GYERTYASZENTELŐ MEDVÉJE

Pompás, hófúvásos, barátságos szobához és Jókai-regények olvasgatásához való időjárás volt odakünn; hó-hurka lett minden valamirevaló fagallyból, amely nyaranta lombjait a falusi kúriára terjeszti; a félig hóba temetkezett kerítés pedig olyan alacsonynak látszott, mintha azon könnyűszerrel akárki átléphetne. Bolond ember, aki ilyenkor utazik, ha csak névnapra vagy lakodalomba nincs híva valahová. Csakhogy éppen Pál fordulása után következő napok járták, kemény fagyot jósolt a kalendárium, az öregemberek betegségei, a varjak észak felé vándorlása, a vadludak gyakori helyváltoztatása a szabadon maradt vizek után, a falu végén trónoló nyugalmazott őrnagy lábszár csontja és a pulyka mellcsontja. Ignác napig (Zathu­reczky nevenapjáig, aki maga sem tudta már, hogyan lett belőle Ignác), Gyertyaszentelő farsangos napjáig amúgy se ígérkezik semmi társas összejövetel a környéken. Fújhat a hó kedvére, a falusi kúriában legfeljebb a kutyáival káromkodik az ember, a kisasszonyokat amúgy sem látni, úgy elbújnak birsalmaszagú szobájukban a divatlapok szabásmintái, a derelye sarkantyújával kopírozott ruhamustrák és a Jókai-regények közé.

A tiszai halászok szinte céltalanul vágják a kiöntésekben a lékeket a csíkfogáshoz, mert ugyan kinek volna kedve a káposztás csíkleveshez, ha egyetlen vendég sem tolja nyakába a szalvétát a déli ebédnél? Vannak bizonyos eledelek, amelyeknek jóízű fogyasztásához szinte nélkülöz­hetetlen a vendég. Kinek volna kedve egymagában csíklevest kanalazni, ha nem ülne ott a hozzáértő vendég, akivel arról lehetne beszélgetni, hogy melyik esztendőben volt a legjobb a tiszai csík az emlékezet szerint? (Nozdroviczky megfigyelése szerint azokban az esztendők­ben, amikor fáradságos volt a csíkhalászat a Tisza mentén, vastag jegeket kellett feltörni a fejszéknek, hogy a halász bedughassa a csíkfogó nádkévét a lékbe: rendszerint árvíz követ­kezett tavaszra.)

- Csak már hozna valakit az ördög, akinek a kedvéért érdemes volna főzetni - sóhajtott „özvegy” Nagyfalusy Pál, akit asszony módjára „az özvegynek” volt szokás nevezni a környéken, mert szegény felesége halála óta jóformán a házból se tudott egymaga kilépni. Csak a rosszhiszemű legendákban vannak olyan férfiak, akik özvegységükben második legénykorukat kezdenék élni. A jóravaló özvegyember bizony úgy érzi, hogy mindenét elvesztette életpárjával. Nincs annak kedve még a gyerekeihez se, mert a gyerek, akármilyen jóravaló, nem pótolhatja a mindent megértő asszonyt.

Talán kétszer sem kellett fohászkodni „özv. Nagyfalusy”-nak, amikor vendég érkezett a házhoz. Halászy jött meg medvéjével.

Halászy, egy bozontos szakállú, vállas, nagy erejéről nevezetes úriember, akinek a nyaka a vállába volt nőve, hogy annál mérgesebbnek lássék, ha fejét felemelte, gyalogszerrel utazott láncrakötött medvéjével.

- Kiparancsolt vele otthonról az apám, azt mondta, vigyem vissza Andrássy Gézának a medvét, amelyet bocs korában ajándékba kaptam. Vonatra nem ülhetek a medvével, mert nincsen olyan konduktor, aki jegyet merne kérni az efféle utazótól. Szekéren se utazhatok vele, mert az idevalósi lovak elragadnák a kocsit, amelyen egy medve foglalna helyet. Gyalogszerrel kell hazavinnem Andrássy Gézához, mert az apám kijelentette, hogy golyós­puskát szegez a medvére, ha még egyszer látja. Elég kárt csinált már őkelme a ház körül.

Hát bizony jókora medve volt a vendég. Még ugyan nem anyányi, de azért mindenkit földhöz teríthetne. Az „özvegy” megjegyezte:

- Talán a bogáti Pserer veje, az a nyíregyházi huszárkapitány, bánna el vele.

- Bothmer báró? Már odaadtuk hozzá nevelőbe a múlt esztendőben a medvét. A kapitány néhányszor, igaz, hogy jókora esontropogtatással legyőzte a medvét, de minden kutyamosója megszökött a medve mellől. Nem, még Bothmer privát-dinerei se bírták ki a medvét, habár ezek farkasokkal meg vén vadmacskákkal szoktak cicázni. „Inkább lőjenek agyon mint szökött katonát” - mondták a legények, de a medvével nem szolgáltak tovább egy kompá­niában.

- No, majd meglátjuk - mondta az „özvegyember”, akit a férfias virtusok szempontjából már szinte félretoltak a közvéleményben, mint az olyan embert, akinek már amúgy sem vehetik semmi hasznát a társadalomban. - Az istállóba nem kvártélyozhatom a medvédet a lovaim, cselédeim miatt, de majd szorítok neki helyet a házban. Ott van az „iroda”. Télidőben nem jár senki abban a szobában. Vasrács is van az ablakán, mint a hivatalos helyiségekben szokás. Ott majd elheveredhet a medvéd, amíg kedved van nálunk maradni. Mert reménylem, nem egy-két napra jöttél.

