akiket a tatárok asszonyaik szolgálatára tartanak: ti merészeltek ellenünk fordulni?! - kiáltották a lacikonyhások felé a megháborodott asszonyok, és néhány részeg embert valóban leütnek vala fegyvereikkel.

Most előfutamodtak az özvegyasszonyok is, akik már csak azért is összegyűjtöttek magukban mindenféle bátorságot, mert látták apjukat, férjüket, testvéreiket bátran meghalni az ő védelmükben.

- Ti is férfiaknak akarjátok magatokat nevezni, amikor átadtátok feleségeteket, leányaitokat farkasbüdösségű tatároknak, hogy nekik kedvükben járjatok?! Ti még föl meritek emelni a kezeteket egy asszonyra, aki testével életeket mentett meg?!

Összesereglettek a hajadonok, akik mirtuszkoszorú nélkül estek áldozatul a tatárok és a magyar-tatárok kéjvágyának. Ezeknek a féltékeny tatár nők amúgy is levágták az orrukat, fülüket, emlőiket, hogy többé már férfiember szerelmére nem számíthatnak, csak a bujdosó éjszakákon maradhatnak férfi közelében, amíg tüzet nem lobbantanak lángjára. Ezek a megcsúfított leányok voltak a legkeservesebbek, mert őket messziről fölismerheté tatár és magyar, nem számíthatván többé egyiknek kegyes indulatára sem. Ezek után könnyedén eldobják maguktól az életet, amint arra alkalom kínálkozik.


A templárius, bár hallotta az asszonyi visongást, méltóságán alul való cselekedetnek vélte a nők dolgába avatkozni. "Számoljanak el az asszonyok maguk a férjükkel, nekem nincs feleségem!" - dörmögte magában, amikor hírét hozták a bírák tanácskozásába, hogy a panaszos asszonyok és a magyar-tatárok nagy nyomorúságukban éppen a becsület fölött készülnek hadba szállani. Aki majd győztes marad a piacon, az nyerte meg vala becsületbeli pörét is.

A bírák tanácsában körülnézve, a templárius sok ismerős arculatú férfiút látott, akikkel Magyarországon már valahol találkozott vala. Rövidre nyírott hajú, vállas, komoly, szertartásos férfiak, akikről rövidesen kiderült, hogy egytől egyig a veszprémi templárius rendházból valók. A tatárok keresve sem találhattak volna jobb bírákat, mint e higgadt, önfegyelmezett, tanult lovagokat, akik tanulás és önképzés útján amúgy is a legműveltebb emberek közé tartoztak.

A templárius megadta a titkos jelet, mire a bírák egytől egyig visszavonták azt.

- Tehát káptalani ülést tartunk - mondá az orléans-i Consulatus, és legmagasabb rangjánál fogva elfoglalta az elnöklést, miután a jelenlevő lovagok templárius szokás szerint elénekelték a "Mily szépek sátraid, Jákob!" kezdetű zsoltárt. -- A háztetőre és a kapu elé ki kell állítani a szokásos őrségeket, az ajtókat lezárjuk, és Mózes, Jézus és Baphomet nevében megkezdjük tanácskozásunkat a jövendő tennivalóiról. A veszprémi Nagymesteré a szó, hadd mondja el ő, mi történt utolsó káptalani ülésünk óta, amikor a király mohi pusztai csatavesztésének a híre megérkezett.

A veszprémi Nagymester először is jelentést tett arról, hogy a tizenhárom fehér köpönyeges lovag közül csak egyetlen veszett el, mégpedig amaz indulatos szíjjártó, aki a templom deszkájából tört magának fegyvert, hogy a király segítségére menjen. A fekete köpönyeges lovagok, a szolgák és az alantasok már rosszabbul jártak: körülbelül hatvanan maradtak meg a százhúsz közül. A tatárok nem ismerték fekete köpönyegük jelentőségét, és egyformán koncolták őket a többi népességgel.

- Milyen értesüléseitek vannak a királyról? - kérdé most az orleans-i megbízott.

- Biztos tudomásunk szerint a király nem Pest felé vette menekülő útját, amint az első hírek jelentették, hanem nagyobb kísérettel Lengyelország felé futamodott. Znióváralján, amely helyet nevezik Gymesnek is, pihente ki magát először. Innen a királyné fölkeresésére indult, aki Ausztria szélén, az osztrák herceg vendégségében várta az események lefolyását. Fridrik barátságosan fogadta a királyt, de midőn az a hosszú utazás után lefeküdt, amíg az ebédet számára készíték, Fridrik megfosztotta fegyvereitől az alvó királyt. Ezután kezdett csak vele alkudozni összes kincsei átadásáról, valamint a néhány év előtt bécsiektől kicsikart adók megtérítéséről. Ezen váltság fejében a király várakat és földeket engedett át az osztrák hercegnek, így többek között Sopront is, ahol mai káptalani gyűlésünket tartjuk - mondá a veszprémi Nagymester.

- Kik voltak a király kíséretében, hogy mindezek a dolgok megeshettek? - firtatta Roger.

- A mi tudomásunk szerint, amelyek pedig rendszerint hitelesek szoktak lenni, a királyt menekedő útjában két István püspök is kísérte, mégpedig a zágrábi és a váci püspök, az utóbbit Vancsaynak is szokás nevezni. A váci püspök szokta a király leveleit Rómába hordozni, ugyanezért már érsekségre is kijelölték őt. De ott voltak még Benedek fehérvári prépost és kalocsai érsek, Bertalan pécsi püspök és Ugrin császmai prépost, Pál pápai plébános, Achilles, Vince, Tamás és több más prépostok.

- Tehát a király nem okosodott meg romlásán, továbbra is a római pápa és annak csatlósai, a püspökök, papok barátságát keresi - dörmögte a templárius. - Nem csodálom, hogy Fridrik herceg strófot szedett a vendéglátásért, amikor ennyi pappal érkezett.

- Voltak ott bőven magyar urak is, akik előbb nem bánják vala, ha IV. Béla Mohin elesik, de miután életben maradt, jobbnak látták mellécsatlakozni. Vele van Dienes bán, László udvari gróf, Máté főtárnokmester, Orland főlovászmester, Demeter, Móric és más főurak egész családjukkal. Sándor gróf, Obich Miklós, Ábrahám, Miklós, Tamás és Bertalan atyafiak, Macov, gróf Darin fia, Ostfy Herbert gróf, a királyfi nevelője, Radun és Tamás, Modács és Tóbiás fiaival, Miklós, a dobokai főispán, András, Tamásnak fia, Prinz, gróf Raynald fia; közkatonaságul pedig a nyitrai várjobbágyok, akik a legnagyobb hűséggel maradtak meg a bajba jutott király mellett.

- Ennyi kiváló férfiú között nem akadt volna egy sem, aki a királyt Fridrik herceg zsarolásaitól megvédelmezze? - veté föl a templárius.

- De igen, a trencséni Detrik, ama Máté gróf fia, aki egy szál dárdával párviadalra hívta az állig fegyverzett herceget, hogy a királyt kellemetlen hitelezőjétől megszabadítsa. A herceg azonban csak abban az esetben volt hajlandó a párbajt elfogadni, ha a király előbb minden adósságát kifizeti.

A templárius bólogatott.

- Detrik tehát céltalanul rázta dárdáját a vár alatt, a hitvány hitelező pénzéhez ragaszkodott.

A veszprémi Nagymester folytatta jelentését:

- A másik férfiú, aki a király mellett kitüntette magát, ama Gerlicze bán fia, Jakab volt, aki a király menekülő útjában mindig kivont karddal járt elöl, és a hegyek, erdők biztonságáról gondoskodott. Ugyancsak ő látta el a király konyháját is, amikor az az osztrák herceg vendégszeretete idején szükséget szenvedett, Jakab volt a király szelleme.

- Tehát annyi vendégeskedő úr között csak kettő akadt, aki valóban híve volt Bélának! - szólt a templárius.

- Bezzeg ha a mi gondjainkra bízta volna magát annak idején, a haja szála sem görbült volna meg.

- Magam is azt vélem, testvérem - felelt a veszprémi Nagymester. - A mi beavatkozásunkkal nem jutottak volna odáig a magyarok, hogy macskákat és kutyákat kell enniök, sőt sáskákat is az elmúlt esztendőben.

- Mi tehát a világosságnak eredete? - vetette fel a consulatus a szokásos templárius kérdést.

- A világosságnak eredete az éj - felelt a veszprémi Mester.


