|
SZENT MIHÁLY LOVA
Makrancos lett a Szent
Mihály lova, leveti magáról azt, akinek nincs elég pénze az erszényében.
Aki egész életében gyalog járt, végre is lóra kell ülnie, amikor megnyergelik
neki a Szent Mihály lovát.
Jó volt tudni ezt a
gondtalan lovaglást, amelyben a régi világban "vasárnapi lovasnak"
sem kellett félni a lepottyanástól. Felültünk rá fehér lepedőben vagy
lengedező szalonkabátban, amelyet úgy szeret megfújni a szél utoljára.
Dalárok szomjaztak, amíg a lóra ültettek: temetői szónokok krákogtak, és
búcsúbeszédet tanultak valamely fejfa mögött: derülten nézett a sírásó gödre
partján: néha még akadtak fájdalmas jelenetek is a gyönyörű ünnepélyen,
amikor lovagolni tanították a gyalog járót - ámde a halott már nem
törődött vele, hogy ki fizeti a számlát azért, mert Szent Mihály lovát
elővezették a legények.
A bálványkép, a végrehajtó,
aki most körüljárja a földet, hogy elevenen nyúzza meg adósait - felemeli a
sírokat is, és benézeget a fakeresztek alá, valamint a címeres családi
sírboltokba, a holtak adóját is megnyomták a Bálványképű perzekutorai. Nem
fújdogálhatja többé halk merengéssel őszi sípját halottai felett az
emlékezet. A holt emberek visszajönnek a temetőkből, és odaülnek a
guzsaly mellé, ahol a mindennapi gondokat fonják. Beállnak a luxuscikkek közé,
a francia parfőmök, külföldi selymek, a havanna szivarok mellé a szegény,
bütyköslábú pesti halottak, akik azzal a nesszel szöktek el nemrégiben a
városból, hogy itt nemcsak nevüket, de adósságaikat is elfelejtik. Szeretett
kedveseink, akik sóhajtás alakjában éltek tovább környezetünkben, de a
földterhe ismerőseink is, akikre megbocsátással vetettük az utolsó
göröngyöt, megzavartatnak nyugodalmukban. Az ekzekució dobpergése riasztja
vissza a földi élet elviselhetetlenségébe (ebbe a huszonegy betűs
kaszabörtönbe) azokat, akik már összekulcsolt kézzel, boldog szívtelenséggel,
még boldogabb felejtkezéssel feküdtek a föld alatt.
Most aztán igazán
elhihetjük az együgyű babonát, hogy a székek a szobában azért roppannak,
mert a régi gazda ült beléjük éjfélkor, az ablakon fehérlepedős vándorlók
kopognak, a házőrző kutya azért vakkant álmában, mert holtat látott,
és kísértetek járnak, akiket nem hagynak nyugodni a föld alatt.
Az még csak rendben volna, hogy nagyobb kontót fizessen az, aki 0.03-as
koronánál akar megszökni kötelezettsége elől, de mit vétettek azok a régi
halottak, akik még "jó pénzben" fizettek örök nyugalmukért, adósságot
sem hagytak hátra?
Szeles Szent Mihály napján,
amikor költözködni szokott a hazátlan zsellérember, új szolgálatot ment keresni
a megunt cseléd, a kalendárium téli részébe fordított a gazda: a pesti holtak
is fordulnak egyet künn a temetőben, csak annak marad nyugovása, aki jól
megvetette a feje alját, mielőtt a hosszú álomba ereszkedett volna. Hova
járnak majd az árvák a másvilágról jövő vigasztaló hangokat meghallgatni,
ha nem találják meg annak a sírhalmát, aki onnan is vigyáz reájuk? Hol
panaszolják el az özvegyek keserves magányukat, elhidegedett nyoszolyájukat,
kéz nélkül maradt kezüket, szárnyát vesztett lelküket és visszhangját vesztett
szívüket, ha elveszik tőlük a fejfát, amelyre gyászuk fátyolát egykor
hittel felakasztották? Merre botorkálnak azok az életből kimaradottak,
akiket leskartolt állapotukban már csak azok az ismerőseik tudják
megnyugtatni, akiknek még náluknál is rosszabb dolguk van? "Itt fekszik Pál,
itt meg Péter - mi mégis a talpunkon vagyunk" - mondja az eleven ember,
akinek már semmije sincs, mint egy kis napsugara. Hol lesz holnapra az a
sírhalom, amelyet könnyel vagy káromkodással illet a látogató?
Fújja a szél Szent Mihály lovának
kantárját, a legbátrabb lovas is húzódzkodik rá felülni és elnyargalni, mert
nagy az ára ma a sétalovaglásnak.
(1923)
|