- Ami azt illeti, elég cudar idő van ahhoz, hogy az ember medvével bandukoljon az országúton. Csak ilyenkor látni, hogy milyen néptelenek itt a Felső-Tisza környékén az országutak, alig találkozni egy-két kocsival, szánnal, az is gyorsan hátat fordít, amikor a medvémet meglátják. Hogy élhettek meg itt hajdanában a szegénylegények?

- A betyárok? Hát csak eléldegéltek valahogy a közönség jóvoltából még az én fiatal korom­ban is tartogattunk mustrában egy vén betyárt a múlt időből, de már semmi hasznát sem lehetett venni az öregnek, kegyelemkenyeret evett - felelt Nagyfalusy, aztán segített bekor­mányozni a vándormedvét az „irodába”, amely minden régi kúriában volt, hogy árendással, ispánnal, cseléddel kellő respektussal gorombáskodhassék az ember. Egy ócska bőrkanapé is volt az „irodában”, nyáron jó dolog az ilyen hideg bőr a nyári betegségek ellen. „Itt alhatik őkelme” - jelölte meg a helyet Nagyfalusy a medve számára.

Ekkorára már a ház kisasszonyai is előkerültek, mert akármilyen rejtett helyen volt a szobájuk, meghallották a dörmögő, idegen hangokat, amelyeknél nincs kellemesebb hangzat a falusi úrilakban. Ketten voltak a kisasszonyok, harmadiknak szegődött hozzájuk egy árva unoka­testvérük, Klotildka, amilyen Klotildkák nélkül nem is lett volna teljes egy XIX. századbeli falusi kúria harmóniája. Persze, Klotildka tudott nyomban postát küldeni a halászokhoz a csíkok végett, ő osztotta ki a szükséges pofonokat, amelyek az eltunyult háztartás gépezetét megint életre keltették, nagy jelentőségű szemlét tartott a padláson, a kamrában, a pincében, a kicsorbult tányérokat, poharakat, evőeszközöket sorozás alá vette, életfogytiglani börtönt ígért a kályhafűtőnek, a szoknyáját is letépte volna annak, aki nem gondoskodott ősszel elegendő sombefőttről, mert meggyőződése szerint az irodába zárt medvét ezzel kell megkínálni. Ó, ne mondjátok, hogy valaha ne tudtak volna magukon segíteni a magyar háziasszonyok, akár négylábú, akár kétlábú vendégek érkeztek hozzájuk. Csak hallani kellett volna az eleven, bajszos, fekete csíkok sivalkodását, amikor az egyébként galambszívű Klotildka elevenen dobálta őket a gyékényes kosárból a gőzölgő káposztalébe! Hogy síránkoztak darab ideig, amíg meg nem nyugodnak vala sorsukban.

Hát a medve mit csinált ezen idő alatt, amíg tulajdonosa, Halászy Bandi a Nagyfalusy-ház regénybe illő ebédéivel és vacsoráival mulattatta magát? A medve, Gyertyaszentelő előtt lévén az időjárás: régi szokása szerint aludt az „irodában”, mintha valamely képzeletbeli barlangban tanyázna. Semmi gondot nem adott a háziaknak, dehogyis volt terhére a kisasszonyoknak, akik néha-néha ártatlan fogásokkal rávették atyjukat és a vendéget, hogy az ebédlőt darab időre elhagyják, amíg a takarítás, szellőztetés és más női munka tart. Ugyanis valamely történet megbeszéléséhez fogtak, amely történetet mindegyik jobban akart tudni a másiknál. Egy történelmi könyvre is szükség volt az eset megvilágosításához, ugyanezért lovasembert küldtek a hetedik faluban lakó ismerősükhöz, akinek könyvtárában az a bizonyos történelmi könyv megtalálható volt. Igen ám, csakhogy a történelmi könyvet időközben kölcsönadták, talán a tizedik faluban jár már a küldönc a könyv nyomába. Sok könyv van Magyarországon, de sajátságos véletlen folytán: soha nincs kéznél egy se, ha szükség van rá. „Bezzeg álmoskönyv van a házadnál” - méltatlankodott Halászy Bandi, aki éppen ama történelmi könyv segítségével akarta bizonyítani igazát.

Így hát akár tetszett, akár nem: várakozásban múlt a nap. Karcsú, gavalléros külsejű hét­decis butéliákba voltak szűrve a borok az ablak párkányán, mert még a nyíri vinkót lehet így felöltöztetni, hogy annak divatos külsője legyen. Az ablakpárkányhoz lépdeltek tehát, ha a kisebb fajtájú, egy nyelésre való poharakból inni akartak, legalább látott valamit az ember a külső időjárásból is, az ebédlőbeli pipafüstön kívül. Már ebéd után meg lehetett állapítani, hogy érdemes-e az időjárás arra, hogy vacsora előtt bizonyos test­moz­gást tegyen az ember a ház körül vagy a faluban, vagy a falun kívül, amerre nyomtalan volt az országút. A medve az „irodában” hűségesen aludt, mintha megfeledkezett volna utazásáról, gazdája is meg volt elégedve magával, mert senki se szekírozta a medvéje miatt. A történelmi kérdés, amely a forrásmunka nélkül nem volt megoldható: még mindig függőben volt, az útnak indított lovas ember alakja nem közelgett a fehér-fekete téli alkonyatban. Elég mulatságosak ilyenkor a párosával, hármasával mászkáló parasztok is, akik a falujukba érkezett medve hírére az udvarukból se mozdultak ki vasvilla nélkül.

- Mikor viszik már tovább innen a medvét?

- Majd, ha felébred - felelt a nagyszakállú Halászy Bandi a parasztok dörmögő kérdésére.