Amíg a tatárok által kinevezett templárius bírák bölcs tanácskozása folyt, ezalatt a kakastollas magyar-tatárok meggyőzték a zendülő asszonyokat, és a tatárok által szokásos módon fogságba ejtették őket: kilyukasztott emlőiken szőrkötelet vontak keresztül, emígy egymáshoz fűzvén őket, éppen arra a helyre akarták kísérni a lármásokat, ahol majd a máglyákat felállítják. Csak Egéziát kímélték meg a kötélre való fűzéstől, mert a zárda-fejedelemasszony hangos szóval kihirdette, hogy ő fog példával elöl járni, legelsőnek lép a máglyára. Ugyanezért meghagyták kocsiján, amelyet hangos énekléssel követtek a halálra szánt nők.

Legelsőnek azon asszonyok jöttek, akik állapotuknál fogva örvendeztek, hogy társaságban halhatnak meg. Fehér és piros vér maradt minden lépésük nyomán a vásári sárban. - Átkozott a mi méhünk! - kiáltozták hangos zsolozsmaszóval, és rettegve hallgatták őrjöngő szavaikat a magyar-tatárok, akik a kötelek végét fogták. Nem, ezt a hősiességet nem tételezték föl asszonyukban, amikor gyáván odavetették a tatároknak.

És az első asszonycsapat őrjöngő öröme átterjedt a többi asszonyra, hajadonra, elveszett leányzóra is, akik egyszerre mennybéli tisztaságot éreztek gyötrelmes testükben, amikor a halál felé lépkedtek. Krisztusban üdvözülünk! - kiáltozták, mintha nem remélt, nagyszerű boldogság közelegne feléjük. A megcsonkított, senkinek se kellő nők tolongtak leginkább, hogy minél hamarább elérhessék a várva várt halált. Együtt halhatnak meg olyan asszonytársaikkal, akik idáig a borzalom miatt szóba sem állottak velük. És tombolva, szédülve, önmagát fanatizálva vonult előre a százfőnyi nőcsoport a vásárosok hada között. Egyiknek se jutott eszébe elvetemült szavakat kiáltozni a férfiak felé, pedig azelőttiben ez szokásuk volt. Nem mutogatták lábszáraikat, amelyeken valaha az erek a borzadálytól megcsomósodtak, hogy egyetlen menekülő lépést sem tudnak tenni, amikor a tatárok rájuk rontanak, és férjük, testvéreik elfutamodnak mellőlük. Nem ismétlik többé azokat a megvető, megbecstelenítő szavakat, amelyeket a tatároktól tanultak a magyar férfiakról, akik elsősorban szitkozódni tanították meg a körmeik közé került nőket, hogy soha többé ne lehessenek kedvesek férjük előtt. Csak Jézus Krisztust emlegették olyan belső hiedelemmel, mintha őmiatta mennének a halál elébe, nem pedig testi és lelki nyomorúságuk miatt.

A máglyákat a városon kívül építette föl az ilyesmire mindig kapható csőcselék. Egy tucat máglyát emeltek, és a tatárok a közeli bokrokból nagy érdeklődéssel figyelték, hogyan égetik meg a magyarok a saját asszonyukat.


Egézia megtartotta szavát. Elsőnek lépett a legnagyobb máglyára. Ruháit széttárta, hogy minél gyorsabban kapjon beléjük a láng. Másvilági mosoly ült az arcára. És az éppen odaérkező templárius felé ezt kiáltotta:

- Most már jöhetsz utánam a másvilágra, nemes lovag!

...Amint tudjuk, a templáriusnak Turkesztánban volt dolga, nem pedig a másvilágon, azért néhány kardcsapással elkergette a máglya környékéről a meglapult magyar-tatárokat, és megparancsolta Egéziának, hogy hagyja el a máglyát, és foglalja el helyét mögötte a nyeregben.

- Úgy tudtam eddig, hogy a király után akarsz menni! - mormogta fogcsikorgatva.

Egézia vonakodott.

- Ó, milyen szégyen! Nélkülem fog meghalni száz asszony! - rimánkodott.

- Aki jobban szereti a halált, mint az életet, az meghalhat máglyatűz nélkül is. Különben is csak a boszorkányokat szokás megégetni.

Egézia a lovag paripája elé térdepelt.

- Engedj meghalni, lovag, mert jól tudom, hogy akkor életed végéig nem felejtesz el. Szeretni fogsz mindig, ha már nem leszek.

- Én nem szeretek senkit, semmit, csak a bölcs, okos embereket - felelt haragosan a templárius. És miután sehogy sem bírta Egéziát lecsillapítani, különös jelt adott a közelben hahotázó tatár harcosoknak.

Ezek előjöttek és a máglyákat széthányták, az asszonyokat levagdosták szőrkötelékeikről, szabadon engedvén őket. Mire Egézia is elfoglalta helyét a lovag mögött a nyeregben.

Száz asszony pokolbeli átka kísérte útjában a templáriust, amiért megakadályozta elégetésüket.


Amíg Fridrik osztrák herceg zsoldosai, valamint az ez idő tájt Magyarországon sokfelé található latin lovagok minden este megmutatkoztak a sáncokon, hogy a Sopron környékén portyázó tatároknak eszükbe ne jusson valamely éjszakai kaland - a városban tanyázó magyar-tatároknak azon járt az eszük, hogyan tehetnék el láb alól Egéziát, aki nem szűnt meg lázítani a népet a tatárok, az ő véreik ellen. Simon bán leánya, a veszprémi zárda fejedelemasszonya a legrövidebb szóval kutyáknak nevezte a tatárrá lett magyarok gazdáit, amiért az elszerencsétlenedett honárulók, a Mirkócziak, Puhrakócziak, Zábokiak, Kadarkojuzok, Budorok, Braasok és Perzeiek bosszút forraltak.

A templárius belátta, hogy a heves asszonyságot előbb-utóbb baj éri a magyar-tatárok részéről, ezért mind gyakrabban jutott eszébe, hogy Rendje őt nem Sopronba küldte bírónak, hanem a tatár vezérekkel való tárgyalás végett Ázsiába kell utaznia. Elhatározta, hogy búcsút mond a bírói hivatalnak.

- Egézia - szólt egy napon -, férfiruhába kell öltözködnöd, ami nem is olyan ritkaság Magyarországon, mióta Beatrixot, Jeruzsálemi Endre özvegyét férfiruhában kellett megszöktetni az osztrák lovagoknak, miután Beatrix a király halála után két esztendővel teherbe esett.

- Remélem, nem szándékozol erkölcseimet ama Aldobrandino Estei őrgróf leányáéhoz hasonlítani? - kérdezte az apáca.

- Azért kell férfiruhába öltöznöd, hogy éppen olyan bátran ülhessél mögöttem a nyeregben, mint a templárius ősatyák: Hugó és Omeri Godofred ülnek vala egymás mögött. Olyan tartományokon fogunk átutazni, ahol valaha templáriusok parancsoltak, amíg a magyar királyokban a mindenekfölött való istenség lakott, nem pedig a rabszolgalélek, amely csókot küld a pápa papucsainak.

- Tehát hová megyünk?

- A tenger mellé, ahol a templáriusok már kellőképpen előkészítették az emberi lelkeket a paterán és más szakadár tanoknak. Innen már nincs messzire a bujdosó király rejtekhelye sem.

- Tehát istentagadók közé viszel? Nem rosszabbak ők a tatárrá lett magyaroknál, ezért szívesen megyek veled.

- Nem is tehetnél egyebet - dörmögte a templárius, és egyik legközelebbi éjszakán, midőn a Szent György havi hold utolsó fertályához ért, és így esős, viharos idő keletkezett, lova nyergében maga mögé ültette a férfiruhába öltözött Egéziát, otthagyta Sopront és bírói állását.

Egész éjszaka utaztak, viharban, amely láthatatlanná tette az eget, szélvészben, mely átkozódásra, káromkodásra tanította meg a nagy fákat az erdőkben, vagdalkozó esőben, mely olyan heves volt, mint a vadmadár csőrének koppintásai - de megszokták már a zord időt Magyarországon abban az esztendőben, amelyben a tatárok berontottak, amikor állandó volt a napfogyatkozás.

Reggelre világosabbak lettek a hársfák levelei, törpébbek a bokrok, és mindig több fenyőfa hintáztatta sötétzöld szoknyáját.

- Azt hiszem, elérkeztünk az osztrák Fridrik tartományába - mondá Egézia, aki értett valamit a geográfiához.

