XXXV.

December 21. és 22. közti éj.

A kormányos a kötélhez rohan, mely a vitorlát tartja s rögtön lebocsátja a vitorlarudat. Ideje volt, mert a szélvész kanyarogva csap le reánk. Ha a matróz el nem kiáltja magát s nem figyelmeztet, fölfordult volna a tutaj s talán a tengerbe hullunk. A sátorernyõt hátulról elvitte a szél.

Azonban ha a tutajnak nincs is mit félnie egyenesen a széltõl, ha sokkal alacsonyabb, hogysem a szél belekapaszkodhassék, félnie kell a roppant haboktól, melyeket a vihar támaszt. Néhány percig lelapultak azok a habok, mintegy lenyomva a légrétegek súlyától, aztán annál dühösebben szökkentek föl és annál magasabbra emelkednek, mennél nagyobb nyomást kellett imént kiállniok.

A tutaj azonnal követi a hullám rendetlen mozgását s nem hányódik ugyan jobban, mint a hullám, de azzal együtt majd elõre, majd hátra csusszanva, szakadatlan ingadozik jobbról balra s elülrõl hátrafelé.

- Kössék meg magukat! kössék magukat a tutajhoz! - kiált reánk a kormányos s köteleket dob számunkra.

Kurtis Róbert odajön segítni. Nemsokára szilárdul a tutajhoz vagyunk kötözve, a két Letourneur, Falsten és én. Minket már nem ragad el a hullám, hacsak a tutaj szét nem szakad. Miss Herbey derekánál fogva az egyik cölöphöz kötötte magát, melyen a sátorernyõ állt s a villámok fényénél látom, hogy arca folyvást nyugodt, derült.

Most már nem váltakozik fény és sötétség, hanem szakadatlan villámlik. Szemeink, füleink tele vannak vele. Az egyik mennydörgés nem várja meg a másikat s az egyik villám még ki sem aludt, mikor már a másik követi. E tündöklõ villogások közepett úgy látszik, mintha az egész felhõboltozat lángolna. A tenger is olyan, mintha a mennybolthoz hasonlóan lángban égne s látom, hogy néha a habok tetejérõl száll fölfelé a villám, keresztül cikázva a felhõkbõl leszakadó villámokon. Erõs kénkõszag terjed szét a levegõben, de ekkoráig a villám megkímélt bennünket s csak a habok közé csapott le.

Hajnali két órakor a vihar egész dühével tombol. A szél már orkánná vált s a hullám, mely iszonyatos, azzal fenyeget, hogy széttépi tutajunkat. Az ács Daoulas. Kurtis Róbert, a kormányos és több matróz kötelekkel igyekeznek azt még jobban megerõsítni.

Roppant habok zuhannak reánk s ettõl a súlyos zuhanytól bõrig átázunk; de a víz csaknem langyos. Letourneur úr elejébe áll a dühöngõ hullámoknak, hogy fiát némileg megkímélje az erõs csapásoktól. Miss Herbey mozdulatlan áll, mint az önmegadás szobra.

E percben a villámok hirtelen átfutó fénye mellett nagy vaskos felhõket veszek észre, melyek vöröses színt vettek föl s a puskaropogáshoz hasonló pattogást hallok a levegõben. E sajátságos ropogást villamos kitörések egész sorozata okozza, melyekhez közvetítõül nagy jégszemek szolgálnak az ellenkezõ felhõk közt. S a viharos felhõ valami hideg légréteggel találkozván, ennek folytán csakugyan jégesõ fejlett ki s rendkívül hevesen, özönnel hull le reánk, összevissza törnek bennünket a diónagyságú nagy jégszemek, melyek kopogva verdesik a tutajt.

Valami félóráig tart e tünemény s hozzájárul a szél elfojtásához; hanem végre, miután a delejtû egyik pontjáról a másikra ugrál, köröskörül, újra rákezdi dühöngését a szél, most még hevesebben. Az árboc, melynek kötéltartói elszakadtak, rézsút hajlik és sietnek kiemelni helyébõl, hogy ketté ne törjön. A kormányrudat eltörte egy hullámcsapás s most tovaúszik az, a nélkül, hogy vissza lehetett volna tartani. Ugyanakkor leszaggatja a hullám a baloldali korlátdeszkákat s ezen a résen berohannak a habok a tutajra.

Az ács s a matrózok ki akarják javítni a korlátot, de a habok lökdösései miatt lehetetlen s egyik a másikra esik minduntalan, amint a tutaj, az óriási hullámok által ragadtatva, negyvenöt foknyi szög alatt meghajlik. Hogy a tenger el nem söpörte ezeket az embereket! Hogy a kötelek szét nem szakadtak még, melyek minket tartanak! Hogy nem hulltunk még mindnyájan a tengerbe! Ez megfoghatatlan. Ami engem illet, én azt hiszem, lehetetlen, hogy e rémítõ hánykódásban a tutaj végre föl ne forduljon s akkor, ide lévén kötözve a szálfákhoz, meg kell fúlnunk e vízben!

Valóban, három óra tájban, mikor az orkán a legbõszültebben dühöng, a tutajt egy nagy hullám fölkapja s egészen függélyesen állítja. A rémület sikoltása hangzik. Fölfordulunk!... Nem... A tutaj megmaradt a hullám oldalán, ez irtózatos magasságban s a mindenfelé összevissza cikázó villámok fényénél, iszonyodva látjuk magunk alatt a tajtékzó tengert.

Azon pillanatban visszanyeri ugyan vízszintes fekvését a tutaj; de mialatt függélyesen állt, elszakadtak a hordók kötelei. Láttam az egyiket, hogy legurult s láttam, hogy a másik lyukat kapott és kifut belõle az ivóvíz.

Egy pár matróz odarohan, hogy visszatartsák a második hordót, melyben a szárított húsunk van. Hanem egyiküknek a lába az emelvény szétvált deszkái közé szorul, melyet ismét összeütõdnek s a szerencsétlen fölordít fájdalmában.

Oda akarok futni hozzá, sikerül kibontani a kötelet, mellyel le vagyok kötözve... De már késõ s a villám vakító fényénél látom, hogy a szerencsétlent, amint éppen lábát kihúzza, elragadja egy hullámtorlat, mely félig minket is elborít. Társa is eltûnt, a nélkül, hogy segíthettünk volna rajtuk.

Engem az a hullámtorlat lecsapott a tutajra s minthogy fejemet egy kiálló deszkába ütöttem, elvesztettem eszméletemet.