Mielőtt azonban a medve felébredt volna januári álmából: egészen más történt a nagyfalusi kúriában. A lovas postás azon a címen, hogy azt a bizonyos történelmi könyvet keresi faluról falura: sokfelé eldicsekedett a ház vendégével, az „irodában” alvó medvével. A két szemével látta, amikor sombefőttet fogadott el Klotildka kisasszony tenyeréből és utána kezet csókolt a bátor kisasszonynak. A „lejárt özvegy” pedig pipával kínálta meg a Halászy medvéjét: mint ahogy már ilyenkor hazudni szoktak a cselédek a gazdájukról. Tehát, bár nem volt névnap, nem volt lakodalom, hívás nélkül is annyi vendég igyekezett a nagyfalusi ház felé, hogy megrémülhetett volna bárki is, akit nem Klotildkának hívnak. Hiszen igaz, hogy hallottak már sokan a Halászy Bandi medvéjéről, volt olyan úriember is, aki látta a medvét, amikor az Bothmer báró nyíregyházi huszárkapitánynál volt nevelőbe, és a kapitány maga vezette reggelenkint a kaszárnyába a medvét, hogy addig is szemmel tarthassa, amíg a századnál a dolgát elvégzi. No, de hát az Bothmer volt, aki három pakli svájci kártyát is kettétépett egy kézfogásával. Ám mit csinál az „özvegy” a nyakába hozott medvével?

Szakadhatott a hó, elbújhattak a nádasok, országúti csárdák, gémeskutak a hófúvásban, beszélhették, hogy Mátészalka felé már napok óta nem találja az utat a kávédaráló, de Tiszalucnál, a bevágásoknál is rostokolniok kell az utazóknak, Kisvárdáról már csak szánkón járnak Nyíregyházára, bizony nem tartotta vissza a téli idő a vendégeket, akik máskor már csak abból a szempontból is elkerülték az „özvegy” kisasszonyos házát, mert látogatásukkal nem akarták hírbe hozni a férjhezmenési korban levő leányokat. Mindig marad valamely alja a pohár fenekén, ha nőtlen ember lányos házhoz járogat. Senki se bolond ok nélkül megütni a lábát a szalmában, arra való a kutya. Talán az öreg Meskó, a takarékpénztár igazgatója tudná megmondani, hogyan is áll az „özvegyember” dolga, mióta nem a feleségével, Kiskállói Ernesztinnel írogatja alá, hanem csak úgy magányosan billeg-ballag be, ténferkedik, tétovázik a nagytakarékba, mintha sohase járt volna errefelé életében. (Bezzeg, tudta a boldogult asszonyság, hogy mit kell mondani Meskónak, hogy ne jusson eszébe a fejét csóválni!) Szent­írás volt az asszony szava... De hová lett már ez a jeles asszonyság, talán a hírét sem tudja senki.

És mégiscsak jöttek a vendégek a nagyfalusi kúriába, bár nem is hívogatták őket.

Egyszer csak a falu egyik oldaláról fordult be egy muszkaszán, két egymás elé fogott lóval, amilyent Pesten szokás hajtani. Fehér-piros lófark az ezüsthangú csengő felett a lovak hátán, akármi legyek, ha nem tél elején lakkozták frissen ezt a szánt, lánykérőbe járnak ilyen cájglival[6], amely olyan könnyűnek látszik, mintha el sem viselhetné az esetleges szomorú­ságot. A lóhajtó muszkabundája derékban karcsú, mintha az örök fiatalságot akarná jelenteni. De leugranak a szánokról aranyos, fehérprémes huszármenték is, amelyek ebben a korszakban nemigen szoktak mutatkozni olyan udvarokon, ahol nincsen teljes bizonyossággal együtt a kaució, amiért annyi férfibánat tokosodott meg az örök nőtlenségre, amelyért annyi leánykönny elhullott Magyarországon.

Másszor a falu másik végéből igyekeztek terjedelmes, bőséges családi szánok a nagyfalusi kúria felé, amely szánokon volt lábmelegítő tégla, lábzsák, bunda, rókafejes kesztyű, fül-, áll- és nyakvédővel ellátott süveg. Puska, kulacs, elemózsia, szalma-széna, asszony, gyerek, kocsis mellé telepedett huszár, még hátasló is a szánka hátuljához ragasztva, ha talán nyeregből kellene keresni a behavazott utat. - De jöttek karcos-hangú, pödrötten is fagyos bajszú, nyitott télikabátos, az utazás unalmát négyszögletes üvegek emelgetésével űző, sőt dalolgatással is mulatozó úriemberek, akik minden igyekezetükkel azon voltak, hogy útközben egy-kétszer felboruljanak a szánkóval, ráverték az ajtókat az útszéli bormérőkre, maguk közé szedték a magános vándorlegényeket, nagyokat kacagtak, hogy még a halált is felvidították, amely halál pedig ott leskelődik a téli utazók mellett.

- Megyünk búcsúzni Halászy Bandi medvéjétől, mielőtt elvinné végleg a vármegyéből - mondták, mintha már senki se félt volna többé a medvétől, amióta az az özvegyember irodájában alszik.

Klotildka körülnézett a bolthajtásos, szabad ámbitusról a közelgő vendégeken:

- Szúrjatok le egy disznót hamarosan, nincs elég ennivalóm - mondta és kulcsaival, fáradhatatlan lépéseivel elsietett a disznó kiválogatásához. - A medve szerencsét hozott a házhoz.