És az áprilisi fennsíkokon, a csillapuló szélben mindenféle békés földmívelő emberek mutatkoztak, akik mindennapi dolgaikat végezték. Sőt, egy domboldalban marhákat és juhokat láttak, ami bizonyára nem lett volna lehetséges, ha ezen a tájon ismerik vala a tatárokat.

- Mindig szerencséje volt a gonosz szomszédnak! - sóhajtott elkeseredve a fejedelemasszony, amikor a tartomány békességét szemügyre vette.

- Csak az aratást várják a tatárok, majd bejönnek - vigasztalta a templárius Egéziát, amely mondás abban az időben valóban megnyugtatásul szolgált egy elkeseredett szívének.


Útjukban szerencséjük volt, mert alig haladtak még egynapi járóföldet, amikor a templárius alkonyattal felkiáltott.

A szemhatáron egy templomos vitézi kolostor mutatkozott, amelyet lapos tetőzetéről, zömök bástyáiról és kereszt nélküli tornyáról a mindenfajta kolostorok között könnyen fel lehetett ismerni. A lapos tetőn már ott járkált fel és alá a fekete köpönyeges, vörös keresztes őrség, a templáriusnak csak egyetlen jelet kellett adnia, hogy a tölgyfa kapu kinyíljon. Szűk kis udvarba érkeztek, amely minden templárius kolostorban egyforma volt, ahol könnyűszerrel elbánhattak a házak lakói a betolakodott idegenekkel. Jobbra nyílott egy ajtó a templom sekrestyéjébe.

- Miután létedre a kolostor fedele alá nem léphetsz be, Egézia, az éjszakát a templomban kell töltened. Remélem, nem ismered a félelmet.

A fejedelemasszony elkérte a lovag köpönyegét, aztán belépett a templomba.

- Ketten voltatok, Hugó és Godofred - szólott a ház főnöke a szokásos titkos jelek váltása után. - Hová tetted Godofredet?

- Godofred, mint az már rendünk történetében előfordult, a hosszú utazás alatt úgy legyengült, mint valamely némber - felelt a Consulatus. - Ugyanezért a lovagok gyülekezetében nem is foglalhatna helyet.

Miután ezen szavakat egy magas rangú templárius mondá, a kis határszéli kolostor főnökének nem volt joga kételkedni szavaiban, csupán azt a pecsétet kérte el, amelyet megőrzésére bíznak minden templárius lovagnak, akit hosszabb misszióra küldenek. A pecsét az egy nyeregben ülő két lovaggal: rendben volt.

- Várom kérdéseidet, Roger testvér - kezdte a házfőnök, amikor az előkelő lovagot a kolostor belsejébe bevezette, és ott átadta a szokásos tiszteleti jeleket: szájon, köldökön és hátgerincen csókolván a vendég urat.

- Mikor volt nálatok a legutóbbi Nova?

- Az új nap a káptalani gyűlés után, holdtöltekor volt.

- Tehát körülbelül egy hét leforgása előtt. Kimondtátok akkor a varázsértelmű "Abrak" igét akár a szomszéd országban dúló tatárok, akár az Antikrisztus Synagógiájának miatta?

Az osztrák rendfőnök bal kezét a szívére tette.

- Az "Abrak"-ot nem mondtuk ki, mégis minden el lett végezve a kilencedik órában. A tatárokat még nem ismerjük, inkább barátainknak tartjuk őket, mert éppen azoknak a hívására jöttenek a szomszéd Magyarországba, akik a mi barátaink és a római pápa szolgájának, IV. Bélának ellenségei. Az Antikrisztus Synagógiájának se kellett "Abrak"-ot mondanunk, mert az Antikrisztus országától minket egy olyan tartomány választ el, ahol ama Pontius templárius nagymester András király szentföldi hadjárata alatt itt helytartó volt. És dolgát elvégezte a római vallás ellen a bosnyák, dalmát és horvát tartományokban. Körülbelül tízezren vannak itt már a pateránok és egyéb szakadárok, akik ellen a pápa hiába küldözgeti bulláit.

- Mit végzett tehát Pontius testvérünk, amíg helytartó volt Dalmáciában? - kérdezte a lovag nagy érdeklődéssel.

- Elvetette a vallási szertartásokat, mint feleslegeseket - kezdte a házfőnök, amint az ujjain számlálgatni kezdte Pontius cselekedeteit. - Kihirdette, hogy Isten országának nincs szüksége sem egyházi elöljárókra, sem gazdag püspökökre, legfeljebb tisztességes tanítókra. Eltörölte a pénzért kapható bűnbocsánatokat. Megállapította az új Szentháromságot. Az Atya a világ alkotója. A Fiú a látható hatalma. A Szentlélek a bölcsesség, amely szerint a világ kormányoztatik.

A templárius egymáshoz fűrészelte a két mutatóujját, ami azt jelentette, hogy most valamely nagyon fontos kérdést fog feladni.

- És mi történt Pontius testvérünkkel?

- Ince pápa a legkeményebb egyházi átokkal sújtotta, mire kénytelen volt elbujdosni, miután az átok folytán élete forgott veszedelemben. A dalmát hegyek között él remeteéletet. Barlang a lakása, Fridrik osztrák herceg a barátja, miután a herceg még mindig abban reménykedik, hogy a Pontius és testvérei útján elfoglalhatja a magyar trónust.

- Elmegyek, és megkeresem a dalmát hegyek között Pontius testvért - mondá most Roger azon kor hallatlan komolyságával, amikor a nagy feladatok véghezvitele könnyebbnek látszott, mint a kis dolgok sikerülése.

- És most mondjuk el előírott imánkat Mózesért, Jézusért és Baphometért. Majd vegyük elő Sirach könyvének XXIV. fejezetét tanácskozásúnk befejezéséről, hogy a Nova megérkezzék fejünk fölé. Az új nap nagy feladatokat az orléans-i rendház praeceptorára.

A szokásos tizenkét fehér köpönyeges templárius, aki ezt a kolostort is lakta, mint minden templárius kolostort, fölemelkedett a kis asztalok mellől, ahol kettesével helyet foglaltak, és buzgón elmondták azokat az imákat, amelyeket a Rend törvényei a tanácskozások befejezésekor előírnak. A tavaszi vihar döngette a kolostort, de a bolthajtásos teremben senki sem figyelt . Itt vallásokat alapítottak, királyi trónusokat töltöttek be, a messzi római pápával hadakoztak. Mit számít ilyen nagy kérdések mellett a dühöngő tavaszi vihar?

Csak az orléans-i praeceptor éles hallása vette észre, hogy a vihar zúgásában megszólal a kolostor harangja. Hármat-négyet kondult a harang...

- Bocsássatok meg, testvéreim. "Godofred" hív, aki a templomban tölti az éjszakát - szólt Roger, és fáklyát ragadott.

A sekrestyébe lépve, csakhamar megtalálta a köpönyegébe burkolt fejedelemasszonyt.

- Talán rosszat álmodtál? - kérdezte mogorván a templárius.

- Nem álmodtam semmit, mert nem aludhattam el a magánytól, a szomorúságtól - felelt megcsukló hangon "Godofred". - Ugyebár ha férfitársad volnék, nem hagynál egyedül éjszakára, amikor már hat holdforgás alatt megengedted, hogy lábaidnál tölthessem éjszakáimat? Miért büntetsz a magánnyal? Mert az egyedüllétet nehezen viselő asszony vagyok?

- Ki ne mondd ezt a szót, szerencsétlen némber! - kiáltott fel magánkívül a lovag. - A templárius templomoknak füleik szoktak lenni. A Rend legnagyobb büntetését szakítod a fejemre, ha kitudódik, hogy besötétedés után egy nőnemű tartózkodott a kolostorban!

- Engedd legalább a kezedet megfogni!

- Távozz! - parancsolta a templárius. - Meríts erőt holnapi nagy utunkhoz Baphomet oltárától, amelynek lépcsőjén az éjszakát töltsed.

És úgy bevágta a templomajtót, mint a vihar.


Egy napon, mikor már messzire eltávolodtak az emberlakta helyektől, és az erdők itt-ott elmaradoztak, mert a meredek hegyekre a fák nem tudtak felkúszni, mendegélés közben a templárius a csizmatalpával egy kígyóra lépett a kősziklák között. Miután tudományos férfiú volt, nyomban felismerte a kígyóban a keresztes viperát, és ebből azt is megtudta, hogy a dalmát hegyek közé jutottak, ahol ez a kígyófajta tanyázni szeret. Vándorbotjával agyonverte a kígyót, és Egézia kérésére a botjára tűzte a kígyóbőrt, amelynek hivatása leend a veszedelmes találkozásokat távol tartani.

