|
ŐSZI
ÉLETRAJZ
Mostanában, amikor a magam
nyilvántartására az életrajzomat írogatom - amit régebbi időkben minden
bölcs férfiú megcselekedett, aki gyermekeinek nem hagyhatott egyebet hátra,
mint ijesztő okulást a maga életével: találok egy passzust az írásaim
között egy szép szeptemberről:
- A Balaton mellől
jövet, Budapest felé, mindinkább ráeszméltünk, hogy szép időnk elmúlott; a
bakternek, aki vonatunknak tisztelgett, öregesen megnőtt a bajsza, és a
sínek mellett álldogáló fák se futamodtak játékos kedvvel zöld szoknyáikban,
hanem olyan álmatlan, rezignált csöndességgel őrködtek, mint az öreg
szerelmesek az utcasarkon: hiába várnak a randevúra. Ugyanezért X-nével már
Káposztásnyéknél elkezdtük a könnyes búcsúcsókokat, és a budai pályaházig
esküdöztünk, hogy Pesten is lehetőleg mindennap találkozunk, mint a
szomjas, szívrendítő nyári fürdőzés alatt. Az állomáson ránktört az
elfüggönyözött kupéban a veresbajszú hordár, összeszedte X-né jóillatú táskáit,
és eltűnt velük a futamodó utasok között, akik e szeptemberi napon a város
megostromlására indultak, hogy elfoglalhassák régi helyüket, X-né kis bolondos
kalapja elveszett egy targonca tetejére rakott gyermekkocsi mögött. Persze,
sohasem láttam őt viszont, amin csak fiatalkoromban csodálkoztam.
Egyelőre a saját bajommal voltam elfoglalva, mint minden utazó, aki azt
hiszi, hogy a városban mindenki őt várja szeptemberben.
A kocsinál affér Z.
gróffal: ő is megrohanta a fiákerek egyikét. Közben ismeretlen fiatalember
kíséretében elrobog a két indiánképű színésznő, akik nyáron nem
vetették volna meg udvarias jelenlétemet, míg most egy pillantásuk se volt
számomra. Asszonyok befűzött derékkal, szinte ismeretlen arckifejezéssel
kiáltoznak a pályaház előtt férjeikre, gyermekeikre, holott tegnap még oly
ábrándosak, élvvágyók voltak a fürdőhely sétányain, vágyakkal teli
pongyoláikban, mint akiket nem érdekel a világon semmi egyéb, mint a dal, a
tánc, a szerelem. A nyári fehér admirálisok gyanús külsejű, madzaggal
lekötött kosarakat cipelnek. Az elérhetetlen kisasszony, aki augusztusban
mindig erkélyen ült egy vadszőlős nyári lakban, a kezében tartott,
kiábrándító pléhlavórral igyekszik magának utat csinálni a tömegben. A hercegi
táncos, akinek egész élete szép keringő volt, hóna alatt kis
papirosbatyuval tör előre, és oly gorombán taszít félre egy öregasszonyt,
mint valami hordár. - Azt hiszem, akkor kellett volna nyári ismerőseimet megválogatni,
amikor azok a budai pályaháznál ugrálnak a vonatról, és elkezdik mindennapi
életüket. X-né eltűnt...
A Vérmező partján még ott ülnek az öregemberek, akiket júniusban
itthagytunk. Hál'istennek, senki se halt meg a városban. A Horváth-kertnél, a
színház előtt vidékies tarka nadrágokban, pipacsszoknyákban, álldogálnak a
délelőtti próba színészei és színésznői: ők most mennek vissza
őszi állomásaikra, a cinkés, kertes vidéki városokba. Az alagút, miután
régen nem hallottuk, ijesztően döng, hogy aggodalommal gondoljunk a
városra, ahová hallgatagon igyekszünk. A Lánchídon irigylésre méltó
egykedvűséggel mendegélnek a mindennapi járókelők, sietség nélkül
gurul az omnibusz: az ő szénájuk, lakásuk már rendben van. Nem félnek
Budáról Pestre menni, nem riadnak meg a várakozó, szörnyű
életküzdelmektől, amelyek félelmetesebben mutatkoznak a Pestre
igyekvő előtt, mint akár a középkori istenítélet. Az omnibusz kereke
megkenve, a járókelő pesti páncélban jár, harcos pajzs, biztos vért
mindenkinek a mellén; csak mi jövünk félig-meddig fegyvertelenül vissza a
városba, csöndhöz igazított füllel, ábrándos tájakba beleszerelmesedett
szemmel, bolond szívvel, amelynek gyermekes hancúrozást engedélyeztünk egy
villa kertjében, és őkelme még azt hiszi, hogy ezentúl mindig így lesz a
világ végéig. Bár volna valahol egy bolt a városban, ahol padlófénymáz helyett
rideg erőt, kegyetlen pálinkát, új Léthe-vizet árulnának! X-né furcsa kis
szeplős orrát, szevillai szemét, táncos kis derekát hiába keresem a
Fürdő utca portékaszagot árasztó boltjai előtt, a sétálók között.
Már látom, hogy egyedül
maradtam a városban. Sehol egy kéz, amelyet megfoghatnék, sehol egy szem,
amelybe bizalommal nézhetnék, sehol egy hang, amely megvigasztalna. Egyedül
kell megkeresnem az elidegenedett, a nyári szökevényre neheztelő utcákat,
a vallatólag tekintgető házszámokat. A házmester egy régi nadrágomban
kijön a kocsihoz:
- Hol tetszett annyi ideig
járni? Csaknem elfelejtettük a nagyságos urat.
(1923)
|