Medvevadászat az Alföldön

Ugyan kinek jutna eszébe zavarni egy ártatlan medvét, amely fejét két mancsa közé fogva, mint valami fáradt óriás: a „gazdasági iroda” vasrácsos ablaka mögött, a bőrkanapén el­nyúj­tóz­kodva alszik, mint Halászy Bandi medvéje is cselekedte Nagyfaluban, anno ájncban, amikor az emberekben még nagy kedv volt a vadregényességek iránt? Mi végre „özv.” Nagy­falusy úrra tartozott végeredményben a dolog, aki az ősi kúriába vendégül befogadta Halászy Bandit és medvéjét. Az „özvegyet” amúgy is kárpótolták eleget házasélete alatt, amint a felesége papucsai alatt nyögé haszontalan életét; hát ne törődjenek vele most sem, amikor asszonysárkány helyett egy anyányi medvével lakik egy fedél alatt. „A mennydörgős mennykő hitte volna, hogy annyi virtus lakik az özvegyben!” - mondogatták a Felső-Tisza mentén. „Még megérjük, hogy újból megházasodik.” - Azon senki se csodálkozott, hogy Halászy Bandi medvével sétál az országúton és jár vendégségbe a régi barátaihoz. Halászy Bandi már a vonatot is megállította a sínek közé állván, ha netán lekésett volna valahonnan. De az „özvegy”? Akinek az aláírása is csak akkor számított, ha egykoron felesége „előttemezte”?

Amint már egy másik fejezetben említettük: éppen Gyertyaszentelő környékét mutogatta a falinaptár, a farsang végéig száraz puskapor módjára tartogatott kedv, az öregedő urak láb­szá­rai­ban bujkáló hasogatás, amely mind sürgősebben követelte a magáét, de még a vágyakozás is (a csendhez szoktatott szívekben), a félbolond vágyakozás búcsúlevelet hagyott otthon az agg­legényi párnán, a tükör rámájában, az ablakdeszkán, ahol a hirtelen eltávozottak búcsú­sorait keresgélni szokás. Nagyon jó alkalomnak kínálkozott időnkben azzal a nesszel meg­szökni hazulról, hogy a hóbortos Halászy Bandi medvéjétől kell voltaképpen elbúcsúzni, mielőtt átmenne vele a Tiszán, hogy visszavigye Andrássy Gézához, mielőtt valamely meg­mér­gesedett úriembernek eszébe jutna golyóspuskát használni a medve ellen, vagy pedig valami eszeveszett paraszt beledöfné a kését vagy vasvilláját. Állatvédők voltunk Magyar­országon, amíg uraságunk ezt megengedte, nemcsak a kutyákat segítettük megmenteni a pecér elől, hanem az amúgy is megláncolt vadállatokat is.

A medve tiszteletére tehát napokon át kanyarognak a kémények füstjei (nagyokat puffanó akácokból) a nagyfalusi kúria felett, jöttek-mentek a vendégek, akik az „iroda” vasrácsos ablakán át megszemlélték a horkoló medvét, kezet fogtak a házigazdával és Halászy Bandival, megsodorgatták a bajuszukat, mintha a jövőbe akarnának pillantani, bizonyos elgondolkozás után hajtották fel a konyakot, a szilvóriumot, a törkölyt, mielőtt tovább mentek volna a maguk életútjain, - akadt a vendégjárásban olyan úriember is, aki kényelmesen letelepedett és még attól sem látszott megijedni, hogy az „irodával” szomszédos vendégszobában vetik fel éjszakára az ágyát.

Az „özvegy” nem győzte veregetni Halászy Bandi „kétvékás” vállát. „Az angyalok vezé­nyeltek hozzánk” - mondogatta, amikor Klotildka előrelátásából minden második reggelen leszúrhatott egy-egy disznót, a falusi hentesnek csak annyi időt adván, hogy félig-meddig kijózanodjon egyik disznóöléstől a másikig: „Majd felelek én kend helyett a másvilágon” - mondotta nagy bátran az „özvegy”, amikor a disznóölés napját éppen péntekre tette. Azt talán nem is kell külön hangsúlyozni az olvasónak, hogy a Klotildka felügyelete alatt megnöve­kedett Nagyfalusy kisasszonyok ezekben a napokban félretették Wohl Janka legigézőbb szabásmintáit, pedig a divattal, az akkori puffos ujjakkal még nem voltak egészen tisztában, és a városi könyvkereskedő által küldött legújabb regények is felvágatlanul feküdtek még az éjiasztalka gyertyatartója körül. Akinek korán reggel van dolga, annak nem tanácsos este új Jókai-regény olvasásához kezdeni. Nem fújja el ott a gyertya lángját egykönnyen az a száj, amelynek ízei zamatosodnak a Jókai-regény olvasásától.

Az „irodában” nyújtózkodó medvére, erre az emberfeletti szörnyetegre pattogtak esténként a Nagyfalusy-kúriában a pohárköszöntők, különösen azóta, hogy Gyertyaszentelő napfényes déli órájában Halászy Bandi tanúk jelenlétében kivezette a ház elé a medvét (persze szájkosárral és láncon). Klotildka derekához illesztett két kézzel állott az ámbituson, mert utóvégre csak tudnia kellett, hogy meddig tart a vendégjárás, habár ő rajta nem múlott, hogy az éjfélig tartó vacsorák után is akadtak a ház vendégei között olyanok, akik már az alig szüremlő téli hajna­lokon csillapítószerek után kutattak az ebédlő pohárszékében. „Nem tudok aludni, amíg ezt a kolbászt fagyosan meg nem kóstolom” - volt a legegyszerűbb kifogása az ebédlőbe vetődő vendégnek a már talpon levő, ecetvirágarcú, téli alma frisseségű Klotildka előtt. A jámbo­rabbak az „irodában” alvó medvét okolták, hogy idő előtt szíverősítésre volt szükségük, holott a medve illedelmes vendég létére meg se moccant az éjszaka. A legőszintébben még a sok között Halászy Bandi beszélt, amikor kora hajnalban a gyomorjavítások között válogatott. „Nem tudok jóízűen aludni azóta, mióta evvel a medvével utazom. Mi lesz vele, ha egyszer elnyom az álom, bortól vagy szerelemtől?” De hát Klotildka már nem hallgatta tovább Halászy Bandi szavait, mert már minden ujján lehetne jegygyűrű, ha Bandira hallgat.