A templárius teljesítette az apáca kérését.

- Azt hittem, hogy okosabb vagy, fejedelemasszony, semhogy higgyél mindenféle babonákban - jegyezte meg a lovag.

- Amíg jól ment sorom, valóban nem is gondoltam a vallásomon kívül a hitetlenek és tudatlanok babonáira, de mióta sorsüldözött lettem, hiszek a gonoszban, amely körülöttem leskelődik, és mindenféle jelekkel akarja magát megértetni.

A kígyóbőrös botot tehát a kezébe vette Egézia, ami nem is bizonyult hiábavalóságnak, mert a pálca révén estefelé megtalálták a forrást, amelyet egész nap hiába kerestek, hogy gyötrelmes szomjúságukat csillapítsák. A forrás vígan bugyborékolt, és a templárius a víz partján látható nyomokból akarta megállapítani, hogy kik és mifélék azok, akik ide vizet inni járnak. Mindenféle vadállati nyomokat fedezett fel, így a barlangi medvéét, a hiúzét, a hegyi farkasét, valamint a kőszáli sasokét.

- lesz valamely barlangot keresnünk éjszakára - mondá a lovag, amikor a nyomok jelentőségével tisztába jött.

A Karszt hegységben valóban találhatók barlangok, amelyekről látnivaló volt, hogy nemrégen még emberek laktak bennük. Tüzek maradványai mutatkoztak megfeketedett helyeken, eldobott vasak, patkók, egyéb emberi maradványok jelezték, hogy erre emberek jártak. Egy törött kardvasból aztán Egézia megállapította, hogy magyarok jártak erre: Szűz Mária képe volt a kardvasba edzve, ami az istenfélő magyaroknak a szokása.

- Talán éppen a király ment erre előttünk, amikor országát elhagyta - rebegte Egézia, és egy barlangban talált is fából tákolt, ember nagyságú feszületet, amelyet nem közönséges halandó számára csináltak.

- A királyoknak mindig többet kell imádkozni, mint alattvalóiknak - vélekedett a dolgokról a templárius. - Nagyobbak az ő bűneik.

Egézia a király feszületét megtalálván ama zordon hegységbeli barlangok egyikében, térdre vetette magát, és olyan hosszadalmasan imádkozott, hogy a templáriusnak egyedül kellett elvégezni azokat a teendőket, amelyek a barlang éjszakai megerősítését célozták. Kőszikla volt itt elegendő, amelyből kaput lehetett csinálni. És a kövek már tudták a magukét, mert nyilvánvaló volt, hogy nem először szolgálnak emberek védelmére. Csak a tüzeléshez való fát kellett nagy messziségről a barlangig cipelni; az előbbi menekülők egyetlen fahasábot sem hagytak hátra, nyilván addig maradtak ezen a helyen, amíg fával győzték.

A tűz világánál aztán a barlang falán észrevettek különböző rovásírásokat, karikákat, négyszögeket, egymásba rótt vonalakat, amelyeket balról jobbra betűzött Egézia, mert ezt az írást az orléans-i Consulamentumban nem tanították, a veszprémi zárdában ellenben tudták. Ősmagyar írás volt.

Az írás pedig azt mondta, hogy Szent András és karácsony havait töltötte ebben a barlangban IV. Béla király ama szerencsétlen földönfutása idején... Istenfélelemben és Istenbe vetett hittel. (Az ékírás szerzője pedig nem más, mint ama Miza soproni főispán, aki a király Sabina leányát majd feleségül kapja, miután ifjúember korában hűségesen kitartott a minden oldalról szorongatott koronás úr mellett.)

- No, ha a király a Nyilas meg a Bak kemény hónapjait el tudta tölteni ebben a barlangban, mi is maradhatunk Szent György havában egy-két napig - mondta a lovag, és szokása szerint olyan mozdulatlanul aludt, mint szélcsendben a tölgyfa.


Reggelre azonban jelentkezett a Karszt hegységbeli barlang tulajdonosa.

Nem a vadállatok, amelyek az elmúlt éjszakán ama pokolbeli üvöltözéseiket rendezték a hegyek között, mintha földrengést vagy más túlvilági dolog közeledését éreznék; nem is a kígyók, amelyek mindenfelől előmásztak, hogy ellepjék a barlang előtti térséget, mintha valami rendkívüliség előhívta volna őket rejtekhelyükből, amire a templárius meg is jegyezte, hogy valamely természetfölötti jelentősége van az állatok e riadalmának.

- Magyarországon a tatárok bejövetele előtt voltak ilyen természeti jelek. A tatár varázslók farkasokkal, sáskákkal népesítették be az országot, mielőtt elindultak volna - mormogta Egézia. - Erre mondták ki aztán a tatárok jósai a végzetet, amely szerint a hadak elindulhatnak Magyarország felé!

Ki volt hát a hegyi barlang tulajdonosa, ha az se a vadállatok, se a kígyók közé nem tartozott? - Egy hatalmas, öreg remete volt, aki könnyedén hányta két szálfa-karjával a barlang torlaszait. Az elvadult, emberiességéből kivetkőzött öreg láttára még maga a templárius is gondolkodóba esett, vajon ki marad győztes a viadalban, amelyet a barlangért kell megvívni.

Titkos tudománya, amely már sokszor megsegítette őt, most sem hagyta cserben. A barlangból nagy bátran a mohos, szakállas fatörzsember elé lépett, miközben kardját sem felejtette el kezébe venni. Homlokára illesztette a hüvelyk- és kisujját, szarv alakjában, és íme, a rejtelmes jeladásnak itt, a Karszt embertelen hegyei között is megvolt a maga hatása: abból a húszezernyi lovagból, amely létszámmal ez idő tájt a templárius rend parancsolt a világ minden táján, íme, egyik itt remetéskedett a hegyek között is. Még pedig nem közönséges lovag, hanem amaz egyházi átok alatt sínylődő Pontius, Dalmácia egykori helytartója...

(Ki tudná manapság, annyi idő múlva, hogy a templárius az ő szemfényvesztő tudományát nem Egézia megtévesztésére használta-e? Talán abban az osztrák határszéli rendházban leírták neki vala a barlang helyét is, amelyben a számkivetett templárius meghúzódott?)

- Húsz esztendeje lakom ebben a barlangban - mondá az öreg remete -, mióta András király a Szentföldről visszajött, és megjutalmazta azokat, akik távollétében az országára vigyáztak. Én egyházi átkot kaptam jutalmul, húsz éve nem léphettem át templom küszöbét, és nem részesülhettem az úrvacsorában. Pedig nem is voltam részes Gertrúd királyné meggyilkolásában, bár az ezt megérdemelte volna, mikor már a királyi törvényszéken is kezdett elnökölni - így szólt a remete, és bár templárius lovag létére feltehető volna róla eszélyesség, bölcsesség, a világ és a királyok megvetése, mégis keserűség volt a hangjában, amikor kitaszítottnak mondá magát abból az egyházból, amelytől különben is elszakadt.

- Amint látom a felírásból, Béla királyt, a római pápa szolgáját vendégül láttad, pedig ez a Béla fia ama Andrásnak? - kérdezte a templárius.

- Hogyne fogadtam volna be barlangomba, amikor a királyt cserbenhagyta a római pápa, és az kénytelen volt erre a földre, az úgynevezett eretnektartományba menekülni minden hitbuzgósága mellett? Honorius, Ince, Gergely pápák csak leveleket küldtek a magyar királyoknak, de sohasem védelmezték meg őket. Most, amikor a király bajba került, úgy látja, hogy mindenkitől magára van hagyva, eljött tehát a hitük miatt egyházi átok alatt sínylődők közé. Spalato, ahol most a király lakik, egy esztendeig volt egyházi átok alatt, isteni szolgálatot nem tarthattak a templomokban. Mégis ide menekedett a római pápa leghívebb szolgája.

A templárius remete apránként megszokta az emberi nyelvet, bár szavain meglátszott, hogy gondolatainak ritkán szokott élő hanggal kifejezést adni.

- Igen, itt imádkozott a király egy istentagadásért elítélt szakadár hajlékában. Talán már ezért is megbocsáthatna a pápa...

Roger legyintett.

- A pápának egyéb dolga van most, mint a karszt hegységbeli remetével törődni...

- Pedig vagyunk itt körülbelül ezren. Mind egyházi átok alatt, mert az új valláshoz csatlakoztunk. A zsidóknak, izmaelitáknak akkor is van pártfogójuk, ha keresztény szolgálókat és keresztény gyermekeket tartanak, nekünk remeteségünkben sincs - mondá a karsztbeli remeték vezére. - De elmegyek valami élelmiszer után!

