|
VÍZBE UGRÓ KÖLTŐ
Azt hiszem, hogy a
könyvszekrény legalsó polcán található kalendáriumokban két magyar költő
neve van feljegyezve, mint olyanoké, akiknek halálvágyát már nem oltotta el a
bor, szomjasságuk ellen a Dunában kerestek orvosságot. Az egyik költő
volt: Indali Gyula, hervadt nevű, mint egy falevél a nagymama
emlékkönyvében, amely falevélről már senki sem tudja a földön, hogy milyen
emlékezet okáért zárták a lapok közé.
A másik vízbe ugró
költő itt jár közöttünk, vidám, mintha aznap vasalták volna pepita
nadrágját, és tehetséges, mint valami borral vegyes szerelmi mámor, amikor a
költői lelkek a legszínesebb hazugságokat találják ki. A neve Tersánszky
Józsi Jenő, régebbi munkáival is figyelmet keltett már a vidéki lugasokban
és a csendesebb pesti kávéházakban. Legújabb regénye: A repülő család,
amelyet most adott ki az Athenaeum, sem kisebbíti a jó véleményt, amelyet a
tehetségéről többen ápolnak.
Remélhetőleg most már
nem ugrik ismét a Dunába arról a hídról, ahonnan azok szokták levetni magukat,
akik nem alusznak az éjszakán.
Szeretem azokat a fiatal írókat, akik a régebbi, gyakran félbolondosnak csúfolt
magyar írói világ regényeskedését, teátrálisságát nem vetik meg... Néha a
fejükbe nyomják azokat a nem mindennapi fövegeket, amelyekben az elmúlt,
romantikus írói generáció szerette magát mutogatni a szájtátó polgárság
előtt. Jártak ők a Don Juan vagy a Bűvös vadász kalapjában is,
de nem pusztán feltűnőség keresése végett, hanem azért, mert belülről
valóban furcsábbnak érezték magukat, mint hogy dinnyehéjat vagy pörge Mokányt
tegyenek a fejükre.
Azért is szeretem a fiatal
írókban a régiek regényes hajlamait, mert az óramutatók a városban visszamentek
hatvan-hetven esztendővel; olyan világ kerekedik az irodalomra, mint akár
a faggyúsgyertya idejében, a költők tengelyen vagy lóháton mennek a
prenumeráns után, mert a közönség magától nem vesz könyvet. Nem baj ez; az
irodalom majd csak kibírja ezt az állapotot is; nem is ildomos dolog
erőlködni azon, hogy a mostani közönség ízlésének megfelelőt írjanak
az írók, mert a könyveket akkor is csak úgy vennék meg, ha egy fél oldal
szalonnát mellékelnének hozzájuk.
Az írók csak éljék a maguk
életét a könyveikben (amelyeket egyelőre a fiókuknak írnak), és csak próbálgassák
azt a szent szegénységet, amelyet eleink éltek a múlt században, akár a
forradalom előtt, akár a forradalom után. Valami fatális jelenség is volt
az, amikor hosszú évtizedeken át csőstül dőlt a szerencse az országra
és az irodalomra; mikor az öregek hajléktalansága után a Ferenc József-korabeli
írók házakat kezdtek építeni... "Hosszú böjtje lesz ennek" -
jósolgatta Bodnár Zsigmond a Füvészkertben, de senki sem hallgatott az öregúr
hullámaira. Azt hittük, hogy repülni is tudnánk, a páduai templom tetejéről
Lisszabonba.
Hát most itt van az írók
szegénysége; úgy áll a Pajzsos ember a küszöbön, hogy még a legügyesebbek sem
kerülhetik ki őt. A Virág Benedek elnyűtt csizmái kopognak végig
ismét a budai kis utcákon, az öngyilkos Balázs Sándor testvért forgatják
fejükben némelyek a temetői sétán; valahol bizonyosan van már valami új
név alatt egy Csiga korcsma is, ahol rovást von a csárdás, amikor a
sarokasztalnál költői vitatkozás keletkezik.
Nem baj ez; csak hinni
kell, hogy őszi vásárkor megjön az a bizonyos, aki Kazinczy levelét és
pénzmagját hozza, beállít a kerekképű előfizető, beperdül a
boltajtón az urambátyám, aki az utazókocsi ládáját könyvekkel tölti meg, hogy
legyen az asszonynépnek más elfoglaltsága is a guzsalyon kívül. Csak testileg
nem szabad változtatni az időkön, csak önkezűleg ne nyúlkáljon az író
az időváltozást, szelet, mennydörgést mutató színpadi készülékekhez, mert
bizony pórul jár, aki fokost vesz abba a kézbe, amely a gyöngéd tollforgatásra
teremtődött. És még érvényesülni sem lehet fizikailag, legfeljebb annyi
időre, amíg egy korcsmai verekedés tart.
Bár keservesek az esztendők, a költő ne akarjon mindenáron vizet
inni, amikor még bőségesen ereszt a hegy Magyarországon. Gondoljon apáira,
a hervadt koszorúvá válott magyar írókra, akik ugyanilyen küzdelmes évtizedeket
töltöttek el várakozásban, reménytelenségben és álmodozásban. Az író vagyonát
nem fenyegeti veszedelem. Ha nem oszthatja szét az olvasók között, magával
viszi a másvilágra. Még mindig jobban jár, mintha a kalapja után a Dunába
ugrana.
...Tersánszky Józsi
Jenő új regényét ajánlom azoknak, akik ráérnek könyvet olvasni.
(1922)
|