Persze hogy Bunczhardt mérnök okozta a nagyfalusi kúriában is a bajt, ő fedezte fel egy hajnalon a medve eltűnését. Ez a németbe ojtott inzsellér arról volt nevezetes, hogy egy kukkot se tudott németül, bár ezzel a tudományával kérkedett; komolyan hitte, hogy van „tábornoki alhang” a világon; sohase vette be kellő időben a szódabikarbónátát és éjfél után az első kakaskukorékoláskor kezdett orvosság után keresgélni, amikor más rendes ember már azt is elfelejtette, hogy valaha bort ivott életében. (De nem is csoda. Annyi számjegyet hordott a fejében, amely számjegyeknek a sorozata a Fiastyúk leghalványabb csillagáig elért volna.) Tehát Bunczhardt, a földkutató kiáltotta el magát legelőször, hogy megszökött a medve az „iroda” pamlagáról, bár az íróasztal lábához volt láncolva, vasrács volt az ablakon, vasvillás parasztok virrasztottak, hogy Halászy Bandi meg ne tréfálja őket a medvéjével és csakugyan átvigye a Tiszántúlra, ahol a medvének illetőségi helye volt. De még a félfüllel alvó Klotildka figyelmét is kijátszotta az ármányos medve.

- Nem kell olyan nagy lármát ütni - morogta a medve tulajdonosa, amikor a mérnök kiálto­zására a többi vendéggel ő is kiugrott az ágyból. - Majd előkerítem én a medvét, csak a mérnö­köt tegyék el az útból. - Szólt Halászy Bandi az előszobában és még a pislákoló hajnali csillagok világánál elhagyta Nagyfalut, a mogorva falusi bakterok a szűrgallérból dünnyögtek utána a községházánál:

- Aztán hír nélkül ne maradjon a tekintetes úr.

A koleránál gyorsabban terjedt a híradás az elszabadult medvéről.

Hetvennégy óráig azonban egyetlen posta se érkezett Halászy Bandiról, se a medvéről. A nagyfalusi és a környékbeli parasztok éjjeli tüzeket gyújtottak, amelyekhez elővették azokat a kapuszárnyakat is, amelyeknek tulajdonosát előbb meg se kérdezték. Soha ilyen kemény tél nem volt Magyarországon. A faluzó csendőrök kakastollas fövege alá szúrós parasztszemek nézegettek. Már suttogták, hogy a megyei alispán az ungvári bakák ezredesének sürgönyözött, miután ezeknek a bakáknak volt a legkeményebb puskatusuk az egész Tiszántúl. A nagyfalusi kúriából a medve nyomán szökdöstek el a vendégek, még Bunczhardt mérnök is bevallotta szégyenszemre, hogy nem várhatja meg, amíg Klotildka töltött káposztáját hetedszer is felmelegítik a részére, a becsület kedvéért egy hajnalon megevett egy tál fagyos tölteléket, de a szokottnál gyorsabban vette elő a bajuszkeféjét, amelynek keménysége, szőrzete, formája miatt néha messzi vásárokba is elutazott, ahol állítólag vaddisznó sörtéjéből készítik a bajuszkeféket. Ámde megjött idősb Halászy András, mint már annyi sokszor, amikor fia meggondolatlan cselekedeteit kellett helyreütni. „Körvadászatot rendezünk a medvére, hogy a nép megnyugodjon” - mondta idősebb Halászy András, amikor puskával vállán, hatvan esztendős korában, sólyomtekintettel, zúzmarás sas-szakállal, csontosán, szárazán, vékonyan, mint egy honfoglalás-korbeli magyar vezér a hátaslováról leugrott. „Az se nagy baj, ha Bandi fiam is belekerül a körbe. Magam duplázok rá legelőször. A nép nyugalma a legelső.”

Csak hallgassatok tovább ti fagyos, kísérteties nádasok ott a Felső-Tisza mentén, ahol vala­mikor pákász, halász, haramia, farkas, vadmadár bitangolt. Valahonnan szálldosott a szürke égboltozat oldalára a szürke füst, mint valami éghez alázatoskodó fohászkodás, amelyet nem szabad senkinek se látni. De hát az öreg Halászyé volt a nádas, azt csinált vele, amit akart. Nem adta el a nádvágó embereknek; fel is gyújthatta, ha kedve kerekedett hozzá. Nyugalma­zott főispánja volt a vármegyének, akkor se lehetett volna nagyobb úr, ha aranygyapjat, Mária Terézia-rendet, Lipót-rendet, vaskorona-rendet viselt volna a nyakában.

Persze, nem hagyták az öreg urat egyedül álldogálni a nádas környékén. Farkasról, betyárról, bujdosó, rongyban járó emberről, a halászi ősnádas lakóiról éppen eleget tudott a mese­mondás. Innen is, onnan is jelentkezett egy-egy puskás úriember, aki segítségére jött az öregúrnak. Mintha füttyszóra jött volna, előtermett Vencel, a csinos kemecsei vadászlegény, aki abban az időben éppen a kemecsei nádasok dolgát hozta rendbe, kipusztítván onnan kártékony állatokat, hogy minél több vadkacsa maradjon az urak részére, amikor szépséges nyári estéken a kemecsei tavakat látogatják. Ez a Vencel híres volt arról, hogy még egyetlen patront sem sütött el eredmény nélkül, szegényember létére még az elhasznált patronokat is összeszedte, mert újra épségbe hegyezte őket. A jó, beretvaéles téli levegőben szimatolt Vencel a halászi nádas körül.