A botjával lesodorta a barlang előtt összegyülekezett kígyókat - egyik sem bántotta. Sőt, egy hiúz, amely szembejött volna, nyávogva elkerülte. Hatalmas alakja bakkecske módjára ugrándozott lefelé a sziklákon.

- Hatalmas férfi vagy, lovag! - mondá Egézia. - Ilyen férfit még sohasem láttam életemben. Megszelídítesz mindenkit, aki közeledbe kerül.

Roger megengedte a fejedelemasszonynak, hogy a lábához telepedjen.

- És mégsem akarod elhagyni a hitedet! Pedig itt a pateránok között éppen szükség volna egy női kolostorra. Zárdafőnöknő lehetnél Dalmáciában.

- Én szolgálóleány akarok lenni a király és a királyné mellett - felelt Egézia.


Pontius, a remete, egy sült kecskecombbal tért vissza. Ledobta a válláról, és szokatlan hevességgel szólott, ami sehogy sem illett egy remete méltóságteljes nyugalmához:

- Azt hiszem, hogy száműzetésem véget ér. Tatárok közelednek a hegyek között, akik a király után vetették magukat.

Egézia, bár már megszokta a menekedést, kétségbeesetten kiáltott fel:

- Hát már egy napig se lehet nyugtunk e repülő kutyák elől?!

- A tatárok éppen gyorsaságuknak köszönhetik hadi sikereiket - mondá Roger.

- De nem tudom, hogyan mehetnek át lovaikkal az égbe nyúló hegyeken?

- Majd fölmegyünk a hegycsúcsra, és megmutatom még nektek napvilágnál - szólt a remete, és evésre-ivásra ösztökélte vendégeit, mire a gödölyecomb valóban elfogyott.

- A vadállatok, amelyeket a hegyek között láttatok: a tatárok elől menekednek. Az állatok is félnek az ázsiaiak szagától - mondogatta a remete, amint a hegycsúcsra kapaszkodott pártfogoltjaival.

...Alant a Karszt elátkozott vidéke, amely talán az újszövetségi jelenésekből való Apokalipszis-állat hatszázhatvanhat esztendejével egyidős. Az ördög szánt erre, mióta Petrus kulcsait a római pápák átvették. Azért terem meg e földön a hitehagyottság az emberek között, mert egyéb nem teremhet meg a földben rejtőző gonosz miatt. Az ördög tartománya... A fák és bokrok itt nem növekednek a feszület alakjában, mint a emberek földjein, hanem árván, mint a tagadásra emelt mutatóujj.

És az áprilisi napsütésben a völgyek úgy bontakoznak ki vala, mint valami szörnyű délibáb képei.

Fekete és fehér zászlócskák röpködtek a gyíkok fürgeségével a völgyben. A zászlók végén gyapjúgolyók forognak a szélben. Bőr- és vassisakok barnulnak széles, fehér, szakálltalan arcok fölött, amelyekben a szemek egymástól messzire feküsznek, mintha az egyik szem hátranézne Ázsiába, a másik Európába. Az idegeneknek olyan nagy mellük van, mint a tenger halainak, és lábszáruk rövid, mintha az nem volna alkalmas a gyaloglásra. Bikabőrbe vannak öltözve, nyilaik négyujjnyival hosszabbak, mint minden más nemzetéi. Kardjaik leginkább a sarlókhoz hasonlítanak...

És rövid, erős lovaik oly könnyedén kapaszkodnak fel a Karszt szikláin, mint a kecskék. A föld alatt, a gonosz országában teremhettek ilyen másvilági lovasok, akik olyan útra vállalkoznak, amilyenre még a sasok is csak jókedvükben indulnak.

Akik a lovaik kímélése végett nem ülnek nyeregbe, hanem gyalog kapaszkodnak fölfelé, azok után olyan híven mennek lovaik, mint kutyáik. És az emberfölötti hegymászás közben egyetlen hang sem hallatszik, hallgat ember, állat, mindegyik tudja a kötelességét. Még csak patkó sincs a lovak lábán, hogy azzal se üssenek zajt.

- Tatárok! - kiáltott fel Egézia, és eltakarta az arcát.

A völgy másik oldalán gyors folyó védelmezte a hegyet.

Egy csoport tatár azzal volt elfoglalva, hogy az erdőben talált venyigevesszőkből nagy kosarakat font, amely kosarakat bivalybőrökkel vontak be. A poggyászokat, lovakat a nagy kosarakba terelték, és úgy eveztek át a vizen, mintha mindennap erre járnának.

Máshol lovakat járattak körben, mint a gabonanyomtatásnál szokás. Ott eltemették valamely szerencsétlenül járt társukat, és sírját elrejtették a föld mélyében. Amott fából faragott emberi alakokat ültetnek gazdátlan lovaik hátára, és egy kézmozdulattal a hegyre küldik az emígy felszerszámozott lovat. Egy helyen esznek-isznak: aludttejet, amelyet lóvérrel kevernek.

- Kutyák! - sikoltotta Egézia.

És odalent a völgyben a legnagyobb némaság volt. Egyetlen hang sem hallatszott fel a hegyre. Egyetlen lónyerítés sem zavarta az áprilisi délután csendjét, pedig körülbelül ezer lovas indult neki az égbe járó utazásnak.

A templárius komolyan összevont szemöldökkel nézegette a völgyi készülődést.

- Legalább egynapi időnk van, hogy a tatárokat megelőzzük Spalatóban a királynál - mondá, midőn jól szemügyre vette a hegyek magasságát és a tatár tábor nagyságát. - Velünk jössz, testvér?

A remete azonban megcsóválta nagy, öreg bölényhez hasonlatos fejét.

- Én majd a tatárokat fogom vezetni IV. Béla nyomába. Húsz esztendeje várok erre a napra...

- De hiszen vendéged volt a király!

A remete komolyan felelt:

- Az akkor volt... Akkor bajban volt... Zarándokruhában jött, fedetlen fővel. Meg kellett neki bocsátanom. De hallom, hogy azóta külön sisakot csináltatott magának Spalatóban arra a nagy fejére, mert készen ilyen sisakot nem kapott. Most már megint király, megint a római pápának udvarol, tehát ellene megyek.

Egézia most a templárius karjába kapaszkodott, és sírós hangon mondá:

- Tudom, hogy nemsokára elveszítlek, Roger, amint elérkeztünk Béla király udvarába. Ne fussunk tehát a tatárok elől, maradjunk együtt, haljunk meg együtt!...

Ha a templáriusnak szabad lett volna káromkodnia, most bizonyára megteszi. Így csak ráförmedt Egéziára:

- Hát nem mondtam még neked, hogy nekem messze utam van, nem érek nők fecsegésével törődni?


- A tatárok közönségesen a zsidók írását használják, ezen a vidéken pedig a latin írás van divatban, hamis tartalmú leveleikkel tehát nem előzhetnek meg bennünket a tatárok, mielőtt mi róluk az igazat elmondanánk - szólt Egézia, a lelkes magyar a templáriushoz, midőn utazásukban a tenger felé közeledtek volna.

Roger lovag legyintett.

- A tatár vezérek olyan nyelven és olyan írással leveleznek, amilyen bármely országban használatos. Foglyaik között ugyanis vannak papok, akik mindenféle nyelven írnak és beszélnek. Hírnökeik olyan gyorsak, mint az ázsiai madarak. Alig képzelhető, hogy Spalatóba már ne küldtek volna előre néhány levelet, amelyben bántatlanságot ígérnek a városi lakosságnak, ha a menekült magyar királyt nekik kiszolgáltatják.

Egézia visszafojtott lélegzettel hallgatta útitársát, azután remegve kérdezte:

- És azt hiszed, hogy a spalatóiakban lesz hajlandóság arra, hogy a tatárok hazug leveleit meghallgassák?

- Attól függ, hogy milyen erősek tornyaik és sáncaik. És függ attól, hogy mennyi pénzre tud szert tenni Béla király - felelt a templárius.

És midőn másnap fáradalmas útjukban Spalato alá érkeznek vala, a várost környékező mocsarak, tavak, valamint a mindenfelé nagy sietséggel épülő őrtornyok erre a mondatra fakasztották a lovagot:

- Azt hiszem, királyotok egy darabig békességben lehet a városban... olyan süppedékes lápokat látok itt, amelyen még a tatárok sem tudnak keresztülhatolni.


A város kapui még nyitva voltak, hogy a tatárok hírére mindenfelől érkező menekülőket befogadják.

