|
A MAGYARNAK NEM SZABAD KÁROMKODNI
- Ne káromkodj - mondták a
hevesi megyegyűlésen. Ugyanígy rendelkezett Gömör-Borsod megyeháza is.
Valahol már skribálja is az íródeák a rendelkezést, amely felsorolja a
büntetéseket, amelyek a magukról megfeledkezett káromkodókat érik.
Nagyon helyes intézkedés
lesz ez a mai világban, amikor a mindennapi magyar ember minden órában
szörnyű kísértésbe jön, hogy olyan cifra káromkodásokra vetemedjék,
amilyent még öregapáink korában a pandúrkomisszáriusok is restelltek volna. Be
kell fogni a száját a magyarnak, aki Ponciustól Pilátusig keresgéli annak az
okozóját, mert drága a kenyér, nagy az adó, hitvány az élet Magyarországon.
Hagyják békében a csillagokat, azokat a ragyogókat, ne emlegessük senkinek a
kiskését, a jérumát, az akasztófáját, a nacsak bicsakját, a mordizomát, de még
az adtáját sem.
Bizonyára nem ok nélkül
vetették fel a káromkodás elleni törvényjavaslatot nemes Heves vármegyében.
Békességes, magaunt, ásítozó korszakokban nem is hallja meg az ember füle, hogy
odakint az istállóban vagy a kaszárnyában milyen nyelven folyik a diskurzus
égiekről, földiekről. Nyilvánvaló, hogy ez a kanászos, betyáros,
cifrálkodó nyelv a mai Magyarországon már olyan divattá lett, hogy bölcs apáink
higgadt hanglejtését kezdjük felejtgetni.
Nincs könyv a
káromkodásokról, mert hiszen nem könyvből tanulja azt az ember. Se Szenczi
Molnár, se Czuczor, se Kis-Viczay, se Baróti Szabó, de még Szirmay Antal és
Dugonics sem méltatta annyira a magyarok káromkodásait, hogy szótári és
nyelvtörténeti munkáikban megemlékeztek volna róluk. (Az egy Mikes Kelemen
panaszolja fel, hogy úgy hallja, Erdélyben még mindig jól tudnak káromkodni; de
hát ez a megfigyelés nem valami csodálatra méltó olyan vallásos gazda mellett,
amilyen hitbuzgó ember volt a rodostói fejedelem.)
De majd most, amikor a
nemes vármegyék felhívták az országos figyelmet a járványos káromkodásra, bizonyosan
akad valahol egy bogarász, aki az egyéb gyűjtések mellett felveszi
gyűjteményébe a különböző káromkodásokat is. Annak elmondhatom, hogy
a káromkodás járványa megérkezik minden háború, különösen pedig vesztett háború
után. Az idők fejünk felett valóban nem olyanok, hogy csillapítanák az
elkeseredett emberi hangulatot, sőt lépten-nyomon elénk csetlenek,
botlanak körülmények, amelyek ugyancsak próbára teszik a magyar ember híres
türelmét. Amíg például e levelet írom a csendes tavaszi éjszakában, a szomszédomban
egy suhanc azt a mulatságot találta ki magának, hogy az ajtómat választotta
céllövő táblának. Káromkodjak? Ördögöt! Majd tán becsukassam magam!
Hát bizony jó lesz az,
ha egy kis zablát teszünk a kapuvá növekedett emberi szájakra. Valahogy külön
törvényt kell hozni az asszonyemberekre, akik valami sajátságos ragály folytán
a piacról, a péktől, a húsmérőtől, a specerájostól mindig
szokatlan káromkodásokkal jönnek, amely káromkodásokon nagyot bámulnak
lábasaik. De jól meg kell büntetni a férfiembereket is, akik mindenféle
gyűlések, értekezletek, piacbeli tanácskozások ürügye alatt a korcsma
nevezetű helyiségekben olyan szavakat tanulnak, hogy majdnem bedől a
háztető, amikor csendes otthonukban a szájukon kieresztik. Elő kell
venni a virgácsot a gyermekekre, akik a nagyok példáján okulva, ugyancsak
felnőttekhez nem illő mondásokat tanulnak az iskolában és az iskola
környékén. Inkább sírjon a gyerek, mint a szülő.
Az a keserves magyar pedig,
aki ezután is káromkodni akarna, bújjon el egyesegyedül a sötét pincébe, és egy
üres hordóba mondja el megjegyzéseit a földi és magosságbeli kormányzatra
vonatkozólag, így aztán lassan rendbejövünk, azt a ragyogóját.
(1924)
|