- Farkasokkal bizonyosan lesz találkozásunk, de hogy a medvét is ugyanide dugta volna az úrfi, arra nem mernék meg­esküdni - mondta Vencel, amikor egy napi járó földre körüljárta a pusztulásra ítélt nádast. - De hát isten irgalmazzon mindazoknak, akikre méltóságos úr rácéloz a golyóspuskájával.

Egy óra múlva olyan szánkón, amelyen csak egy embernek volt helye, hogy a háztetőn is átrepülhessen, megérkezett, mint egy jóízű reggeli káromkodás, Elek Gusztáv, szolgálaton kívüli huszárezredes.

- Sohase tudtam, hogy Pazony ilyen messzire van a Tiszától - kiáltott fel az ezredes, amikor hosszúcsövű puskájával leugrott az agyonizzadt ló faráról. - Sohase mertem volna se ember, se állat, de még pisztoly szemébe se nézni, ha elkések erről a vadászatról.

Az öreg Halászy ugyan nem nagyon örvendezett az országos hírű céllövő megérkezésének. Valaha, - régi szép fiatalságában - valamely baráti félreértés miatt: ugyancsak úgy vadásztak egymásra a halászi erdőben, mint az indiánok.

No de most már mindegy, legalább lehet majd bosszantani is valakit, aki elmulasztaná az első lövést.

- Vencel, gyújtsátok fel a nádast, három oldalról, ahogyan megbeszéltük - rendelkezett idősb Halászy András, mintha attól félt volna, hogy a szép produkcióhoz más puskások is érkeznek, ha ennek híre terjed. Utóvégre a maga ezerholdas nádasát reszkírozta, hogy a medvét és elsőszülött fiát előteremtse. „Lehet, hogy farsangot járat velünk az öreg méltóságos!” - gyanakodott Elek Guszti, de megtapogatta a tölténytáskáját.

H. B. utolsó útja a medvével

Az öreg Halászy komolyan megtette azt, amit ígért: három oldalról felgyújtatta azt a Felső-Tisza menti nádast, amelybe véleménye szerint ifjabb Halászy a medvéjével elrejtőzött.

Jókai figurái még eleven állapotban jártak-keltek Magyarországon, vagy pedig a mesemondó Jókai népszerűsége is hozzájárult ahhoz, hogy az emberek hajlamosak legyenek a vadregényes dolgokra? Ki tudná már manapság, hogy is volt igazában; a boszniai okkupáció után amúgy sem lehetett vitézi módon meghalni.

A körülbelül hatszáz holdnyi nádas égett, mégpedig az uraság parancsolatára; boldog ember, aki vághatott a nádasból azon a részen, amelyet a tűz még nem ért el; máskor drága pénzen kell felfogadni a nádvágókat, mert nem könnyű mesterség az a farkasordító hidegben. Ezen a napon önkéntes nádvágó lett minden környékbeli ember, még a zsindelytetősek is, mert kitalálták már azt réges-régen: hogyan lehet náddal foltozni a zsindelyt.

Hát azon a helyen, ahol az öreg Halászy, Elek Gusztáv ezredes, báró Bothmer kapitány (aki elevenen akarta elfogni a medvét, mert saját bevallása szerint állatot még nem ölt életében), és mások, a vármegye jó puskásai helyet foglaltak a fagyott, zsombékos, turjános területen, amelyet ugyancsak ilyen időben lehetett megközelíteni: azon a nádas részen két fekete pofa bújt elő elsőnek a nádasból. Hát persze hogy cigányok voltak, akik még mindig vörös baka­nadrágot húztak, amelyet a cigányok viseltek legtovább Magyarországon. Kócos, rongyos, népmeséből való fickók, akiknek bizonyosan volt okuk arra, hogy a farsangi napokat ne a muzsika mellett töltsék, hanem az ember nem lakta nádasban. A csendőr már ilyenkor tudja a magáét; a csendőr pedig ott állott illendő távolságban, ahonnan nem zavarhatja az urak mulat­ságát, hadd lövöldözzenek kedvökre, medvére vagy emberre, ők felelnek érte. A cigányság láttára a csendőr mégiscsak megigazította a viharszíjat az állán, bepillantott a bőrtarisznyájába a kézibilincsek után, aztán kezébe kapta válláról szuronyos Werndl-fegyverét, mert nyilván­való volt, hogy a maga hatvan-hetven kilós felszerelésével jó darabig kell futamodni a széllelbélelt cigányok után, amíg azokat elérheti. Hej, de nehéz volt ilyenkor a kakastollas keménykalpag, a kincstári köpenyeg, a vízálló csizma. Lehet, hogy politikai okokból sok volt a rovásán a régi csendőrségnek, de szinte emberfeletti teljesítményt vitt végbe a csendőrség, amikor a még félszemmel alvó régi-régi betyárvilágot nyomban torkon kapta, amikor az ébredezni kezdett volna. A csendőr tehát jégen, havas télen át elindult a futamodó cigányok után abban a fáradhatatlan tempóban, amelyre a tanfolyamon tanították. Lehet, hogy sohase éri el az ismeretlen cigányokat, de a kötelessége szerint utolsó leheletig üldözni kellett őket.

Alighogy eltűntek a cigányok a szibériai tájon, újabb mozgás jelentkezett a füsttel, lánggal megtelő nádas felől. Kriptai volt ez, a vén pákász, csíkhalász remete, aki panyókára vetett ócska mentében, vadkacsatollas kalapban embermegvetéstől szinte jéggé dermedt arccal, csontvázszerűen, kezében egy görbe bottal lépdelt ki a nádasból a puskás urak közé.