Egézia csakhamar egy asszonycsoport kellős közepébe keveredett. Magyarok voltak, akik idáig a város falain kívül tanyáztak, de most elhagyták eddigi sátraikat és búvóhelyeiket, a városba jöttek Kunigunda vezérlete alatt. Bizakodva mentek Kunigunda templomi zászlója után, bár nyilvánvaló volt, hogy annyi helyet sem találnak már a városban, ahová fejüket lehajthatnák.

- A templom körül telepedünk meg - adta ki a jelszó Kunigunda, akinek szent híre volt a magyarok között. Ő volt IV. Béla legidősebb leánya, aki már születésekor érthető, emberi nyelven emígy szólalt meg: "Üdvöz légy, mennyek királynéja." Ájtatosságát továbbra is megtartotta, mert bár tizennégy éves korában ment férjhez Boleslaus krakkói herceghez, a "szemérmes Boleslaus"-szal érintetlen házaséletet élt. Azonkívül mindenki tudta róla, hogy azon idők legnagyobb hozományát vitte férjének: negyvenezer aranymárkát. Hogyne hallgattak volna ilyen asszonyra a többi asszonyok! Ilyen vezér mellett szívesen töltik a nedves éjszakát a nagytemplom kerítése mellett, valamint az utcák kövein, sőt tisztátalan helyeken is.

Kunigunda akkoriban tölté be tizennyolcadik évét, és szépségéről nagyon sokat hallottak a tatár vezérek azoktól a gonosz emberektől, akik kiszámított szavakkal ingerlik a tatár férfiakban rejtőző gonoszt. Így azután minden asszony kötelességének tartotta, hogy Kunigunda mellé csatlakozzon, még ha szépségben meg sem közelítette őt. Egézia, a veszprémi zárda fejedelemasszonya természetesen már az első nap kedvence lett Kunigundának. Az ő ölébe hajtotta a fejét, amikor a spalatói nagytemplom esperese, Tamás esti időben valamely kevés kenyeret és áldást osztott szét a templom kerítései körül megbújt asszonyok között.


A templárius ezalatt a méhkasként zajló városban mindenfelé a királyt kereste.

Álldogált Gargano podeszta velencei stílusban épült háza körül, és elvegyült a napközben a ház bolthajtásai alatt tanyázó magyarok között. Nagy magyar urak tölték itt dologtalanul az idejüket, legfeljebb a csontkockák mellett szórakoztak, amely játékot a velencések az egész világon elterjesztették. A közönségesen vitézi ruhába öltözött püspököket és más egyházi méltóságokat arról lehetett fölismerni, hogy nem elegyedtek a kockázók közé, ellenben félrevonulva szüntelenül tanácskoztak a "papok folyosóján", ahogyan az épület egyik boltját nevezték. Itt volt a rettenthetetlen bátorságú Ugrin császmai prépost, aki egymagában több tatárt vágott le, mint bármely világi vitéz. Itt volt a teliszakállas István, váci püspök, aki éppen most jött meg Rómából, ahová a király segítségkérő levelét vitte. De se pénzt nem hozott a királynak, sem érsekséget magának... Itt volt Benedek, fehérvári prépost, aki a mohi csatában elesett kancellár helyébe lépett, és éppen most tanácskozott egy spalatói ötvössel új országpecsét megszerkesztése iránt, mert a régi pecsét a holt kancellár zsebében maradt. És itt tanácskoztak a többiek: István, a zágrábi püspök, Bertalan, a pécsi püspök, Achilles, Vince, Tamás prépostok, akiknek szép jövedelmeik maradtak Magyarországon, míg most böjtöléssel, tanácskozással, imádkozással vezekeltek régebbi életmódjukért, ha csak a spalatói főesperesnek eszébe nem jutott őket vendégségbe hívni. Ezért néha a papnál ebédeltek Magyarország leggazdagabb egyházi férfiai.

De nem így a vitézi renden lévő urak, akik a föld alól is tudnak pénzt teremteni, hogy megkedvelt kockajátékukat folytathassák. A zálogosok és uzsorások nagymértékben elszaporodtak Spalatóban a magyarok ottani tartózkodása idején. És voltak jegyzők is, akik kiállították a zálogleveleket a magyarországi birtokokra, várakra, jobbágyokra. Nagy ára volt az ilyen pénznek, de Ostfy Herbert gróf, aki nagy mester volt az uzsorásokkal való bánásmódban, ügyelt arra, hogy az uzsorások ne túlságosan gazdagodjanak. Egészen másképpen állott a dolog, ha még akadt valamely zálogba vetni való asszonyi csecsebecse, értékes kard, ritka sisak vagy jelesebb sarkantyú az urak birtokában. Ostfy gróf, aki eszélyességénél fogva a királyfi nevelője is volt, ilyenkor nagyon kegyetlenül bánt a zálogosokkal, mert az ékszer és a fegyverzet Spalatóban is érték volt. A kockajáték, amelynek ugyancsak Ostfy Herbert gróf volt a főrendezője, zavartalanul folyt tehát egész nap az árkádok alatt. Néha ugyan megütlegeltek egy tengermelléki kalandort, aki a magyarok közé keveredvén, ügyes dobásaival fosztogatni kezdte őket. A hamisjátékos-rajtaütésnél megint csak Ostfy tett ki magáért. (Egyébként a rossznyelvű Orland főlovászmester azt mondta, hogy Ostfy még mindig azokból a dénárokból kockázik, amelyeket István királyfi születésekor kellett volna szétszórnia a nép között.)

- Úgy látszik, igen célirányos férfiúra van bízva a királyfi nevelése - gondolta magában a templárius, midőn ismét Ostfy Herbert grófra került volna a kockavetés sora, és az megint csak hatost dobott, mire tekintélyes számú dénároknak és dukátoknak jutott birtokába.

Ugyanekkor megjelentek a városi drabantok, és a drabantok vezére ünnepélyesen felszólította a kockázóasztal körül csoportosult magyarokat, hogy adnák ki maguk közül Macovot, gróf Darin fiát, akit egy spalatói polgár följelentett felesége elcsábításáért. A magyar urak habozva néztek össze, végre az asztal végéről fölemelkedett egy selymes hajú ifjú, aki a drabantok elé hányavetien lépett.

- Amúgy is elkockáztam az asszonyság utolsó gyűrűjét is; megérdemlem, hogy miatta börtönben sínylődjem - szólt, és a drabantok közé lépett.

De a drabantok vezére nem mozdult, még Detriket kereste a magyarok között - Detrik ugyanis egy tiszteletreméltó polgárt, aki pénzkölcsönzéssel foglalkozott, párviadalra szólított fel bizonyos adósságok kiegyenlítése fejében. A jegenyetermetű Detrik méltatlankodva követte a drabantokat.

- Micsoda városba kerültünk! - súgtak össze a magyar urak. - Maholnap még a játékot is eltiltják nekünk!

Éppen László udvari grófra került a kockavetés sora. Az asztal körül mind előrehajoltak Magyarország egykori urai. Így aztán alig figyelt valaki a kardmarkolat alakú, szakállas Frangepán Fridrik, vegliai gróf szavaira, aki éppen arról hozott hírt a tanácskozó papoknak, hogy Kaydán tatár vezér tót foglyokat küldött előre, akik a spalatói dalmát toronyőröknek azt kiáltották, hogy Kaydán mindenkinek megkegyelmez, ha a spalatóiak kiadják neki a magyar királyt...

- Az is a király baja! - dörmögte Bors gróf, aki ezen a kockajáték közben elmondott bosszús megjegyzése miatt néhány esztendő múltán családi jószágaival, Berzéte, Kevi és Luka falvakkal fizet, mert akkor már abbahagyták a magyar urak a spalatói kockajátékot, más módszerrel gondoskodtak megvagyonosodásukról.

A papok Frangepán Fridrik szavain nagyon méltatlankodtak. Végre Pál pápai plébános megcsavarta a szakállát.

- Legjobb volna a királynak Spalatót elhagyni, mert itt személyével mindenkit veszedelembe dönt.

- Igen ám, de ki mondja ezt meg a királynak? - aggodalmaskodott Achilles prépost.

- Mindenesetre gyerünk a királyhoz folytatni tanácskozásunkat - volt most a véleménye a legtöbb egyházatyának, mire elindultak a király szállására.

A templárius vörös keresztes, fehér köpönyegében, amely egyébként ez idő tájt még egyházi viseletnek számított, a papok csoportjához csatlakozott.


IV. Béla Spalatóban a breberi Subich grófok házában lakott, jól megerősített nemesi portán, ahol a kapuőrséget a mindvégig hűséges nyitrai várjobbágyok látták el. Ezek a hosszú tót legények bizony még nem tudták akkor, hogy a király majd azzal jutalmazza őket, hogy Nyitra városát is éppen olyan jogokkal és szabadalmakkal ruházza fel vala, mint Székesfehérvárt. Követték a királyt bujdosásában habozás, tanakodás nélkül. - Miután a püspökök gyakori vendégek voltak a palotában, az őrség habozás nélkül utat nyitott a társaságnak. A templárius már útközben megismerkedett vala egy Posa nevű dalmát úrral, aki azt bizonyítgatta a templomos lovagnak, hogy a tatárok vérszomjas támadásának oka ott keresendő ama huszonöt esztendő előtti szentföldi hadjáratban - akkor haragudott meg a magyarokra Dsengis kán, miután a pogányok az egész világon összetartanak. A templárius a maga módja szerint helyeselt a politizáló dalmatának, aztán megkérdezte tőle, hogy ismeri-e Pontiust, az eretnek helytartót Dalmáciában. Posa igennel válaszolt, mire e nevezetes szakadár személyén át csakhamar barátságot kötött az orléans-i consulatus és a dalmát uraság. Akkoriban az ilyen vallási alapokra épített barátságok voltak a legszorosabbak.

A király teljes fegyverzetben fogadta a palotában az egyházatyák küldöttségét. Nem vetette le azóta, mióta Fridrik osztrák herceg ellopta álmában fegyvereit, és aztán megzsarolta őt.

A templárius jól szemügyre vette a magyar királyt, mert még eddig csak híréből ismerte. Valóban nem lehetett hirtelen megítélni, hogy az Árpád-királyok harciassága vagy pedig a megalázkodottak bánatos szomorúsága volt-e az uralkodó vonás ezen az arcon. Borongott ez az arc, mint a változékony időjárás. Sötét felhők, égő csillagok, bátor napsugarak váltakoztak a mélyen ülő szemekben. Mintha minden arc, minden elhangzott szó, sőt minden papos köhécselés új és új várakozásokat és érzelmeket ébresztenének a királyban. Szakállában és remetehosszú hajzatában még alig mutatkozott ősz szál, pedig, mint a dalmát úr közlé a templáriussal, éppen a múlt hónapban temette el a spalatói nagytemplomban Clissában meghalt leánykáit, Margarit és Katalin hercegkisasszonyokat, valamint a Margarit jegyesét, Vilmos herceget. Csak a bajsza csüngött rendületlenül, egykedvűen szájába, mintha nem akarna ezzel törődni. Azonkívül igen lesoványodottnak látszott a folytonos böjtöktől, valamint az álmatlanságtól.

Egyébként a királyon a legfeltűnőbb volt a feje. Igen nagy, széles koponyájú fej volt ez, talán kétszer akkora, mint más emberé. Most már érthető volt, hogy miért kellett ehhez a fejhez külön sisakot csináltatni Spalatóban, amelyet csak többszöri kísérlet után sikerült a spalatói mesterembereknek a király ízlése szerint elkészíteni. Miután Szent István koronája távol volt, ennek a királyi sisaknak kellett helyettesíteni a koronát.

A templárius ugyancsak kinyitotta a két szemét meg a két fülét, amikor a király Ugrin kalocsai érsek szavaira azt a választ adta, hogy már maga is gondolt arra, hogy elhagyja Spalatót.

- Mióta a tengermelléki részeken vagyunk, amúgy is sokan távoztak tőlünk, akikbe erős reményünket helyeztük - mondá latin nyelven, nem minden szemrehányás nélkül a király a papok csoportja felé.

Most ama Frangepán Fridrik, a kardszakállú lépett a kalocsai érsek után, s ezzel a komoly szóval fordult a királyhoz:

- Mi, dalmát nemesek, nagyon jól tudjuk, hogy a főtárnokmester pénztára üres, és ezért nem tud felséged biztosabb helyre, mondjuk, egy tengeri szigetre menekülni. Ugyanezért én és Bertalan testvérem felajánlunk húszezer márka értékű kincset. Junk, Hudina, Posa, Márton és Dragos Márton horvát és dalmát nemesek ugyancsak a maguk módja szerint siettek a magyar király támogatására. Ajánlom felségednek legközelebbi otthonául Veglia szigetét, ahol én és harmincnyolc nemzetségem vigyázand királyi életére.

Mire a király arcára az eddigi büszkeség helyett ismét az apostoli meghatottság telepedett.

- Tudtam én, hogy nemhiába kiáltozom minden álmatlan éjjelem után a megváltó "Kyrie eleison!"-t, és nemhiába kérem, hogy nézzen rám a mi védő Istenünk! Íme, nem csalatkoztam dalmát nemeseim hűségében. Meg is lesz jutalmuk, ha még egyszer visszatérek hazámba.

Most még egyszer a kalocsai érsek lépett elő.

- Megüzenhetjük tehát a tatároknak, hogy Spalatóban semmi keresnivalójuk nincs, felséged elhagyta a várost?

A király megtörölte a felindulástól izzadó szakállát.

- Megüzenhetitek, hogy életetek mentve legyen. De hogy én innen hová megyek, azt csak gróf Frangepán tudja.

A királyhoz ezután kézcsókra járultak az összes püspökök, miután Ugrin érsek megáldotta a bujdosót. Utolsónak a templárius lépett IV. Béla elébe, de ő nem csókolt kezet, ellenben a következőket mondotta, emelt fejjel:

- Nem tudhatni, hogy meddig tart az új hűség, amely most ismét körülvesz, király, mint valami csoda, amely megismétlődik életedben. De ha megint csalódnál férfiban, szóban és tettben, jussanak eszedbe a leghatalmasabb Rend lovagjai, a templáriusok. Az ő kezük messzire ér. Ezért jöttem Orléans-ból, hogy ezt neked megmondjam.

A király a ceremóniától elfáradtan, a nehéz sisak alatt verejtékezve, hevült arckifejezéssel nézett az előtte térdet nem hajtó lovagra. Aztán latin nyelven így felelt:

- Nobis, circa maritima moram trahentibus, multis retro cedentibus, de quibus spem firmam gerebamus. - (Midőn a tengermelléki részekben voltunk, sokan távoztak tőlünk, kikbe erős reményünket vetettük.) - Ezt mondd meg küldőidnek, ők majd megértik szavaimat.

Megértette ezt Roger, a templárius praeceptor is. A király képletes szavai azt jelentették, hogy még mindig nincs szüksége a templárius rend segítségére...

- Igazuk van a magyaroknak, akik Kevély Bélának nevezik - dörmögte a templárius új barátja, a paterán dalmata fülébe.


Nemsokára azután, hogy a királytól távozott a főpapok csoportja, új látványosság kerekedett a városban, amelyre még a kockavető magyar uraknak is abba kellett hagyni szórakozásukat a podesztai palota árkádja alatt. Sándor gróf, aki későbben Adorján és Csatár helységek ura lett, a falakon kívül portyázván vitézeivel, elfogott egy eleven tatár vezért. Vulnak hívták ezt a vezért, és csak könnyebben sebesült meg Sándor gróf nyilától. Most ott állott lovától és fegyvereitől megfosztva, őrzői között a spalatói piacon, és szótlanul nézett farkasszemet a bámészkodókkal.

Olyan szörnyűséges jelenés volt, mint egy ázsiai isten, amely eddig még sohasem állott két lábán, hanem csak egy oltáron ült. Emiatt lábai igen megrövidültek, míg felsőteste szokatlanul kifejlődött. Szakálltalan, sivatagszínű, érzelemtelen arcával, kétfelé néző szemeivel, az örökös hallgatástól szinte összenőtt szájával, a halálvárás egykedvűségével félelmetes volt még így, megkötözött állapotában is. Nem is igen mertek hozzányúlni e vadszagot és irtózatot terjesztő emberhez a spalatóiak, mintha harapásától féltek volna. Miklósnak, a dobokai főispánnak kellett egy bormérőhelyről elővetődnie, hogy a tatár vezér megkapja első megérdemelt jutalmát, a megszégyenítő arculütést. A tatár sárga fogait mutogatta, mire több magyar úrnak is kedve kerekedett megjutalmazni a foglyot, mire az csak fogai csikorgatásával felelt. De mivel igen jól bírta az ütlegeket cölöpforma alakjával, mind többen próbálták meg, hogy meddig állja még a bántalmakat. Spalatóiak és magyarok kézről kézre adták a vadállatot, és csak akkor hagytak fel az ütlegekkel, amikor a tatár vezér kutya módjára elkapta fogaival az egyik ügyetlen ütő kezét, és megharapta. Erre valaki elkiáltotta magát, hogy a tatárt át kell adni az asszonyoknak, azok majd elbánnak vele.