- Hát most hol van az a híres uraság, aki a kunyhóm árát megfizeti? - kérdezte foghegyről, mintha ezenkívül semmi se érdekelné a vén emberkerülőt. (A szakállas, félig-meddig úrias ruházkodású Kriptairól amúgy is azt beszélték, hogy valamely titokzatos okból került el az emberek társaságából. A Felső-Tisza mentén volt elég búvóhely, aki láthatatlanná akarta magát tenni. Kriptainak többfelé volt tanyája, ugyanezért nem sokat törődtek az öregemberrel, amikor öklét, botját rázogatva, szakállába mormogott káromkodások közepette elindult valamerre a tájon.)

Persze, itt húzódott meg a „büdi boszorkány” is, amely seprűnyélen kilovagolt a tűzből és nagy visongásokkal eltűnt a vadászok elől, mielőtt azok alaposan szemügyre vehették volna. Asszony volt vagy ember? Szakálla volt vagy szoknyája? Szörnyeteg volt vagy emberi formája volt? A komoly vadászemberek nem szeretnek fantáziabeli dolgokról beszélni, csak olyan dolgokról, amelyeket a vadásztáskájuk karikájára akaszthatnak. Még ha látták is ezt a népmesebeli alakot, hallgattak róla, mert a „büdi boszorkány” jóformán senkit se közelített meg a vadászok közül, hanem a nádasban, hol felbukkanva, hol eltűnve, hol kendőt, hol nádbugát lobogtatva, futamodott a nádas szélén valamely olyan tájra, ahol emberszemtől meglátatlanul menekedhetik el valamerre. A nádasok környékén mindig előfordulnak rejtel­mes dolgok, - olyankor is, amikor csak az őszi szél hajtogatja, tépi, táncoltatja, mulattat­ja, rejtegeti, félelmesíti a kíváncsi emberek elől az ősi nádasokat.

Ki mondhatja el erős szívvel a magányt, amelyet olyankor érzett, amikor a nádasban olyan ösvényen telepedett meg, ahol a néma vidrák, titkos menyétek, alig észrevehető négylábúak futamodtak át előtte az ösvényen, mégpedig oly villámgyorsan, hogy szinte szemügyre se lehetett venni őket! Ki mondhatja el magáról, hogy megnyugodott abban, hogy óra hosszáig csak a nádiveréb riasztó füttyentését hallhatja? Nagy életmozgalom, ha a nappal alvó vadludak valamely árnyékos öbölben megmozdulnak, nekifutamodnak a víznek, mintha szárnyukkal eveznének darab ideig, hogy a legnagyobb gyorsasággal eltűnjenek valamerre, hogy az ember gondolhatja, hogy többé sohasem látja őket. A nádasnak vannak rejtelmei, akármint bebaran­golják is az emberek. És a Felső-Tiszát, ahol titkosan szeretkezik a nyírfával, a szomorú fűzzel, az emberhangtalan csendességgel, az ősi álmokkal, a Nyírséggel, a nádassal: nem lehet elképzelni rejtelmek, titkok nélkül.

Ám most különös vonítás, félig-meddig kutyaugatáshoz hasonló vakkantás, panaszkodó állati hang szűrődött a nádas felől, mintha csak most vették volna észre a tüzet azok, kik legigazibb lakói a nádasoknak. Sárgás, feketés - a futamodásban behavazódott farkasok, zöldszemű kutyák, lompos farkukkal kormányozva magukat ugrottak neki a nádas szélének, hogy eszüket veszítve meneküljenek a füst és a láng elől. Gyakorlatlan ember tán kutyának is nézné az ilyen négylábút, ha vadas szikársága, mellének ereje, lábának szívóssága, karmossága és vérszomjas tekintete nem árulná el a nádasok lompos rablóját, amely életre-halálra küzd a téllel, a magános vándorlegénnyel, a megszimatolt zsákmánnyal.

- Farkas! - mondta valamely rikoltó vadmadárhangon, valamerről Vencel, a kemecsei vadász - vigyázni kell minden lövéssel, hogy egymásra ne lőjünk.

És jó példával járván elöl: már a nádas szélén kezdte az első vadállattal.

- Hops, - kiáltott most az öreg Halászy - hiszen a fiamba meg a medvéjébe puskázunk bele, ha így folytatjuk. Hadd jöjjenek ki a farkasok ide a szabad térségre, itt könnyebben elbánunk velük, ha közelünkbe jönnek.

Elek Gusztáv leeresztette a golyóspuskáját, amellyel nagy kényelmesen várta a farkaslegény felbukkanását a nád szélén, miután az a puskacső elől először megugrott.

- Én nem bánom, - mondta most foghegyről - én bevárhatom akár két lépésnyire is a farkast, mert a kezem nem szokott reszketni: de vajon így cselekszik-e mindenki a tisztelt társaság­ban? Nem szeretem a hiábavaló lövöldözést magam körül.

Az öreg Halászy, aki mindig ellene irányuló, ellenséges értelmet tulajdonított a nevezetes Elek Guszti szavainak (ama régi párbaj óta), felcsattanó hangon felelt:

- Legyen nyugodt, ezredes úr, hogy akadnak még mások is, akik két lépésnyire eresztik magukhoz a farkast, anélkül hogy a kezük célt tévesztene.

- Jól van, - dörmögött az ezredes - nekem mindegy, hogy hány lépésről kell lőni, de aztán mások ne puskázzanak itt kocavadászok módjára.