Spalato nem volt olyan nagy város, hogy sokáig kellett volna keresgélni benne az asszonyokat. Ott tanyáztak azok most is a nagytemplom kerítése körül, ahol Boldog Kunigunda tartá őket szóval és vigasztalással. Vagy pedig boltokban és csatornákban rejtőzködtek el, miután a tatárok még mindig Spalato közelében mutatkoztak, bár a hírnökök már kihirdették nekik a tornyokból, hogy Béla király elhagyta a várost. Miután Kaydán kémei is megerősítették ezt a híradást, a tatár vezér elhitte a király távozását, és most már csak eleséget kért lovai számára, de a fösvény spalatóiak ezt vonakodtak megadni.

Az asszonyok tehát még mindig féltették húsaikat, hogy majd azok a tatárok lakomáira kerülnek, mikor is az emlőket és egyéb ízes részeket a tatár elöljáróknak szokás ajándékba adni, amint ezt Splatóban mindenki tudta a tatárokról. Ám a fogoly tatár vezér hírére előbátorodtak az asszonyok mindazokról a rejtekhelyekről, ahová magukat eldugták. Előjött ama szent életű Kunigunda, és most már állandóan Egézia karjába kapaszkodott, aki erre nagyon büszke volt. Az asszonyok csoportja követte a szent nőket, és bár a maguk bátorítására mindenféle egyházi dalokat énekeltek, mégis sokan rosszul lettek, különböző görcsöket, gyomorfájásokat és ájulásokat mutattak, amikor a fogoly tatár vezért megpillantották. Különösen akkor fogta el a rosszullét a gyengébb asszonyféléket, amikor a tatár férfi csúfondárosan, szemérmetlenül mosolyogni kezdett rájuk. Kunigunda eltakarta az arcát e sohasem látott mosoly láttára, mert úgy érezte, hogy ez a tekintet szeplőssé teszi szeplőtelenségét. Míg Egézia, aki sokkal bátrabb volt, mint társnője, csaknem a tatár közelébe ment, és egy marék keserű füvet tömött annak szájába.

- Takarmány kellene, kutya? - kérdezte villámló szemmel.

Egézia bátorságát látván, csakhamar összeszedték magukat azok az asszonyok is, akik eddig testi és lelki szenvedéseiktől a földre hullottak, és közeledni nem mertek.


Előbbre tolongtak a sápadt arcúak, akiknek arcuk színe akkor változott ilyenné, amikor férjüket vagy gyermeküket látták megölni. Közeledtek a nyavalyatörősek, akik akkor kezdték testüknek rángatózását, amikor az első tatár a derekukra csapta karját. Előjöttek a megnémultak, akik csak érthetetlen vadmadárhangokat adtak magukból, mióta valamely borzalmas dolgot láttak a tatárok által elkövetni. Előrenyomultak azok, akiknek a szemei akkor dülledtek ki véresen és soha többé nem emberi kifejezéssel, amikor szeretteiket látták, hogy a tatárok milyen hosszadalmas kínzásokkal végeznek velük, ahelyett hogy egy kardcsapással véget vetnének a szenvedéseiknek.

És a piacra tolongtak mindazok, akiknek karjukkal többé sohasem lehet ölelni sem gyermeket, sem férfit, mert megátkozottak lettek azok a karok a tatárok öleléseitől. Előmásztak rejtekeikből mindazok, akik valaha szépek voltak, most pedig arcuk megvagdalva, megnyomorítva a féltékeny tatár nők kései által. Fölhangzottak megint a sikoltások, jajgatások, a melltépő, fiatalos bőgések, a mély, szinte gyermekkorból való sirámok, fuldokló keservek, a női fájdalom rejtett hangjai, amelyeket férfiak nem is igen hallhatnak, mert az nem való a férfiak fülének.

- Tépjétek szét! - üvöltött most egy korai fagytól megöregedett asszonyhang a többiek feje fölött.

- Égessétek meg! - süvített most egy tébolyulttá vált hang, mintha még mindig azokat a tüzeket látná, amelyek háta mögül, menekülés közben kísérték, amikor a tatárok elől tizenöt és harminc napon tartott a futamodás.

- Dobjátok a szívét a kutyáknak! - visongott most egy másik halálos ítélet, amely hangban valóban megérezni lehetett a gyilkolt szív vonaglását.

Kunigunda, a királyleány, aki fekete köntösét élete végéig nem vetette le, az asszonyok felé fordulva, kitárt karral védelmezte a foglyot. De most szembe találta magával Egéziát is, holott a zárdahölgyet már leghívebb barátnőjének tekintette.

- Minden kegyes igyekezeted kárba vész, Kunigunda, oda kell dobni a férfiszörnyeteget a nőstényeknek - szólt Egézia.

Kunigunda megrendülve emelte föl gyönyörű, forrástiszta szemeit.

- Te beszélsz így, fejedelemasszony? Mire valók a férfiak, a hóhérok, a bakók, ha már asszonyokra kell bízni a szörnyeteg kiirtását?

- Tégy csodát, hercegnő - szólott ég felé emelt arccal Egézia. - Mert bevallom, hogy én magam is szeretném belei között megfüröszteni a hosszas gyaloglásban elzsibbadt lábamat. Tégy csodát, hercegnő!

És Kunigunda hercegnő, amint ez több megbízható történelmi könyvben olvasható, valóban csodát tett a vérszomjtól őrjöngő asszonyok között a spalatói piacon.


- Jah-Allah! - kiáltotta el magát háromszor a piac közepén a halálra ítélt tatár vezér.

Ekkor selyemköpönyegben, atlaszszoknyában, ezüstbuzogánnyal és a podeszta összes jelvényeivel megjelent a piacon Gargano spalatói podeszta. Ragyogott és fénylett a város legdíszesebb ruháiba öltözött polgármester. És mellette lépkedett a fehér köpönyeges templárius lovag.

- Most érkezett Kaydán követe! - kezdte messze hallható hangon a podeszta a templáriusra mutatva. - Kaydán kemény esküvést tett arra, hogy megkegyelmez Spalatónak, ha legkedvesebb vezérét, Vult, elevenen visszaszolgáltatják neki.

Mintha a pokol visítana: amikor az asszonyok a podeszta szavait meghallották.

Egézia arcáról eltűnt minden vér, karjai lehanyatlottak, érezte, hogy a templárius keze nehezedik a vállára, és többé megmozdulni nem tudott. Nem volt ura egy szónak, egy mozdulatnak - mintha varázslat alá került volna. A podeszta szavainak nyomatékául a városháza felől felvonult az alabárdos őrség.

- Árulás! - sikoltott még néhány asszonyhang. - Urak, férfiak, magyarok, árulás történt a városban!

De az urak ott az árkádok alatt jobbnak vélték szembe nem szállani a hatalmas podesztával, meg egyébként is igen el voltak merülve a kockajátékban. Egy rongyos tatár vezér miatt nem érdemes fölkelni az asztal mellől. Éppen Ostfy Herberten volt a dobás sora.

- És Kaydán esküjén kívül fogalmat tett a tiszteletreméltó templomos vitéz is, hogy elvezeti a tatárokat a város alól, ha neki az elfogott vezért kiadjuk - folytatta a podeszta messze hallható hangon.

Az öles templárius ekkor megfordult, és mellén összefonva karjait, végignézett az asszonyok hadán. Csak itt-ott hallatszott még egy elkésett zokogás, egyébként elcsöndesedtek a boldogtalan asszonyok. A templárius varázsló tekintete, amely néha a tigriséhez volt hasonlatos, lecsillapította a bosszútól lihegő szíveket.

A lovag elővezettette paripáját, és nyugodtan várta, amíg a fogoly vezért kötelékeitől feloldozzák. Ezalatt Egézia minden erejét összeszedve fölemelte a kezét, és megérintette vele a lovag homlokát.

- Vajon látlak-e még valaha? - kérdezte sohasem hallatott hangon.

A templárius csöndesen felelt:

- Menj ismét kolostorba, Egézia.

A templárius felkapaszkodott lovára, mögötte termett a nyeregben a tatár vezér, azután gyorsan ügettek kifelé a közelgő estéből és a közelben táborozó tatárok miatt elnémult Spalatóból.

(1925)




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by Èulogos SpA - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License