Bothmer kapitány, aki ezen a vadászaton egy rinocerosz-ostorral felfegyverkezve jelent meg (a pallósnyi széles huszárkardján kívül), mosolygós kék szemeivel, gácsérfarok módjára szoktatott szőke bajszával, soha nem haragvó arcával, összecsapta a bokáját az ezredes előtt:

- Én nem teszek kárt a méltóságos ezredes úr farkasaiban, legfeljebb meghurkolom őket - mondta és a fehér prémes mentéje zsebéből valóban egy csomó cukorspárgát vett elő, amelyet útközben valamely falusi boltosnál vásárolt. - Eleven farkasokat ígértem néhány vendég­szerető háznak, ahol az utóbbi időben megfordultam. Az ígéretet meg kell tartani.

Amikor a vadászok megkötötték egymás között a szerződést, persze anélkül, hogy a nádasban rekedt és kétségbeesetten futkározó farkasokkal is megállapodtak volna, jön ám egy csoport farkas, amelynek égett bundáján, kormos pofáján messziről látszott, hogy már megpróbálták a tűzveszedelemmel való szembeszállást, mielőtt arra határozták volna magukat, hogy az egymás bátorítása céljából ordítozó, vasvillás, fejszés, ólmosbotos parasztoknak vagy éppen a távolabb álló vadászoknak nekivetemedjenek. Talpon volt már akkor az egész környék, az asszonyok már mindenféle vasakat is tüzesítettek, forró vizet készítettek, csalóvasakat állí­tottak ama farkasok ellen, amelyek a vasvillák, puskák köréből valahogy kiszabadulnának. Az utolsó percben megérkezett Henter, a megyei várnagy is lóháton, kutyákkal; igaz, hogy agarakat is hozott magával, de hát az ő agarai a kéményen is kibújtak, ha a gazdájuk lóra ült. Bolond dolog történt Szarka doktorral, a körorvossal, aki Nagyfalusyéknál járván, falusi bricskájára felvette elemózsiás kosaraival a kőszívű Klotildkát is, aki markotányosné szerepét akarta betölteni a vadászaton.

...Történt ugyanis, hogy amikor az égő nádasból már kitakarodtak a farkasok, amelyek válogathattak a halálnemek között: a parasztok vasvillái, a vadászok golyósfegyverei, a jeles Bothmer báró rinocerosz-ostora között, - amikor a rókák, vidrák, menyétek Henter várnagy kutyáival futottak darab ideig versenyt; - a már füstölgő nádas felett riadt kiáltozással, meg­zava­rodva keringenek a varjak, a csókák, a téli vízimadarak, félelmetes szárnyú szürke madarak, amelyeket csak ilyen rendkívüli alkalommal lehet látni: történt, hogy Halászy Bandi is kimenekült a nádasból medvéjével, amellyel ott búvóhelyet keresett. Hosszant lobogó barna üstökével, fáklyafüstként lengő, pörkölt, kormos szakállával, halottfehér arcával, kalap, kabát, csizma nélkül, bomlott ingben, mint valami rémületes kísértet, tört elő a nádasból. Akik akkor látták: életük végéig nem felejtik el; lehetnek helyzetek, amikor a legokosabb emberek is elvesztik darab időre az eszüket. Ilyen lehet az a helyzet, amikor az emberre mindenfelől rágyújtják a házat. Dehogyis vezette most láncán medvéjét; - füstölgő bundájában, égetten, ordítva futamodott az mellette, mint valami bibliai állat, amely az ember védelme nélkül eltévesztené az utat. A lánc a földön csörgött a medve nyomában. És Halászy Bandi körömszakadtáig védte is medvéjét, amint a négy lábon ügető állat mellett lihegve igyekezett, hogy öntestével védelmezze meg a vadászok ellen. Tragikus, dermesztő hatású látvány volt, az ember és az állat menekedése, kétségbeesettsége, tűztől űzetése, hogy jóformán eszébe se jutott senkinek, hogy felemelje fegyverét. Hiszen nincsen olyan céllövő a világon, aki rá mert volna lőni a medvére, amikor egy eleven ember védelmezi. Egyébként is Halászy Bandi és medvéje úgy futottak, hogy az már csodaszámba ment. Mintha szárnyuk nőtt volna a veszedelemben a menekülőknek, a puskagolyó sem érheti utol őket. És amint eltávolodnának vadászok ólmai, parasztok vasvillái elől, megtalálják ám egy helyen a körorvos kocsiját, amelyen a jóságos Klotildka foglalt helyet az elemózsiás kosarakkal, a pápaszemes Szarka doktorral...

- Ne, te bolond, még bizony nekünk jön - kiáltotta a. doktor, amint kocsilovai ugrándozni kezdtek.

De Halászy Bandi akkorára megint kezébe kapta a medve láncát, rávágta a vas szájkosarat, aztán hátra kerülvén, a doktor kocsijának saroglyájához láncolta a medvét. Majd felugrott a bakra, elkapta Szarka doktortól a gyeplőt, aztán belevágott a lovakba. Mentek azok eszük nélkül, mint a sárkányok, amikor a medvét érezték a hátuk mögött. Holttá, dermedve kapaszkodott Szarka doktor a kocsiülésbe. Csak a derék Klotildkának volt annyi esze, hogy az árkon-bokron át hajtó Halászyt az ülésből, hátulról egy kis üveggel kínálgassa.

- Nem árt ez éhgyomorra! - mondta.

A puskások, vasvillások valahol a harmadik határban érték utol Bandit, a doktort és Klotildkát.

A medve már döglötten hevert, a körorvos gyorsan ölő mérge ölte meg, amelyet éppen azért hozott magával (Halászy Bandi kérő levelére), hogy a medvéjét megölje.

- Ne mondhassa minden kocavadász, hogy láncravert medvét lőtt életében. (Halászy Bandi szavai.)

(1929)